2000/8.

Könyvszemle

REFORMRÓL REFORMRA

Bizonyára nem a szerzőn múlott, hogy rendkívül adatgazdag és nagyívű áttekintése olyan időpontban jelent meg, amikor a hazai felsőoktatás ismételten (ki tudja, hányadszor és még meddig) az átszervezés kritikus állapotában van. Nem volna tehát haszon nélkül, ha mindazok, akik ebben érdekeltek és érintettek, kezükbe vennék ezt a terjedelmében szerény, annál tanulságosabb kötetet. Századunk felsőoktatásának története híven tükrözi azokat a változásokat, amelyek az országban, a hatalomváltások egymásutánjában végbementek. Egyetlen triviális példa is megvilágítja ezt: a nálunk boldogabb, nyugalmasabb történetű országokban egy-egy egyetem évszázadokon át viselhette eredeti nevét, míg nálunk történetileg alig számba vehető időközönként még ezek is gyorsan cserélődtek, hogy mára már ilyen- olyan univerzitásokban végképp eltűnjenek. S e mögött sokkal több rejlik, mint csupán névváltoztatás.

Ladányi nem hagy kétséget afelől, hogy 1867 óta a magyar kormányzatok - bármi volt is indokuk és céljuk - a felsőoktatási, egyetemi képzés fejlesztésére törekedtek. A 20. században ugyanis a társadalmi emelkedés már nem a vagyonon alapult, mint a Gründungszeit idején, hanem az iskolázottságon, a tanultságon. Az iskolai végzettség egyidejűleg volt társadalmi pozíciók és privilégiumok megőrzésének, valamint a társadalmi felemelkedésnek a feltétele a két világháború között, s a változott viszonyok ellenére sem tűnt el ez a sajátos funkciója.

Az egyetemre jutás és juttatás - a nagyon különböző feltételek ellenére - mindenkor a kormányzati politika függvénye, alárendelődik politikai, ideológiai megfontolásoknak. Hangsúlyozva a lényeges különbséget, tény marad, hogy 1945 előtt és után ilyen tényezők befolyásolták az egyetemre jutást. A 20-as években és azt követően a zsidóellenes törvények vezettek be kitiltást, majd jó ideig a társadalmi származás lépett elő kizáró okká. Az utóbbi időben az kelthet aggodalmat, hogy az egyetemi végzettségre vágyó fiatalok csa-ládjának anyagi helyzete ismét esélybefolyásoló tényezővé válhat.

Aligha lehet méltatás nélkül szólni arról, hogy a magyar kormányzat akkor, amikor az ország a legnehezebb helyzetben volt, vagyis közvetlenül Trianon után, szinte erejét meghaladó módon fejlesztette az egyetemi oktatást. Hazahozta a határokon kívül rekedt intézményeket Szegedre, Pécsre, Sopronba. Külföldön olyan kollégiumokat létesített az értelmiségi elit képzésére, amelyek ma is működnek. Klebelsberg Kunó mindezen túl olyan természettudományi egyetem telepítését tervezte a Lágymányosra, amely talán manapság jut el a megvalósulásig. Művét Hóman Bálint is folytatta. A 30-as években készült el a debreceni egyetem központi, ma is elismerten szép és modern épülete, a kor legnagyobb vidéki, központi beruházásaként.

A karok és hallgatók számának, arányának bemutatása tükrözi azokat a gazdasági, szerkezeti változásokat, amelyek 1918 után a modernizáció mérsékelt, még-is valós előrehaladásának voltak következményei: a joghallgatók rovására a két háború között nőtt az orvosok, mérnökök, tanárok aránya. A modern gazdaság azonban, napjainkban különösen, úgy tűnik, visszahozza a joghallgatók domináns arányát. Ladányi nemcsak szóbeli kifejtést ad a hallgatók karok, szakok szerinti megoszlásáról, hanem igen tanulságos és tanulmányozásra felettébb érdemes táblázatokban is megjeleníti.

Előítéleteket, téves nézeteket rombolnak le és új ismereteket adnak a kötetnek azok a számításai és elemzései, amelyek a hallgatók társadalmi összetételét tárják fel. A hazai egyetemek 1918 előtt nem az arisztokrácia, a gazdasági elit gyermekeinek, hanem sokkal inkább a középrétegek, ezeken belül is az ún. középosztály gyermekeinek karrier-biztosító intézményei voltak, azt követően pedig túlnyomórészt a középosztály iskoláivá váltak. Társadalmi igazságszolgáltatást jelentett, hogy a második világháború után, az egyetemek kapui megnyíltak azok előtt, akik korábban nemcsak innen, hanem jórészt még a gimnáziumokból is ki voltak zárva. Különleges érdeklődésre tarthatnak számot Ladányi adatai, amelyek a nők egyetemre jutásának lehetőségét, feltételeit mutatják be.

A kötetből úgy tűnik, bármilyen volt is a hatalmi rendszer, az egyetemek szinte mindig azonos vagy nagyon hasonló problémával küzdöttek, eltekintve azoktól a jelenségektől, amelyek kifejezetten egy-egy politikai kurzushoz kötődtek (antiszemitizmus, társadalmi származás).

A legfőbb kérdés volt és maradt is, az autonómia és annak mértéke, az anyagi függés és a politikai-ideológiai befolyás ereje. Állandósult probléma a karok és szakok megoszlása, az oktatók és a hallgatók számaránya, a tanszabadság mértéke, az egyetemek felszereltsége (oktatási eszközök, kollégiumok stb.), a hallgatók felkészültségének és teljesítményének foka. Ehhez kapcsolódik az a probléma, hogy az oktatás általános tömegesülése, ami az egyetemeken is bekövetkezett, mennyiben járt együtt - mert kétségtelenül együtt járt - a színvonal csökkenésével, vajon az érettségi értékének devalválódását mennyiben követi a diploma értékcsökkenése, s ez a jelenség mely szakokon mutatkozik erőteljesebben. Erre az állást kereső diplomások lehetőségei eléggé kézzelfogható választ adnak.

A népesség és az egyetemi hallgatók arányának bemutatása a kötetben fontos része egy-egy rendszer általános megítélésének. Kezdettől eleven kérdés volt, vajon Magyarországon sok, kevés, vagy az ország igényeinek éppen megfelelő-e az egyetemet végzettek száma? E tekintetben nemcsak Klebelsberg és Hóman között volt nézetkülönbség, de manapság is eltérőek a válaszok.

A szerző rendkívüli önmérsékletről tesz tanúbizonyságot, amikor a felső- és egyetemi oktatás reformról reformra vergődését tényekre, adatokra szorítkozva tárja elénk, csak az egészen elkerülhetetlen esetekben engedve meg magának visszafogott kísérő megjegyzéseket. Napjainkban nem akad még egy szakember, aki olyan mértékben és mélységben ismerné a modern kori magyar egyetemi oktatás történetét, mint Ladányi, aki évtizedek kutatómunkáját, áldozta a témára. Jelen kötete, mintegy összegezve korábbi munkásságát, megbízható, jól orientáló információk gyűjteménye. Sajnálom, hogy nem tért ki arra a máig sem feloldott problémára, ami annak következménye, hogy az 50-es években az oktatáspolitika a szovjet mintát vitte át egyetemeinkre. Így állt elő az a helyzet, hogy oktatás és kutatás - legalábbis szervezetileg - elvált egymástól, az egyetemek elvesztették jogukat a tudományos minősítésre, éveken át megszűnt a bölcsész doktori cím elnyerésének, odaítélésének lehetősége is. Azóta ennek az anomáliának a felszámolására sok jó intézkedés történt, bizonyos felemásság és feszültség azonban még ma sem tűnt el. (Ladányi Andor: A magyar felsőoktatás a 20. században. Budapest, 1999. Akadémiai Kiadó, 135 o.)

L. Nagy Zsuzsa


<-- Vissza az 2000/8. szám tartalomjegyzékére