2000/8.

Könyvszemle

Olvasónapló
NÉHÁNY ÚJABB MAGYAR TÖRTÉNETI MUNKA

A történelem iránti érdeklődés alkalmasint nem a millenniummal függ össze, korábban is igen nagy volt nálunk, sokféle okból, az utóbbi időben azonban különösen megszaporodtak e témakörben a kiadványok.

A közelmúltban hozzám eljutott kötetek közül időrendben R. Várkonyi Ágnes Századfordulóink című könyve az első, amely a közelmúltban különböző folyóiratokban megjelent tanulmányait gyűjti össze, három csoportba foglalva (Kultusz és katarzis, Theatrum naturae, Alternatívák). Nagyon nehéz volna a kötetről valamiféle tárgyi ismertetést adni. Valamennyi írás végül is azt kívánja igazolni, és eredményesen, hogy a történelem nem egytényezős műfaj. Olykor egy könyv indítja meg a szerző gondolatmenetét, olykor éppen egy könyv hiánya (hogy Zrínyi Miklós Török áfiuma kimaradt a Magyarok krónikájából, vagy hogy Duroselle magyarul is megjelent Európa-története Európát a Nyugattal azonosítja, holott Erdély nélkül nem érthető meg a reformáció). Várkonyi már néhány éve igen eredményesen műveli a történeti ökológiát, egyetemi előadássorozata is van erről, itt például a múlt századi Tisza-szabályozást és a Kárpát-medence ökológiáját ismerteti. A nálunk az utóbbi évtizedekben divatos Fernand Braudelt Hajnal Istvánnal veti össze, aki jóval korábban tért ki olyan témákra, mint később Braudel. Várkonyi tanulmányainak nagy erőssége az igen széles olvasottság, a rengeteg kultúrtörténeti asszociáció, amelyeket külföldi útjai is táplálnak. Néha talán túl gyors is az asszociációk váltása, a videoklipek zaklatottságára emlékeztet. De lehet, hogy éppen ezért modern. Mindenesetre élvezetes olvasmányok sora.

V. Molnár László már hosszú évek óta tanulmányozza a 18-19. századi magyar-orosz kulturális kapcsolatokat, számos tanulmánya jelent meg ebben a témakörben. Most ezek alapján szintézis-félét állított össze az 1750-1815 közti kulturális kapcsolatokról. Külön fejezet foglalkozik az Oroszországba került, ott tudósokká vált orvosokkal, a délvidéki szerb F. I. Jankoviæ tevékenységével, aki Mária Terézia oktatási reformjainak volt egyik fontos szereplője.

Az ő ajánlására, II. Katalin kérésére folytatta ezt az iskolaszervező tevékenységet Oroszországban, részben az odatelepített szerbek körében is. Tankönyvet is írt, tipikus felvilágosodás kori reformer volt. A maga idejében maradandót alkotott. Egy következő fejezetben az ebben a korban Magyarországon járt és útjukról nyomtatott visszaemlékezéseket is adó orosz utazókról, meg az orosz könyv hazai útjáról (elsősorban a délvidéki szerbekhez jutott el) és az orosz diákokról esik szó. Az utolsó rész az oroszországi fejlemények 1780-1815 közötti magyar sajtóvisszhangját foglalja össze. Végső konklúziója, hogy a felvilágosult abszolutizmus idején jóval több volt a kulturális kapcsolat, mint korábban feltételezték. Persze, hozzá kell tenni, hogy V. Molnár László bőkezű a korabeli "magyarok" kiválogatásában, mint Jankoviæ példája is mutatta, a magyarországi származásúakat - ruszi-nokat meg szepességi szászokat - mind ide sorolja, de egy németországi születésű orvost már kihagy. A könyv óriási levéltári és könyvészeti anyagot gyűjtött össze, a hazain kívül orosz és bécsi anyagot is, sok elfelejtett adalékot tár fel ezzel.

A pesti egyetem új- és legújabbkori történeti tanszékének fiatal oktatója, Csapó Csaba még a régimódi kandidátusi fokozatot szerezte meg azzal a könyvével, amely most szerencséjére meg is jelent. A magyar királyi csendőrség 1880-1914 közötti történetét mutatja be.

Röviden kitér a nemzetközi előzményekre is. Franciaországban VII. Károly király már a 15. században szervezett hasonló testületet, de fontosabb e tekintetben Napóleon csendőrsége, a gens-d'armes, akiktől a magyar zsandár szó is származik. Közelebbi előzmény az osztrák császárság csendőrsége, amely Erdélyben egy ideig még az 1867-es kiegyezés után is megmaradt. A kifejezetten magyar csendőrséget az 1881:II. tc. hozta létre. Csapó ettől kezdve részletesen ismerteti a szervezet kialakulását, létszámbeli növekedését. Eleinte kevesen voltak, 60 km2-re jutott egy csendőr, 1912-re is csak valamivel több mint 11 ezer volt a létszám, de valójában ennek is közel harmada hiányzott. A testület rendeltetése a közbiztonság fenntartása volt, első időben a városokban is, a városi rendőrség csak később alakult ki. A hat kerületbe beosztott csendőröknél a nemzetiségek lakta vidéken kötelező volt az ottani nyelv ismerete (persze lehet ezt is a nemzetiségi elnyomás egy formájának tekinteni!). A nyomozati eredmény (vagyis a feltárt bűnügyek aránya) 85-90% volt, ami jól hangzik, de valószínűleg sok bűncselekményről nem is szereztek tudomást. A csendőrök közt német, román és szlovák nemzetiségűek is voltak, de országos arányukhoz képest alulreprezentáltan. A csendőrség tagjai rendszeres oktatásban részesültek, nemcsak a fegyverek használata tekintetében, de jogi alapismereteket meg fogalmazási készséget is kellett szerezniük a jelentések készítéséhez. A csendőrség ebben a korszakban végeredményben nemzetközi összehasonlításban is jól működő intézmény, a későbbi túlkapások (1919 után) ekkor még nem jellemezték. A felszerelés lehetőleg hazai eredetű volt (Csapó részletesen ismerteti az egyes fegyverfajtákat). Szociális helyzetük nem irigylésre méltó, fizetésük a szakmunkásokénál alacsonyabb, nagyjából a mezőgazdasági munkások keresetének felelt meg. Viszont nyugdíjjogosultak voltak, 1912-ben a rendezés értelmében 35 szolgálati év (korábban 40 év) után teljes fizetéssel mehettek nyugdíjba. A csendőrök közé lehetőség szerint már katonaviselt embereket vettek fel. A könyv mellékletben 21 korabeli iratot is közöl, többek között a fegyverhasználatról. Sok fénykép is található a kötetben. Nagyon jó, kiegyensúlyozott, elfogultságtól mentes, objektív összefoglalásról van szó.

A könyv alapján a fiatal kutatónak még szép jövőt jósolhatunk.

Szarka László a szlovák nemzeti fejlődésről és a dualizmus kori magyar nemzetiségi politikáról írott könyve 1995-ben már megjelent első kiadásban. A könyv nagyon jó összefoglalást ad egyrészt a szlovák társadalom fejlődéséről a 19. század második felében és a 20. század elején, másrészt a korabeli magyar nemzetiségi politikáról. Nagy hibájának tartja, hogy nem volt pozitív regionális politika, amely a szlovákok gazdasági boldogulását támogatta volna, a nagyarányú szlovák kivándorlást pedig a kormányzat még elő is segítette. A legtöbb magyar kormány nem vette komolyan a szlovák ellenzéki politikusokat. Tisza István itt némiképpen kivétel, de ő is inkább a nagyobb létszámú románokkal tárgyalt, a szlovákoknál belső viszályaikat igyekezett kihasználni. Bizonyos engedményekre persze hajlandó volt, de a végrehajtásra a magyar államapparátus nem megfelelő. Szarka végeredményben igen jó képet ad témájáról. Mostani második kiadását azért érdemes megemlíteni, mert a könyv a teljes szöveget szlovákul is közli. Sokszor panaszoljuk fel, hogy a magyar történettudomány nyelvi elszigeteltsége miatt nem jut el a külföldre, tehát sok fordítás kellene világnyelvekre. Úgy véljük, az adott esetben talán még indokoltabb a szlovák fordítás, hiszen a téma világnyelven sem érdekelhet sok kutatót, így viszont éppen a szlovák történészek ismerhetik meg, az a fiatalabb nemzedék, amelyik már nem tud magyarul. A kötet a Dialógus könyvek - Edícia dialógy sorozatban jelent meg, a magyar köztársaság pozsonyi kulturális intézete és az ottani Kalligram könyvkiadó gondozásában. Remélhetőleg még sok hasonló munka követi, ami nagy hasznára volna nemcsak a szlovák történészeknek, de általában a két szomszédos nép kapcsolatainak.

Nagyjából hasonló korszakba vezet el a Mezőgazdasági Múzeum főigazgatója, Fehér György Darányi Ignác válogatott írásainak a közreadásával. A terjedelmes bevezető tanulmány jó, kiegyensúlyozott képet ad a pártállami időkben nagyon megrótt miniszter tevékenységéről. Az 1849- ben született politikus atyja nyomán ügyvédi pályára lépett, de hamarosan a vízvédelemben és egyéb mezőgazdasági és közgazdasági teendőkben is nagy jártasságot szerzett, és ügyvédi karrierjével 1892-ben fel is hagyott. Első alkalommal a szabadelvű párt tagjaként viselte a miniszterséget, de már korábban is tagja volt a képviselőháznak.

Másodízben, miután a liberális pártból kilépett és az Alkotmánypárthoz csatlakozott, a koalíciós kormány földművelésügyi minisztere lett. Nevéhez fűződött a filoxéra pusztítása után a szőlők újratelepítése, tehát a hagyományos borgazdaság megújulása, de jórészt a hitelszövetkezetek megszervezése és hálózatuk kiépítése is. Érzékeny volt a szociálpolitikai kérdések iránt. Ezzel függött össze az a két törvény, amely oly rossz kalkulusra késztette a pártállami korszak ítélkezőit, az 1898-as ún. "rabszolgatörvény", második minisztersége idejéből pedig a 1907-es "deres- törvény". Mindkettő voltaképpen a mezőgazdasági munkások helyzetét, a munkavállalók és a munkaadók kölcsönös kötelezettségeit kívánta rendezni, végeredményben számos vonatkozásban javított is a helyzetükön. Ő kezdeményezte magyar parasztok telepítését a nemzetiségi vidékekre, a magyar elem erősítése érdekében, bár épp ő volt az, aki úgy látta, hogy a nemzetiségeknek sehol sincs olyan jó dolguk, mint éppen Magyarországon (egy 1906-os országgyűlési beszédében). Kétségtelen, hogy a gépesítés ellen is fellépett, mert az csökkentette a mezőgazdasági munka iránti keresletet. Fehér György azt a megrögzött felfogást is megkérdőjelezi, hogy Darányi az agráriusok szövetségese lett volna. Miniszter korának utolsó törvényjavaslatát a telepítésről nem fogadták el. A koalíciós kormány bukása után még nem vonult vissza a politikától, de a forradalmakat követően már nem volt aktív szereplő. A kötet nagyobb részét természetesen Darányi saját írásai teszik ki, parlamenti beszédei, iratai és levelezése, sok hozzá intézett levél is, például Károlyi Sándortól, ezek a szövetkezeti ügyben kibontakozott együttműködését mutatják be. Fehér György kétségtelenül az eddigitől különböző portrét rajzol Darányiról, de a közölt forrásanyag eléggé hitelesen tanúskodik az arckép mellett.

Az ebben az összefoglalásban véletlenül, a megjelenés ideje okán egybekerült munkák közül a legjelentősebb kétségtelenül Herczegh Géza könyve: A szarajevói merénylettől a potsdami konferenciáig. A nemzetközi jogász, jelenleg a hágai nemzetközi bíróság egyik bírája, már régebben kiadott egy könyvet a magyar külpolitika történetéről, amely a kezdetektől az első világháborúig kísérte nyomon a tényleges magyar külpolitikát. Azt az időszakot, amíg az állam valóban önálló volt, és azután a külpolitikai változásokat, amelyek az ország sorsára hatottak, ill. a hazai kísérleteket a magyar érdekek valamilyen érvényesítésére a Habsburg-birodalmon belül. Itt ismertetett könyve voltaképpen ennek a folytatása, de sokkal szélesebb háttérrel. Herczegh Géza az egész régió történetére kitér ebben a munkában. A régiót az első fejezetben definiálja. Kelet-Közép-Euró-pának nevezi, de a nálunk ezen a néven ismert, valójában a Köztes-Európát jelentő régiótól eltérően, ő a lengyel-cseh-magyar-horvát területet sorolja ide, amit magunk éppen ennek a lapnak a hasábjain 1988-ban Nyugat-Kelet-Európának szerettünk volna nevezni (azóta másoknál is előkerült az elnevezés). Herczegh Géza csak a balti területet hagyja ki belőle, ezt a skandináv régióhoz sorolja. Úgy látja, ez a régió távol esett a világkereskedelem fő útvonalaitól, ezért nincs itt egyetlen igazi nagyhatalom sem. A régió fénykora a 15. század. Az utána bekövetkező gazdasági lemaradás oka az integráció hiánya volt. Ezt az integrációt éppen a Habsburg-birodalom akadályozta meg, amely nyugati hatalom volt, illetve azzá vált. A régió ilyen megfogalmazása erősen Bibó István hatását mutatja, akire a szerző többször is hivatkozik. Magyarország ebben a régióban 1000 óta áll fenn, Ausztria viszont így sohasem tartozott ide. Az asszimiláció, amely Nyugat-Európában nemzetállamok létrejöttéhez vezetett, itt már elkésett, ezért maradt meg a régió etnikai tarkasága. A továbbiakban Herczegh Géza még hét fejezetben mutatja be az eseményeket, kezdve a világháborúval, külön fejezetet kapnak a húszas és harmincas évek, a háború alatt a német győzelmek, majd a német kudarcok, és azután a német megszállás, majd a szovjet megszállás. Ezen utóbbiak mutatják, hogy érdemben mégis Magyarország külső kapcsolatairól és elhelyezkedéséről van szó, bár ugyanakkor voltaképpen a 20. század első felének legfontosabb európai történései mind előkerülnek, egyéni megfogalmazásban. Itt nincs mód rá, hogy ezekről a fejezetekről tárgyi ismertetést adjunk, csak a szerző néhány megállapítását emeljük ki. Így mindjárt az elején azt, hogy a Habsburg-monarchia azért maradt fenn sokáig, mert népei nem kívánták az orosz uralmat. Az államalakulat összeomlása után a békerendezők nem gondoskodtak a térség gazdasági egységének megőrzéséről. A trianoni határokért sem a Tanácsköztársaság, sem az utána következő fehérterror nem volt felelős, a határokat már 1919 elején megvonták. Nagyon szellemes Herczegh megjegyzése, hogy Mussolini nem diktátor volt, hanem inkább diktátort játszó színész. A spanyol polgárháború az európai szélsőbal és a szélsőjobb összecsapása volt. Az első bécsi döntés után lezajlott eredménytelen magyar-csehszlovák tárgyalásokon a csehszlovák fél végül majdnem ugyanazt a határt ajánlotta fel, mint amit a döntés kijelölt, csak Kassa maradt volna csehszlovák területen. (Ennek a határvonalnak az elfogadása netán lehetetlenné tette volna 1945-ben a korábbi trianoni határ visszaállítását, hiszen a csehszlovák kormányzat kétoldalú tárgyalásokon mondott le a területről. Persze valószinűbb az, hogy mindenképpen a trianoni határ állt volna helyre.) A lengyel terület épségének garantálása 1939 nyarán a nyugati hatalmak részéről csak blöff volt. A háborúért csak Hitler felelős. Hitler nem az angolokkal való esetleges kiegyezés érdekében állt meg 1940 júniusában Dunkerque előtt, mint sokan feltételezték, hanem a Párizs elleni támadásra koncentrált. A franciák többsége ebben az időpontban Pétain mellett volt. Még ebben az évben született a második bécsi döntés, a magyar-román területi vita lezárásaként. Ha a románok tudták volna, hogy a Székelyföld kérdése is szóba kerül, nem vállalták volna a döntőbíráskodást. 1941 tavaszán, a Jugoszlávia elleni támadás idején az ellenállás őrültség volt, de végül jól kamatozott. Teleki sorsa menthetetlen volt, a lehetetlenre vállalkozott, a történeti Magyarország helyreállítására. A Szovjetunió elleni háború volt Hitler igazi háborúja. A háború alapvető fordulatát az Egyesült Államok hadbalépése jelentette 1941 decemberében. A szövetségesek részéről a feltétel nélküli megadás megkövetelése hiba volt, ahogy azt azóta már sokan megállapították. A háború végén felvetődő konföderációs terveket Sztálin hiúsította meg. Személy szerint különösen a magyarokat nem szerette. Minden kérdésben a magyarokkal szemben döntött, mert nem volt biztos abban, hogy ez az ország is az ő birodalmához tartozik majd. Kállay Miklós hintapolitikájával nyert két évet, hogy annál nagyobb legyen utána a bukás. A nyilas hatalomátvétel megakadályozása elhárította volna Budapest ostromát. Az utolsó fejezetben a szerző arra utal, hogy Dálnoki Miklós Béla volt a leggyengébb a magyar tábornokok közt, ezért lett ő a miniszterelnök. A debreceni ideiglenes nemzetgyűlés névsora jobb, mint amit az adott körülmények közt várni lehetett volna. A Jaltában a térségről és egyéb kérdésekben hozott határozatok csak az angolszász hatalmak politikájának logikus következményei. Rákosi és a többi moszkvai magyar kommunista üres kézzel jött haza, Sztálin semmi olyan ígéretet nem adott nekik, ami előmozdíthatta volna a kommunista mozgalom gyors megerősödését. A felszabadulást Herczegh Géza csak idézőjelben írja, holott nagyon sok ember számára ez valóban felszabadulást jelentett, persze messzemenően nem mindenkinek. A sokszor emlegetett kényszerpálya 1989-ig tartott. Herczegh Géza 1551-gyel veti össze a helyzetet, amikor Izabella királyné kénytelen volt elhagyni Erdélyt, és a Sic fata volunt - mondást véste egy fa kérgébe. Herczegh Géza könyve, mint látható, roppant sok kérdést érint. Érzelmes baloldaliak nyilván rossz néven vehetik tőle Hitler és Sztálin összevetését, de ebben nem ő az egyetlen.

Az Osiris Kiadó, az újvidéki magyar Forum Könyvkiadó és a MTA Kisebbség- kutató Műhelye nemrég indított egy sorozatot A magyar nyelv a Kárpát-medencében a XX. század végén címen. A sorozat szerkesztője Kontra Miklós, aki igen sok kutatást végzett a nyugati magyarok nyelvhasználata terén. Eddig már megjelent egy kötet a kárpátaljai magyarokról és nyelvükről. Göncz Lajos most a jugoszláviai, vajdasági magyar nyelv helyzetét tárgyalja. A kötet szociolingvisztikai irányultságú és - nyilván az adott helyzetre való tekintettel - a kétnyelvűség kérdése áll előterében.

Ennek sokféle változatát sorolja fel a szerző elméletben, de a két alapvető: a domináns és a balansz, vagyis az, ahol az egyik nyelv mégis az uralkodó, illetve ahol a kettő között valamiféle egyensúly van. Először a hátteret rajzolja meg, a mai földrajzi és népesedési viszonyokat, a történeti előzményeket, a mai politikai, gazdasági és kulturális körülményeket, a vallás kérdését (a magyarok zömmel katolikusok, a szerbek ortodoxok). Minden esetben kitér a három Jugoszlávia (vagyis az 1918-41 közötti, a titói és az 1991 utáni) különbségeire. A magyarok helyzete a legtöbb szempont szerint a titóiban volt a legjobb. Persze akkor az egypártrendszer súlyos korlátokat is jelentett. Ma éppen hat magyar párt működik a Vajdaságban, és nem biztos, hogy ez olyan egyértelműen jó, tehetjük hozzá. A kötetnek nagyjából a fele tárgyalja a szűkebben vett nyelvészeti kérdéseket, helyben (és kontrollként Magyarországon) felvett kérdőívek alapján, a mellékletek sorában be is mutatja a teljes kérdőívet.

Természetesen a kötet végén megtalálható a kérdőívek szakszerű feldolgozása. A magyar és a szerb nyelv genetikailag egymástól távol álló, struktúrájuk eltérő. (A szerző egyébként olykor szerbhorvát nyelvet is emleget, ami a szétválás után már majdnem illetlenség.) A magyarok száma Jugoszlávia fennállása óta állandóan fogy, sok az öngyilkosság, az alkoholizmus. A kérdőíves adatok szerint a megkérdezettek 42,3%-ának van kapcsolata a mai Magyarországgal. 30,7% vegyes házasságban él. A kisebbségi nyelvhasználatot engedélyezik, bár a nyelvnek nincs hivatalos státusa. Az anyanyelvi képzés egyre inkább háttérbe szorul. A kérdőíven 1-5-ös skálán mérték a kötődéseket, a vajdasági magyarokhoz ez 4,3 a magyar nemzethez 4,2, de 1,9 minősítést kapott a sehová sem való kötődés. Az 1991 előtti Jugoszláviához többen éreznek kötődést, mint a maihoz. A szerb nyelvtudás persze eléggé elterjedt már. A megkérdezettek 34%-a saját megítélése szerint nagyon jól, 35,5%-a jól beszéli a nyelvet. A szerző a továbbiakban még a kétnyelvűség számos elvi kérdését is felveti. Sok példát hoz a kérdőívek alapján a mai standard magyartól való eltérésre, a szókészletben, de az alaktanban is (szóképzés, ragok használata). Bármilyen erős is a szerb nyelv hatása, Göncz Lajos végeredményben úgy látja, hogy a vajdasági magyarok olykor inkább használják a magyar standardot, mint a magyarországiak. Így hát az itteni magyar nyelv valamiféle külön, az anyaországitól eltérő fejlődése nem valószínű. A kérdőíves felmérések matematikai kiértékelése mellett a melléklet elég részletes bibliográfiát, sőt név- és tárgymutatót is tartalmaz. (R. Várkonyi Ágnes: Századfordulóink. Esszék, tanulmányok Liget, Bp. 1999. 261 o. - V. Molnár László: Magyar-orosz kulturális kapcsolatok 1750-1815. Kapcsolattörténeti tanulmányok Magyar Tudománytörténeti Intézet, Piliscsaba, 2000. 235 o. - Csapó Csaba: A magyar királyi csendőrség története 1881-1914. Pannonia, Bp., 1999. 186 o. - Szarka László: Szlovák nemzeti fejlődés - magyar nemzetiségi politika 1867 - 1918. Slovenský národný vývin - národnostná politika v Uhorsku 1867-1918. Kalligram Könyvkiadó - a Magyar Köztársaság Kulturális Intézete, Pozsony, 1999. 346 o. - Darányi Ignác: Válogatott dokumentumok. Szerkesztette és a bevezetőt írta Fehér György. Osiris, Bp., 1999. 255 o. - Herczegh Géza: A szarajevói merénylettől a potsdami konferenciáig. Magyar Szemle Könyvek, Bp. 1999. 592 o. - Göncz Lajos: A magyar nyelv Jugoszláviában (Vajdaságban). Osiris - Forum - MTA Kisebbségkutató Műhely, Bp. - Újvidék, 288 o.)

Niederhauser Emil


<-- Vissza az 2000/8. szám tartalomjegyzékére