2000/7.

A szekcióülések összefoglalói

VIII.b főirány

Magyarságkutatás határon innen és túl

A Hofer Tamás és Sárkány Mihály elnökletével a Néprajzi Múzeumban rendezett ülésen betekintést nyerhettünk a főirány eddigi támogatási rendszerébe, a főirány által támogatott kutatási témákba és természetesen néhány jelenleg is folyó kutatás eredményeibe is. A magyarságkutatási főirányon belül jól kitapinthatóak a prioritást élvező témakörök, melyek egyrészt az OKTK Közalapítvány szándékát, másrészt a pályázók tudományos orientációját jelenítik meg. A kutatások mintegy kétharmada a magyar etnikum, a határainkon kívül élő magyarság történeti és jelen állapotának vizsgálata témakörébe illeszthető. Ezen kívül elsősorban a különböző etnikumok együttélése, kapcsolatok és sztereotípiák, a magyarságról alkotott külföldi kép, a magyar társadalom Európában, az etnikus tudat történeti alakulása, valamint a magyarországi nemzetiségek és etnikumok vizsgálata témakörében folynak eredményes kutatások.

A határokon túli magyarok kutatása kapcsán Papp Árpád a Vajdaság néprajzi atlaszának munkálatairól számolt be, míg Küllős Imola és Bartha Elek Kárpátalján végzett vallási néprajzi kutatásukból tartottak előadást. Pozsony Ferenc a Kárpátokon túl élő moldvai csángókról szóló tanulmányát küldte el a konferencia részére. Mindannyian hangsúlyozták a vallás szerepét az etnikus identitás megőrzésében, hiszen sok helyen - például Moldvában - a kisebbségi kultúra és identitás megtartásához a vallás az egyedüli intézményes, a hagyományokat továbbadni képes közeg. Külön blokkba kerültek a romániai magyarság kutatásának témájához illeszkedő előadások. Szakáts Mária Erzsébet az Erdélyből Magyarországra települtek ön- és külső megítélését elemezte a posztmigrációs élmény ambivalenciáján keresztül. Bodó Julianna azt vizsgálta, hogy a Székelyföldön miként ment végbe a magyar etnikai identitástermelés a rendszerváltást követően, melynek szimbolikus tereit a nyilvános ünnepek, a szobor- és kopjafaavatások adták. Kupó Jenő egy multietnikus környezetben (Bánát) végzett kérdőíves kutatás kapcsán igyekezett tisztázni az etnikus folyamatok tartalmát, vagyis mennyire élesek az etnikai konfliktusok egy olyan környezetben, ahol a sok száz éves egymásrautaltság szimbiózist teremtett a nemzetiségek között. Kovács László szociológiai vizsgálata a kolozsvári fiatalok alkohol- és drogfogyasztásának felmérésére irányult. Előadása, csakúgy, mint Kovács Éva és Csorbán Angéla erdélyi magyar vállalkozókról tartott beszámolója, szemléletesen tárta fel egy hagyományos értékrenden szerveződő térség transzformációját, melynek során a nyugatról jövő, "európai" minták alapjaiban módosítják az életmód, a gondolkodás és a mentalitás szerkezetét. A jelenkori kutatásokat történeti témájú előadások követték. A Magyarországgal kapcsolatos hazai és külföldi külpolitikai koncepciókat ismertette Diószegi István (1867-1890 között) és Romsics Ignác (a két világháború között). Mindkét előadás különös hangsúlyt fektetett arra, hogy bemutassa a konkrét külpolitikai döntések és stratégiák mögött meghúzódó elképzeléseket, melyekben tetten érhetők a magyarság önképének, nemzeteszményének morális elemei is. Dénes Iván Zoltán Bibó István szellemi örökségéről tartott előadásában annak a véleményének adott hangot, hogy a Bibó emlékkötet megjelenését követő reneszánszot egy újabb "Bibó-amnézia" követte és követi napjainkig, vagyis a bibói örökség még nem foglalta el az őt megillető helyet a magyar tudományos és politikai közgondolkodásban. A határokon túl élő magyarok témájában két előadás valamelyest eltért a korábbiakétól, hiszen olyan magyar identitású közösségekről számoltak be, amelyek Dél-Amerikában, távol az anyaországtól éppen napjainkban teremtenek közösséget, identitást és kultúrát. Nem véletlenül zárta le e két előadás a szekcióülés programját, ezzel mintegy keretbe foglalva az elhangzott témákat. Kovács Nóra Argentínából küldte el előadásának szövegét, ahol éppen kutatását végzi. Boglár Lajos és Őry Kovács Katalin előbb bemutatták "A búvópatak felszínre tör" című dokumentumfilmüket, majd szóban is ismertették a brazíliai magyar közösség körében végzett kutatásuk eredményeit. E csoport ősei Veszprém környéki svábok voltak, akik a 19. század második felében vándoroltak ki Brazíliába, ahol két generáció alatt szinte tökéletesen asszimilálódtak. Az 1990-es években azonban - összefüggésben a környezetükben élő csoportok etnikai identitáskeresésével - maguk is nekiláttak felderíteni, kik is ők valójában. Magyar néptáncokat kezdtek tanulni, magyar ételeket kezdtek főzni, augusztus 20-án pedig nagyszabású Szent István ünnepséget tartanak. Az etnikus identitás és kultúra revitalizációja történik.

A magyarságkutatás főirány és maga a szekcióülés tanulsága, épp az előző példa kapcsán is, hogy a magyarországi társadalomkutatásokban mindeddig nem jelent meg hangsúlyozottan az identitás mint kutatható, illetve kutatandó terület. A különböző szaktudományok (történelem, néprajz, szociológia, kulturális antropológia) kidolgozták a kultúra és a társadalom kutatásának módszerét, alapvető kérdésfelvetéseit, ám e kutatások csak a legritkább esetben igyekeztek választ keresni arra a kérdésre, hogy vajon a társadalmat és a kultúrát "működtető" és felépítő ember miként gondolkodik saját magáról és környezetéről, hova helyezi el magát a világban, vagy éppen milyen tájékozódási pontokat állapít meg maga körül. Egyének és csoportok identitásának vizsgálata nélkül nehezen lennének értelmezhetőek a különböző társadalmi folyamatok, elég csak a közelmúlt etnikai háborúira gondolni, legyen az akár Indonéziában vagy Törökországban. Az identitás, a kultúra és a társadalom (közösség) kategóriái között olyan finom és szövevényes hálózat húzódik, hogy e viszonyrendszer különböző példák alapján történő értelmezése és működésének leírása a társadalomtudományok egyik jövőbeli legfőbb feladata lehet.

Az OKTK közpénzből működő alapítvány, melynek törekednie kell arra, hogy a maga által meghatározott főirányokhoz kapcsolódó kutatások következtetései és megállapításai a kormányzati munkát, a politikai döntéshozatali folyamatokat vagy akár a civil szerveződést is segítsék. Bár a társadalomtudományok esetében nehezebb összehangolni a szaktudomány és az alkalmazott tudomány céljait és szempontjait, mégis a magyarságkutatás főirány képes összekötni különböző megközelítésű és módszerű kutatásokat oly módon, hogy azok eredményei egyszerre vagy külön-külön is felhasználhatóak legyenek egyes tárcák (külügy, belügy, honvédelem, oktatás, nemzeti kulturális örökség) stratégiájának kialakításánál.

Felmerül a kérdés, mennyire indokolt az ezredfordulón, az európai integrációs folyamatok közepette magyarságkutatást folytatni? Úgy vélem, éppen a globalizációs folyamatok és a politikai, illetve gazdasági szinten végbe menő integráció hatására értékelődik fel napjainkban a regionalizmus, mely által két, gyökeresen eltérő, mégis inkább egymást erősítő rendezőelv jellemzi majd a közös Európa népeinek életét. Az európaiság és a magyarság mint identitás és mint értékrend (gondolatiság) egymást semmiképpen sem kizáró tájékozódási pont. A közös Európa sem az egészséges patriotizmusuktól és etnikus öntudatuktól megfosztott népek gyűjtőtere szeretne lenni. Sokkal inkább egy olyan multietnikus tér, amelyben az etnikai konfliktusok és a szélsőséges nacionalizmusok nem azáltal oldódnak fel, hogy az etnicitást és az etnikus identitást minden eszközzel háttérbe szorítják és pusztítják, hanem hogy az identitások sokszínűségét megtartva és erősítve a másik iránti toleranciát hirdeti. Ahhoz pedig, hogy a másság iránt toleránsak legyünk, szükséges a mások, de ugyanolyan szükséges a magunk megismerése is. Az OKTK Közalapítvány magyarságkutatási főirányát éppen ezért feltétlenül előremutatónak tekinthetjük.

Bali János


<-- Vissza az 2000/7. szám tartalomjegyzékére