2000/7.

A szekcióülések összefoglalói

Az V-VI. főirány szekcióülése

Szociális kérdések, generációs újratermelődés

A vitaülés első előadója Székely Gáborné volt, aki A lakáskérdés szociális vonatkozásai címmel számolt be a KSH-ban Farkas Jánossal közösen végzett vizsgálatról. Az előadás a hazai lakáspiac működésével kapcsolatosan megállapította, hogy a lakásárak alakításában meghatározó szerepe van a földrajzi elhelyezkedésnek. Az átlagos lakásárakat vizsgálva az egyes régiók között mintegy háromszoros, a településtípusok között pedig ennél is nagyobb különbségeket tapasztaltak. A lakásárak nagy területi különbségeit lehetett megfigyelni a budapesti kerületek között, illetve az agglomerálódó település-együttesek vonzáskörzetébe tartozó és az azokon kívül eső községek árszínvonalában is. Ugyanakkor a hasonló árszínvonalú területeken belül a különböző minőségű lakások árai már sokkal kisebb mértékben térnek el egymástól, ritkán haladva meg a másfél-kétszeres értéket. A lakásárakat alakító tényezők számbavétele mellett arra is választ kerestek, hogyan jellemezhető a háztartások helyzete a lakás értéke, a háztartási jövedelem és a tartós fogyasztási cikkekkel való ellátottsággal összefüggésben. A háztartások egyes csoportjai között a lakás értékét vizsgálva nem találtak olyan nagyarányú egyenlőtlenségeket, mint akár a jövedelem, akár a háztartás felszereltsége terén. Ebből arra következtettek, hogy sok, viszonylag alacsony jövedelmű család lakásának értékét tekintve kedvezőbb helyzetben van, míg mások lakásszínvonala nem felel meg a háztartás jövedelmi szintjének. Az okokat vizsgálva alapvető eltéréseket találtak a háztartások két legnagyobb csoportja között, ott, ahol a háztartásfő aktív kereső és ott, ahol nyugdíjas. A hazai, hagyományosan alacsony lakásmobilitás mellett természetesnek tűnik, hogy a nyugdíjas háztartások többségére a jövedelemhez képest magas lakásérték jellemző, míg az aktív keresők zöménél ennek éppen az ellenkezőjét tapasztaltuk. A háztartási jövedelmek csökkenése mellett azonban kimutatható volt a támogatások eltérő igénybevételének hatása is azoknál, akik lakásának értéke meghaladja a jövedelem szintjét. Ebben a körben ugyanis számottevően nagyobb arányt képviseltek azok a háztartások, akik új lakást építettek, ami (bár a lakástámogatás az elmúlt évtizedekben számtalanszor átalakult) leginkább lehetővé tette a támogatásokhoz, kedvezményekhez való hozzájutást. A harmadik tényező, mely a lakásértéket a jövedelmi szint fölé emelheti, a családokon belüli felhalmozás, a vagyonátadás. Az adatok arra utaltak, hogy az ingatlan öröklése vagy családi támogatás révén viszonylag kevesen jutnak jövedelmi szintjüket meghaladó értékű lakáshoz. A lakásérték és a jövedelem viszonya meghatározónak bizonyult a háztartások lakáspiaci viselkedése szempontjából. Elsősorban azok elégedetlenek lakásukkal és akarnak lakást változtatni, akiknél a jövedelem meghaladja a lakásértéket. Ezzel szemben az értékesebb lakásban lakó alacsonyabb jövedelmű háztartások, bár érzékelik a lakásfenntartási költségek növekedését, általában nem szeretnének elköltözni. Őket a lakáspiaci intézmények kialakulatlansága is visszatartja a költözéstől, félnek a lebonyolítás nehézségeitől, a vagyonvesztéstől, és nehezebben tájékozódnak a lehetőségek, az árak között, ami növeli bizonytalanságukat. Mindezek következtében jelenleg a lakáspiacon aktív háztartások többsége azok közül kerül ki, akik magasabb jövedelmükhöz kívánják igazítani lakásszínvonalukat. Terveik megvalósítása szempontjából döntő jelentőségű, hogyan alakul a jövőben a lakásépítések száma, épülnek-e kellő számban olyan minőségű lakások, melyek több családnak is lehetővé teszik a felfelé mozdulást a lakásrendszeren belül.

Szabó István a szegénység jellemzőit mutatta be a fogyasztás oldaláról. Az általuk megvizsgált társadalmi rétegek fogyasztása között szerkezeti különbségeket tapasztaltak. Néhány esetben a kutatás nem igazolta az előzetes feltételezéseiket. A nyugdíjas háztartásfővel rendelkező családok egy főre jutó élelmiszer-fogyasztása sok esetben a többi - aktív - réteghez viszonyítva is magasnak mutatkozott. Ez és az általános tapasztalat - tehát, hogy a nyugdíjas háztartások fogyasztása eltér a többi háztartásétól - arra enged következtetni, hogy valószínűleg a nyugdíjas háztartások igen heterogén fogyasztási szerkezetű. A kutatás másik fontos megállapítása az, hogy a saját termelésű fogyasztás szerepe az egyes társadalmi rétegek között igen jelentős különbségeket mutat. A mai Magyarországon vannak olyan háztartások, amelyek az élelmiszer-fogyasztásuk nagy részét a saját termelésből fedezik (jellemzően a hús-, zöldség-, gyümölcsfogyasztást). Ennek több oka is lehet. Egyrészt olyan szociális helyzetben vannak, hogy rákényszerülnek a kiskert, a ház körüli földterület, az állattartás lehetőségeinek kiaknázására, vagyis az élelmiszerek egy részét nem képesek megvásárolni, ezért megtermelik, amit csak tudnak. Másrészt vannak olyan háztartások, amelyek a hagyományos étkezést részesítik előnyben, és saját termelés által biztosítják az élelmiszereket a konyhájuk számára. Harmadrészt a háztáji gazdálkodást a lakhelyük gazdaság-, település-, és természetföldrajzi környezete lehetővé teszi. Ezekből az is következik, hogy a magyar háztartások jelentős része nem a kívánatos, egészséges táplálkozásnak megfelelő élelmiszer- fogyasztási szerkezet, hanem lehetőségei, kulturális szokásai szerint táplálkozik. A kutatásból kiviláglik, hogy azokban a háztartásokban, amelyekben az egészséges táplálkozás szerint próbálnak élni, a többiekéhez viszonyítva jóval magasabb az egy főre jutó háztartási jövedelem.

Gyukits György a roma népesség nagyon rossz egészségügyi helyzetéről adott - empirikus vizsgálatokra alapozott - képet A cigányság egészségügyi ellátásának problémái címmel. Több mint száz interjút készített romákkal, illetve az ellátásukért felelős orvosokkal. A kutatás folyamán elsősorban a legrosszabb szociális körülmények között élő roma csoportokat vizsgálta, tekintettel arra, hogy valószínűleg körükben jelentkezhetnek legélesebben az egészségügyi ellátás anomáliái. A kutatás terepe Budapesten, Miskolcon és a Borsod megyei aprófalvas településeken volt. Az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférésükről megállapítható, hogy az alapellátáshoz hozzájutottak, problémák inkább a szak- és kórházi ellátás területén vannak. Az egészségügyi ellátórendszer szintjei között tapasztalt különbség az orvosok érdekeltségi viszonyaiban rejlik. A háziorvosok a fejkvótás finanszírozás révén sokkal inkább ösztönözve vannak az adott népesség ellátásában, mint az ettől merőben más finanszírozási elveken nyugvó szak- vagy kórházi ellátás területén tevékenykedő orvosok. A romákkal való bánásmódban tapasztalható különbségek ugyancsak az előbbi logikával magyarázhatók. A bánásmóddal kapcsolatos legsúlyosabb panaszokat a szülészet- nőgyógyászat területén tapasztalták. A gyógyszerfogyasztás területén is súlyos anomáliák figyelhetők meg: elsősorban anyagi okok miatt egyáltalán nem vagy csak korlátozottan képesek az orvos által felírt gyógyszereket fogyasztani. A korlátozott fogyasztásra elsősorban a tünetek jelentkezésekor kerül sor. A különféle szűrővizsgálatokkal kapcsolatban is tettek fel kérdéseket. A tüdőszűrésen való megjelenés tekintetében nagyok a területi különbségek, ez elsősorban az egészségügyi ellátórendszer területi egyenlőtlenségeivel magyarázható. A tüdőszűrésen való megjelenés alacsony részvételi aránya azonban a tbc-vel kapcsolatos ismeretek hiányával is kapcsolatban van. Nem épült ki gyógyítás szociális ellátórendszere: nem megfelelő a kórházi szociális munka, illetve sok esetben nincs is szociális munkás a kórházakban, valamint hiányzik vagy nem megfelelően működik a területi szociális ellátórendszer, nincs direkt kapcsolata az egészségügyi intézményekkel. A szociális ellátórendszer elégtelen működése a betegek gyógyulási esélyeit csökkenti.

S. Molnár Edit és Pongrácz Tiborné a munkahelyi és a családi aggodalmakra irányuló vizsgálatukról számoltak be. A kutatás egyik legfontosabb kérdése az volt, hogy mennyire könnyen vagy nehezen tud alkalmazkodni a 18 és 40 év közötti korosztály a rendszerváltozással kialakult újszerű körülményekhez és feltételekhez. Az eredmények szerint a vizsgált korosztály egynegyede komolyan aggódik a munkahelyi problémák miatt. Legnehezebbnek vélik a bizonytalan jövőhöz való alkalmazkodást, továbbá nagy kockázatot éreznek akár az elszegényedésre, akár sorsuk jelentős javulására. A legkedvezőbb változásnak azt érzik, hogy több lehetőség van az önálló döntésre, és hogy az ismereteket, a képességeket állandóan fejleszteni kell. A gyermekekkel és a családdal kapcsolatos aggodalmak összegzésével a kutatók elkészítették a család érzelmi pszichikus egyensúlyának indexét. A nagyon aggódók között átlagon felül szerepelnek a 6-18 éves gyermeket nevelők. A kutatási eredmények alapján az a következtetés fogalmazódott meg, hogy a kiegyensúlyozott családi érzelmi bázis jó alapot jelent a munkahelyi aggodalmak csökkentéséhez, míg ha ez a bázis nincs meg, akkor nagyobbak a munkahelyi aggodalmak is.

Monostori Judit a gyermekes családok szegénységi mutatóinak alakulását és az őket érintő szociálpolitikai eszközök változásait mutatta be a kilencvenes évekre A gyermekes családok segélyezése című előadásában. Azt vizsgálta, hogy a szociálpolitika és annak egy fontos területe, a segélyezés, hogyan kezeli a gyermekes családok problémáit, milyen támogatásokat tud nyújtani számukra, és hogy szegénységi mutatóikkal egybevetve mennyire reprezentáltak a gyermeket nevelők a segélyezésben. Az előadó a gyermekszegénység vizsgálatánál a szegénységi rátát, a gyermekes családok szegényeken belüli arányát és a szegénységi rés mutatóját használta. Az adatok alapján megállapította, hogy a gyermekszegénység kiterjedtségét és mélységét tekintve is növekedett a kilencvenes években. A gyermekes családok társadalmon belüli helyzete romlott, különösen veszélyeztetetté váltak a nagycsaládosok és a gyermeküket egyedül nevelő szülők. A legnagyobb szegénységi kockázatot az jelenti, ha a gyermekét egyedül nevelő szülőnek három vagy több gyermeke is van. Esetükben mind a szegénység kiterjedtsége, mind mélysége a legnagyobb a gyermekes családok körén belül, és a kilencvenes években megfigyelhető növekedés is ebben a családtípusban volt a legdrasztikusabb. Ugyanakkor az is megállapítható, hogy az évtized során az egy-két gyermekes családok szegényeken belüli aránya is megnövekedett. A szociálpolitika átalakulásával foglalkozva bemutatta a családtámogatási rendszer kilencvenes évek közepén lezajlott reformjának főbb vonásait és következményeit, majd a szociálpolitika egy alrendszerének, a segélyezésnek az átalakulását követte nyomon. A segélyezés törvényi változásainak áttekintése után megvizsgálta a gyermekes csoportok és azok különböző típusainak reprezentáltságát mind a társadalom egészéhez, mind a szegényekhez képest. A gyermekes családok a népesség egészéhez viszonyítva a kilencvenes évek végén felülreprezentáltak a segélyezettek körében. Ugyanakkor a gyermekes családok különböző típusait eltérő módon támogatták, hiszen a gyermekes családok felülreprezentáltsága kizárólag a nagycsaládosok és a gyermeküket egyedül nevelő szülők nagyobb mértékű támogatásából adódott. Ha a referenciacsoportot a szegények képezik, és szegényeknek az egy főre jutó átlagos jövedelem kevesebb mint feléből élőket tekintjük, akkor az mondható el, hogy a segélyezési rendszerbe kevesebb gyermekes család került, mint azt szegénységük kiterjedtsége indokolta volna, és az alulreprezentáltság minden családtípusra jellemző.

Harcsa István


<-- Vissza az 2000/7. szám tartalomjegyzékére