2000/3

A tudományos műhely problémái

Egy immunológus századvégi töprengései

Gergely János

...Scientists had themselves to blame for inadequate
funding of life sciences in Europe "because we have never
been able to come up with the simple sort of message
that politicians can understand and convey to their
constituents."
European biologists unite to lobby for more money.
Nature 40. 834. 1999.

A cikk mottójaként választott Nature-idézet szerint a tudósok magukra vessenek, ha nem tudják megértetni a politikusokkal az élettudományok támogatásának fontosságát. Ezzel egyetértve vallom, hogy az immunológiával foglalkozó kutatók kötelessége megismertetni a politikusokkal is, hogy mit produkáltak eddig, és mi várható az immunológia eredményeitől. Meggyőző érveikkel el kell érni az élettudományok (ezen belül az immunológia) magas szintű támogatását, hogy a tudósok eleget tudjanak tenni az új évszázad kihívásainak. Ezek a kihívások a tudományterület eddig felmutatott eredményeire támaszkodnak és természetesen indokoltak. Joggal kérdezik ui. tőlünk: mi az oka annak, hogy a mögöttünk lévő évszázad rendkívül eredményes kutatásai nem oldották még meg az immunrendszer működésével (is) összefüggő betegségek megelőzését, gyógyítását. A cikk célja vázlatosan bemutatni az immunrendszer működésének megismerése során elért legfontosabb eredményeket és megindokolni, mi vezetett az alap- és alkalmazott kutatások közötti "szakadék" kialakulásához. Ha a körülmények kedveznek és a kutatás feltételei biztosítottak, várható, hogy már az új évszázad első felében jelentős gyakorlati eredmények születnek az immunrendszer "kisiklott" működésével összefüggő betegségek gyógyításában. Amikor a "kedvező körülményekről" beszélünk, óhatatlanul a tudománypolitika területére is tévedünk, és az is természetes, hogy mindaz, amit az immunológiára vonatkozóan elmondunk (mutatis mutandis) érvényes általában az élettudományokra.

1798-ban Edward Jenner merész kísérletet hajtott végre: egy tehénhimlővel fertőzött tehenészlány himlőhólyagának tartalmával beoltott egy gyermeket, majd egy hét elteltével kísérleti alanyát emberi himlőhólyagból nyert váladékkal fertőzte meg, és amint azt várta: a gyermek védettnek bizonyult a tömegeket pusztítani képes himlővel szemben. Jenner évezredes tapasztalatok jelentőségét felismerve vállalkozott egy (mai szemmel nézve) meglehetősen etikátlan "ember-kísérlet" elvégzésére. Kortársai azonban nem ismerték fel a beavatkozás fontosságát és természetesen Jenner sem tudta, hogy egy új szakterület alapkövét rakta le. Azt sem sejthette, hogy 200 évvel később a WHO ünnepélyesen bejelentheti, hogy a tudatosan elsőként általa alkalmazott vakcináció segítségével megszabadították az emberiséget a himlőtől.

Az immunológia első "nagy" korszaka

Jenner kísérlete után kereken egy évszázad telt el, amíg zseniális kutatók felvették a Jenner-i fonalat, és "alapkísérlet"-ének eredményére támaszkodva szisztematikusan tanulmányozni kezdték a szervezet fertőző (vagy általában a "testidegen") anyagokra adott válaszát, megteremtve ezzel az immunitástant. Az előző századforduló nagy immunológusai azonban nemcsak a biológia egyik új ágának alapjait rakták le, hanem rendkívül jelentős eredményeket értek el betegségek megelőzése és gyógyítása terén egyaránt. Az immunológia születésénél olyan óriások bábáskodtak, mint Pasteur, Mecsnyikov, Behring, Ehrlich, Bordet, Landsteiner - hogy csak a közismert neveket említsem - és az alig három évtizedet, amelyben tevékenységüket kifejtették, öt Nobel-díj is fémjelzi.

Rendkívül egyszerű, de invenciózus kísérletekkel, részletekre kiterjedő megfigyeléseikkel, logikus következtetéseikkel számos, napjainkban is érvényes eredményhez jutottak. Felismerték a természetes és szerzett immunitást, az immunológiai értelemben vett fajlagosságot. Rájöttek arra, hogy a kórokozó fertőzést, ennek leküzdése pedig tartós védettséget eredményez/het/, továbbá, hogy mindez szervezetünknek a patogénre, vagy általában a szervezetbe kerülő "testidegen" fehérjékre adott válaszának (immunválasz) tulajdonítható. Az immunválaszt indukáló testidegen fehérjéket antigéneknek nevezték el. Megállapították, hogy az immunválasz során ellenanyagok képződnek és halmozódnak fel a vérben, amelyek fajlagosan reagálva a keletkezésüket kiváltó antigénnel (pl. baktériummal) előidézik annak pusztulását. Képződnek olyan sejtek is (bár ekkor még csak a falósejteket ismerték), amelyek ugyancsak aktívan vesznek részt a kórokozó elpusztításában.

Munkásságukkal nemcsak lefektették az immunválasz humorális és celluláris teóriájának alapjait, hanem erre támaszkodva rendkívül figyelemreméltó gyakorlati eredményeket értek el. Védőoltásokkal (aktív immunizálással) fertőző betegségeket, pusztító járványokat sikerült megelőzni. Passzív immunizálással, azaz állatok fertőzése útján nyert, megfelelő ellenanyagokat tartalmazó vérsavó (ún. immunszérum) beadásával betegek tömegét mentették meg addig halálos kimenetelű fertőzésektől (pl. diftéria, tetanusz). A vércsoportok felfedezése (ugyancsak immunológusok érdeme) pedig utat nyitott a vérátömlesztések előtt.

Napjaink immunológiája (a második "nagy" korszak)

Figyelemre méltó, hogy amikor az immunológia első "nagy" korszakának nagyszerű eredményei születtek, a kutatók még úgyszólván semmit sem tudtak az immunrendszer sejtjeiről, az ellenanyagok természetéről, módszertani lehetőségeik is meglehetősen szegényesek voltak. Az ötvenes években azonban alapvetően megváltozott a helyzet, és ez nem kis mértékben a biológiai kutatások metodológiájában szinte robbanásszerűen bekövetkező változásoknak tulajdonítható. A molekuláris biológia betört az immunológia területére is, következésképpen a határterületi tudományágakkal rendkívül sokrétű és gyümölcsöző kölcsönhatás alakult ki. Ennek tulajdoníthatóan ismertük meg sejt- és molekuláris szinten az immunfolyamatok mechanizmusát és regulációját, továbbá azokat a működési zavarokat, amelyek az orvostudománynak oly sok gondot okozó, immunrendszerrel összefüggő kórképek kialakulásához vezetnek. Ismét csak Nobel-díjakkal jellemezve az immunológia gyors fejlődését, érdemes megemlíteni, hogy ebben a "második nagy korszaknak" is nevezhető periódusban 12 tudós kapta meg az immunológia területén elért eredményeiért ezt a legmagasabb tudományos elismerést.

Címszavakban összefoglalva, az alábbiakat tudtuk meg az immunrendszer működéséről:

Az immunrendszer felismerő, információt továbbító és effektor funkciókkal rendelkező rendszer. Sejtjei, a limfociták, különleges receptoraik segítségével felismerik az antigént, az arról szóló információt először az adott sejtnek, majd más sejteknek adják tovább, míg végül olyan végrehajtó (effektor) funkciók aktiválódnak, melyek eredménye a folyamatot megindító antigén (pl. baktérium, vírus, ráksejt) fajlagos elpusztítása.

A rendszer felismerőképessége szinte végtelen, sejtjei 107-109 struktúra között tudnak különbséget tenni. Ez a rendszer polimorfizmusára utal, azaz arra, hogy a különböző struktúrák felismerésére alkalmas receptorok fajlagosságának sokfélesége ennek megfelelő. Egy adott limfocita, illetve a belőle származó utódsejtek csoportja (klónja) egy meghatározott struktúrát (epitópot) felismerő antigénreceptort hordoz. Megismertük az antigént felismerő molekulákat (antigénreceptorokat, ellenanyagokat) kódoló gének átrendeződésének mechanizmusát, amelynek eredményeként a limfocitáknak, illetve antigénreceptoraiknak ez a polimorfizmusa kialakul.

Az immunrendszer tanuló, a szervezettel kapcsolatba kerülő antigénekhez alkalmazkodó rendszer. Sejtjei fejlődésük során szelekciós folyamatok eredményeként "tanulnak meg" különbséget tenni a saját és nem saját struktúrák között (az előbbiek toleranciát, az utóbbiak pusztító folyamatokat váltanak ki). Ami pedig a rendszer "alkalmazkodó képességét" illeti:

az antigénnel nem találkozó vagy nem megfelelően stimulált sejtek elpusztulnak (funkcionálisan felesleges sejtek nem "terhelik" a rendszert);

az antigénnel reagáló sejtek viszont (szomatikus mutációk, újabb génátrendeződések miatt) az adott antigénnel jobban reagáló szerkezetűvé "szerkesztik át" receptorukat, és ez az antigénhez való "alkalmazkodás" tovább növeli a fajlagosságot.

Az antigént (patogént) ún. antigént prezentáló sejtek veszik fel, melyek emésztő- rendszereiben az részleges lebontásra kerül. Az így képződő antigén darabok (peptidek) a sejtek "peptid receptoraival" (MHC molekulák) komplexben kerülnek az antigént prezentáló sejt membránján a megfelelő antigénreceptorral rendelkező limfocitáknak "bemutatásra", következésképpen felismerésre.

Részleteiben tudjuk a felismert antigénről szóló információ továbbításának mechanizmusát:

a) egy adott sejten belül (milyen molekuláris kölcsönhatások révén jut el az antigénről szóló információ a sejtfelszíni receptortól a sejtmagba, hogyan indul meg az antigént felismerő sejtek szaporodásának, majd effektor-sejtekké történő átalakulásának folyamata);

b) sejtek között (megismertük az információtovábbítás folyamatában részt vevő sejteket, azokat az adhéziós molekulákat, amelyek a sejtek kölcsönhatását, "beszélgetését" lehetővé teszik, az információtartalmat továbbító és a folyamatot szabályozó sejttermékeket, a citokineket).

Megtanultuk, hogy az immunrendszer nem izolált (tehát más rendszerekkel, így pl. a neuroendokrin rendszerrel kölcsönhatásban álló), sokrétűen szabályozott rendszer, továbbá, hogy a szabályozás kisiklása súlyos kórfolyamatokhoz vezethet (autoimmun betegségek, allergia, immunhiány stb.).

Egyebek között ezek az ismeretek tették lehetővé a tájékozódást ebben a rendkívül bonyolult rendszerben és számos olyan folyamatban, amelyben az immunrendszer is szerephez jut. Mindez utat nyitott az immunrendszer működését befolyásoló, a kisiklott szabályozó folyamatokat helyreállító beavatkozások kidolgozására. Egyúttal arra is felhívta a figyelmet, hogy egy olyan sokrétűen szabályozott rendszerben, amelyben egy adott, jól körülírható funkciót számos tényező befolyásol, a kórfolyamathoz vezető kisiklást nem lehet egyetlen "csodaszerrel" helyreállítani. Elsősorban ez a magyarázata annak, hogy az alapkutatások eredményei és azok gyakorlati hasznosítása között napjainkban még meglehetősen nagy szakadék tátong. Természetesen jelentős gyakorlati eredmények is születtek, de azokat a gyógyeredményeket, amelyeket elsősorban helytelen nézetek elterjesztése folytán az immunológiától elvártak (elvárnak), e rövid időszak alatt elérni nem lehetett. A századforduló küszöbén azonban elmondhatjuk, hogy ebben a tekintetben áttörés előtt állunk.

Milyen említésre méltó gyakorlati eredmények születtek a "második nagy korszak" kutatásai nyomán?

Az antigénfelismerés mechanizmusának megismerése utat nyitott új típusú vakcinák előállításához. Mód van a nagyon bonyolult felépítésű kórokozó azon részeinek szintetikus vagy rekombináns technikával történő előállítására, amelyeket a limfociták felismernek. Így nem a teljes vírussal vagy baktériummal, hanem annak olyan "darabjaival" lehet oltani, amelyek már nem fertőznek, de alkalmasak az immunvédekezés megindítására. Az emberi szervek átültetésének immunológiai problémái gyakorlatilag megoldottak abban az értelemben, hogy egyes szervek transzplantációja ma már rutineljárásnak tekinthető. Természetesen még számos kérdés vár tisztázásra. Némely immunhiány-betegség gyógyítása, illetve hatékony kezelése is a biztató eredmények közé sorolható. Egyes ellenanyaghiányon alapuló betegségek jól kezelhetők a megfelelő ellenanyagok pótlásával. Ismertek azonban olyan génfunkciózavar miatt kialakult ellenanyaghiányos állapotok, amelyekben a megfelelő gén "pótlása" génsebészeti beavatkozás segítségével megvalósíthatónak látszik.

Sokat vártak a rosszindulatú daganatok immunterápiájától, amire elsősorban a Nobel-díjas Burnet által megfogalmazott "immunológiai ellenőrző funkció" feltételezése adott némi alapot. Eszerint a szervezetben képződő daganatsejteket az állandó ellenőrzést végző immunrendszer nem-sajátként ismeri fel, és azokat immunreakció segítségével folyamatosan eltakarítja. Következésképpen az immunapparátus elégtelen működése (immunhiány) lehetővé teszi a daganatsejtek burjánzását. Mai ismereteink szerint ez az elmélet csak bizonyos megszorításokkal helytálló, és azt is tudjuk, hogy (ellentétben a médiában lépten-nyomon megjelenő hirdetésekkel) a normálisan működő immunrendszer nem szorul "támogatásra" azért, hogy ellenőrző funkciója hatékonyabb legyen. Sőt, ha lennének is az immunrendszer működését hatásosan potenciáló szerek, azok - kétes értékű rákmegelőző kezelésként történő - alkalmazása az immunfunkciók egyensúly-felborításának veszélye miatt ugyancsak megfontolandó. Ugyanakkor igen sokat tudtunk meg egyfelől arról, hogy miként védekezik az immunrendszer a daganatsejtek ellen, éppúgy, mint arról, hogy miként "csapja be" a ráksejt az immunrendszert. A közöttük kialakuló küzdelem részleteinek megismerése alapján remélhetünk jelentős áttörést a daganatok immunmegelőzésében és -terápiájában.

Rendkívül jelentős a nagy fajlagosságú ún. monoklonális ellenanyagok szinte korlátlan előállítása, továbbá a biotechnológiai eljárások segítségével készülő "testre szabott" (azaz az aktuális kívánalmaknak megfelelő), ellenanyag sajátsággal rendelkező molekulák mesterséges előállítása. Ilyeneket egyre kiterjedtebben alkalmaznak "alvó", más módszerekkel fel nem lelhető ráksejtek kimutatására, vagy gyógyszerek irányított célba juttatására.

Mit várhatunk az immunológusoktól az új évszázadban?

Az immunrendszer működésének ilyen mélységű megismerése jogos reményeket kelt abban a tekintetben, hogy bizonyos betegségek megelőzésében és gyógyításában valóban "áttörés" várható. Már utaltunk arra, hogy a génmanipuláció eredményes lehet egy adott gén működési zavarával összefüggő immunhiány betegségben (ilyen pl. a nemhez kötött agammaglobulinémia). Reálisnak látszik egyes rosszindulatú daganatok immunológiai módszerekkel történő megelőzése és gyógyítása. Tekintve, hogy a rákos megbetegedések mintegy 15%-ban vírusokkal hozhatók összefüggésbe, indokoltnak látszott a vakcinációval elérhető tumorprevenció. A tumorantigének megismerése és az antigénprezentációra vonatkozó ismeretek bővülése új vakcinációs eljárások kidolgozására ad lehetőséget, és ezektől különösen olyan esetekben várható eredmény, amikor a sikeres sebészi vagy gyógyszeres beavatkozást követően alkalmazzák e hatékony vakcinációs eljárásokat. Ígéretesnek látszik például az ún. dendritikus-sejt vakcinák alkalmazása, melynek során a tumorantigéneket ezekbe az antigént prezentáló sejtekbe juttatják azzal a céllal, hogy az így eredményesebbé váló "antigén-bemutatás" intenzív tumorellenes immunválaszt indukáljon. A DNS-vakcináció során pedig tumorantigént kódoló DNS-plazmid segítségével váltanak ki tumorspecifikus T-sejt választ. A tumor vakcináknak ebbe az újabb generációjába sorolhatók az olyan génekkel transzfektált daganatsejtek is, amelyek a T-sejt citotoxicitást elősegítő fehérjék termeléséhez szükségesek. Várható a tumorsejteket felismerő ellenanyagok terápiás és diagnosztikus alkalmazásának széles körű elterjedése. Egyebek között olyan "kettős specificitású" ellenanyagok felhasználása, melyek egyidejűleg ismerik fel a daganatsejtet és az azt elpusztítani képes immunsejtet, és a kettőt "összekapcsolva" hatékonyabbá teszik az előbbiek elpusztítását. Ellenanyagok alkalmazhatók tumorellenes gyógyszerek vagy a daganatsejtek pusztítását elősegítő citokinek irányított célba juttatásában is. Ezek a reményt keltő, de meglehetősen bonyolult eljárások mind az elmúlt 30 év intenzív kutatómunkájának eredményeire támaszkodnak, és természetesen még további elmélyült kutatói tevékenység szükséges ahhoz, hogy bekerüljenek a rákterápia fegyvertárába.

Az orvostudomány egyik nagy tehertétele, amelytől az immunológusok tevékenysége révén várható a megszabadulás, a nagy számban előforduló, sok és tartós szenvedést okozó autoimmun betegségek (a reumás ízületi gyulladás, a multiplex szklerózis, a cukorbetegség, a pajzsmirigy-megbetegedések egyes formái stb.). Ezek jelentős részében az immunfolyamatokat szabályozó mechanizmusok kisiklásáról van szó - joggal várható tehát az erre vonatkozó ismeretek gyümölcsöztetése az autoimmun betegségek gyógyítása érdekében. Optimizmusra adnak okot olyan terápiás próbálkozások, melyek célja tolerancia kiváltása az autoantigénnel szemben, ebben a tekintetben különösen jelentős az orális tolerancia mechanizmusára vonatkozó új ismeretek hasznosítása. Az MHC géntermékek szerkezetének és a molekula funkciójának megismerése utat nyitott az MHC terápia előtt, abban a reményben, hogy ez az autoantigén prezentálását gátolva állítja le az autoimmun betegséget kiváltó folyamatot. Az állati eredetű szövetek emberbe ültetését készítik elő a xenotranszplantációs kísérletek, melyek során a szervet szolgáltató állatok genetikai módosítása segítségével kívánják megteremteni a létfontosságú szervek korlátlan pótlásának feltételeit.

A korszerű antigén-analízis, az antigénprezentáció egyes lépéseinek megismerése éppúgy, mint az oltóanyag komponenseinek rekombinációs technikával történő előállítása igazi áttörést hozhat korszerű vakcinák előállítása terén. Várható, hogy sokkal jobb minőségű, standardizálható, könnyen kiszerelhető és szállítható oltóanyagok egész sorát állítják majd elő.

Az immunológia helyzete Magyarországon

Az immunológia első nagy korszakát több kiemelkedő magyar immunológus működése is fémjelezte. Az immunológia leggyakrabban használt fogalma, az "antigén" először az Abbázia kávéházban hangzott el Detre László szájából, aki a fogalmat (az "antiszomatogén" kifejezés rövidítésével) megalkotta és nemcsak antigén-elméletével tűnt ki, hanem már 1901-ben létrehozta az első magyar, szérumok előállításával foglalkozó intézményt (Jenner-Pasteur intézet). Kísérleti állatok eredményes immunizálása Freund-adjuváns nélkül ma sem képzelhető el, és ezt a "magyar születésű amerikai immunológus" (így idézik a szakkönyvekben), Freund Gyula alkotta. Az allergiakutatások atyjának, Pirquet-nek legközelebbi munkatársa Schick Béla volt. A két "nagy" korszak közötti átmeneti időszakban a debreceni immunológiai iskola tekinthető a korszerű immunológiai kutatások hazai bázisának.

Akik az 1960-as években kapcsolódtunk be az immunológiai kutatásokba, egyfelől igen szerencsések voltunk, mert a molekuláris, majd celluláris immunológia "hajnalán" már a modern immunológia módszertanát és szemléletét sajátíthattuk el. Másrészt viszont éppen a nélkülözhetetlen módszerek hihetetlen gyors fejlődése, változása és robbanásszerű elterjedése szinte legyőzhetetlen akadályokat gördített elénk. A harmincas években az immunfolyamatok alapjelenségeinek megismeréséhez elegendő volt egy jó ellenanyag, egy egyszerűen kivitelezhető precipitációs vagy agglutinációs teszt, néhány nyúl vagy tengerimalac az invenciózus kutató kezében. A hatvanas évekre az immunológiai kutatások is eszköz- és anyagigényessé váltak, a régi metodológiával előrejutni már nem lehetett, és a "bezártság" is egyre jobban éreztette hatását. Számunkra is világossá vált, hogy a közelébe sem tudunk kerülni mindannak, ami a világban történik, ha nem jutunk hozzá a csak személyes kontaktusok útján beszerezhető legfrissebb információkhoz, ha nem honosíthatjuk meg a korszerű kísérletekhez szükséges módszereket, ha nem állnak rendelkezésünkre a beltenyésztett egértörzsek, ha... és itt folytatni lehetne a sort. Ez azonban felesleges, mert ezt mindannyian végigéltük, akik a kísérleti biológia valamelyik területén dolgoztunk. Mindezt szem előtt tartva az immunológusok is a nemzetközi mezőnyhöz való felzárkózás olcsónak és egyszerűnek tűnő, de mégis nagyon drága "magyar útját" választották. 1971-től, a Magyar Immunológiai Társaság megalakulásától kezdve évenként legalább egy olyan kongresszust, szimpóziumot rendeztünk, amelyre meghívtuk a szakma nemzetközi tekintélyeit, és sikerült elérnünk, hogy már a hetvenes évek közepétől a magyar immunológusok viszonylag nagy számban jelenjenek meg a legjelentősebb nemzetközi rendezvényeken. Nemzetközi tudományos szervezetek segítségével, külföldi előadók és hallgatók részvételével tanfolyamokat szerveztünk. Mindez hamar éreztette áldásos hatását: nemzetközi kollaborációk egész sora jött létre, magyar immunológusok szívesen látott vendégek lettek a legjelentősebb kutatócentrumokban. Elismertségünket mutatja, hogy mi rendezhettük meg 1978-ban az immunológusok európai, 1992-ben pedig világkongresszusát. Bekerültünk tehát a "nemzetközi vérkeringésbe", jóllehet a hazai kutatóhelyek felszereltsége, a kutatások finanszírozása szégyenletesen elmaradott volt.

A kutatók kétirányú mozgása, a széles körű nemzetközi együttműködés ugyan alapeleme a korszerű kutatói tevékenységnek, mégis érdemes elgondolkodnunk azon, hogy a nyilvánvaló előnyök mellett a mi viszonyaink között ennek milyen hátrányaival kell számolnunk. Mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy ez a kétirányú mozgás az esetek többségében valójában egyirányú. Túl azon, hogy külföldi partnereink mindig örömmel jöttek és jönnek ma is hazai rendezvényeinkre (az immunológusokat hozzászoktattuk ahhoz is, hogy ezt saját költségükre tegyék), kutatóintézeteink, egyetemi tanszékeink nem kínálnak olyan kutatási feltételeket (ösztöndíjról, fizetésről nem is szólva), melyek vonzóak lennének partnereink számára. Ez önmagában még nem tragédia, de feltétlenül jelzés értékű a hazai kutatástámogatás helyzetét illetően! Milyen egyértelmű előnyökkel jár az, hogy kutatóink viszonylag nagy számban, meglehetősen gyakran hosszabb időt tölthetnek egy-egy jelentős külföldi kutatóhelyen? Közhely lenne azt elemezni, hogy egy ilyen út miért szerves része egy fiatal kutató pályájának. Ehelyett - hazai viszonyaink illusztrálására - azt kell hangsúlyozni, hogy egy ilyen tanulmányút olyan kutatásokra ad lehetőséget, melyek elvégzésére az itthoni feltételek (eszközök és anyagiak híján) alkalmatlanok. Nem kell különös büszkeséggel emlegetnünk, hogy a partner intézményből hozzánk áramló reagensek, sejtvonalak, időnként kimustrált, de nálunk még jól használható eszközök stb. számos hazai kutatóhely számára nagyon jelentős segítséget jelentettek az évek folyamán. Nem vitás azonban, hogy a lépéstartáshoz, a korszerű módszerek hazai bevezetéséhez, a kritikai érzék fejlesztéséhez, az igények és kutatási tematika nemzetközi szinthez igazításához ezek a kapcsolatok éppúgy nélkülözhetetlenek, mint a legmagasabb elvárásokat is kielégítő, fiatal kutatói utánpótlás biztosításához. Ha ezek - az általában nagyon tehetséges - fiatalok hosszabb-rövidebb külföldi tartózkodás után visszatérnének, a hazai kutatói tevékenység szinten tartása, illetve dinamikus fejlődése éppúgy biztosítva lenne, mint a kiöregedő vezető szakemberek pótlása!

Itt kell áttérnünk a kétségtelen előnyök felsorolása után a hátrányok illusztrálására, első helyen említve a (rosszul hangzó kifejezéssel) "agyelszívásnak" nevezett jelenséget. Ezzel a problémával e folyóirat is több ízben foglalkozott már, ezért a jelenség elemzésére nem térek ki. Minden bizonnyal készültek olyan felmérések, amelyek az országot végleg elhagyó kutatók számára utalnak, nem találkoztam azonban olyannal, amely azt vizsgálta volna, hogy az ilyen tehetséges fiatalok kiképzésének költségei hogyan viszonyulnak ahhoz a "befektetéshez" (kutatási feltételek, a külföldivel arányos fizetés stb.), amellyel hazajövetelüket biztosítani lehetne. Kevés szó esik a "témaexport" okozta hátrányokról. Nem vitatható, hogy nemzetközi együttműködés nélkül eredményes és korszerű kutatás elképzelhetetlen. Nálunk a kollaborációt azonban az is motiválja, hogy a kutatás feltételei gyakran nem teszik lehetővé egy ígéretes téma kidolgozását. Ez viszont együtt jár azzal, hogy a kutatóval együtt leggyakrabban témát is exportálunk. Nem arról van szó, hogy a külföldi partnerintézet témahiányban szenved, de örömmel vállalkozik egy jó ötlet közös kidolgozására - és ez így is van rendjén. Ugyanakkor valamennyien tudunk olyan példákat felsorolni, amikor a partnerintézet eredményesen folytatta egy olyan probléma kidolgozását, melyhez az inspirációt magyar kutatóktól kapta, és a kedvezőbb feltételek miatt eredményesebben haladt tovább a téma kidolgozásában, mint az "exportőr". A kollaboráció eredménye az esetek túlnyomó többségében egy nívós közlemény valamelyik magas impakt faktorú nemzetközi folyóiratban. Ez természetesen nekünk rendkívül hasznos és megkönnyíti a szerzők számára újabb hazai pályázatok elnyerését. Ha végignézzük az elmúlt évtized immunológiai közleményeit, örömmel regisztrálhatjuk, hogy a színvonalas publikációk többsége külföldi intézetek kutatóival társszerzőségben került közlésre. Ez feltétlenül pozitívum, de fel kell hívni a figyelmet egy ezzel összefüggésben kialakult torz szemléletre, amelynek a hazai kutatástámogatás szenvedi kárát. Gyakran találkozunk ui. azzal a nézettel, hogy "minek kell nektek nagyobb támogatás, ha a jelenlegi kutatástámogatási feltételek mellett is ilyen kiváló eredményeket értek el?" Ezzel összefüggésben vetődik fel a kérdés, hogy nyugat-európai színvonalú finanszírozási feltételek mellett képesek-e a magyar kutatók nyugat-európai színvonalú tudományos teljesítményekre? Ennek kapcsán indokoltnak látom saját példánkat megemlíteni.

Szakterületünk hazai fejlődése szempontjából fordulópontot jelentett, hogy 1973-ban az ELTE-n megalakult Magyarország első önálló immunológiai tanszéke. Az egyetem nagyvonalúságát mutatta, hogy az akkor egy egyetemi tanárral, egy tanársegéddel és egy asszisztenssel létrehozott tanszék 300 000 Ft "hozományt" kapott, és ugyanilyen összeget biztosítottak évi költségvetésként is. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy az eredményes kutatáshoz, oktatómunkához szükséges - akkor legalább 2-3 millió forintot - a sokszor kárhoztatott KK munkákkal sikerült megszerezni). A tanszék évi költségvetését most is hasonló nagyságrendben biztosítja az egyetem. 1992-ben az a megtiszteltetés ért bennünket, hogy meghívást kaptunk a Bécsben akkoriban szervezett nemzetközi kutatóintézetbe (VIRCC). Megállapodtunk a kutatási tematikában, nevezetesen két nálunk folyó téma ottani kidolgozásában, továbbá abban, hogy egy szenior és két junior munkatársunk a témákat a VIRCC támogatásával, a számunkra ott berendezett laboratóriumban végzi. A laboratórium felszerelésére kétmillió schillinget, a kutatómunka költségeire, a munkatársak fizetésén kívül évi ugyancsak kétmillió schillinget biztosítottak. Négy évig működött az ELTE Immunológiai Tanszék Laboratóriuma a VIRCC-ben és ez alatt nyolc, nívós nemzetközi folyóiratban megjelent cikk született, szinte valamennyi külföldi társszerző nélkül. Ez a mérleg pozitívuma. A negatívum viszont az, hogy amikor a VIRCC megszűnt, a két fiatal munkatárs külföldön keresett és talált munkát.

Ismételten hangsúlyozni kívánom: a nemzetközi együttműködés, a külföldi intézményekkel és szakemberekkel való kollaboráció életfontosságú a hazai kutatások színvonalának, elismertségének biztosítása érdekében. Olyan feltételeket kell azonban teremteni, melyek között a hazai talentum érvényesülni tud, amely a tehetséges fiatalokat visszahozza és nem utolsósorban lehetővé teszi a kétoldalúságot, nevezetesen azt, hogy külföldi kutatók is szívesen és gyakran jöjjenek hozzánk dolgozni.

Mit várnak el a magyar immunológusoktól az új évszázadban?

Nem kevesebbet, mint hogy produkáljanak kézzelfogható eredményeket a rákgyógyításban, dolgozzanak ki új, korszerű védőoltásokat, segítsenek megszabadulni a mindennapokat megkeserítő allergiás betegségektől, a gyakori fertőzések talaját képező immunhiányos állapotoktól (így természetesen az AIDS-től is), a sok és hosszú szenvedést okozó autoimmun betegségektől - hogy csak a leggyakoribb óhajokat említsem. Ezek nem irreális kérések, és - amint erre a korábbiakban utaltam - az elmúlt három évtized immunológiai alapkutatásai megteremtették a teljesítés számos feltételét. Ma Magyarországon több nemzetközileg elismert kutatócsoport működik. Kiválóan iskolázott kutatók (leggyakrabban külföldi intézetekkel kollaborációban) aktuális immunológiai témák széles skáláján dolgoznak, eredményeikről idehaza és külföldön egyaránt rendszeresen beszámolnak. Rendelkezünk tehát azzal a szellemi kapacitással, amely ezen a téren is versenyképességet biztosít. De a 2000. év "nem lesz a magyar tudomány éve, mivel a tudomány támogatottsága visszaesik" jelentette ki Akadémiánk elnöke az MTA 165. közgyűlésén. A kutatóhelyek felszerelése, anyagi ellátottsága, a kutatók fizetése úgy arányul a nyugat-európai viszonyokhoz, mint azt a Göd-Bécs példán illusztráltam. Ilyen feltételek mellett a legértékesebb kutatók "pályát módosítanak" vagy nem jönnek vissza külföldről, nemzetközi együttműködéseink gyümölcsét a külföldi partner továbbra is jobban élvezi, mint mi. Mindezek alapján félő, hogy az elvárásoknak nem tudunk úgy eleget tenni, ahogy ez a hazai immunológusoktól remélik. Ez tehát az Európához való felzárkózás "drága útjának" a sajnálatos eredménye.

Ez a "tájkép" a XX. század vége felé. Meggyőződésem, hogy a tudomány támogatásában illetékes politikusok széles köre ismeri ezt a képet, és a megfelelő csatornákon folyamatosan tájékozódik a hazai tudományos élet helyzetéről, problémáiról. De ha azt szeretnénk, hogy 2001 már nálunk is a "tudomány éve" legyen, a tudományos kutatással foglalkozóknak nemcsak arra kell koncentrálni, hogy eredményeiket a magas impakt faktorú folyóiratok elfogadják, hanem szem előtt kell tartaniuk e cikk mottójában foglaltakat is. Sok energiát kell tehát arra fordítanunk, hogy eredményeinkről a politikai szféra is értesüljön. Nyilvánvalóvá kell tenni, hogy az immunológia támogatása is jó befektetés, melynek a felsorolt betegségek megelőzésével, korszerű gyógyításával járó haszna forintban jól mérhető. Ne becsüljük alá a tudományos ismeretterjesztés fontosságát, és tegyünk meg mindent, hogy magyar tudomány eredményeit idehaza is széles körben ismerjék meg. Legyen köztudott, hogy nekünk is részünk van (és még nagyobb részünk lehet) az emberek jólétét és egészségét szolgáló, az élet minőségét javító tudományos eredmények elérésében. Jól tudjuk saját szakmánkból a visszacsatolási mechanizmusok jelentőségét biológiai folyamatok szabályozásában. Érezzük át ennek fontosságát a tudománypolitikában is!


<-- Vissza az 2000/3 szám tartalomjegyzékére