1999/12

Könyvszemle

Szépírói stílustörténet

Szabó Zoltán csaknem harminc esztendeje adta ki azt a munkáját (Kis magyar stílustörténet. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1970.), amelynek átdolgozott és bővített kiadása Budapesten is napvilágot látott 1982-ben (és harmadik kiadásban 1986-ban). A kolozsvári professzor munkásságának fő területe a nyelvészet és az irodalomtudomány határsávján vizsgálódó tudományág: a stilisztika. (A Szabó Zoltán hetvenedik születésnapját köszöntő könyv négyszáznál több tételes bibliográfiája ezt jól mutatja, l. Szöveg és stílus. Kolozsvár. 1997.) Amiként annak idején hiányt pótló kötet volt a Kis magyar stílustörténet. ugyanígy az a jelen kötet is. Ámbár a stílustörténet nem egészen új diszciplína, a század elejétől ismeretesek ilyenféle munkák, máig ez a stilisztikának legkevésbé kidolgozott ága, számos vitatható kérdés, felfogás tapasztalható benne. Szabó monográfiája lényege szerint szintézis, a fő tendenciák bemutatása.

Természetesen a munka bevezetésében eligazítást ad a stílustörténet tárgyának jellegéről, a tudományág történetéről, de Szabó szűkebb értelmezésben csupán a szépírói stílust tekinti témájának. A stílustörténet összetett tudomány. Nyelvtörténeti, irodalomtörténeti és művészettörténeti szempontokat érvényesít a maga sajátos szempontjai szerint. Szabó a stílust kifejező nyelvi formaként fogja föl: a stílus a tartalom kibontakozása, a stílus a tartalomnak, mint belső lényegnek aktuális jelenségként történő kifejezése. A formaelemek meghatározó közege a nyelv, tehát a stílustörténetnek a nyelvi stíluseszközök vizsgálata Magyar Tudomány 1999. 12. Szám egyik alaprésze. A különböző természetű nyelvi elemek és az általuk létrejövő stíluseszközök a szövegművekben funkcionálnak, ezért kapcsolódik össze a stilisztika és a stílustörténet is a szövegtannal mint diszciplínával. Szabó Zoltán röviden vázolja a stílustörténetnek egy szövegelméleti modelljét. Ebben kiindulópontja a szövegiség (textualitás), amely fogalom alá rendeli magát a szöveget, az intertextualitást, a stílusirányzatot, a szerves összetettséget, a változások indítékát, a szöveg történetiségét. Ez utóbbi, mondja Szabó, meglehetősen elhanyagolt kutatási téma, s többféle megvilágításba helyezhető. Idézi például J. Kristevát, akinél a szöveg "olvassa történelmét" (18. o.), s H.-G. Gadamer hatástörténeti elvét, valamint több más, a szövegtörténetiségről szóló nézetet. (Kristeva munkásságának árnyoldaláról I. Bencze Gyula: Posztmodern panoptikum. Magyar Tudomány 1998/ 12. 1470.)

Természetesen a stílusfejlődési tendencia mint a "stílustörténet dinamikus egysége" (22. o.) nemcsak történetiséget igényel, hanem szinkróniát is, utóbbi esetben a vizsgálat struktúraközpontú, a diakrónia szintjén pedig sorozatközpontú. Magának a változásnak magyarázatát külső vagy allogenetikus (társadalom-, művelődés-, művészettörténeti stb. események), illetőleg belső (idiogenetikus) tényezők (az utánzás elve, a stílus megszürkülése stb.) adják.

Szabó Zoltán a magyar szépírói stílust négy korszakban írja le: 1. A kezdetektől Kazinczynak és korának stílusreformjáig; 2. Kazinczytól Petőfi és Arany népies stílus-forradalmáig; 3. A Nyugat folyóirat újításáig; 4. A Nyugattól a jelenig. E fölosztást követik a könyv fejezetei. Az egyes korszakok stílusát bemutató részeket rendszerint a stílusváltozás okai, lefolyása, eredményeinek leírása követi a magyar kódexirodalomtól a posztmodernig. Előbbit a gótika jellemzi, majd a reneszánsz, a barokk, a klasszicizmus, a romantika következik. A romantika népiessége Petőfi és Arany stílusforradalmával tetőzik, majd a Nyugatosok és előzménye hozzák a szimbolizmust, a szecessziót, az impresszionizmust, illetőleg az avantgárd stílusokat (expresszionizmus, futurizmus, szürrealizmus). Ugyanakkor él a népies stílus is (Móricz, Szabó Dezső, Illyés és mások). Tárgyias-intellektuális stílusnak nevezi Szabó Zoltán Babits, Füst, József Attila, Radnóti és mások munkásságát - egészben vagy részben - ezekben az élménylíra háttérbe szorul, az objektivitás, az intellektualitás erősödik.

A posztmodern írók rendkívüli érdeklődést mutatnak a nyelv, a nyelvhasználat, a szövegalkotás módozatai iránt, a nyelvhez való viszony mintegy a szubjektumnak a világban való létét adja. Legfeltűnőbb stílusjegy az intertextualitás, gyakori és jellemző a korábbi irodalomból való átvétel, amely szubjektív szempontú, némelykor valóságos stílustörténeti montázs születik. Átfogó sajátság a különböző, egymással összefüggő szerkezeti formák stílust alakító funkciója, a folyamatosság, a megszakítottság, a töredezettség, a körkörösség. Gyakori a szójelentés megmozdítása, ám a merészen új jelentések általában nem egészen világosak. Sokszor önálló szavakat alkotnak (Esterházy, Hajnóczy stb.).

Szabó Zoltán könyve a felsőoktatásnak is, a magyar stilisztikának is tanulságos, az elsőnek a jelenségismeret, a másodiknak a kutatásirányok és módszerek szempontjából. Mindkettőhöz támaszték a fejezetek utáni szakirodalom és a nyolclapnyi mutató az írókról, költőkről. (Szabó Zoltán: A magyar szépírói stílus történetének fő irányai. Corvina, Budapest 1998. 264 o.)

Büky László


<-- Vissza az 1999/12 szám tartalomjegyzékére