1999/7

Könyvszemle

FORRÁS AZ UTÓDVILÁGNAK

1. Az emberi lét bármely területén nagyot, kivételeset alkotó vagy központi szerepet vivő személyiségek levelezésének kiadása hozzá tartozik az illetők tevékenységi területe történeti kutatásának eszköztárához. Némely levél műfaji önértékében is megérdemli, elvárhatja ezt. A többség azonban inkább nélkülözhetetlen magyarázó, kiegészítő háttér-megvilágítóként. Az érintkezés, az üzenetváltás, a gondolatcsere modern, elektronikus technikai eszközei minden bizonnyal szűkítik majd ennek az anyagnak a terjedelmét, de egészen bizonyosan sohasem fogják kiiktatni.

Azt, persze, még bizonyos közmegegyezés esetében is, s kellő történeti távlatból is nehéz megítélni, kinek kell, kinek érdemes teljes levelezését közrebocsátani, legyen szó művészről, gondolkodóról, közéleti emberről. Arról nem is szólva, hogy a szociologikus történettudomány oldaláról éppen egy-egy, a korra jellemző közember levelezése legalább oly fontos, mint a nagyoké.

2. Az irodalomtörténet-írás régóta feladatának, nélkülözhetetlen forrásának tekinti az írói levelezéseket. Az, persze, mindig is kérdés volt és lesz, ki az, akinek teljes levelezéskincsét ki kell, ki érdemes adni. Rendszerint, másképp ítél a közvetlen utókor, s másképp a históriai távlattal rendelkező távolabbi utódvilág. Csak nemrég látszott szükségesnek szóvá tenni, hogy egy nevezetes, nagyműveltségű és a valóban korszerű iránt nagy érzékenységgel rendelkező, a művészetet s a művelődést vidéki magányából figyelő, ám igen keveset publikáló személyiség levelezésének sok kötetes, teljes kiadása, amelyben számtalan, immár joggal alig ismert szereplő neki nyári élményeit, külföldi útját, vagy egy jelentőségre soha szert nem tett egyetemi hallgató legújabb olvasmányait sorolja föl, - szűkös kiadási körülményeink között teljesen fölösleges. Ha egyáltalán kell ilyfajta leveleket számon tartani, egy-két soros tárgyszerű regisztráció és lelőhely-megjelölés elég, vagy tán sok is. Válogatott levelezés itt a helyénvaló.

S akkor is, ha egy irodalmi tekintetben, sivár korszakban legjobbnak számító, de alapjában mégis csak másodrendű, s különösebb szerepet sem vivő íróról van szó.

Példa lehet erre Vajda János műveinek kritikai kiadása. Ennek tervezésénél magam is jelen voltam, s már akkor világosan lehetett látni, hogy az akkor szélre szorított, kitűnő Barta János számára egyfajta enyhítő tapasznak szánták azok, akik az igazi nagy írók, költők kiadását, helyzetüknél fogva, maguknak foglalták le. S így alapjában gondolati és történeti szempontból (s műfajiból is) érdektelen levélhalmazra pazaroltak pénzt és munkaerőt. Ez esetben is "válogatott" kiadásra lett volna szükség, a ki nem adottak lelőhelyének s tárgyának puszta regisztrálásával.

Ilyen határozatot csak szigorú tárgyszerűséggel, illetékes szakemberekből összeállított grémium - s nem valamely irányzat által tévedhetetlen pápává kikiáltott figura - véleménye alapján lehet foganatosítani; nem úgy mint a hírhedt "fővonal" esetében (amely egyébként Lukács egyik első, 45 utáni Társadalmi Szemle-beli írásában még "Petőfi - Ady - Móricz"-ként hangzott, lévén József Attila a Moszkvából hazatértek szemében erősen "problematikus").

3. Ady, mindenesetre, még ha nem mitizáljuk is minden lépését Király István módjára, mindenképpen azok közé tartozik - mint pl. Kölcsey, Berzsenyi, Petőfi, Arany, Babits, Kosztolányi, József Attila, Pilinszky - akiknek minden levele, legyen akár Brüll "Bertuskának" írt, kedvesen csipkelődő tréfálkozás, kiadást várhat el.

Levelezéséből sok került már legkülönbözőbb helyeken közlésre. Hatvany Lajos: Ady a kortársak között (Bp. 1927.) c. könyve mintegy másfélszáz levelet közölt, főleg Adytól származókat, de Adyhoz írottakat is. Hasonlóképpen Révész Béla Ady és Léda (Bp. 1934.) c., ill. ugyanő S lehullunk az őszi avaron c. (Bratislava, 1937.) és megint csak Révész: Ady Endre összes levelei Lédához és a nagy regény teljes története (Bp. 1942.) c. kötete. De találhatók levelek Ady Lajosné Dénes Zsófia Adyról szóló könyveiben is. Az első teljességre s kritikai kiadási értékű pontosságra törekvő mű Belia György háromkötetes munkája: Ady Endre levelei (Bp. 1983., amelyet ugyancsak jegyzetekkel is kísért, bár nem kritikai módszerű válogatott levélgyűjtemény előzött meg Bellától 1956-ban.

Vitályos László mindenik fogadtatásáról tájékoztat, s némely, a kritika részéről tanúsított elmarasztalásaikkal is egyetért, másokat viszont méltánytalannak tart. Hatvanyval kapcsolatban pl. szerepének némi túlhangsúlyozását érzékeli, de a kisajátítás szándékát elutasítja.

Révésznél a szerelmi történetté kombinálást nem hibáztatja. Végül is ennek a rajza volt Révész célja, a levelek segítségével is; bár magát a cél megvalósítását, láthatólag, nem véli eminensnek. A legnagyobb elismerést Belia kapja tőle. Joggal: már első vállalkozásában jórészt szövegkritikai módon járt el, s genezist is adott. S a háromkötetest még inkább teljes forrásértékűnek tekinti. E tulajdonsága növelésére nemcsak a maga kritikai észrevételeit teszi meg, hanem ismerteti a kötet meglehetősen nagy kritikai visszhangját is: szövegpontosság, eredet, keletkezéskörülmények, címzett, időpont tekintetében egyaránt.

4. Az azóta előkerült adatokat, s mind a bírálók, mind a maga kritikai észrevételeit beépíti a helyesbített keletkezéstörténetbe, s ahol hiányt lát, azt pótolja, kiiktatja. Méltányos elveivel, de hibákat nem hallgat el, ám nem, vagy nem elsősorban vádként szól róluk. Módszerének s hangnemének rokonszenves vonása, hogy kijavít, de nem vádol, nem marasztal el.

Ezután saját módszerét adja elő, s a leveleket tartalmi-formai tekintetben tipizálja, csoportosítja öt kategóriába: a) családi, b) baráti, pályatársi, c) kapcsolattartó, d) női levelek, e) az Ady-Diósi Ödönné levelezés.

Ezt az utóbbit egyébként a szerelmi vagy szerelmet kereső, illetőleg ajánló levelektől joggal választja el, mert ez végig kíséri Váradtól Csinszkáig szinte egész életét. Igaz, a "női leveleket" ketté lehetett volna választani, a csupán költészetéért rajongó, néha sznob levelekkel szemben a pusztán szerelmet ajánlókra, kínálókra.

Külön szól, s helyesen, a nem autográf módon fennmaradtakról, s azokról, amelyekről pl. válaszokban van híradás, de nem maradtak fönn.

5. Ezután következik az egyes levelek időrendben előadott tulajdonképpeni keletkezéstörténete, amely a 640 lapnyi kötetből mintegy négyszázat foglal el. A keletkezés-történetbe bevonja az Adyról szóló teljes irodalmat, de attól, igen helyesen, eltekint, hogy egyes leveleket akár esztétikai, akár lélektani tekintetben is összekapcsoljon egy-egy verssel vagy verscsoporttal. Ez nem a szövegföltáró, a szöveggondozó feladata, hanem az irodalomtörténészé, aki lehetőleg lélektani értelmező is. Egy értelmező célú könyvbe, persze, lehet a kritikai szöveggondozó is esztétikai-lélektani értelmező. Bár, úgy látszik. Vitályos ezt a szigorú munkás részt szívesebben vállalja, jóllehet ki-kiütközik, hogy ismeri, érti, magyarázni is tudná verskapcsolataikat, verskeletkezésbe, versmilyenségbe való hasznosításukat.

6. Aki a közölt levélmennyiség és a gondozói magyarázat arányát az utóbbira nézve túlzásnak tartja, annak meg kell gondolnia, hogy az ezután következő kötetekben ez valószínűleg az eredeti, a levélközlés javára változik. Itt el kellett mondani mindazt, ami az egész levelezés általános történetét, az eddigi kiadások milyenségét, forrásanyagát, földolgozás és kiadásfajtáit illette. Ezt a következőkben nem kell tennie, s így a magyarázó részről a tulajdonképpeni közlő részre esik majd a hangsúly. Talán jó lett volna, ha ezt maga Vitályos is jelezte volna, s így az itt-ott, s nem ritkán hallható meggondolatlan megjegyzéseket, hogy a szerkesztői rész aránya túlduzzasztott, el lehetett volna kerülni.

Azért pedig csak dicsérni kell a sajtó alá rendezőt, hogy abban a kérdésben, ami sokak részéről a furcsa hármast (Ady-Diósiné-Diósi) illeti, nem kockáztatott meg sem lélektani, főleg pedig erkölcsi észrevételeket. Ez sem feladata a szöveggondozó filológusnak. Ebben majd ki-ki maga kialakítja a saját állásfoglalását, s azt, akár ilyen, akár olyan legyen is, nem kísérli másokra erőszakolni. Mint ahogy azt is az életmű jellemzőinek, stílusértelmezőinek kell érzékelniök, hogy a levelek mily gyakran egy verseinél korábbi nyelviségben szólalnak meg; nemegyszer szinte a századvégi népies, ha nem is népszínmű közeli stílban hangzanak.

A kiadást mindenesetre a jelen hozzáértéssel és gondossággal folytatni kell, most immár bizonyosan a közölt anyag javára mozdítva el az arányt. Az a benyomásunk, ha mondjuk a hasonló Arany- vagy a Babits-kiadás pénzügyileg bizonyára veszteséges is, az Ady-kiadás, a nem éppen mindennapi életút és egyéniség következtében - természetesen költői termését is ideszámítva - nem, vagy csak kevéssé lesz az.

Vitályos példásan alapos munkáján, mint minden jó munkán is, bizonyosan lehet itt-ott javítani, de így is a legjobbak közé tartozik. (Ady Endre levelezése I. (1895-1907) Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta Vitályos László; Akadémiai Kiadó - Argumentum Kiadó, Budapest, 1998.)

Németh G. Béla


<-- Vissza az 1999/7 szám tartalomjegyzékére