1999/1.

Könyvszemle

Egy beteljesedett vállalkozás

József Attilával a népi demokrácia nagy ajándékot kapott. Egy vitathatatlanul klasszikus költőt, akinek szentté avatása a magyar olvasóközönség egészének tevékeny egyetértésével már 1945 előtt megtörtént. Egy olyan lírikust, aki ünnepélyeken szavalható volt, akinek verseivel az új rendszer lelkes támogatására lehetett nevelni az ifjúságot, akire hivatkozni lehetett. Olyan költőt, akit erőltetés nélkül ki lehetett sajátítani, mert maga nevezte meg örököseként "a proletár utókor"-t, akitől a felszabadító szovjet hadseregre aktualizálva lehetett idézni, észrevétlen csúsztatással a "testvéri tankok" kifejezést. A hatalmat magabiztosan a kezükbe kaparintó "fiatal proletárok" ostobán bántak az ajándékba kapott örökséggel, rosszul sáfárkodtak a József Attilától kapott talentumokkal. Csak az ideológiailag problémátlan politikai költészetét fogadták jó szívvel. Összevont szemöldökkel bírálták az ördögi mélylélektan befolyásáról árulkodó kései verseket, vagy épp indirekten antifasiszta művekké próbálták átértelmezni őket. Zavarba jöttek az öngyilkosság tényétől, tanácstalanul latolgatták a mentális betegség adalékait, gyanakodva méregették a kései istenes verseket, megoldhatatlan gondot okozott nekik a "fasiszta kommunizmus" kifejezés értelmezése.

A tudósi pálya kezdetén a szocializmus mellett elkötelezett Szabolcsi Miklós, ama értelmiségi nemzedék tagja, amelynek meghatározó ifjúkori élménye Bartók zenéje és József Attila költészete volt, ehhez az új irányhoz kapcsolódott. A kultúra területén 1948-tól uralkodó tendencia, amelynek élére Révai József személyében vezéralak került, Fövény Lászlónénak köszönhetően reprezentatív monográfiával jelentette be igényét a nagy költő életművére. A mozgástér beszűküléséhez, amelyen belül Szabolcsi Miklós elkezdhette tevékenységét, József Jolánnak, a "leghitelesebb" tanúnak, és Szántó Juditnak, ekkoriban József Attila "özvegyének" a hagyaték körüli buzgólkodása is nagyban hozzájárult.

A költő későbbi monográfusa számára egyetlen járható ösvény maradt, ha nem elégedett meg direkten és kizárólagosan ideologikus írásművek publikálásával: a kevéssé látványos, fáradságos aprólékos kutatás, utánajárás, azaz a filológia, a textológia, az életrajzkutatás gyalogútja. Lehetséges, hogy amikor Szabolcsi első lépéseit megtette, még nemigen tudta, hová is vetődik majd, s hogy milyen próbatételeken kell átesnie, amíg, a végcélig megérkezik. Ma már látható, hogy ez az ösvény hamarosan kikanyarodott a kész ideologikus konstrukciók közegéből, olyan terepre, amelyen a felfedezőt már a puszta kíváncsiság is váratlan, megtervezhetetlen kérdésekkel szembesítette.

A még Waldapfel József keze alatt elkezdett kritikai kiadás első két kötete, majd az 1958-ban teljesen önállóan készített, a költő prózai értekezéseit tartalmazó harmadik kötet, a különös sorsú József Attila Emlékkönyv, az 1958-as akadémiai ülésszak voltak azok a fő útjelzők, amelyek a József Attila-monográfia első nagy állomásához, az 1963-ban megjelent Fiatal életek indulójához vezető utat kicövekelték. Akkor még aligha lehetett sejteni, hogy a vaskos kötet megjelenésének időpontja a monográfiaírás talán utolsó problémátlan pillanata lesz. Szabolcsi és társai, akik közül csak jelzésszerűen említjük meg Péter Lászlót, az évtizedek során felhalmozott hatalmas ismeretanyag kritikai átvizsgálására és rendszerezésére vállalkoztak. A társadalomtörténetbe ágyazott életrajz és pályarajz, amely 1923 végéig kísérte a fiatal József Attilát, ennek a jó tízéves munkának az eredményeit szintetizálta.

A munka annyiból tekinthető ártalmatlan és tudományos értelemben kevéssé kockázatos vállalkozásnak, hogy tárgya a költő gyermekkora és pályakezdése volt. Az ekkori verstermésnek egészében nem volt nagy önértéke, a róla formált ítéleteknek nem volt túlságosan súlyos tétjük. Legföljebb a nyugatos mesterek, a kortárs törekvések megítélésének feladata jelezhette a könyv szerzője számára is, hogy egy nagy költőről csak úgy lehet jelentős megállapításokat tenni, ha átrendezzük, felülbíráljuk a kor irodalmáról a szakmai közvéleményben elfogadott, megszilárdulni látszó képet.

Hogy Szabolcsi értékelése itt még mennyire tiszteletben tartotta a szakma és az ideológia közmegegyezését, jól mutatja annak a szerepnek a monográfiában történt kiemelése, amelyet Ady és Juhász Gyula költői öröksége játszott József Attila indulásában. A Fiatal életek indulójára ez az értékpreferencia mindazonáltal nem gyakorolt torzító hatást. A közmegegyezés és a kutatási eredmények spontánul és természetesen illeszkedtek egymásba. Adyt a 60-as évek elején vitathatatlanul a huszadik századi magyar költészet legnagyobb alakjának tartotta az irodalomtudomány és az oktatás, nem utolsósorban a politikai vagy közérdekűnek tekintett ügyeket említő) versei folytán. Szabolcsi részletekbe menő és tárgyszerű kutatásai ezt az értékválasztást visszaigazolták: a pályakezdő József Attila csakugyan imádta Adyt, betéve tudta a nagy előd minden sorát. Éppúgy, ahogyan legfontosabb mestere az a derék és kiváló, de egyhúrú, olykor lompos Juhász Gyula volt, akit az ifjú költő a húszas évek elején "Magyarország legnagyobb élő költőjének" nevezett, s akit a hatvanas évek kánona Babits és Kosztolányi hátrányára túlértékelt. Az összkép, amelyet Szabolcsi monográfiája záró részében a korszak költészeti világáról nyújtott, árnyaltságában nagyon is előremutató volt, de nem változtatott a monográfia által vállalt alapvető értékirányokon.

Ám a Fiatal életek indulójának megjelenése nemcsak a monográfia műfaja szempontjából tekinthető az utolsó problémátlan pillanatnak, hanem azért is, mert a rákövetkező években átalakulásnak indult a szellemi és ezen belül az irodalmi értékek rendje. A kádári konszolidáció kezdetével megnyíló térben mozgásba lendültek az irodalom önszemléletének korrekciós folyamatai. József Attilának a rendszer által kisajátított életműve szembesült ezekkel az új értékhangsúlyokkal. Ez a szembesülés a legrosszabb esetben járhatott volna azzal a következménnyel, hogy a hivatalos költőt kijátsszák az új törekvések ellenében, ahogyan Révai József 1956 után tette, amikor szembeállította József Attilát az ellenforradalmi szellemű értelmiségiekkel. Annak is megvolt a reális esélye, hogy a költő életművében rejlő rendszeridegen anyag feltárása, felszínre hozása révén kísérletek történnek egy politikailag ellenzéki, ízlésében a hivatalostól gyökerében eltérő József Attila megformálására.

Szabolcsi, immár az első számú József Attila-szakértő pozíciójában, ebben az erőtérben folytatta kutatásait a monográfia újabb kötetének előkészítése érdekében. A mindig is gyors és naprakész tájékozódású tudós a kutatás módszertanát illetően is új kihívásokkal találta magát szembe. A hatvanas évek derekán Magyarországra is eljutottak azok a nyugati doktrínák, amelyek kérdésessé tették az irodalom megközelítésének hagyományos, filologizáló, pozitivista gyökerű történeti változatait. Akár az ekkor strukturalizmusnak nevezett irány, akár a módszertan forradalmának újabb és újabb, a strukturalizmuson is messze túlhaladó hullámai felől vesszük azonban szemügyre a Fiatal életek indulóját, elsikkad a könyv igazi érdeme. Az ideológia területéről (ekkor sem egyedül, hanem más egykori teljesítményekkel, Gyertyán Ervin, Tamás Attila és mások ekkori munkáival egyetemben) "pozitivista, történeties" módon áterőltette a József Attila-életművet a tudomány, a szabad kutatás illetékességi körébe. A pontos, árnyalt, igazolható tudás követelményét állította föl a politikai manipulációs szándékok közvetlen szomszédságában.

Úgy tűnik számomra, hogy Szabolcsi ekkor már pontosan tudta, milyen akadályokkal kell megküzdenie, ha meg akarja írni a monográfia újabb köteteit is. Már 1958-ban hiánytalanul közzétette József Attila értekező prózájának olyan darabjait, amelyekről akkor tudomása volt a szakmának, s amelyek jó kiindulópontul szolgáltak egy, a hivatalostól eltérő kép kialakításához. A József Attila Emlékkönyv, mint ismeretes, azért nem jelenhetett meg 1957-ben, mert a költő és az illegális párt közötti konfliktusok létére és súlyosságára vetett fényt. A hatvanas évek első felében újra kísérletek történtek az utóbbi kérdéskör tisztázására. Szabolcsi köztes helyzetét mutatja, hogy a vita egyik kezdeményezője volt, ám érzékelve a hatalom érzékenységét e kényes kérdés feszegetése iránt, vállalkozott a polémia lezárására és tanulságainak összegzésére oly módon, hogy az elkészült hozzászólások egy részének közzététele későbbi időkre napoltatott el. Az összegző tanulmány mindenesetre lényegében, mai tudásunk fényében is vállalható, még ha fontos pontokon, az újabban előkerült dokumentumok és újabb kutatási eredmények alapján módosításra szorul is.

A másik döntő fontosságú, önmagában inkább irodalmon belüli, mégis szélesebb kihatású esemény, amelyben Szabolcsinak kezdeményező szerepe volt, a perújrafelvétel József Attila avantgardizmusa kérdésében. Itt kell felhívnunk a figyelmet arra a fordulatra, amelyet (megint csak nem kizárólagosan) József Attila monográfusa nevéhez köthetünk. Ha a korábbi stádiumra az volt jellemző, hogy a népi demokrácia hatalmi tényezői kisajátították a nagy költő életművét, amivel együtt járt az is, hogy kijátszották azt minden olyan törekvéssel szemben, amelyet maguktól idegennek értékeltek, akkor most az történt, hogy József Attila ürügyén, rá hivatkozva sorra visszaemeltettek a kánonba a korábban kárhozatra sújtott szellemi, irodalmi tendenciák. E megváltozott logika értelmében mindaz, ami József Attila épüléséhez, kivételes teljesítményének létrejöttéhez értékként járult, legalább részleges felmentést kellett, hogy kapjon a negatív ítélet alól.

A párttal való konfliktusok "merőben életrajzi" megközelítése szolgáltatta a szükséges hátteret ahhoz, hogy József Attila marxizmusának másféle megközelítése, az ökonomista Marx mellett a fiatalkori filozófiai művek szerzője ihlető szerepének elismertetése megtörténjék. A hivatalos ideológián belüli reformszellem kapott tehát megerősítést József Attila tekintélyétől. A horizonton ezzel felrémlett az oktrojált moszkvai modelltől eltérő demokratikus szocializmus rehabilitációjának lehetősége is. Az avantgárd inspiráció József Attila érett verseiben történt megszüntetve megőrzésének formulája, az avantgárd legitimálásának az adott kultúrpolitika keretei között lehetséges módja ugyancsak filológiai módszerekkel volt kialakítható és igazolható. Ha a módszertani megközelítések indokoltságának mérlegelését nem steril módon, az elvégzendő feladatok természetétől elválasztva végezzük el, sem a Fiatal életek indulójának, sem pedig Szabolcsi Miklós ezt követő kutatásainak metodológiáját nem tekinthetjük idejétmúltnak.

Annál kevésbé, mert - nem függetlenül másfél éves párizsi vendégprofesszori munkája során szerzett tapasztalataitól - megőrizve korábbi metodológiai és szemléleti beállítottságának kereteit, az új módszertani ideálok, s a világirodalmi perspektívák összehasonlító irodalomtörténeti alkalmazása iránt egyik legnyitottabb irodalomtudósunkká képezte ki magát. Ahogyan a szélsőségesnek és vadnak minősülő avantgárd törekvéseket József Attilára hivatkozva, a szocialista költő teljesítményének alkotóelemévé familiarizálva igyekezett elfogadtatni, ugyanúgy törvényesítette a történetifilológiai megközelítéssel történő keresztezés révén a burzsoá irányzatnak, vagy legjobb esetben is felforgató, anarchista törekvésnek tekintett strukturalista módszert, nevezetes Eszmélet-elemzésében, A verselemzés kérdései című füzetében.

Mindez azért tartozik szervesen a József Attila monográfia történetéhez, mert segít megérteni a második kötet, az Érik a fény szerkezeti és aránybeli sajátosságait. Már az a tény is sokatmondó, hogy az 1963-as első kötet után a második majd másfél évtized múlva, 1977-ben látott napvilágot. Ennek valószínűleg nemcsak az az oka, hogy a költő 1923 és 1927 ősze közötti pálya-szakaszának leírása ilyen hosszú időtartamú filológiai, életrajzi előmunkálatokat követelt meg, hanem az is, hogy az új szintézis megszövegezése érdekében sikerrel kellett megvívni a pártkonfliktussal, a strukturalizmussal és főleg az avantgárddal kapcsolatos harcokat. Mire a könyv napvilágot látott, a kultúrpolitikai vezetés csakugyan zöld utat engedett mindhárom program kompromisszumos érvényesítésének, bár természetesen a politikai rendszer karakterének ismeretében sohasem lehetett bizonyos senki a fenyegető visszarendeződések elháríthatóságában.

Az Érik a fény láthatóan a monográfia műfaji megújítására, történetiség és rendszerszerűség, szociológiai leírás és az irodalom immanens folyamatainak nyomon követése, filológiai megközelítés és poétikai leírás, műfajon belüli tipizálás egyeztetésére törekszik. A folytonosságról Szabolcsi itt sem mond le. A könyv olvasója, a megfelelő fejezetek összevonásával ugrás nélkül végigkövetheti József Attila életét, attól kezdve, hogy a fiatalember elhagyja Makót, egészen Párizsból való hazatértéig. Ezeket a részeket azonban terjedelmes fejezetek szakítják meg, amelyekben a szerző József Attila költészetét elemzi az adott időszakban. A költemények nagyobb részét generikusan közelíti meg, azaz sorra veszi József Attilának a kor költészettörténeti repertoárjából deriválódó sajátos verstípusait, s az egyes darabokat e típusok példányaiként, változataiként, megvalósulásaiként elemzi.

Kivéve néhány olyan fiatalkori művet, amelyek az életmű egészének legjavához, a maradandó értékű költemények korpuszához sorolhatók. Nem véletlen, hogy a kötet, mintegy bevezetés gyanánt verselemzéssel, a Megfáradt ember explikációjával kezdődik. Annak az új típusú, a formális elemzés és a hagyományos filológiai megközelítés összeépítése révén kialakított módszernek az alkalmazását látjuk itt éppúgy, mint a Nem én kiáltok, a Tiszta szívvel, az Ülni, állni, ölni, halni vagy a Bevezető és a József Attila magyarázata esetében, amelyet Szabolcsi A verselemzés kérdéseiben az Eszmélet kapcsán dolgozott ki, és "komplex verselemzés"-nek nevezett el.

A másik fontos újdonsága az Érik a fény kötetnek a komparatív szempont fokozottabb érvényesítése, a világirodalmi párhuzamok kiaknázása József Attila költészetének a korszak irodalmi folyamataiban történő elhelyezése érdekében. Ez a módszertani-szemléleti fordulat észrevétlenül és természetesen következik be, hiszen a szerző itt is "csak" József Attila pályáját követi nyomon, amikor a költő Bécsbe, majd Párizsba költözik, idegen nyelveken kezd olvasni, külföldi írókkal és művekkel lép érintkezésbe. Magától értetődik, hogy Szabolcsi sem elégedhetett meg azzal, hogy csupán az egykorú magyar költészetről nyújtson helyzetképet. Mivel pedig a világirodalomnak az az övezete, amely körülvette József Attilát, a húszas években zömében az avantgárd stádiumában volt, a monográfia írója elsősorban a magyar és a nemzetközi avantgárdrói készített panorámát a József Attila jelenség jobb megértése érdekében.

Amikor az a benyomásunk támad a monográfia utolsó kötetének, és az Érik a fénynek az összevetése során, hogy a korábbi kötet csekélyebb önértékű darabjainak vizsgálatára Szabolcsi Miklós aránytalanul több figyelmet és teret szán, mint a harmincas évek remekműveinek analízisére, akkor megint csak a mai perspektíva torzításának esünk áldozatul. Annak érdekében, hogy József Attila e korszakának jelentőségét, s általában az irodalomtörténet avantgárd stádiumának fontosságát a hivatalos ideológia és annak irodalomtudományi képviselői (például Pándi Pál és Király István) ellenében úgy vehesse védelmébe, hogy ne kerüljön a legitimnek tekintett övezeten kívülre, a szerző a műértelmezés, a verifikáló, "szocialista" magyarázat "keresztútját" kellett, hogy járja. Úgy tűnik, az avantgárd mára, teljesen más okokból, újra sokat, túlságosan is sokat veszített abból a presztízséből, amelyre a hetvenes évek végére az irodalmár értelmiség körében szert tett, s ez a körülmény hathatósan lecsökkentette a mai olvasó hajlandóságát az Érik a fény eme sajátságának megértő elfogadása iránt.

Áttekintésünknek ezen a pontján már előre utalhatunk konklúziónkra, amely szerint Szabolcsi monográfiáját az utóbbi évtizedek ama grandiózus vállalkozásainak ritka példái közé soroljuk, amelyek formailag is sikeresen, hiánytalanul teljesedtek be. E vállalkozás megvalósulásának leírása során többször is számolnunk kell azzal, amit leegyszerűsítve a monográfus szerencséjének is nevezhetnénk, s ami valójában a szerzői program és a külső feltételek közötti összhang létrejöttének (olykor talán a szerző részéről történő kivárásának is) ritka esete.

A monográfus még az Érik a fény munkálatainak kellős közepén tartott, amikor Németh G. Béla a hatvanas évek második felében a József Attila-életmű új típusú megközelítését kezdeményezte. Más írásaimban ezt a modellt a "kései József Attila" formulának neveztem. Németh G. Béla szakított azzal a Szabolcsi Miklós által is követett hagyománnyal, amely a költő harmincas évek elején forradalmi szocialista szellemben írott verseit, majd a Téli éjszaka típusú versek világnézeti tablóit az életmű csúcsteljesítményei között tartotta számon. Azzal érvelt, hogy költészettörténeti értelemben lényegesen újat József Attila ún. kései korszakában, élete utolsó éveiben, az ötvenes évek hivatalos értékrendje által elutasított vívódó-gyötrődő, közösségi illúzióival leszámoló, az élet végességével szembenéző verseiben alkotott. A kezdeményezés jelentősége tagadhatatlan. Alapjaiban változtatta meg az újabb generációk József Attila-képét.

Szabolcsi Miklós ekkor a fiatal József Attilával foglalkozott, lehetősége nyílt a "kései József Attila" formulával történő konfrontáció elkerülésére. S ő élt is ezzel a lehetőséggel. Nem haladt a könnyebb ellenállás irányába, nem vette látványosan védelmébe a harmincas évek elejének verstermését. Ezt a lépést csak az életmű újraideologizálása, újrapolitizálása árán tehette volna meg. Egyetemi előadásaiban, elemzéseiben viszont sort kerített a költő egy olyan korszakának elmélyült elemzésére, amelyet éppenséggel a legkevésbé politizáló időszaknak tekinthetünk, amelyre Németh G. Béla mégsem fordított komoly figyelmet, de amely a legértékesebb József Attila-recepció által is elismerten kiemelkedő költői teljesítmények foglalata volt: a Medáliák-korszakra gondolunk. A Medáliák, a Klárisok, a Ringató és társaik számbavétele bebizonyította a "kései József Attila" formula - minden termékenysége mellett is végső soron - tarthatatlan voltát, anélkül, hogy ennek érdekében politikai, ideológiai megfontolásoknak kellene feláldoznunk a költőt.

Ekkorra, a hetvenes évek elejére érett be az a Szabolcsi által régóta hangoztatott képlet, amelyet másutt a "teljes József Attila" formulaként elemeztem. Röviden összefoglalva ez a koncepció azt állítja, hogy József Attila a húszas évek végétől haláláig egyenletesen nagy költő volt. Életművéb8l sem pozitíve, sem negatíve nem emelhetők ki a harmincas évek elején írott versek. Akadnak közöttük gyengébbek, de eme darabok legjava megállja a helyét a kései versekkel való összehasonlításban is. Az ötvenes évek végére visszanyúló "teljes József Attila" formula megújításához, rugalmasabbá tételéhez azonban a húszas évek végének rehabilitációján át vezetett az út. A második kötet megjelenésétől újabb másfél évtizedet kellett várni, amíg erre sor került, míg a Medáliák-korszak jelentőségét igazoló, a költői pályát 1927 és 1930 ősze között feldolgozó kötet "Kemény a menny" címmel 1992-ben napvilágot látott.

A megjelenés időpontja megint csak szerencsésnek bizonyult. A Kádár és Aczél nevével jellemezhető korszak hivatalos költő nagysága mögül a rendszerváltás során alig tűnt el az ideológiai díszlet, s József Attila életművét máris rosszízű támadások érték.

Az új politikai elit bizonyos szereplői azonosították a költőt az őt kisajátító hatalmi szisztémával. Aligha lehetett volna meggyőzőbben demonstrálni a megbántott művész elementáris költői erejét, mint a húszas évek végének ráolvasó, bűvölő - bájoló kis remekeinek elemzésével, amelyek - a költő legérzékenyebb kritikusa, Németh Andor szavával - az "abszolút költészet" minta - darabjai közé tartoznak. Szabolcsi a "Kemény a menny"-ben egy rövid korszakot állított figyelme középpontjába, azt a fordulatokban bővelkedő három esztendőt, azt az intellektuálisan és költőileg meredeken felfelé ívelő pályaszakaszt, amikor József Attila célegyenesbe jutott, amikor megtalálta hangját, s kialakította azokat a versmodelleket, amelyek módosításával, továbbfejlesztésével egész későbbi klasszikus költészetét megalkotta.

A folytonosság megőrzése mellett egy fontos módosulás figyelhető meg a monográfia szerkezetében. 1927 őszétől kezdve József Attila immár nemcsak alkalomszerűen ráhibázott egy-egy remekművére, hanem sorozatban gyártotta a külön-külön figyelemre érdemes darabokat. A kötetben az Érik a fényre még jellemző tipizálás, a műfaji változatok szerinti elrendezés a háttérbe szorul, s jelentősen megugrik az önálló elemzésre méltónak ítélt költemények száma. A kor irodalma által kínált versmodellek köréből itt belépünk József Attila műhelyébe, s közvetlen közelről láthatjuk, hogyan fejlődik ki gyakorlatában az abszolút költészet poétikai minősége.

Ez a módosulás a szerzőnek a József Attila-szakirodalomhoz való viszonyában is változást von maga után. Szabolcsi eddig is teljességre törekedett a költő adott korszakaira vonatkozó szakirodalom kritikai felhasználásában. A "Kemény a menny" versértelmezései azonban arra ébresztenek rá, hogy a József Attila-kutatás eltelt évtizedeiben igen gazdag és színvonalas műelemző korpusz raktározódott föl. A monográfus ennek a kollektív tudásnak az explicit integrálására vállalkozik munkájában. Ellentétben - mondjuk - Király Istvánnal, aki Ady-monográfiájában a maga meglehetősen régi és prekoncepciózus rendszerébe kényszeríti a szakirodalom által felhalmozott ismereteket, szuverén módon alárendelve azokat saját, gyakran voluntarista versértelmező logikájának, Szabolcsi többféle olvasat relatív érvényességével számol, s a saját eredményeit nem ezek fölébe, sem helyükbe állítja, hanem egyeztetni próbálja velük. Elemzései ebből eredően nem olyan lendületesek és homogének, mint a Királyéi, ezért azonban bőségesen kárpótol a nyitottság, az értelmezési irányok pluralizmusának biztosítása. Nem oktrojál, hanem meggyőz, sőt, saját olvasat kialakítására ösztönöz.

A költő elleni politikai támadás heves volt, de hamar kifulladt. Annál komolyabb erőpróbát jelentett azonban a József Attila-örökség sorsára nézve az a nyolcvanas évek második felétől mind erőteljesebben kibontakozó költészeteszmény, amely - egy sajátos teleológia szellemében - a huszadik századi irodalmi folyamatok végpontjára a posztmodern irodalmat állította, s hajlamos volt minden ezt megelőző történeti stádiumot aszerint értékelni, milyen mértékben előlegezték ezt a napjainkban bekövetkező végkifejletet. Ehhez a költészeteszményhez egy sajátos szaktudományos követelmény-rendszer társult, amely radikálisan kétségbe vonta az irodalmi szövegek életrajzi beágyazásának létjogosultságát, az alkotónak hagyományosan tulajdonított megkülönböztetett szerepet, a műveknek a genezis irányából történő megközelítését. Úgy látszott, hogy az ezredvégen a monográfiaírókra, a hagyományos értelemben vett történeti módszerekre, de a "talált tárgyra", József Attilára is rossz idők jönnek.

A vihar azonban - úgy tűnik - egyelőre elhárult a József Attila-kutatás feje felől. Szabolcsi Miklós, híven korábbi nyitottságához, tájékozódásbeli liberalizmusához, most sem zárkózott el az új irodalmi és szaktudományos törekvések elől, bizonyára egyengette mindkettő útját, monográfiájának utolsó kötetével, az 1998-ban napvilágot látott, József Attila életművét 1930 őszétől haláláig tárgyaló Kész a leltárral azonban az egész korábbi életművével való sarkítás helyett szemléletileg és módszertanilag a folytonosságot vállalta. Mégis, a kutatás, az oktatás és szűkebben a József Attila-kultusz szerencséjére is úgy látszik, hogy a posztmodern, a hermeneutika és a dekonstrukció korában is fennállnak a könyv kedvező fogadtatásának feltételei.

Három olyan tényezőt emelünk ki, amelyek miatt fontos, hogy ez a kötet utat találjon a mai olvasóhoz. Az egyik az, hogy a József Attila-életmű ma már nincs arra kényszerítve, hogy a népi demokrácia realitásait díszes homlokzatként jótékonyan eltakarja. Alighanem Szabolcsi Miklós az, aki ebben a helyzetben József Attila és a forradalmi munkásmozgalom valódi kapcsolatáról a legátfogóbb képet tudja nyújtani abban a történelmi pillanatban, amikor végre az erről folyó viták nyugvópontjukra juthatnak. A másik az, hogy a szerző ebben a kötetben képes a legnyitottabban, legrugalmasabban a megújított "teljes József Attila" formulájába integrálni mindazt az értékes tudást, amit Németh G. Béla és az ő kezdeményezésére mások a "kései József Attila" képlet keretében megfogalmaztak. A harmadik pedig az, hogy József Attila pszichoanalitikus kéziratainak közzététele után, a mélylélektan ideológiai elítélésének megszűntével, Kritikai és önkorrekciós tényezőket összehangolva Szabolcsi Miklós megfelelő mélységben építi be az általa a gondolkodó és az alkotó József Attiláról kialakított összképbe a freudi ihletést.

Szabolcsi Miklós azok közé a ritka szerencsés tudósok közé tartozik, akiknek megadatott, hogy egy adott területen egységes és kerek életművet hozzanak létre. Küzdve a korral és saját anyagával, részletekben folyton megújulva, egészében őrizve a kezdetekkel való folytonosságot, a József Attila-szakirodalom számára biztos és szilárd alapot teremtett, amelyre a jelen és a jövő József Attila-kutatása további emeleteket húzhat. Jogos büszkeséggel írta kötete fölé, s nemcsak az utolsó könyvre, hanem a Fiatal életek indulójától kezdve az egész monográfiára érvényesen, hogy Kész a leltár. (Szabolcsi Miklós: Kész a Leltár. Akadémiai Kiadó, 1998. 1016 0.)

Tverdota György


<-- Vissza az 1999/1. szám tartalomjegyzékére