Magyar Tudomány, 2008/06 774. o.

Könyvszemle



Értelem és Történelem


Az Értelem és Történelem című, a Műegyetem Filozófia és Tudománytörténet Tanszéke és a tanszéken működő Tudományfilozófia és Tudománytörténet doktori iskola oktatói és hallgatói által összeállított tanulmánykötetben az olvasó a tudománytörténetet és tudományfilozófiát az elmúlt évtizedekben jellemző elméletekbe és az azokat körülvevő vitákba nyerhet betekintést. A kötetről egy igen jó Tudomány a filozófia és a történelem tükrében című, a szerkesztők által jegyzett bevezető tanulmány ad áttekintést. A kiindulási alap továbbra is a „kuhni fordulat”, vagyis az a szemlélet, amely a tudományos nézetek történelmi változásait mint társadalmi-emberi jelenséget vizsgálja, és ezen vizsgálódás középpontjában a pszichológiai és szociológiai tényezőket állítja.

A tudományháborúk során, melynek a Sokal-ügy a legismertebb mozzanata, ez az alaptétel ismét támadás alá került. Eközben az ún. science and technology studies (továbbiakban STS) a filozófiában (ahol jócskán voltak Kuhnnak előzményei) és a tudománytörténetben évtizedek óta elfogadott, intézményesült diszciplína – és mint ilyennek, kialakultak a saját irányzatai, belső vitái.

A tanulmánykötetben ugyan találhatóak cikkek, amelyek az STS létjogosultságával foglalkoznak, és a bevezető nagyon jó áttekintő képet nyújt, azonban a legtöbb cikk inkább a belső vitákra fókuszál, feltételezve az alapelvek és kifejezések ismeretét (és elfogadását). A cikkek írói különféle irányzatokhoz tartoznak, és ugyan kifejezetten vitacikkek nincsenek a kötetben, de bizonyos kérdésekben eltérő véleményeket olvashatunk, kiváltképpen akkor, amikor más kiindulópontról érkeznek ugyanahhoz a kérdéshez. Rendkívül érdekes például, hogy Kutrovátz Gábor a tudományháborúkról szóló cikkében, filozófiai szinten a szimmetria tézist megvédelmezi, míg Zemplén Gábor a tudománytörténet-írás praxisával foglalkozó cikkében komolyan megkérdőjelezi eme tézis tarthatóságát.

Van-e létjogosultsága a tudománytörténetnek és -szociológiának?

Margitay Tihamér cikke az ismeretelmélet szintjén ad választ arra, hogy miért érdemes a tudománytörténetre hallgatni, ha a tudomány a vizsgálódásunk tárgya, ahelyett, hogy egyszerűen a mai kortárs tudományt vizsgálnánk. Érvelése szerint, bár első ránézésre a tudománytörténeti érvek gyengébbek a tudományfilozófiaiaknál, mivel a történeti rekonstrukció egy újabb bizonytalansági tényezőt vezet be, azonban ez a történeti rekonstrukció sokkal könnyebben elfogadható, hétköznapibb előfeltevéseket igényel, ezért mégis episztemiológiailag megbízhatóbb eredményeket ad, mint a kortárs tudományra szorítkozó tudományfilozófus rekonstrukciói.

Demeter Tamás cikke a tudásszociológia ellenében foglal állást, legalábbis ami „lágyabb” tudásterületekre (vallás, filozófia, művészetek) való alkalmazhatóságát illeti, alapvetően azért, mert az eddigi kísérleteket sikertelennek tekinti, és helyette az emancipatórikus ideológiakritikát javasolja módszertanként. Felmerül többek között a szociológiai magyarázat determinisztikussága is, mely szerinte nem hagy teret a kreativitásnak – ezen érvelése erősen párhuzamba állítható a tudományháborúkban a „természettudós fél” érvelésével.


Milyen is az SSK,

illetve kuhniánus tudománytörténet?


Kuhn és a tudásszociológia elméletei körül heves viták zajlottak, melyek során különféle értelmezései, rekonstrukciói születtek ezeknek a tudománytörténeti és filozófiai programoknak. Gyakori kérdések a racionalizmus és relativizmus problémája, illetve a szociológiai magyarázatok determinisztikusságának a problematikája.

Laki János cikkében Kuhn egy racionális értelmezését nyújtja, a paradigmaváltás kuhni evolúciós metaforájának hangsúlyozásával, amely egy utilitáriánus racionalitást jelent, szemben az elterjedt gestalt metaforával, amely a paradigmaváltást egy irracionális pszichológiai, illetve szociológiai jelenségként állítja be. Yehuda Elkana cikke ezzel szemben a Kuhnra jelentős hatást tévő Ludwik Fleck gondolkodási közösség elméletét mutatja be, mely egyfajta társas ismeretelmélet.

Kutrovátz Gábor cikke a tudományháborúkban a tudásszociológia szimmetria tézisének a következményeiről szóló vitákat vizsgálja, rekonstruálva több fél álláspontját, vezérfonálként a tudásszociológia módszertani idealizmusát helyezve a fókuszba. A szimmetria tézis és az STS alapvető célkitűzései magukban foglalják, hogy a tudományos tudás a vizsgálódásuk tárgya, a science studies metaszintet képez a természettudományokhoz képest, mivel vizsgálatának tárgyává teszi a tudósok véleményalkotásai mechanizmusait, ezért elkerülhetetlenül felfüggeszti az ezekre vonatkozó normatív kritériumokat.

Gurka Dezső a metafizikai elkötelezettség témakörét vizsgálja Poppernél, Kuhnnál és Lakatosnál. Poppernél ez még egy externális rávezető elv, Kuhnnál azonban a tudomány fontos részévé válik, amely a normál tudomány időszakaiban alakul a tudomány hatására, a tudományos forradalmak időszakaiban pedig alakítja az új tudományos paradigmát. Lakatosnál is kettős a szerepe, egyrészt a kemény mag negatív heurisztikája, elköteleződés a kemény mag mellett, másrészt viszont pozitív heurisztika, ami megmutatja, hogyan kell egyáltalán a kutatást végezni.


Hogyan kell tudománytörténetet művelni? – Esettanulmányok


Kőhegyi Gergő cikkében a Lakatos Imre által javasolt tudományfejlődés elmélet többszintű kritikáját adja. Vezérfonala Lakatos azon érvelése saját módszertana, a tudományos kutatási programok metodológiája mellett, melyben a különféle tudományfejlődési elméleteket saját magukra alkalmazza. Kőhegyi kimutatja, hogy mikor Lakatos a saját elméletét hozta ki győztesként ebből a megmérettetésből, több ponton is érvelési hibákat követett el. Ezek után ő maga is végrehajt egy hasonló kísérletet, vagyis megpróbál egy lakatosi módszertan szerint dolgozó tudománytörténeti programot (a közgazdaság-történet Mirowski-tézisét) megvizsgálni Lakatos módszertanával.

James Lennox a tudományfilozófia és tudománytörténet összekapcsolódását nem abban látja, hogy a tudománytörténet „adatbázist” szolgáltat a filozófia számára, hanem a tudományfilozófia filogenetikus szemléletében. Ennek alapja, hogy a tudományfilozófia által vizsgált problémák megértését könnyebbé (vagy egyáltalán lehetővé) teszi a probléma kialakulásának története. Esetleg a történelmi vizsgálódás során olyan alternatívákat is találunk a korábbi tudományos vitákban, amelyek segíthetnek megoldani a vizsgált problémát. Lennox filozófiai módszertana egy evolúciós metaforán alapuló tudományfelfogás, és ehhez illően elképzeléseit az evolúció fitness fogalmának esettanulmányával szemlélteti.

Zemplén Gábor cikkének középpontjában a tudományos viták vizsgálata áll. Alaposan körbejárja a témát, kezdve a tudományos viták, illetve vizsgálatuk szükségességének kérdésével, végighaladva a különböző science studies irányzatok tevékenységének értékelésén, ami értékelés alapvetően negatív, véleménye szerint a tudományos viták vizsgálatának módszertana nélkül a tudománytörténészek narratíva irányította esettanulmányai nem használhatóak a tudományfilozófusok számára (ami pedig fontos kérdés, lásd még Margitay Tihamér cikkét). A gyakorlati alkalmazhatóság szempontjából a szimmetria tételt problematikusnak ítéli, a cikke végén pedig a viták vizsgálatára a retorika mellett a dialektikai vizsgálatot javasolja, metaszinten pedig az etikus-emikus kategóriákat.

Tanács János a párhuzamosok problémájának és a nem-euklideszi geometria felfedezésének horror aequidistantiae problémakörét járja körbe. Ezen terület tudománytörténet írásában bevett nézet, mely szerint aki a párhuzamos fogalom ekvidisztáns tartalmát tekinti elsődlegesnek, nem pedig a nem-metszőséget, az a párhuzamosok problémájának megoldásakor fogalmi hibába és ennek okán körbenforgó érvelésre jut, a nem-euklideszi geometria felfedezéséhez pedig nem tud eljutni, hiszen ahhoz pont az szükséges, hogy a párhuzamossági posztulátum tagadásával kiegészített maradék euklideszi axiómarendszer ellentmondás-mentességét feltételezze. Tanács azonban megmutatja: a Bolyai-féle Appendix vizsgálata során kiderül, hogy Bolyai történetesen a párhuzamos fogalom elsődleges jelentésének az ekvidisztánst vette, így az egész matematikatörténeti felfogást (a nem-euklideszi geometria ekvidisztáns alapú felfedezhetetlenségét) cáfolja. Emellett rámutat arra, hogy e felett azért siklott el a figyelem eddig, mert Bolyai és Lobacsevszkij rendszerét lényegében ugyanannak tekintették. Ez azt jelenti, hogy a matematika se mentes a kommunikációs zavaroktól, nem garantált a félreértésmentes megértés.

Binzberger Viktor cikke, eltérően a tanulmánykötetben található legtöbb írástól, nem az STS körüli vitákkal foglalkozik, hanem egy másik, bár kapcsolódó témakörrel. Carnap és Heidegger vitáját vizsgálja meg abból a szempontból, hogy hogyan folytatódik ez a mesterséges intelligencia kutatása körüli vitákban. Ezeknek a vitáknak a fő kérdése, hogy az emberi megismerés és gondolkodás kifejezhető-e szimbolikus eszközökkel. Ez tulajdonképpen mind a nyugati, mind a keleti filozófiát végigkísérő alapvető vita – megragadható-e az emberi gondolkodás emberi gondolkodás által – egy újabb fejezete.


Összegzés


A tanulmánykötet cikkei jó betekintést nyújtanak a „science studies” diszciplínákba, mind az átfogó „metaszinti” elemzések, de még inkább a kötetben található esettanulmányok példáján keresztül. Annál is inkább, mivel az esettanulmányok minden esetben általánosabb téziseket támasztanak alá, vagy azokkal kapcsolatos kérdéseket vetnek fel – vagyis megvalósul a tudománytörténet és a tudományfilozófia együttműködése, ami a science studies egyik fő célkitűzése. A kötetet egy igen jó angol nyelvű analitikus (bő) tartalomjegyzék, valamint a szerzőkre vonatkozó információ egészíti ki, és teszi bizonyos mértékig hozzáférhetővé a nem magyar nyelven olvasónak is. (Binzberger Viktor – Fehér Márta – Zemplén Gábor szerkesztők: Értelem és történelem. Budapest: L’Harmattan Kiadó, 2006, 245 p.)

Szekeres András Márk

tudományos munkatárs, MTA–SZTAKI





Alkalmazott filozófia

kezdőknek és hala(n)dóknak


E sorok íróját sokszor világosították már fel nyájas és bölcs mosoly kíséretében, hogy a halállal való foglalatosság nem fiatal lányhoz illendő téma. Túl az ilyen helyre- és rendreutasítások lekezelő jellegén, szimptomatikusak is: azt fejezik ki, hogy a halál továbbra is tabu, és nemcsak fiatal lányoknak nem illik foglalkozni vele, hanem egyáltalán nem illik beszélni és gondolkodni róla. Így ahelyett, hogy a halál aktualitásának mindenkori hangsúlyozásával magyaráznám egy újabb halál-könyv megjelenését, inkább egyedülálló voltát emelném ki. A fenti attitűddel tudatosan szembehelyezkedő alkalmazott filozófiai kötet a Halandóan lakozik szabadságában az ember, amely a filozófiai, tudományos és mindennapi tapasztalat határmezsgyéjén mozog – akárcsak a halál. Király V. István nemcsak elméleti, hanem egzisztenciális keretet is igyekszik teremteni a halál metafizikai tényként való elgondolása, mi több: felvállalása számára. Vagyis nemcsak egy komoly filozófiai kutatás eredményeit mutatja be, azaz nem pusztán tematizál, hanem provokatívan utánamegy, és utánakérdez annak, hogy miért oly igaz manapság is Camus paradoxális és megütköztető helyzetjelentése, mely szerint, minden el lett már mondva a halálról, mégis úgy élünk, hogy nem veszünk tudomást róla.

A kötet két nagyszabású tanulmányt tartalmaz, hosszabb-rövidebb exkurzusokkal, amelyekben a szerző a halál, a szabadság és a jövő egymáshoz küldő kérdéseit állítja kölcsönös összefüggésbe.

A halál oly sokat hangoztatott aktualitása alapvető ellentmondásosságot hordoz és hordozott mindig is magában, ugyanis kettős rejtettségben „aktuális”. Egyrészt a találó kifejezéssel thanato-pornográfiának nevezett hangos, látványos, trivializáló halálmegjelenítések, képek és személytelen halálesetek által kerüli meg a halál valódi kérdését. Másrészt viszont a filozófia is hozzájárul az elrejtéshez, amennyiben felzárkózik a mesterkélt és mesterséges vigasz- és menekülésgyártó projektek közé/mögé.

Mi az, ami elvész a kettős elrejtettség között? Király V. István nemcsak kimutatja a halál kettős elrejtésének fenti paradoxonát, hanem az elrejtések közös gyökerére is rámutat: a filozófia általában a halált meghalás nélkül igyekszik elgondolni, míg a thanato-pornográfia a halál nélküli meghalást prostituálja. Márpedig a halál és a meghalás együvé tartoznak és elválaszthatatlanok – ezt hangsúlyozza a kötet A meghalásról című írása, kimutatva e felismerés gazdag filozófiai hozadékait.

A halál tüntető jelenléte és ugyanakkor ismételt tagadása közepette a filozófia feladatát sem lehet elgondolni anélkül, hogy feltárnánk a halál kérdésének összefüggését a filozófia önmeghatározásával. Éppen ez lesz a kötet egyik alapmotívuma, radikálisan kérdőre vonni a filozófiát a maga hagyományával együtt annak a tudatosításnak a fényében, ami a kötet első esszéjének mottójaként is szerepel: ha halál nem volna, aligha filozofálna az ember (Schopenhauer). A gondosan árnyalt és mindig egzisztenciálisan motivált kérdezés arra mutat rá, hogy a meghalás nélkül elgondolt halál (ami hagyományosan különféle halhatatlanság-elképzelésekben körvonalazódik) mindig elszalasztja a halált azáltal, hogy menekülni akar tőle, és vigasztalódni felőle. Csakhogy a halál kérdésének (mert a halál elsősorban kérdés, a halandó és halandósága tudatában levő ember kérdése, nem pedig filozófiai probléma) komolysága és súlyossága nem engedheti meg, hogy a vele való foglalkozás elméleti/elmélkedő síkon maradjon – e kérdés helye nem lehet más, mint egy radikális, alkalmazott filozófiai, egzisztenciális szembesülés. A filozófiának nem lehet feladata a halál semmiféle elviselhetővé tétele és/vagy könnyítése, hanem csakis igazi súlyának felmutatása és felvállalása.

Király V. István nem egy újabb halál-fogalom vagy -kép előállításán munkálkodik – nem győzi elégszer hangsúlyozni, hogy a halál nem fogalom vagy kép, hanem metafizikai faktum és egzisztenciális tapasztalat – s ennek a felismerésnek minden következményét végiggondolja. A halált nem lehet fogalomra hozni vagy előállítani, mert éppen a halál az, ami bennünket megfog és előállít. Ezért a bevett tematikus-szövegelemzős megközelítés kérdésessé válik, hiszen nem a különböző halál-elgondolások megragadása érdekli, és nem halál-fogalmakat keres, hanem élő gondolkodók szembesüléseit halálukkal. Éppen ezért radikálisan más irányú kérdéssel fordul a halál klasszikus vagy kevésbé ismert filozófiai, tudományos vagy hétköznapi elgondolásai felé: minden esetben a halál egzisztenciális megélése érdekli, az, hogy hogyan gondolkodhat, írhat élő ember a halálról. A kérdés pedig elvezet, illetve beletorkollik a szabadság kérdésébe: szabadsága által válik az ember kitüntetett lehetőségévé a halál egzisztenciális megélése. Éppen ezért a szabadság kérdése sem maradhat pusztán teoretikus: azt firtatja inkább, hogy mi is lehet a gondolkodói feladat a szabadság esetében. A szabadságot a halál összefüggésében kérdezni azt jelenti, hogy annak ontológiai értelme körvonalazódik és hangsúlyozódik. Azaz a szabadság lekerül az „értékek listájáról”, és immár lét-jellemzőként teremt lehetőséget a „halandóvá váláshoz”.

Ha a halál nem választható el a meghalástól, a meghalás előtérbe állítása elvezet a halál mikéntjének kérdéséhez és – rendkívül izgalmas alkalmazott filozófiai exkurzusban – az eutanázia már-már divatosnak mondható témájához. Mint kitüntetett alkalmazott filozófiai momentum, az eutanázia épp a meghalásról szól, és ettől elválaszthatatlanul, az egyén és a tágabb közösség halandóvá válásáról.

A kötet második esszéje halál és idő, pontosabban halál és jövő összefüggéseit állítja nagyon is sajátos összefüggésbe. Kiindulópontul egy eredeti Arisztotelész-értelmezés szolgál, amely során a kategóriák – és ezen belül az idő – kérdés mivolta kerül előtérbe, és ezáltal a kérdezés egzisztenciális elsőbbsége a lényegmeghatározási kísérletekkel szemben. A kategóriák kérdőre fogják a létet, meg- és felmérik különböző vonatkozásaiban, de mindezt úgy, hogy közben nyilvánvalóan körvonalazódik a kérdezés és a mérés maga, mint létmód (amit a relativitáselmélet és a kvantummechanika ontológiai relevanciával bíró vonatkozásaival is alátámaszt a szerző). A jövőről elmélkedve ugyanakkor alaposan kérdőre vonja a szavakat is, amelyekkel a jövőt fejezzük ki, vagy amelyekkel a jövőre utalunk – és kiderül, hogy a nyelv sokszor tudja azt, amit a filozófiai retorika nem, és meglepő gazdagságú tanulságokkal szolgálhat (aki, akárcsak e sorok szerzője, például hajlamos túl sűrűn használni a majd szócskát, érdekes önismereti leckében is részesülhet). Akárcsak az első esszé, a második is egy kifejezetten aktuális és ugyanakkor filozófiailag is kitüntetett exkurzussal zárul: az eutanázia után a terrorizmus kerül alkalmazott filozófiai fókuszba, éspedig egyrészt a titok, másrészt a halál eszközesítése általi letagadásának összefüggésében.

A kötet kooriginálisként felmutatott kérdései ismételten túlmutatnak és túlutalnak magán a köteten is. A szerző egyetlen szöveget ír, írja Király V. István a bevezetőben, és valóban, gondolatai szervesen függnek össze előző köteteivel, és azok számára, akik tudnak olvasni a sorok között, utalnak a következő kötet(ek)re is. Mindez persze nem valamiféle pusztán következetes filozófiai érdeklődést tükröz, hanem megmutat és feltár, éspedig azt, hogy ezekben a kötetekben egymáshoz küldő és egymásból eredő kérdések gondoltatnak végig rendkívüli komolysággal és eltökéltséggel. Ahogy a kötet ajánlásában Fehér M. István írja: „Az egyéni hangvételű, színvonalas és elmélyült írások egzisztenciális érintettségükkel szervesen kapcsolódnak azokhoz a kérdésekhez, amelyek meghatározták a szerző kutatásait az elmúlt években.”

És valóban, ez a könyv nem holmi halál-felfogások vagy vigaszok leltára, egy percig sem igyekszik megnyugtatni az olvasót saját halálát illetően, hanem együttgondolkodásra készteti, és megnyitja a lehetőséget arra a nyugtalanságkeltés általi nyugodtságra, amely Jaspers felismerése szerint a filozófia sajátja. Ugyanakkor provokatív kérdéseiből és a bevett tendenciákkal szembe(sz)álló megközelítésmódjából eredően sajátos olvasói élményt is nyújt, hiszen nagyon világosan és hangsúlyosan fejezi ki a filozófiai érintettséget. A szerző nem értekezik: a kifejezés módja és a kifejezett gondolatok olyannyira elválaszthatatlanok, hogy nem egy személytelen szöveget kapunk; mindvégig ott van a szerző a szöveg mögött, ő az, aki szintén meghal, aki kérdez és felszólít a kérdezésre. Következtetései radikálisak és nem hagynak teret elrejtőzködésnek vagy eltussolásnak, mindenkit saját halálához és meghalásához küldenek. Minden sor mögött ott lüktet a felismerés és figyelmeztetés, hogy nem a halálról általában van itt szó, hanem a szerző és az olvasó létének metafizikai faktumáról. Izgalmas olvasmány nemcsak filozófusok, hanem halandók számára általában. (Király V. István: Halandóan lakozik szabadságában az ember. Pozsony: Kalligram, 2007, 311 p.)

Lippai Cecília

CEU-doktorandusz


<-- Vissza a 2008/06 szám tartalomjegyzékére


<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra