Észrevételek Hamza Gábor Wege der Entwicklung des Privatrechts
in Europa című művéhez
A romanisztikai, civilisztikai és jogösszehasonlító szakirodalomban egyaránt lépten-nyomon hangsúlyozott és nehezen túlbecsülhető jelentőségű tény, hogy a kontinentális jogrendszerek alapjául a római jog szolgál, melynek befolyása azokban az országokban is jelentős, ahol annak recepciójára in complexu, illetve in globo nem került sor.
A – még a iustinianusi jogot tekintve is – kazuisztikusnak (a kazuisztika és absztrakció kérdéséhez a hazai szakirodalomból lásd alapvető jelleggel Pólay Elemér: A római jogászok gondolkodásmódja [Pólay, 1988]) tekinthető római jog elvei, utolérhetetlen megoldásai kitörölhetetlenül belevésődtek Európa jogi gondolkodásába, és azt végső soron mind a mai napig meghatározzák. Szemléletesen utalt erre a körülményre már Montesquieu is De l’esprit des lois című klasszikus művében, mondván, „sosem hagyhatjuk el a rómaiakat” („On ne peut jamais quitter les Romains”). Erre mutat rá Peter Stein, a cambridge-i egyetem nyugalmazott regius professora is, amikor szellemesen azt írja, hogy a továbbélés során a római jogi forrásszövegek „egyfajta jogi szupermarketként” („a kind of legal supermarket”) szolgáltak (Stein, 2005, 9.).
Az európai jogi örökség történeti-kritikai igényű vizsgálata nélkül aligha képzelhető el egy egységes európai polgári jogi kódex megalkotása. Hamza Gábor akadémikus, tanszékvezető egyetemi tanár (Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar Római Jogi Tanszék) közelmúltban megjelent, nemzetközi kontextusban is párját ritkító, elsősorban külső történeti szemléletben írott német nyelvű monográfiája római jogi alapokon vizsgálja az európai országok magánjogfejlődését. A mű veretes német szövege Buzády Csongorral együtt készült.
A mű előzményeiként a szerző számos magánjogtörténeti témájú műve közül e helyütt csupán a témakörben eddig megjelent monográfiákra utalunk. 2002-ben jelent meg az európai országok és számos Európán kívüli ország külső magánjogtörténetét nemzetközi mércével mérve is párját ritkítóan széles horizonttal bemutató, magyar nyelvű könyv (Az európai magánjog fejlődése. A modern magánjogi rendszerek kialakulása a római jogi hagyományok alapján), amely Wenzel Gusztáv Egyetemes európai jogtörténet c. művének 1869-es megjelenése óta a téma egyedülálló mélységű feldolgozása a hazai szakirodalomban.
Ugyanebben az évben jelent meg Hamza Gábor német nyelvű magánjogtörténeti monográfiája (Die Entwicklung des Privatrechts auf römischrechtlicher Grundlage, unter besonderer Berücksichtigung der Rechtsentwicklung Deutschland, Österreich, der Schweiz und Ungarn) is, amely kisebb terjedelemben, illetve – részben az eltérő célközönségre tekintettel is – a magyar könyvhöz képest eltérő tartalommal és szerkezetben mutatja be néhány európai jogrendszer fejlődését a római jog alapján.
Megint csak eltérő megközelítésben koncipiálja a témát a szerző 2005-ben francia nyelven megjelent monográfiája (Le développement du droit privé européen), amely az egyes, részben Európán kívüli jogrendszerek magánjogfejlődésének bemutatása mellett különös hangsúlyt fektet a római jogi tradíción alapuló európai jogtudomány fejlődésének és irányzatainak mélyreható, kritikai igényű elemzésére.
Hamza Gábor legújabban megjelent, német nyelvű könyve a korábbi művekhez hasonlóan mindenekelőtt – Leibniz terminológiájával élve – külső történeti szemléletben íródott. A műben ugyanakkor a szerző által is hangsúlyozott, számos tekintetben új megközelítésmódra tekintettel helyenként dogmatörténeti fejtegetések is olvashatók. A mű vizsgálódásának centrumában a közép-, dél- és kelet-európai országok magánjogtörténetének római jogi tradíciókon alapuló fejlődése áll, az európai jogrendszerek vonatkozásában a szerző korábbi műveinél is szélesebb horizontban.
A könyv bővelkedik a mind a régebbi, mind pedig az újabb irodalomból vett hivatkozásokban, bár – a szerző szavai szerint – a szakirodalom figyelembe vétele során a releváns szakirodalom összegyűjtésének rendkívüli nehézségei miatt a teljesség igényéről le kellett mondania. A mű különleges értéke, hogy számos, nem csupán a magyar, hanem a nemzetközi szakirodalomban is eddig egyáltalán nem tárgyalt vagy csupán en passant említett, kevéssé ismert jogrendszer bemutatásának is teret szentel.
A romanista megközelítésmód jelentőségét hangsúlyozó Előszót egy szellemes, a magánjog harmonizációjának főbb kérdéseit taglaló és a római jogi tradíció jelentőségét hangsúlyozó Bevezetés (Einführung) követi. A szerző e helyütt kifejti a mintegy egész magánjogtörténeti témájú munkásságának egyik vezérmotívumaként szolgáló alaptételét, miszerint az európai magánjogok alapját képező római jog biztos alapot szolgáltat az európai jogközelítés hosszú folyamatához. A római jog tehát döntő szerepet játszhat az új európai ius commune kialakulásában. Ugyanakkor az az egyes szerzők által hangsúlyozott nézet, miszerint a közös európai jog voltaképpen nem más, mint római jog, korántsem általánosan elfogadott az irodalomban. Van olyan álláspont is, miszerint a ius commune modelljének egyszerű felelevenítése mai viszonyaink között történetietlen és tarthatatlan lenne (Benacchio – Pasa, 2005, 279. sk.).
A könyv első része az európai magánjog kezdeteit mutatja be, melyek részben az ún. barbár, részben pedig a iustinianusi római jogra vezethetők vissza. Ezt a kettős gyökeret szem előtt tartva, a szerző mindenekelőtt a barbár kompilációk keletkezéstörténetét és a iustinianusi kodifikáció folyamatát vizsgálja. Az Edictum Theodorici (vagy Theoderici) ismertetése kapcsán Giulio Vismara olasz jogtörténész nézetét fogadja el, miszerint azt II. Theodorik nyugati gót király bocsátotta ki (hasonlóan vélekedik például Alvaro d’Ors, Ernst Levy, Wolfgang Kunkel, valamint Hans Schlosser is). A kérdés a mai napig megosztja a joghistória művelőit. Peter Stein vagy Michael Rainer például a tradicionális nézetet képviseli, számos szerző (pl. Gerhard Köbler) pedig nem is foglal állást a kérdésben.
A szerző csupán vázlatosan, a lényeges momentumok kiemelésével foglalkozik a iustinianusi kodifikáció menetével és értékelésével. Utóbbi kapcsán idézi Leibniz híres nézetét, aki úgy vélte, hogy a iustinianusi törvénymű sokkal inkább tekinthető kompilációnak, mintsem kodifikációnak. Ez a kérdés egyébként a mai napig viták tárgyát képezi (a téma gazdag szakirodalmából például a neves holland romanista, Hans Ankum tanulmányára utalhatunk: La ‘Codification’ de Justinien était-elle une véritable codification? [Ankum, 1983]). Az első rész végén rövid portré olvasható Theodor Mommsenről, a nagy ókortörténészről és római jogászról, akinek például a Digesta, a Codex Theodosianus máig legjobb szövegkritikai kiadását, a Corpus Inscriptionum Latinarum összeállítását köszönhetjük, és akitől a római történelem, a római közjog és büntetőjog témakörében írott monumentális, máig alapvető jelentőségű, klasszikus művek származnak.
A könyv második része az európai magánjog középkori fejlődésének korai szakaszait tekinti át a kánonjog kodifikációjáig bezárólag. Részletesen foglalkozik a hagyományosnak mondható (de vitatott; Franz Wieacker például eltérő álláspontot képvisel ebben a tekintetben) felfogás szerint a különböző módokon továbbélő római jogot, a kánonjogot és a különféle feudális és városi jogokat magában foglaló ius commune fogalmával és jelentőségével. Ugyancsak ebben a részben foglalkozik a szerző a római jog itáliai újjáéledésének kérdésével, valamint a glosszátorok (alapvető jelleggel lásd Hermann Lange: Römisches Recht im Mittelalter. I: Die Glossatoren. [Lange, 1997]) és a kommentátorok munkásságával is.
A harmadik rész a Szent Római Birodalom jogfejlődését tekinti át. A szellemtörténeti és történelmi alapok áttekintését követően a szerző a római jog továbbélését vizsgálja a német területeken, az osztrák örökös tartományokban, Németalföldön és Svájcban. Részletesen ismerteti a római jog nevezetes, 1495-ben végbement, a joghistóriában sokat emlegetett recepcióját (Reichskammergerichtsordnung), amelyet követően a római jog szubszidiárius jogként nyert alkalmazást.
A mű negyedik, ötödik és hatodik része a római jognak Németország, az osztrák örökös tartományok és Svájc jogfejlődésére, valamint jogtudományára gyakorolt hatását elemzi, a vizsgálódás középpontjába állítva a magánjogi kodifikációk kérdéskörét.
A kodifikáció és a jog organikus fejlődésének tézisét képviselő jogtudósok közötti vitában – számunkra legalábbis így tűnik – Friedrich Carl von Savigny nézetét fogadja el Anton Friedrich Justus Thibaut álláspontjával szemben. Savigny – Thibaut (1814) nézetével ellentétben – a jog organikus fejlődésének szükségességét hangsúlyozza, megállapítása szerint ugyanis „es sei nicht Aufgabe des Gesetzgebers, Recht zu erzeugen“ (lásd Savigny, 1814). Savigny idézett művében konklúzióként megállapítja, hogy célkitűzése azonos Thibaut céljával („wir wollen Grundlage eines sicheren Rechts“), Savigny ugyanakkor az ennek megvalósításához szükséges helyes eszközt nem a kodifikációban, hanem „egy organikusan fejlődő jogtudományban” („in einer organisch fortschreitenden Rechtswissenschaft”) látja. Savigny idézett híres válasziratában még csak a „Bewußtsein des Volkes“ kifejezést használta, a Systemben ugyanakkor már kifejezetten az első ízben egyébként Puchta által használt népszellem (Volksgeist) jogképző erejéről szól (lásd Savigny, 1840, I, 15; Savigny és Thibaut vitájához lásd például Hattenhauer, 1973, illetve a hazai szakirodalomból Hamza – Sajó, 1980).
A szerző külön vizsgálja az egyes kódexek szerkezetét, valamint elméleti és történeti gyökereit. Behatóan foglalkozik az absztrakció magas szintjét képviselő pandektarendszerrel, illetve az ennek keretében a német jogtudósok által kidolgozott általános résszel, amely alighanem a XIX. század jogtudományának egyik legjelentősebb alkotása. Jól ismert, hogy ez a szisztéma számos polgári jogi kódex, így például az 1900-ban hatályba lépett, Josef Partsch szavai nyomán a pandektajog halálát okozó német Bürgerliches Gesetzbuch alapját képezi. A német polgári törvénykönyvre nézve Franz Wieacker szellemes értékelésére hivatkozva azt lehet mondani, hogy az nem más, mint „a klasszikus liberalizmus későn született gyermeke és a pandektatudomány gyümölcse” („spätgeborenes Kind des klassischen Liberalismus und Frucht der Pandektenwissenschaft”).
A német polgári törvénykönyvvel szemben ugyanakkor az osztrák Allgemeines Bürgerliches Gesetzbuch – mint a természetjogi kodifikációk egyik darabja és egyben az osztrák magánjog máig legalapvetőbb forrása – a természetjogi megközelítés folytán némiképp módosított institúciórendszert követ. Ennek megfelelően nem tartalmaz sem általános részt, sem pedig külön kötelmi jogi részt, a kötelmi jogviszonyok (sajátos osztrák terminológiával: „persönliche dingliche Rechte”) a második részben, a „Von dem Sachenrechte” cím alatt szabályozott dologi jogviszonyok után kerülnek tárgyalásra. Az osztrák polgári jog tehát a vagyonjogon belül iura in re, illetve iura ad rem között disztingvál. Bár az öröklési jognak (droit des successions) a tulajdonjogtól (droit de la propriété) való elhatárolása már Jean Domat tudományos oeuvre-jében megjelent, az osztrák polgári törvénykönyv önálló öröklési jogi részt nem tartalmaz.
Az ötödik részhez fűzött rövid függelékben Liechtenstein jogfejlődéséről olvashatunk, melynek külön tárgyalása már csak azért is fontos, mert ez a témakör jószerével ismeretlen a magyar olvasóközönség előtt, de a nemzetközi szakirodalmat figyelembe véve is csak kevesen foglalkoztak vele. A szerző rámutat arra, hogy az osztrák ABGB Liechtensteinben 1812-ben lépett hatályba. Az osztrák magánjog automatikus recepciója 1843-ig tartott. Érdemes felhívni a figyelmet e helyütt arra a körülményre is, hogy míg Ausztriában az Anschluss óta a Johann Heinrich Thöl által favorizált szubjektív szisztémát követő, 1897-es Handelsgesetzbuch hatályos, addig Liechtensteinben a mai napig a francia Code de commerce-hez hasonlóan objektív rendszert követő, 1861-es Allgemeines Deutsches Handelsgesetzbuch van hatályban.
Jól ismert, hogy Svájcban először – a polgári jog és kereskedelmi jog között törvényi szinten disztingváló megközelítés tagadásaként – a kereskedelmi jogot is magában foglaló kötelmi jog kodifikációjára került sor 1881-ben (Schweizerisches Obligationenrecht). Az Eugen Huber által kidolgozott, 1907-ben kihirdetett svájci polgári törvénykönyv (Schweizerisches Zivilgesetzbuch) 1912-ben lépett hatályba, és fontos szerepet játszott a későbbi magánjogi kodifikációkban.
A könyv hetedik, legterjedelmesebb része a közép-, dél- és kelet-európai jogrendszerek magánjogának fejlődését, valamint a német, osztrák és a svájci magánjogtudomány kihatását vizsgálja. Igazi kincsestár ez a rész, hiszen a szerző számos, eddig a magyar és a külföldi jogászközönség számára is részben lényegében ismeretlen európai ország magánjogfejlődését, illetve ennek társadalmi-politikai környezetét mutatja be és elemzi, az egyes országok viharos történelmének néhány főbb mozzanatát is felvillantva, jelentős mértékben gazdagítva ezzel a hazai jogászi kultúrát, valamint szélesítve a jogtudomány iránt érdeklődők látókörét.
Az elmúlt évtizedek kutatási eredményeit hasznosító, az európai jogi kultúrához mindig is ezernyi szállal kapcsolódó magyar magánjog, jogtudomány, illetve jogi oktatás fejlődésének német nyelven történő, részletekbe menő ismertetése aligha túlbecsülhető jelentőségű. A magyar magánjogfejlődés a jog organikus fejlődésének szembetűnő példája. Ez tükröződik egyrészt abban, hogy hazánkban sohasem került sor a római jog recepciójára, másrészt pedig abban, hogy bár számos tervezet készült (amelyek közül az 1928-ból származó, 2171 paragrafusból álló, írott szokásjogként funkcionáló Magánjogi Törvényjavaslat volt a legjelentősebb), a magyar magánjog kodifikálására csupán 1959-ben, a hatályos Polgári Törvénykönyv megalkotásával került sor. A kodifikálatlan hazai jognak évszázadokon át a szerkezetében a gaiusi institúciórendszert követő szokásjogi gyűjtemény, a Tripartitum képezte az alapját. A hazai jogfejlődést bemutató fejtegetés komoly értéke, hogy nem csupán a tételes jog fejlődését, hanem a jogtudomány és a jogi oktatás történetét is behatóan tárgyalja, például a legújabb kori magyar romanisztikából Visky Károly, Brósz Róbert, Pólay Elemér és Diósdi György nemzetközileg is nagyra értékelt munkásságát méltatva.
Az olvasó a továbbiakban az alábbi országok magánjogfejlődéséről tájékozódhat: Lengyelország, Csehszlovákia, Csehország, Szlovákia, Görögország, Bulgária, Szerbia, Montenegró, Havasalföld és Moldávia, Románia, Jugoszlávia, Szlovénia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Macedónia (mindenekelőtt a szerző saját, korábban publikált kutatásai alapján), Albánia, Törökország, Ciprus, Oroszország 1918-ig, Szovjetunió, Oroszország 1991 után, Ukrajna, Moldova, Belorusszia, Észtország, Lettország, Litvánia, Grúzia, Örményország és végül Azerbajdzsán. Ez a rész számos, a magyar és a külföldi olvasóközönség számára egyaránt alig hozzáférhető szakirodalmat használ fel, illetve információkat tartalmaz.
A mű tartalmi mondanivalóját rövidítésjegyzék, nagy gonddal összeállított, számos tételt tartalmazó, többnyelvű irodalomjegyzék, valamint részletes forrás-, név-, cím- és tárgymutató egészíti ki.
Hamza Gábor immáron második, német nyelven megjelent, az európai magánjogok fejlődését a külföldi szakirodalomra tekintve is párját ritkítóan széles horizontban és imponáló adatgazdagsággal bemutató munkája újabb mérföldkövet jelent a téma szakirodalmában. A könyvészeti szempontból is figyelemreméltó, elegáns, a legújabb idevágó kutatási eredményeket publikáló mű számot tarthat a római joggal, magánjogtörténettel és jogösszehasonlítással foglalkozó szakemberek körén túl a történészek, és valamennyi, az európai jogi kultúrát, illetve a római jognak az európai jog fejlődésében játszott, aligha túlhangsúlyozható szerepét megismerni kívánó olvasó érdeklődésére is. (Hamza Gábor: Wege der Entwicklung des Privatrechts in Europa. Römischrechtliche Grundlagen der Privatrechtsentwicklung in den deutschsprachigen Ländern und ihre Ausstrahlung auf Mittel- und Osteuropa, Passau: Schenk Verlag, 2007, 264 p.)
IRODALOM
Benacchio, Gian Antonio – Pasa, Barbara (2005): A Common Law for Europe. CEU Press, Budapest–New York
Hamza Gábor – Sajó András (1980): Savigny a jogtudomány fejlődésének keresztútján. Állam- és Jogtudomány. 23,
Hans Ankum (1983): La ‘Codification’ de Justinien était-elle une véritable codification? In: Liber amicorum. J. Gilissen, Antwerpen
Hattenhauer, Hans (1973): Thibaut und Savigny. München
Lange, Hermann (1997): Römisches Recht im Mittelalter. I: Die Glossatoren. München
Pólay Elemér (1988): A római jogászok gondolkodásmódja. Tankönyvkiadó, Budapest
Savigny, Friedrich Carl von – Thibaut, Anton Friedrich Justus (1814): Über die Nothwendigkeit eines allgemeinen bürgerlichen Rechts für Deutschland. Jena
Savigny, Friedrich Carl von (1814): Vom Beruf unsrer Zeit für Gesetzgebung und Rechtswissenschaft. Heidelberg
Savigny, Friedrich Carl von (1840): System des heutigen römischen Rechts. Berlin
Stein, Peter (2005): A római jog Európa történetében. Osiris, Budapest
Siklósi Iván
tanársegéd, ELTE Állam- és Jogtudományi Kar Római Jogi Tanszék
A könyv a szerző korábbi politikafilozófiai munkásságának szerves folytatása. E munkásság tematikája már első tanulmánykötetében kialakult: a politikai közösség antik és modern fogalmának, valamint liberális és kommunitárius értelmezésének összevetése, folyamatos reflexióval a kelet-közép-európai nemzeti, nemzetiségi, kisebbségi kérdésre, és ennek sajátos összefüggéseire a politikai közösség fogalmával. (A jó államtól a demokratikus államig c. kötetének ismertetését lásd a Magyar Tudomány 2002/11 számában.) Az első kötet politikafilozófiai esszéinek tematikája nem változott az évek során, a kifejtés módja azonban az időközben közölt tanulmányokban egyre szisztematikusabbá vált, mígnem a szerző e legfrissebb művében eljutott egymással is összefüggő témáinak egyöntetű, monografikus földolgozásáig.
A három fő fejezetre, bevezetőre és a konklúziók levonását szándékoló utószóra osztott monográfia már első oldalain fölveti a 19. századi kelet-európai nemzetiségi kérdés és a mai nyugati multikulturalizmus párhuzamainak és különbségeinek kérdését, amely a szerző munkásságának egyik fő jellemző tematikus vonása. Demeternek jó érzéke van ahhoz, hogy meglássa a mai angolszász politikafilozófia, a magyar politikai gondolkodás 19. századi öröksége és a mai magyar társadalomtudományok egyes közös toposzainak összefüggését, és ebből önálló következtetéseket vonjon le. A kortárs politikafilozófia irányzatainak puszta adaptációján, tankönyvszerű összefoglalásán messze túllépve, térségünk politikai közösségeinek problémáit mindig szem előtt tartva fogalmaz ott is, ahol igénytelenebb szerző megelégedne a szóban forgó irányzat nézeteinek puszta ismertetésével. A bevezetés főként Will Kymlicka és Charles Taylor alapján ismerteti a kommunitárius liberalizmuskritikát a politika napjainkban megfigyelhető szerkezetváltásának, az identitáspolitikák és a globalizációs mozgalmak megjelenésének kontextusában.
Demeter már e jelenségek előzetes áttekintésekor is a politikum és a magánélet határainak átértelmeződésére helyezi a hangsúlyt, és fölvillantja a modern republikánus hagyomány lehetséges szerepét a politikai közösség fogalmának újradefiniálásában. E hagyomány majd a kötet végén kerül elő ismét hangsúlyosan, a közszféra és a magánélet határainak megkérdőjeleződése viszont már az első, az európai nacionalizmusról szóló nagy fejezetben fontos szerepet kap. A szerző a jelenség születését a francia forradalom nacionalizmusba átnövő patriotizmusának történetén keresztül mutatja be, amely párhuzamos az állam és a társadalom közötti különbség időleges megszűnésével a forradalom évei alatt. A fejezet egyik súlypontja annak a folyamatnak a bemutatása, melyben a közös nyelvnek az állam demokratizmusából levezetett igényéből adódóan a politikai közösség és a (francia) etnikum először válik eggyé az európai történelemben. (Demeter főként Benjamin Constant nézetein alapuló kritikáját a francia forradalom tárgyában külön kötetben is kifejtette kevéssel jelen munkája megjelenése előtt. Lásd: Demeter M. Attila: Írástudók forradalma. Csíkszereda: Pro-Print Könyvkiadó, 2004.) Az első fő fejezet hátralévő részében – A nemzeti eszme spiritualizálódása – Demeter a francia forradalomnak az európai, elsősorban a német nemzeti eszme kialakulására gyakorolt hatását elemzi, elsősorban német példák és klasszikus szerzők – Fichte, Renan és Meinecke – alapján. Végső következtetése szerint a demokratizmus, a népszuverenitás francia típusú intézményesítésének a következménye az erőszakos (nyelvi) asszimiláció, amelynek gátját csak az így értelmezett demokratikus rendszer liberalizálása képezheti.
A következő korszakok demokratizmust kiegészíteni hivatott liberalizmusának fő példáit a kötet szokatlan módon, a magyar politikai eszmetörténet hagyományából meríti második, meglehetősen rövidre fogott, fő fejezetében. (A kelet-európai kisállamok és a nyelvi nacionalizmus.) A 19. századi liberalizmus példájaként fölhozott Eötvös József és a kisebbségi kérdés 20. századi liberális megoldásának megfogalmazójaként idézett Balogh Artúr munkásságának vizsgálatakor szembesíti az olvasót Demeter azzal, hogy a nemzetiségi vagy a kisebbségi, például nyelvi jogok visszavezethetősége az egyéni jogokra mennyire problématerhelt gondolat. Szövegrekonstrukciója és elemzései szerint Eötvös egyértelműen a(z egyéni) jogoktól megkülönböztetett hatalmi kérdésként tekintett a nemzetiségi kérdésre, Balogh Artúr pedig mindvégig húzódozott a kollektív jogok gondolatától, minden ilyesmit az egyéni jogok kiegészítésének tekintve. Baloghot éppen ez vezeti arra, hogy az általa is hirdetett önrendelkezést és az ebből adódó autonómiakövetelést (Eötvös eredetileg más helyzetben kialakult véleményével megegyezően) hatalmi-kormányzati tényezőnek gondolja, az egyéni jogok kiegészítéseként, de azokból nem levezethetően. Az e fő fejezetben foglalt eszmetörténeti fejtegetések oda konkludálnak, hogy a kisebbségi kérdést nem, vagy nem kizárólag az egyéni jogok között lehet megoldani; az a kezdettől fogva tárgyalt alapproblémának, a politikai közösség szerkezetének, mibenlétének újragondolását igényli.
A könyv utolsó, legrészletesebben kidolgozott fő fejezete éppen e ponton, a kollektív jogoknak az egyéni jogokra és a politikai közösség szerkezetére gyakorolt hatásának tárgyalásán keresztül folytatja a gondolatmenetet. A két világháború közötti közép-európai kisebbségi problémáról szóló Balogh Artúr-szövegek és a mai, valójában körülbelül a hetvenes évektől máig megjelent angolszász fejtegetések között ugyan érezhető bizonyos tematikai ugrás, amit a fejtegetés elvontabbá, konkrét példákkal kevésbé élővé válása is fölerősít, a tárgyalt problémák elméleti párhuzama azonban meggyőző, és áthidalja e törést. Demeter itt tér vissza részletesebben az identitáspolitikáknak már a bevezetőben is említett problémájára, amelyet a jogok beláthatatlan szaporításában és a magánélet határainak folyamatos bizonytalanná tételében lát. A fejezet legnagyobb részét Vernon van Dyke 1977-ben megjelent, nagy visszhangot kiváltó írásának és az azóta arra született liberális választípusoknak az ismertetése tölti ki. (Könyve megjelenése után Demeter kezdeményezésére került sor arra, hogy e vita napjainkban mintegy újra lefolytatódjék. Van Dyke tanulmányának magyar fordítását és az arra való mai reflexiókat lásd a Kellék című folyóirat Demeter szerkesztésében megjelent 26. Egyén, állam közösség c. tematikus számában, 2005-ben.) Van Dyke Az egyén, az állam és az etnikai közösségek című tanulmányában az általa elismerendőnek tartott csoportjogoknak listájáról beszél, amely végső soron sohasem lehet teljes. A liberális válaszok majd mindegyike közvetlenül vagy közvetetten a jogok inflációjának veszélyével fenyegető sokféle csoportjogot igyekszik korlátozni, ugyanakkor részben az egyéni jogokkal megalapozni a csoportjogokat, részben az egyént védeni a hatalmi tényezővé vált saját csoporttal szemben. (A legkarakteresebb idézett szerző mindkét tekintetben Chandran Kukathas, aki csak az egyén jóléte érdekével indokolható csoportjogokat tartja helyesnek megadni, és azt is csupán a csoportból való emigráció azóta klasszikussá vált egyéni jogának mint kontrollmechanizmusnak fönntartásával.) A csoportjogok melletti érvelésben Demeter láthatóan leginkább a Will Kymlicka által kifejtettekhez áll közel. Kymlicka argumentációja az egyéni választás puszta lehetőségének kulturálisan kódolt voltán, végső soron az egyén kulturális beágyazottságának antropológiai előfeltevésén alapul, amelyből kulturális jogokat vezet le. (A saját kultúrában való szocializálódás jogát éppen a majdani egyéni választás érdekében kell biztosítani, ami csak a csoportjogokkal lehetséges.) A fejezet komoly terjedelmet szentel azoknak a feszültségeknek és lehetséges megoldásuknak is, amelyek a csoportjogok elfogadása esetén egyén és csoport, egyén és állam, csoport és állam között szükségképpen föllépnek.
Demeter konklúziója egybecseng azzal, amit már Balogh Artúr szövegeinek elemzése eredményeként, más kontextusban egyszer már megfogalmazott: a kisebbségi kérdés megoldásában nem lényegtelen a szerepe ugyan az (egyéni) emberi jogok biztosításának, de ez önmagában végső soron elégtelen. A többségi népszuverenitás elvével csak a kisebbségi népszuverenitás elve szegezhető szembe sikerrel. Ebből kiindulva lehetnek a kisebbségek közjogi tényezők, mégpedig éppen a demokratikus politika megkívánta népnyelvi kívánalomnak a francia forradalomban kipróbálthoz képest ellenkező előjelű megoldásának alapján. (Kár, hogy az említett, köteten belüli párhuzamok csak a kötet második átlapozásakor szembetűnők. Az olvasónak néha hasznára válna, ha a szerző némi redundanciát is vállalva figyelmeztetné: itt ugyanazok a meggondolások kerülnek elő újra, amelyeket a francia forradalom kapcsán, más kontextusban korábban már tárgyaltunk.)
Demeter e fejezet végén, majd az utószóban is az önkormányzati elv republikánus megalapozása mellett teszi le a garast, némileg rezignáltan. Épp azért marad számunkra a modern republikanizmus által újra felfedezett politikai retorika hagyománya, mert beláttuk, hogy a politikafilozófia nem kumulatív tudomány, és a politika szférájában bizonytalanok vagyunk a dolgok megítélésében. Biztos fogódzó híján a politikát pedig nincs amire alapozzuk, csak a politikai közösségben egymással folytatott (örök) vitára. Demeter a republikánus retorikai hagyomány melletti, egyébként tiszteletreméltó kiállását az olvasó számára kissé váratlanul, és – stílszerűen – több retorikával, mint érvvel alátámasztva teszi meg. E tárgyban, a republikanizmus megalapozása ügyében várhatjuk és várjuk is Demeter M. Attila következő munkáját. (Demeter M. Attila: Republikanizmus, nacionalizmus, nemzeti kisebbségek. Műhely, XII. Kolozsvár: Pro Philosophia, 2005)
Mester Béla
Filozófus