Magyar Tudomány, 2007/12 1520. o.

Társadalomtudományok a Magyar Tudományos Akadémián



A „Methodenstreit” és a magyar közgazdaságtudomány


Török Ádám


az MTA rendes tagja, egyetemi tanár

az MTA–PE Regionális Innovációs és Fejlődéstani Hálózati Kutatócsoport vezetője

torokadam yahoo . com


Állítólag Antoine Lavoisier mondta egyszer, hogy minden tudomány annyit ér, amennyi matematika van benne. A matematikai gondolkodás és módszertan elterjedése a közgazdaságtanban az általános egyensúlyelmélet megszületésével és a neoklasszikus forradalommal, ill. a történeti szemléletű iskolák (előbb a német nemzetgazdaságtan, majd a marxista közgazdaságtan) visszaszorulásával kezdődött el. Mindez a 19. század vége és a 20. század 90-es évei között történt.1 Noha a közgazdasági Nobel-díjasok között még az utóbbi években is előfordultak az ún. nem-főáramú irányzatok művelői (pl. Amartya Sen vagy Daniel Kahneman), a vezető folyóiratok cikkei, a szerkesztőbizottságaik összetétele, illetve a nemzetközi ranglistákon élmezőnyben álló egyetemek közgazdaságtan tanszékei egyaránt a matematikai módszereket rendszeresen használó közgazdászok nagy fölényét mutatják.

Nincs igazi közmegegyezés a főáram (mainstream) kifejezés értelmezéséről. Az egyik értelmezési lehetőség a neoklasszikus szemlélet elfogadását helyezi előtérbe – itt a hangsúly a döntési változatok racionális összehasonlításának és az egyéni hasznosság pontos felmérésének a képességén van. A gazdaság szereplője az ún. homo oeconomicus, akinek viselkedése a neoklasszikus eszköztár alkalmazásával számszerűen is modellezhető. A főáram így – módszertani követelményként – egyszerűen azt is jelentheti, ha a közgazdasági elemzés eredményeit csak matematikai megalapozással, ill. kifejtésben fogadjuk el. Ez nagyon erős követelménynek tűnik, de ma már csak kevés olyan közgazdaságtani terület van – mindenekelőtt az intézményi közgazdaságtanban és a gazdaságtörténetben –, ahol az eredmények logikai megalapozása, illetve verifikálása elképzelhető tisztán verbális következtetésekkel is.

A „főáram” szerepével, illetve a matematikai módszereket alkalmazó közgazdaságtan fölényével a nemzetközi szakirodalom nem túl gyakran, de rendszeresen foglalkozik. Abban eléggé széleskörű az egyetértés, hogy az angolszász országok, s különösen az Egyesült Államok közgazdasági kutatásának és oktatásának a publikációs és felsőoktatási mutatókkal mérhető előnye ma már kiemelkedő a világon. Nem vitatott, hogy az angolszász közgazdasági kultúra elsőrendű jelentőséget tulajdonít a kvantitatív módszereknek és eredményeknek. Az angolszász fölény fő okát Bruno S. Frey és Reiner Eichenberger (1992) abban látják, hogy Európa szakmailag és nyelvileg széttagolt, nemzeti jellegű oktatási és kutatási piacain érvényesülni lehet a nemzetközi közgazdasági szakmát kevésbé érdeklő, a helyi érdeklődést tükröző publikációkkal is. Ám igazi verseny csak az amerikai közgazdasági kutatások piacán van a két szerző szerint.

A magyar szakmai vitákban rendszeresen elhangzanak hasonló érvek, például abban a vitában, amelyet a BUKSZ hasábjain a 2000-es évek elején Valentinyi Ákos indított el. Többek között a vitaindító szerzője is felhívta a figyelmet arra, hogy a magyar közgazdasági kutatásokban túlsúlyban van a verbális megközelítés, s (ezzel valószínűleg összefüggésben) a publikációs mutatók a magyar szerzők csekély nemzetközi súlyát jelzik.

Az egyetlen, de jelentős kivétel Kornai János, ám ő tizennyolc évig a Harvard Egyetem professzora is volt. Maga Kornai ebben a vitában mérsékelt álláspontot foglal el. Alapjában egyetért a magyar közgazdászok többségének a főáramtól való elszigeteltségét illető kritikával, de módszertani kifogásokat is megfogalmaz a főárammal, illetve a főáramhoz tartozás mint minőségi rendező elv érvényességével kapcsolatban (Kornai, 2006, 267–72.), ám hangsúlyozza, hogy a közgazdasági elemzés elméleti rangját korántsem csak a matematikai apparátus alkalmazása adja meg.2

Külön érdekes Simonovits András álláspontja, aki matematikai közgazdászként egzakt alapossággal hívja fel a figyelmet a nemzetközi közgazdasági publikációs mutatók torzításaira, illetve arra, hogy miért nem folyik a verseny valóban egyenlő esélyekkel ezen a publikációs piacon (Simonovits, 2005). A közgazdasági publikációs mutatók nem feltétlenül tükrözik jól a szakmai teljesítményeket (Coupé, 2004) szerint sem. A K+F nemzetközi szakirodalmában általában is vita folyik arról, hogy a tudományos eredmények mérését a publikációs teljesítmény, az idézettek minősége és száma vagy a bejegyzett szabadalmak (tágabb értelemben a gyakorlati célú szellemi alkotások) mutatói szolgálják-e jobban (Török, 2006).

A vitában csak nagyfokú óvatossággal lehet állást foglalni. A módszertani megfontolások bizonyos kételyeket ébresztenek a főáram abszolút dominanciájával szemben, a magyar közgazdaságtudomány nemzetközi felzárkózására gondolva viszont sokkal kevésbé lehet indokolt a főáram kritikája. Kezdjük a nemzetközi pozíciókkal.

A magyar közgazdaságtudományban – valószínűleg német hatásra – hagyományosan erősen van jelen a történeti megközelítés, és ugyancsak hosszú ideje folynak széles körben interdiszciplináris kutatások, például szociológiai, földrajzi vagy külpolitikai határterületeken. Ilyen kutatásokat nagyban igényeltek a különféle reformfolyamatok, ill. az európai integrációhoz való csatlakozás előkészítése.3

A magyar gazdasági átalakulás és az európai integrációs folyamat lezárulásával a magyar közgazdaságtudománynak a korábbinál kevesebb olyan gazdaságpolitikai tanácsadó feladata maradt, amelyek teljesítése az elmúlt három-négy évtizedben még jelentős mértékben lekötötte a kutatói kapacitásokat.4 Persze bőven maradtak ilyen feladatok, gondoljunk csak a konvergenciaprogram teljesítéséhez, az államháztartási beszedési és elosztási rendszerek reformjához, a versenyképesség javításához szükséges kutatásokra.

Mindenképpen valószínű azonban, hogy a magyar közgazdaságtudomány produkciójában csökkenni fog a főleg hazai piacra készülő, elsősorban gazdaságpolitikai célú kutatási eredmények aránya (ezeket a nemzetközi publikációs piac értelemszerűen kevésbé igényli, bár az sem igaz, hogy teljesen elutasítaná). Így fokozottan szükség lesz az általánosabb szakmai érdeklődésre számot tartó, inkább elméleti kutatási eredményekre, illetve az egyre inkább nemzetek feletti szakmai problémákkal foglalkozó kutatásokra. Ezzel összefüggésben pedig Magyarországon is fontosabbá válik az alkalmazkodás a főáram szakmai követelményeihez. A magyar közgazdasági kutatások több, eddig is sikeres nem főárami (vagy csak szűkebb szakmai kört érintő) területén, például az Európa-tanulmányok, a munkagazdaságtan, a vállalatgazdaságtan, a technológiapolitikai elemzések vagy a regionális gazdaságtan területén azonban ettől függetlenül jó eséllyel lehet majd megtartani a kivívott nemzetközi pozíciókat.

A tudományos módszertani szempontok viszont némileg más megközelítést tehetnek indokolttá. Viszonylag kevés újabb publikáció fogalmazza meg a főáraminak mondható közgazdaságtan nemcsak elméleti, hanem kifejezetten módszertani jellegű kritikáját is. Fontos, hogy itt a tudományfilozófiai értelemben vett módszertan (methodology),5 nem pedig a technikai módszertan (tehát például az ökonometria) fogalma áll előtérben.

A kvantitatív és a verbális/logikai közgazdaságtan értékeinek és szemléletének összehasonlítására különösen jó példát ad Robert A. Gordon (1976) cikke. Itt a főáram kritikája más nyomvonalon halad, mint Kornai János nagyhatású Anti-Equilibrium-ának érvrendszere (Kornai, 1971). Kornai a neoklasszikus közgazdaságtan túlságosan elvont logikai struktúráját veszi górcső alá, Gordon viszont a paradigmáktól független alapkérdést, a szigor vagy relevancia dilemmáját fogalmazza meg nagy következetességgel.6

A társadalmi vagy a gazdasági jelenségek és folyamatok modellezésénél az elméleti átláthatóság követelménye minél jobban kezelhető, így általában minél egyszerűbb modelleket követel meg. A természettudományokban a modellezés ugyancsak gyakori elemzési eszköz, de ott a modelleket sokszor lehet kísérletekkel ellenőrizni. A közgazdaságtudományban a kísérleti elemzés csak alig két évtizede nyert polgárjogot Daniel Kahneman és Amos Tversky munkássága nyomán. Kísérletek segítségével viszont elsősorban csak a fogyasztói magatartást, az egyének vagy kisebb csoportok döntéseit lehet összevetni a modellek következtetéseivel. A makrogazdasági modelleket már nem lehet így tesztelni, mert ott a kiinduló feltételek mesterségesen nem reprodukálhatóak.7

Az egyszerűségre való törekvés néha a leképezni kívánt valóságtól egyre messzebb viszi a közgazdasági modelleket. A módszertani bonyolultság pedig a problémák és a megoldások áttekinthetőségét nehezítheti meg, ilyenkor pedig a tudományos vita kevesek által értett belterjes szakmai kommunikációvá válik. Gondoljunk például az elméleti fizikusok által kidolgozott, s részleteikben csak aránylag kevés közgazdász által megértett pénzügyi modellekre.

A közgazdászok széles körében ismert viszont a nemzetközi kereskedelem Heckscher–Ohlin-féle (HO) modellje, ahol az ún. komparatív előnyök elméletileg ellentmondásmentes megragadása érdekében eltekintenek a világkereskedelem több, a gyakorlatban feltétlenül jelen lévő jellemzőjétől. Így például a nemzetközi tőke- és munkaerő-áramlástól, a szállítási költségektől, a vámoktól, sőt az egyes exportőr országok közötti technológiai különbségektől is. Mindez nagyban növeli a modell áttekinthetőségét és eleganciáját, de kérdésessé teszi, hogy valóban széles körre érvényes-e az elmélet által a nemzetközi kereskedelmi előnyök keletkezésére adott, a termékek költségarányai közötti eltéréseken alapuló magyarázat.

A HO-modell látható logikai gyengeségeit Wassily Leontief mutatta ki először, aki később az elsők között kapott közgazdasági Nobel-díjat. 1953-as elemzésében Leontief a későbbi input–output modellek egyik első változatát alkalmazva bírálta a HO-elméletet. Balszerencséjére azonban olyan leegyszerűsítésekkel érte el elegáns és meghökkentő elemzési eredményeit, amelyek miatt nem sokkal később következtetéseinek visszavonására kényszerült.

Csak egyetlen példa: az Egyesült Államokba irányuló iparcikkimport termelési költség-arányait az importtal versenyző amerikai termelés költségarányaival próbálta ábrázolni. Ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy a magyar fehérneműgyártásban és a vele versenyző kínai importban ugyanolyan a munkaerő-költségek aránya. A Leontief-paradoxont Jan Tinbergen8 és társai bírálták, azért, mert szerzője megfelelő mérési módszertan nélkül próbált kapcsolatot teremteni elmélet és adatok között, de nem fogadták el azt sem, ha valaki csak a mérésre koncentrált megfelelő elméleti háttér nélkül (Morgan, 1990, 263.).

A közgazdaságtani kutatási módszertani viták kulcskérdése a mérhetőség problémája. A mérhetőség tudományos alapkritérium, hiszen a közgazdaságtudomány is több mint két évszázada szakított azzal, hogy csupán intézményekről és nagyságrendileg megfoghatatlan filozófiai problémákról értekezzék,9 és felismerte az egzakt összehasonlítások fontosságát. A kísérleti természettudományokban sokszor van mérési pontatlanság, amelyet a mérési technikák javításával rendszeresen csökkenteni lehet. A mérés ténye maga ugyanakkor komoly tudományfilozófiai problémákat vet föl, amelyek közül a mérés alanya és tárgya közötti, a mérés eredményét esetleg befolyásoló viszony kérdése az egyik legismertebb.

A gazdasági adatok mérhetősége nem tekinthető minden esetben eleve megoldottnak, s nem csak a statisztikai adatfelvételi és -feldolgozási módszerek megbízhatósági korlátai miatt. Legalább ilyen fontos kérdés a fogalmak és a jelenségek közötti kapcsolat. Az inflációs ráta mérésére például legalább három mutató elfogadott, és ezek közül a fogyasztói árindex mérési pontossága attól is függ, hogy az index alapjául szolgáló úgynevezett fogyasztói kosárban milyen termékek milyen arányban szerepelnek. A fizetési mérleg, a gazdaság egy másik fontos makroadata eltérhet aszerint, hogy az áruimportot a termékek beérkezése vagy az ellenérték kifizetése napján veszik számításba. Ugyancsak módosíthatja a fizetési mérleg értékét, hogy miként regisztrálják azokat az úgynevezett nem viszonzott pénzmozgásokat, amelyek nem mindig ismert céllal vagy helyről érkeznek külföldről.

Több fontos közgazdasági mutatóra rendszeresen hivatkozunk a szakmai közbeszédben, tartalmukat azonban nem mindenki ítéli meg egyformán. A fogalmak és a mutatók tisztázása azonban elmarad, mert e hálátlan feladatra nem szívesen vállalkoznak a szerzők. Valószínűleg azért nem, mert viszonylag ritka az ilyen jellegű szakirodalom, komolyabb előzmények híján pedig fennáll a veszély, hogy egy kisszámú hivatkozással ellátott cikk nem fog megjelenni. A tisztán verbális okfejtés sem növelné az ilyen cikkek megjelenési esélyeit.

Pedig voltak már ilyen kísérletek: a piaci szerkezetek elméletének egyik – nem technikai jellegű, tehát elsősorban verbális logikát alkalmazó – klasszikusa, Robert Bork The Antitrust Paradox című műve (Bork, 1993, 58–61.) a verseny közkeletűnek hitt, ám valójában megnyugtatóan senki által sem definiált fogalmának ötféle, egymástól olykor erősen eltérő értelmezését hasonlítja össze. Egyiket sem találja pontosabbnak vagy jobbnak a másiknál (az értelmezési különbségek elsősorban szemléleti jellegűek).

Az összehasonlítás kevéssé biztató eredménye, hogy a versenyről (versenypolitikáról, versenyképességről stb.) folytatott viták sokszor nem is azonos fogalmi alapokon állnak. Így pedig erősen megkérdőjelezhető, hogy a témáról produkált szakirodalom mennyire szolgálhat a további kutatások valódi kiindulópontjaként.

A kvantitatív eszközök használata nem lehet öncél a közgazdaságtudományban, és az sem baj, ha az ilyen eszközök alkalmazásának szilárd fogalmi alapja van. Ez a módszertani óvatosság azonban nem adhat felmentést a főáramhoz való igazodás követelménye alól. Egyszerűen azért nem, mert a magyar kutatási eredmények jelentős részben csakis a főáramot képviselő publikációs fórumokon keresztül kerülhetnek be a nemzetközi szakmai köztudatba, és jelenleg ezek a folyóiratok vannak erős többségben. A nemzetközi szakmai hitelességet jelenleg elsősorban csak a főáram kritériumaihoz alkalmazkodva lehet megszerezni. Ha viszont ez megvan, később nem kizárt a főáramtól nagyban eltérő szakmai teljesítmény jelentős nemzetközi elismerése sem. Van olyan közgazdasági Nobel-díjas, aki kvantitatív jellegű kutatásaiért kapta a kitüntetést, s ezután néhány év alatt a jelenlegi világgazdasági együttműködési rendszer és a globalizáció egyik legismertebb szakmai (nem politikai!) kritikusává vált.

A közgazdaságtudomány kétségtelenül gyors és impozáns technikai/technológiai fejlődéséből nem lehet kimaradni csak azért, mert ez a tudományág is egyre inkább piaci feltételek között fejlődik, és a piac nagyobb erejű szereplői élnek a lehetőségeikkel, hogy a piac struktúráját és igényeit saját érdekeik szerint alakítsák. Egy nagy egyetem oktatási stratégiája, sőt a tudományos közéletet befolyásoló szerepe (például professzorainak szerkesztőbizottságokban vagy cikkek opponenseiként hozott szelekciós döntésein keresztül) nem lehet független attól, hogy mekkora erőforrásokat fordított technikai jellegű képzési területeinek fejlesztésére. Piacelméleti szakkifejezéssel: nem lehet érdekelt „elsüllyedt költségei” növelésében.

A nagy külföldi magánegyetemek célja nem csupán a tudomány és az oktatás elvont közérdeket szolgáló művelése, hanem természetesen erős saját szervezeti céljaik is vannak. Így pedig nem várható el tőlük, hogy kevéssé népszerű kutatásokat támogassanak olyan alapkérdések tisztázására, amelyek iránt csekély a nemzetközi szakmai érdeklődés, s megoldásuk esetleg komoly korábbi eredményeket tehet kétségessé. Erősebben fogalmazva: az „eretnek” vagy túlságosan újnak ható gondolatok piacát igen nehezen lehet megteremteni a nemzetközi publikációs verseny adott feltételei és a főáramra koncentráló szakmai érdeklődés jelenlegi túlsúlya mellett.

A közgazdaságtudományi „Methodenstreit” két oldalán jelenleg nem egyenlőek a feltételek. A főáram bírálói – vagy akár a sokkal nagyobb számú mérsékelt szkeptikus – számára csak szűk tér nyílik a nemzetközi publikációs piacon, ahol a névtelen lektorálás rendszere ellenére a bírálók általában nagy biztonsággal meg tudják állapítani, hogy mely szerző képvisel széles körben elismert szakmai iskolát vagy intézményt.

Ezt a tényt észre lehet venni, és akár megjegyzéseket is tehetünk rá. Ha azonban az a kérdés, hogy az elszigetelt duzzogás szolgálja-e jobban a magyar közgazdaságtudomány jövőjét, vagy más kisebb országokhoz hasonlóan a nemzetközi szakmai trendekhez való alkalmazkodás, akkor feltétlenül a második változat mellett kell voksolnunk. A „Methodenstreit” lényege ettől nem változik meg, de átmenetileg félre lehetne tenni olyan boldogabb időkre, amikor a magyar közgazdaságtudomány nemcsak közkeletű, hanem publikációs mutatókkal is erősebben alátámasztott hírnevet ér el a nemzetközi tudományos világban.


A szerző köszönettel tartozik Szabó Katalinnak és Kovács Tamásnak segítő megjegyzéseikért.


Kulcsszavak: tudományelmélet, módszertan, közgazdaságtudomány

Irodalom

Bork, Robert H. (1993): The Antitrust Paradox. A Policy at War with Itself. The Free Press, New York (első kiadás: 1978)

Caldwell, Bruce (1982): Beyond Positivism. Economic Methodology in the Twentieth Century. Allen and Unwin, London–Boston–Sydney

Coupé, Tom (2004): What Do We Know About Ourselves? On the Economics of Economics. Kyklos. 57, 2, 197–216.

Frey, Bruno S. – Eichenberger, Reiner (1992): Economics and Economists: A European Perspective. The American Economic Review. 82, 2, 216–220.

Friedman, Milton (1986): A pozitív közgazdaságtan módszertana. In: Friedman, Milton : Infláció, munkanélküliség, monetarizmus. Válogatott tanulmányok. Közgazdasági és Jogi, Budapest, 17–52.

Gordon, Robert A. (1976): Rigor and Relevance in a Changing Institutional Setting. The American Economic Review. 66, March, 1–14.

Kornai János (1971): Anti-Equilibrium. On Economic Systems Theory and the Tasks of Research. North Holland, Amsterdam

Kornai János (2006): By Force of Thought. Irregular Memoirs of an Intellectual Journey. The MIT Press, Cambridge, Massachusetts

Kornai János (2007): Szocializmus, kapitalizmus, demokrácia és rendszerváltás. Akadémiai, Budapest

Morgan, Mary S. (1990): The History of Econometric Ideas. Cambridge University Press, Cambridge, UK.

Neményi Judit (2005): Jan Tinbergen (1903–1994). In: Bekker Zsuzsa (szerk.): Közgazdasági Nobel-díjasok 1969–2004. Közgazdasági és Jogi–Kerszöv, Budapest, 43–60.

Simonovits András (2005): Selection by Publication in Economics. Acta Oeconomica, 55, 3, 255–269.

Török Ádám (2006): Stratégiai ágazat stratégia nélkül? A magyar kutatás-fejlesztés teljesítménye és versenyképessége nemzetközi összehasonlításban. Savaria University Press, Szombathely



1 Erre az időszakra esett a közgazdaságtan elméleti irányú osztrák iskolája és a német történeti iskola közötti „Methodenstreit”, azaz módszertani vita, amely más formában és egyre újabb szereplőkkel még ma is tart. Lényegét összefoglalja a Wikipedia az adott címszó alatt. Alapos elemzését lásd Caldwell, 1982, 103–124.

2 „A különböző szaktudományok kutatói és a tudományfilozófia művelői között nem alakult ki konszenzus annak meghatározásában: mit nevezünk elméletnek. Hogy a saját szűkebb szakmámnál maradjak, sok közgazdász kizárólag annak a munkásságnak hajlandó megadni az ’elmélet’ magas rangját, amely matematikai apparátust alkalmaz. […] A magam részéről azokhoz csatlakozom, akik nem az alkalmazott metodikától teszik függővé, milyen ismeret vagy tudásanyag nevezhető ’elméletnek’” (Kornai, 2007, 3.).

3 Megjegyezhetjük: a „reform” fogalmának tartalma sem volt állandó az időben. Az eredeti latin kifejezés éppen „helyreállítást”, nem pedig megújítást jelentett (Kovács Tamás közlése).

4 Kétségtelen az is, hogy a kormányzat a kilencvenes évek óta kevésbé igényli a tudományos jellegű szakmai tanácsokat, miközben jobban számít például az üzleti szférában működő tanácsadók szolgáltatásaira.

5 Lásd például Mark Blaug vagy Bruce Caldwell munkásságát.

6 Érdekes Caldwell (1982) könyvének ajánlása: „For my parents (…) who taught me by example that method and substance are often inseparable” (Szüleimnek […], akik példát nyújtottak nekem arról, hogy a módszer és a lényeg gyakran nem választható külön egymástól). A technikailag mégoly igényes elemzéseknél is szükséges tehát, hogy közgazdaságilag valóban újat mondjanak.

7 „A lényegi közgazdasági hipotézisek tesztelési nehézségeinek egyik lehetséges következménye a formális és tautologikus elemzésekbe való menekülés” – figyelmeztet Milton Friedman (1986, 24.). A Nobel-díjas Milton Friedman közgazdaságtudomány-módszertani munkásságában különösen nagyhatású volt a pozitív közgazdaságtan melletti következetes, de mértéktartó kiállása.

8 A makrogazdasági modellezés egyik úttörője, az első közgazdasági Nobel-díjas. (Lásd: Morgan, 1990, 101–130.; Neményi, 2005)

9 A statisztikai eszközökkel dolgozó közgazdaságtan 18. századi neve még „politikai aritmetika” volt (Morgan, 1990, 3.).


<-- Vissza a 2007/12 szám tartalomjegyzékére


<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra