Magyar Tudomány, 2006/9 1057. o.

Quo vadis, Europa?

EURÓPA ESÉLYE:

A LISSZABONI STRATÉGIA

Az integrált strukturális reformok hatásai

Halmai Péter

az MTA doktora, egyetemi tanár, intézeti igazgató

Szent István Egyetem GTK Európai Tanulmányok Intézete

Halmai.Peter @ gtk.szie.hu

Az 1990-es években a gazdasági integráció előrehaladásával egyidejűleg egyre erőteljesebb globalizációs-versenyképességi kihívások érték az Európai Uniót. E kihívásokra – a Gazdasági és Monetáris Unió harmadik szakaszának kezdetén, az euró bevezetését követően – adott válasz a 2000. márciusában a Lisszaboni Csúcson elfogadott stratégiai program. E stratégia – kiegészítve a Maastrichti Szerződés gazdasági unióra vonatkozó rendelkezéseit és az Amszterdami Szerződés szerinti foglalkoztatáspolitikai egyeztetést – elsősorban a tagállamok gazdaságpolitikájának konkrétabb összehangolására irányul.

1. Lisszaboni Stratégia, Lisszabon-típusú reformok

A Lisszaboni Stratégia kitűzött fő céljai az alábbi területekre összpontosultak:

• versenyképesség növekedését elősegítő reformok;

• kutatás-fejlesztés, innováció, infokommunikáció;

• foglalkoztatás és képzés;

• társadalmi kohézió;

• fenntarthatóság, a természeti környezet védelme.

A Lisszaboni Stratégia jelentős részben korábban az integráción kívül maradó területekre (oktatás, kutatás, innováció, vállalkozásfejlesztés, munkaerőpiac, szociális biztonság stb.) irányul. Azokban nagy az eltérés a nemzeti politikák és preferenciák között. E hagyományosan a nemzeti kompetenciákba tartozó területek „lágyabb” közösségi koordinációját kívánták megteremteni a közösségi módszer kiterjesztése helyett.

A Lisszaboni Stratégia magában foglalja az úgynevezett luxemburgi, cardiffi és kölni folyamatokat, amelyek a foglalkoztatási politikák, a termékpiaci szabályozás, a makro- és mikroökonómiai folyamatok közötti kapcsolatokkal foglalkoztak. Lisszabon mindezeken túl további területekre terjedt ki: a vállalkozásösztönzésre, a tudásalapú gazdaságra és az információs társadalomra, a kutatás-fejlesztésre és az oktatásra, majd továbbiakra. A lényeg az átfogó célokra alapozott integrált reform-stratégia igénye.

A Lisszabon-típusú reformok öt fő típusba sorolhatóak:

• termék- és tőkepiaci reformok;

• beruházások a tudásalapú gazdaságban;

• munkaerőpiaci reformok;

• szociálpolitikai reformok;

• környezetpolitikai reformok.

Ugyanakkor mindmáig több tekintetben tisztázatlan a stratégia alapelemei közötti viszony, tisztázatlanok az alapdimenziók közötti átváltási, illetve komplementer kapcsolatok.

A Lisszaboni Stratégia fő céljai még mesz-sze vannak a megvalósítástól. (Egyes fő célok teljesítéséről az 1. táblázat nyújt képet.) Az európai gazdaság 2000 után igen mérsékelt növekedési teljesítményt nyújtott. A világgazdaság – Európában különösen erőteljes – konjunkturális lassulásán túl a strukturális reformok megvalósításának lassúsága is hozzájárult ahhoz, hogy a stratégia céljai eddig nem teljesültek. Ugyanakkor a legutóbbi években az európai integráció kihívásai még erőteljesebbek: a globalizáció, az elöregedés, a bővülés vagy az ökológiai sebezhetőség tekintetében egyaránt. Az Európai Bizottság megbízásából készített előrejelzések szerint az EU potenciális növekedési üteme 2-2,25 %-ról 2040-re 1,25 %-ra, azaz mintegy a felére csökkenhet. Ennek elkerüléséhez megkerülhetetlen a Lisszaboni Stratégia szerinti strukturális reformok megvalósítása.

A lisszaboni folyamat eddigi eredménytelensége is aláhúzta a prioritások pontosabb meghatározásának igényét. A Wim Kok vezette bizottság jelentése szerint Európának először a növekedésre és munkahelyteremtésre kell összpontosítania. (Hozzáteszik: anélkül, hogy elhanyagolná a folyamat környezeti és társadalmi vetületeit.) A Lisszaboni Stratégia félidejű értékelése és újraindítása¹  új lendületet adhat a reformoknak az egyes tagországok és az Európai Unió szintjén egyaránt.

Az alábbiakban a Lisszabon-típusú reformok lehetséges közgazdasági hatásai és mechanizmusai mint az európai alkalmazkodás valóságos esélyét képező tényezők kerülnek elemzésre.

2. A strukturális reformok hatásai – parciális megközelítésben

A strukturális reformok végső célja a jólét fenntartható javítása. Annak lehetőségét meghatározó három fő tényező: a jövedelem-, illetve vagyonképződés; a vagyon eloszlása, a természeti környezet minősége. Az egy főre jutó GDP²  mint alapvető mutató alapvetően az alábbi egyenlet szerinti tényezőktől függ:

GDP/POP = ( GDP/L) × ( L/POP)

ahol a POP a lakosság, L pedig a foglalkoztatottság jelölése.

A jövedelem- vagy vagyonképződés növekedése alapvetően két módon valósulhat meg: a munkatermelékenység illetve a lakosság aktívan foglalkoztatott hányada növekedése révén. A termelékenység a produktív rendszerek hatékonysága és innovatív kapacitása növekedése révén emelkedik. Az aktivitási ráta alakulása szorosan összefügg az új munkahelyek keletkezésének mértékével, s növekedése a ledolgozott összes munkamennyiség emelkedését eredményezi. (Az egy főre jutó GDP és egyes befolyásoló tényezők színvonalát az 1. ábra hasonlítja össze.)

A Lisszaboni Stratégia alapvető mozzanata a piac működését javító strukturális reformok révén a foglalkoztatási ráta fenntartható növelése, a termelékenység gyorsabb növekedése. (A foglalkoztatás alakulását az EU-25 országaiban a 2. ábra foglalja össze.)

A lisszaboni típusú reformok bonyolult mechanizmus révén gyakorolnak hatást a munka termelékenysége és a ledolgozott munka mennyisége alakulására.

A strukturális reformok hatásainak számszerűsítése igen bonyolult feladat:

• a reformintézkedések az egyes tagországokban esetenként eltérő módon valósulnak meg;

• egyes esetekben a tervezett reformok megvalósítása elhúzódik;

• a különböző részterületeken megvalósuló reformok között bonyolult komplementer és átváltási összefüggések állnak fenn;

• egyes hatások csak később mutathatóak ki;

• nehézséget jelent a reform hatásainak elválasztása az egyéb hatótényezőktől.

A lisszaboni típusú reformok fő hatásainak áttekintésére először az egyes reformterületek szerint (azaz parciális megközelítésben) kerül sor.

A stratégia alapvető eleme a belső piac jobb működésének megteremtése és az üzleti környezet javításának igénye. Mindezek eredményeként enyhülhetnek a piaci torzulások; javulhatnak a beruházások, az innováció lehetőségei; erősödhet az EU versenyképessége.

E célok érdekében mindenekelőtt az alábbi intézkedések megvalósítása szükséges:

• a javak és szolgáltatások belső piacának tökéletesítése, beleértve a még fennmaradt összes, nem vám jellegű akadály eltörlését;

• a hálózati iparok liberalizációja, a távközlés, a szállítás, az energia, a postai szolgáltatások piacának megnyitása nemzeti és EU-szinten;

• a szigorú belépési korlátozásokkal, szabályozással (engedély, licenc, jogi korlátozások, szabályozott árak, korlátozott kereskedési időszak stb.) védett piacok megnyitása (liberalizáció, dereguláció);

• az adminisztratív terhek csökkentése, a szabályozás minőségének javítása, egyszerűbb adózás, a vállalkozás megkezdésének könnyítése (például kockázati tőke korábbinál jobb elérhetőségének megteremtése révén).

E reformok három módon (vö. Dierx – Ilzkovitz, 2005) is hatást gyakorolnak a termelékenységre és a foglalkoztatásra:

• Hatékonyabb allokáció. A reformok közvetlen hatása az erőforrások allokációja növekvő hatékonyságában jelentkezik. Az intenzívebb verseny hatására mérséklődnek a reálárak.

• Növekvő termelési hatékonyság. A verseny korábbiaknál hatékonyabb munkaszervezést és munkavégzést, az erőforrásokkal történő takarékosabb gazdálkodást kényszeríti ki.

• Növekvő dinamikus hatékonyság. A verseny kikényszeríti, hogy az egyes piaci szereplők többet fektessenek be a termék- és folyamatinnovációba, közeledjenek a technológiai határokhoz. (A versenyorientált termékpiaci reformok termelékenységi hatásait a 3. ábra foglalja össze.)

A belső piac erősítése nyomán korábbi nemzeti monopóliumok kényszerülnek versenyre. A nagyobb piac egyúttal nagyobb méretgazdaságossági lehetőségeket nyújt a hatékony piaci szereplők számára. A fogyasztót védő szabályok előmozdítják, hogy az élesebb verseny előnyei a felhasználóhoz jussanak.

A Lisszabon-típusú reformok hatásainak bemutatásához kézenfekvő példa az egységes piac kiépítése programjának hatáselemzése. Annak elindítását követően tíz évvel elvégzett szimulációk szerint a GDP 2002-ben 1,8 %-kal, a foglalkoztatottság pedig 1,5 %-kal lett volna alacsonyabb a program végrehajtása nélkül.

A szolgáltatási piacok további liberalizálása tovább növelheti a belső piacon a határon átnyúló szolgáltatások nagyságrendjét. Egyúttal jelentősen bővülhet a közvetlen működőtőke-befektetés e területen.

A hálózati iparok piaci struktúrája a reform nyomán folyamatosan változik. A megnyíló piacokra új vállalkozások lépnek be. A változások nyomán 1996-2001 között az EU-ban a termelékenység a leggyorsabban a kommunikáció, a légiforgalom és az energiaszektorokban nőtt. A piacnyitás meghatározó módon járul hozzá a hatékonyság növeléséhez.

Az integrált transzeurópai hálózatok kiemelkedő jelentőségűek az EU versenyképességének alakulása és az új tagországok felzárkózása területén. A szállítási költségek csökkenése, a nemzeti hálózatok összekapcsolása a kereskedelmi korlátok leépítéséhez hasonló hatásokkal jár. A transzeurópai hálózatok kiépítése javítja a piacra jutás lehetőségét, erősíti a belső piacon a határokon átnyúló externalitásokat és a méretgazdaságosság lehetőségeit. A szállítási hálózatok fontos szerepet töltenek be a termelés és a szolgáltatások elhelyezkedésében, hozzájárulhatnak a nagy hozzáadott értékű szolgáltatások koncentrációjához és a regionális specializáció erősödéséhez.

A piacra lépés akadályainak leépítése és a termelékenység növekedése közötti kapcsolat empirikusan is bizonyítható. A belső piacon a közművek és a szolgáltatások piacainak megnyitása a teljes üzleti szektor termelékenységének évi 0,1-0,2 %-os növekedésével járt. A szabadabb belépés hozzájárult egyes iparágakban a technológiai rés csökkentéséhez. A termékpiaci szabályozás csökkentése általában magasabb belépési és kilépési arányhoz vezet, ami hatást gyakorol a termelés, a foglalkoztatás és a termelékenység növekedésére. (Cincera – Galgau, 2005) E hatások az egyes szektorok között erősen ingadoznak.

A piaci szabályozás elsősorban a piaci kudarcok elhárítását vagy a piaci szereplők védelmét célozza. A szabályozás azonban jelentős gazdasági költségekkel járhat. A versenyképesség növelésének előfeltétele az alacsony költségekkel jellemezhető, a vállalkozást, a beruházást ösztönző üzleti környezet kialakítása. (Az különösen fontos a kis- és középvállalkozások számára.)

A versenyt korlátozó termékpiaci szabályozás (belépési korlátok, a piaci mechanizmus bizonyos korlátozása) negatív hatást fejt ki az OECD-országok foglalkoztatási mutatóira is. A termékpiaci szabályozás ösz-szevont indikátorai alapján végzett vizsgálatok szerint az OECD-átlagtól kb. 3 %-ig terjedő eltérés mutatható ki a foglalkoztatási rátában a termékpiaci szabályozás mértéke függvényében. Húsz OECD-országpanelt felhasználva az 1985-95. évi időszakban a termékpiaci reformok (a vámtarifák csökkentése, a termékpiacok deregulációja és liberalizációja) hatásait a teljes tényező termelékenységnövekedésére hosszú távon évi 0,2-0,3 % százalékra becsülték.

A pénzügyi szolgáltatások belső piacának erősítésére több konkrét intézkedést irányoztak elő:

• a pénzügyi szolgáltatások, illetve a kockázati tőke akciótervének alkalmazását;

• a kormányzati kötvénypiacok további integrációjának elősegítését;

• a társaságok pénzügyi beszámolói összehasonlíthatóságának növelését;

• intenzívebb együttműködést a pénzügyi piacokat szabályozók között;

• közös „adócsomag” (tax package) alkalmazását.

Az integráció erősíti a pénzügyi szektor fejlődését, csökkenti a tőkeköltséget, mindezzel hozzájárulhat a lisszaboni célok (például: a vállalkozások ösztönzése, a tudásba és az innovációba történő befektetések növelése) teljesítéséhez. A pénzügyi feltételek fejlődése az alábbi módon közvetlenül gyakorol hatást a gazdasági növekedésre, a jólét alakulására:

• Alacsonyabb tranzakciós költségek. A pénzügyi integráció nagy és likvid pénzügyi piacokat, növekvő méretgazdaságossági lehetőségeket, növekvő versenyt eredményez. E tényezők hatására mérséklődhetnek a tőkeköltségek, magasabb lehet a beruházások megtérülése.

• Nagyobb kockázatmegosztási lehetőségek. A határon átnyúló tranzakciók lehetőségeinek megkönnyítése növeli a befektetők lehetőségeit a kockázatok földrajzi megosztására. A nagyobb és versenyképes pénzügyi rendszer ösztönzi az innovációt és nagyobb mozgásteret nyújt a kockázatot megosztó eszközök és technikák alkalmazására.

• Hatékonyabb erőforrás-allokáció. A korábbiaknál alacsonyabb tranzakciós költségek és jobb kockázatmegosztási lehetőségek a tőke hatékonyabb allokációját eredményezhetik, magasabb és termelékenyebb beruházást tesznek lehetővé. A pénzügyi lehetőségekhez történő kedvezőbb hozzáférés javítja a vállalkozások (közöttük a kis- és középvállalkozások) piaci pozícióját, megkönnyíti a gazdaság alkalmazkodását a külső környezethez és a technológia változásához.

A pénzügyi integráció – közép- és hosszú távon – makroökonómiai szemléletű ökonometriai vizsgálatok szerint a tőkeköltség mintegy 0,5 %-os csökkenését eredményezheti. Annak révén a GDP hosszabb távon 1,1 %-kal, a beruházás 6 %-kal, a magánfogyasztás 0,8 %-kal, a foglalkoztatás pedig 0,5 %-kal növekedhet. Az elemzés dinamizálása még erősebb növekedési és foglalkoztatási mutatókat eredményez.

A hatások feltárását célzó mikroökonómiai megközelítés a pénzpiaci integráció és a vállalati növekedés közötti kapcsolatra összpontosít. Az ökonometriai elemzések eredményei szerint, ha az EU ipara az Egyesült Államok vállalataihoz hasonló feltételek között jut finanszírozáshoz, az előállított hozzáadott érték tartósan évi 0,74-0,94 %-kal növekedhet. (Giannetti et al., 2002)

Főleg a lakossági pénzügyi piacok az EU-ban még mindig nagyon szétszórtak. A jelzáloghitelek, az online bankműveletek, illetve a befektetési alapok piacainak nem kielégítő integrációja okoz költségtöbbletet. (Cecchini et al., 2003) E hiányosságok gyengítik az EU általános növekedési kilátásait.

A tudásba történő beruházás kulcsfontosságú az Európai Unió fejlődési folyamataiban. Az EU a GDP 4 %-át fordítja K+F, szoftverelőállítás és felsőoktatás céljára, míg az Egyesült Államokban 6,8 % ez az arány. Az EU kevésbé volt sikeres e beruházások kereskedelmi termékekhez felhasznált innovatív technológiákká történő átalakításában. A tudásalapú gazdaságba történő átmenet az EU növekedési potenciálja erősítésének központi tényezője. A tudásalapú gazdaság a tudás behatolásán (élethosszig tartó tanulás), az új tudás meglévőhöz történő hozzáadásán (K+F, oktatás) és a mindennapi életben történő alkalmazásán (technológia, termék- és folyamatinnováció) alapul.

A modern növekedési elméletek a kutatási inputokat és a humán tőkét hangsúlyozzák a hosszú távú növekedés fő hajtóerejeként. Aláhúzást igényel az innovatív technológiák és termékinnovációk kereskedelmi alkalmazásának képessége.

A növekedési potenciál növelése alapvetően az európai humán tőke minőségétől függ. Az élethosszig tartó tanulásba történő beruházások növelik a munkaerő alkalmazkodóképességét, a tudásalapú gazdaság új igényeinek kielégítését, s a vállalkozói magatartás szélesebb körű kifejlődését.

A növekvő képzettség nagymértékben befolyásolja a termelékenységet, a foglalkoztatást, a gazdasági növekedést. A hatékonyabb, s az átlagos oktatást egy évvel meghosszabbító oktatási rendszer a GDP 0,3-0,5 %-os növekedésével járhat.

Az oktatásra fordított közkiadások aránya az EU-ban a GDP 5 %-a, a költségvetések 11 %-a. Annak hatékonysága kiemelkedő jelentőségű mind a növekedés, mind a fenntartható közpénzügyek tekintetében. Közforrásokat elsősorban a rendszer magas társadalmi hasznot, illetve a társadalmi méltányosságot biztosító elemeinél szükséges alkalmazni. Ugyanakkor nagyon fontos az élethosszig tartó tanulást szolgáló magánberuházások megfelelő ösztönzése. Az EU és versenytársai közötti különbségek egyike az oktatásba, különösen a felsőoktatásba és a továbbképzésbe történő magánberuházások színvonala. Az USA-ban az oktatási intézményekbe történő magánberuházás négyszer nagyobb, mint az Európai Unióban. (A GDP 2,2 %-a – EU: 0,6 %)

Állandósult és növekvő különbség áll fenn a K+F célokra fordított források nagyságában az Egyesült Államok és az EU között. (A GDP 2,8 %-a, szemben annak 1,9 %-ával.) Éppen az amerikai gazdaság új technológiák létrehozása és felhasználása terén nyújtott teljesítménye volt az egyik alapvető motívuma a Lisszaboni Stratégia meghirdetésének. Az Egyesült Államok mintegy 300 ezerrel több kutatót foglalkoztat, mint az EU, nagy részüket az üzleti szektorban. (Utóbbi aránya a kutatók foglalkoztatásában az USA-ban meghaladja a 80 %-ot, míg e mutató az EU-ban csak 50 %.) A K+F nagyobb részét az USA-ban a magánszektor valósítja meg. 2002-ben a barcelonai csúcson célul tűzték ki, hogy az Európai Unióban 2010-re a K+F kiadásokat a GDP 3 %-ára növeljék. (4. ábra) Az K+F kiadások 2/3-át az üzleti szektornak kellene fedeznie. Lényegi strukturális probléma az EU-ban a kutatási tevékenység széttöredezettsége, a kutatói mobilitás hiánya, az innovációk piaci hasznosításának hiányosságai.

A lisszaboni típusú strukturális reformok megvalósításához az alábbiak szükségesek:

• erős innovációs kultúra támogatása, amely az oktatás, a kutatás és az ipar produktív, interaktív kapcsolatára épül;

• jól működő termékpiacok, amelyek a vállalatokat innovációra ösztönzik; új, innovatívabb vállalkozások piacra lépését teszik lehetővé;

• rugalmas munkaerő- és tőkepiacok, hogy az innovatív vállalkozások hozzáférjenek a pénz- és humán tőkéhez.

Empirikusan is bizonyított, hogy a K+F beruházás a termelékenységnövekedés fő mozgatója. (Lásd például: Mairesse – Mohnen, 2002) A K+F kiadások 2002. évi, a GDP 1,9 %-át kitevő arányról 3 %-ra emelése 2010-re az Európai Bizottság tanulmánya szerint 1,7 % GDP-növekedést eredményezhet, míg a költségvetési egyensúly – átmenetileg – a GDP 0,16 %-ával romolhat. (A példa jól mutathatja az egyidejűleg egyaránt fontos célkitűzések közötti konfliktusok, átváltási kapcsolatok jelentőségét.) A növekvő és hatékonyabb K+F eredményeként hosszabb távon, 2015-re a GDP 4,2 %-kal, 2020-ra pedig 7 %-kal nőhet, ami önmagában csaknem 0,5 % évi növekedést jelent, a költségvetési egyensúly pedig javulhat.

Az EU termelékenységi problémái szorosan összefüggenek a gazdasági szerkezetátalakulás nehézségeivel, a legkorszerűbb, magas termelékenységű ágazatok, mindenekelőtt az információs és kommunikációs technológiák (ICT) előállítása és alkalmazása terén. Az IT beruházások eltérő dinamikája – empirikus kutatások szerint – jelentős szerepet töltött be az USA gyorsabb gazdasági növekedésében az 1995-2001. évi időszakban. (van Ark et al., 2003)

Az EU és az Egyesült Államok szektorális termelékenységi szerkezetének elemzése egyrészt azt mutatja, hogy az EU kevésbé specializálódott a kiemelkedően magas termelékenység növekedést teljesítő csúcstechnológiai ágazatokra. Másrészt az ICT-felhasználó ágazatok teljes tényezőtermelékenysége³  az EU-ban kevésbé nőtt, mint az Egyesült Államokban. A túlszabályozással terhelt környezet (beleértve különösen a munkaerőpiaci szabályozást) fékezte az információs technológiák alkalmazását számos európai országban.

A munkaerőpiaci reformok fő irányai az alábbiak:

• a munkapiac bővítése, a foglalkoztatást előmozdító ösztönzés preventív és aktív munkaerőpiaci intézkedések révén (utóbbiak között a pénzügyi ösztönzőkön túl a jobb munkafeltételek, a nemek közötti egyenjogúság erősítése, a szakmai és a családi élet összeegyeztethetőségének előmozdítása révén);

• az emberi erőforrások és az üres álláshelyek illeszkedésének javítása a rugalmasabb bérmechanizmus, a munkaerő-mobilitás növelése, az élethosszig tartó tanulás bővítése révén;

• a munkapiac adaptációs képességének erősítése nagyobb, a biztonsággal összekapcsolt rugalmasság megteremtését igényli. Egyrészt a rugalmas munkaerőpiacnak meg kell felelnie a megnövekvő termékpiaci verseny és a technológiai haladás követelményeinek. A termelékenységet növeli a munkaerő hatékonyabb allokációja. Másrészt a foglalkoztatás biztonsága hozzájárul a magasabb munkaerőpiaci részvételhez, s csökkenti a szegregáció kockázatát a foglalkoztatottak között. A jobb munkaszervezés végeredményben növeli a társadalmi jólétet, és előmozdítja a képzésben, az élethosz-szig tartó tanulásban való részvételt.

A munkanélküliség EU-tagországok közötti eltérései jelentős részben intézményi tényezőkkel függenek össze. Dánia vagy Svédország esetében a magas munkanélküli ellátás jól tervezett aktív munkaerőpiaci politikával, továbbá a megfelelő állás elfogadása szigorú kötelezettségével együtt alacsony munkanélküliséget eredményezett. Ugyanakkor a munkaerőpiaci mozgásokat és a bérek kiigazítását korlátozó intézmények fokozzák a sokkhatásokból származó munkanélküliséget. (Lásd például: Blanchard – Wolfers, 2000)

A Lisszaboni Stratégia politikai ajánlásainak fontos eleme az adó- és a támogatási rendszer reformja a foglalkoztatás előmozdítása érdekében. (Ezeket nevezik a munkát „fizetővé tevő” – make work pay – reformoknak.) A munkavállalás a háztartás többi tagjának helyzetétől, illetve további, nem pénzbeni tényezőktől (a munka minősége, a gyermekgondozás hozzáférhetősége, munka-szabadidő egyensúly stb.), másrészt pénzügyi ösztönzőktől függ. (Ez utóbbiak különösen a jóléti transzferekre jogosult, egyébként pedig csak viszonylag alacsony munkabért – például csak a minimálbért – elérni képes szereplőknél lényegesek. Ezt nevezik az alacsony bér csapdájának [low wage trap].) A munkavállalás iránti esetleges ellenérdekeltség nemcsak az adórendszeren, hanem a szociális támogatási rendszeren is alapulhat. (Carone – Salomaki, 2003)

Fontos terület továbbá a munkavállalást befolyásoló ösztönzők erősítése. Az élethosszig tartó tanulás lehetőségének megteremtése valószínűleg ösztönözheti az idősebbek munkaerőpiaci részvételét, míg a nemek közötti diszkrimináció (például a munkabérkülönbségek) csökkenése a nők számára nyújt ösztönzést. A nők munkavállalási hajlandóságát erősítheti a munka és a családi élet összehangolásának lehetősége (például: gyermekgondozási támogatás stb.) Ugyancsak a nők szélesebb munkapiaci részvételét erősíti a korábbinál jobb oktatási és képzési rendszer.

A foglalkoztatásvédelmi szabályozás (EPL – employment protection legislation) foglalkoztatásra és munkanélküliségre kifejtett hatása nem egyértelmű. A munka alkalmazkodási költségeinek növekedése miatt a munkahelyteremtés és -megszűnés mértéke csökkenhet. Egyes kutatások szerint a felmondási költségek növekedése miatt a vállalatok a munkát középtávon tőkével helyettesítik, ami a gazdasági növekedés alacsonyabb munkaigényességét eredményezi. Empirikus kutatások nem találtak bizonyítékot arra, hogy a foglalkoztatásvédelmi szabályoknak jelentős hatásuk volna a munkanélküliségre és a foglalkoztatási rátára. Más kutatások szerint a foglalkoztatásvédelem makroökonómiai sokkhoz, végeredményben magasabb munkanélküliséghez vezethet. (Blanchard – Wolfers, 2000). Foglalkoztatásbiztonsági indikátort alkalmazó vizsgálatok szerint a foglalkoztatásvédelmi szabályozás (EPL) lassítja a foglalkoztatás dinamikus alkalmazkodását. (Morgan, 2001)

Több elemzés (például Mourre, 2004) szerint az 1990-es évek második felében alkalmazott Lisszabon-típusú munkaerőpiaci reformok hozzájárulhattak az EU-ban a korábbinál jobb foglalkoztatási teljesítményhez. Ám a reformok hatásainak pontos meghatározása lényeges nehézségekbe ütközik.

3. Makrogazdasági hatások

A makrogazdasági hatások feltárása különösen nehéz feladat. A parciális hatásvizsgálatok a részpiaci reformok komplementaritását és szinergiáját bizonyították, egyúttal e mikroökonómiai politikák egyes makrohatásait világították meg.

A makrogazdasági hatásvizsgálatok számára azonban nehézséget jelent, hogy a mikrostrukturális reformok az egyes országok és időszakok szerint eltérőek. Másfelől e vizsgálatok a reformok közép- és hosszú távú egyensúlyi hatásainak feltárására lehetnek képesek. A rövid távú kiigazítási problémák bemutatására nem alkalmasak. Ezért átfogó Lisszabon-szcenárió jelenleg még nem áll rendelkezésre. Éppen így további munka szükséges a lisszaboni stratégia mellőzése esetén felmerülő költségek kimutatására.

3.1. Kölcsönhatások

az egyes reformterületek között

A kölcsönhatások egyik figyelemreméltó, területe a termék- és munkaerőpiaci reformok együttes hatása. Fő tényezői a bérek alakulása, az erősebb verseny kényszerítő hatása és a termelékenység növekedése. A termékpiaci reformok három fő mechanizmus révén gyakorolnak hatást a munkaerőpiacra. A termékpiaci verseny erősödése a kibocsátás és a munkerő-kereslet növekedését eredményezi. A munkaerő-kereslet bérek iránti érzékenysége erősödik. Az intenzívebb termékpiaci verseny mérsékli a gazdasági járadékot. Végül élesebb versenyben a vállalatok alacsonyabb költséggel termelnek, hatékonyabbak, ami az erőforrások jobb kihasználásához és a teljes tényezőtermelékenység növekedéséhez vezet.

Az Európai Bizottság részére készített makrogazdasági hatásvizsgálat szimulációi szerint a termék- és munkaerőpiaci reformok együttes bevezetése hét-nyolc éves időszakban a GDP 3-4 %, azaz évi mintegy fél százalék növekedését eredményezi. Mintegy 5-6 millió új munkahely jöhet létre. E szimuláció nem tartalmazza a Lisszaboni Stratégiá-ban szereplő valamennyi strukturális reform hatását. (Közöttük a tudásalapú gazdasággá történő átalakulásra irányuló kezdeményezések lehetséges – hatékonysági többletet eredményező – hatásait.)

Más tanulmányok a termék- és munkaerőpiaci reformok makrogazdasági hatását is vizsgálják. A Nemzetközi Valutaalap szimulációja azt vizsgálta, milyen hatással van az euroövezetre az Egyesült Államokhoz képest az ár-költség résben (mark up) fennálló különbség megszűnése. A szimuláció szerint hosszú távon a GDP 10 %-kal nő az együttesen alkalmazott részpiaci reformpolitikák eredményeként. (Ha csak a termékpiaci reformok megvalósítására kerülne sor, a szimuláció szerint a GDP hosszabb távon csak 4,3%-kal emelkedne.)

Tamim Bayoumi, Douglas Laxton és Paolo Pesenti (2004) hasonló módszerrel végzett vizsgálatai szerint a termék- és munkaerőpiaci reformok kombinációja a GDP 12,4 % növekedését eredményezné, míg a kizárólag a termékpiacokra korlátozott reformok csak a GDP 8,6 %-os növekedésével járnának hosszabb távon.

Lényeges a vizsgálatok korlátainak aláhúzása. Azok általában a reformok egyszeri, hirtelen (big bang) alkalmazását feltételezik, figyelmen kívül hagyva a fokozatosan bevezetett reformok időzítését és sorrendjét. Az egyes tanulmányok eredményei közötti lényeges eltérések az eltérő kiinduló feltételezésekből, illetve az alkalmazott, eltérő kutatási módszerekből származnak.

Az egyes reformterületek közötti kölcsönhatások lényeges területe a termékpiaci dereguláció és integráció, továbbá a tudásba történő befektetés együttes hatása.

A szabályozási reformok alapvető célja a kedvezőbb, a beruházásokat ösztönző üzleti környezet előmozdítása. Az európai gazdaság még mindig erősebben szabályozott, mint az amerikai. (Ezt támasztják alá a Fraser-index adatai is, amely öt lényeges gazdasági szabadságot – a kormányzati szféra nagyságát; a tulajdon jogi szerkezetét és biztonságát; a megbízható pénzhez történő hozzáférést; a nemzetközi kereskedelem szabadságát; a hitel, a munka és az üzleti élet szabályozását⁴  – méri.)

Az Európai Bizottság tanulmánya szerint az EU és az Egyesült Államok között a dereguláció mértékében fennálló különbség megszüntetése csak korlátozott (mintegy évi 0,2 %) mértékű termelékenységnövekedést eredményezne. E változás nem lenne elegendő az EU és az Egyesült Államok közötti termelékenységi szakadék megszüntetéséhez. Az amerikai hatékonyság eléréséhez a deregulációt egyidejűleg további strukturális reformoknak kell követniük.

A K+F területén nem a közkiadások növelése, hanem a kutatási kiadások endogén növekedését elősegítő feltételek kialakítása a Lisszaboni Stratégia célja. Annak alapvető tényezői a termékpiacok erősebb integrációja, a hatékonyabb oktatás és a hatékonyabb pénzpiacok működése.

E kínálati oldali reformok (dereguláció; termékpiaci integráció; emberi tőke fejlesztés; a pénzforrások K+F és más magas kockázatú felhasználását előmozdító, kedvező beruházási környezet megteremtése) bevezetése a következő öt-tíz évben az EU potenciális növekedési ütemét évi 0,5-0,75 %-kal emelheti.

3.2. Reformszinergia

A strukturális reformok átfogó és koordinált alkalmazása jelentős egymást erősítő, szinergikus hatásokat eredményezhet.⁵ A termék- és tőkepiaci reformok révén is előmozdított új üzleti lehetőségek csak akkor használhatóak ki, ha megfelelően képzett munkaerőt lehet megfelelő feltételek között foglalkoztatni. A versenyképességet fokozottan kikényszerítő, vállalkozásbarát üzleti környezet előmozdítja a beruházásokat és az innovációt. A termék-, a tőke- és a munkaerőpiacok strukturális reformjai erősítik az üzleti környezetet, javítják a piac működését. Az erőforrások e reformok megvalósításával párhuzamosan az alacsonyabb termelékenységű területekről a magasabb termelékenységű felhasználáshoz áramlanak.

Figyelemre méltóak a pozitív szinergiát előmozdító reformcsomagok alkalmazásával összefüggő esetek.

A Lisszaboni Stratégia megvalósítása nem egyetlen uniformizált strukturális reformmodell alkalmazását igényli. Az eddigi tapasztalatok szerint két különböző modell egyaránt a növekedés és a munkahelyteremtés jó gyakorlati példájának tekinthető.

1. „Angolszász modell”. Az ír és a brit gazdaságot alacsony szabályozási szint, viszonylag alacsony adó- és jóléti kiadási szint, ugyanakkor viszonylag magas bér- és jövedelemszóródás jellemzik. Írország nagymértékben a közvetlen külföldi befektetésekre alapozott, a termelékenység növekedésére irányuló stratégiát alkalmazott. Az oktatásba és a képzésbe irányuló folyamatos beruházás, az infrastruktúrára fordított beruházás, az alacsony szabályozási korlátok egyaránt e politika sikerét mozdították elő.

Az Egyesült Királyságban széleskörű deregulációt valósítottak meg, amelyek eredményeként a termék-, munkaerő- és tőkepiacok korábbinál jóval szabadabb működése valósult meg. Nagy-Britannia a legalacsonyabb szabályozási szinten álló OECD-tagországok közé került.

E reformokat a K+F tevékenység erőteljes támogatása, a humán erőforrások fejlesztése egészítették ki. Mindezek növekvő termelékenységet és növekvő foglalkoztatási rátát eredményeznek.

2. Skandináv modell. Főleg Dánia és Svédország esetében a magas adószint és a közszolgáltatások magas szintje, egyidejűleg – a fejlettséghez mérten – viszonylag nyomott bér- és jövedelemstruktúra a jellemzőek. A foglalkoztatási ráta mindkét gazdaságban magas. A munkanélküliség – összefüggésben a szakértelem növelését és a munkaerőpiacba történő bekapcsolást ösztönző munkaerőpiaci politikával – mérséklődött.

Dánia és Svédország jelentős lépéseket tett az elöregedés problémáinak kezelése területén. Lehetségesnek bizonyult az idősebb dolgozók magas foglalkoztatási arányának fenntartása. Svédországban például olyan nyugdíjrendszert vezettek be, amelynek keretében 61 éves kortól fokozatosan is vissza lehet vonulni a munkaerőpiactól, a részmunkaidős foglalkoztatást összekapcsolva a nyugdíjjövedelemmel.

Mindkét országban viszonylag csekély a termékpiacok regulációja. Néhány területen még korlátozott a verseny, egyes piacok további megnyitása fontos politikai prioritás. E stratégiát – különösen Svédországban – a tudásgazdaságba történő jelentős beruházás, továbbá az oktatás kiemelt fejlesztése egészítették ki. (Svédország a GDP magasabb arányát fordítja K+F-re és az informatikai technológia fejlesztésére, mint az Egyesült Államok.)

A skandináv országokban a gazdasági reformokat és a környezetjavító intézkedéseket sikeresen, különösebb konfliktusok nélkül kapcsolták össze. A környezet gondozásának kiemelt kezelése – a skandináv országok polgárai szerint – meghatározó jelentőségű a magasra értékelt életminőség alakulásában.

A tárgyalt országok általában a legjobb gazdasági eredményeket teljesítik az EU-ban: míg az egy főre jutó GDP viszonylag magas, a strukturális munkanélküliség alacsony. (A két tárgyalt modell nem teljesen egyenértékű, ha a strukturális jelzőszámok szélesebb körét tekintjük át. Míg a skandináv országok szinte mindegyik strukturális indikátor tekintetében kedvező teljesítményt nyújtanak, az Egyesült Királyság egyes mutatók esetében csak viszonylag gyengébben teljesít: az egy munkaórára jutó termelés, a szegénységi kockázat vagy az üzleti befektetések aránya tekintetében egyaránt.)

A jelzett különbözőségek ellenére a tárgyalt országok alapvető közös jellemzője: viszonylag átfogó és integrált gazdasági reformokat terveztek és indítottak meg a piac jobb működése érdekében. E változások vonzó vállalkozási környezetet, gazdasági dinamizmust eredményeztek. A társadalmi és a környezeti összefüggések figyelembe vételével a skandináv modell teljesítménye kedvezőbb.

A Lisszabon-típusú reformok hatásainak közgazdaságtudományi elemzése során nem kerülhető meg a foglalkoztatottság és a termelékenység egyidejű növelésének viszonylagos paradoxona. Fokozott munkahelyteremtés, a foglalkoztatottság növekedése esetén alacsonyabb termelékenységű tevékenységre képes munkavállalók is be-, illetve visszakerülnek a gazdaságba. Ám a foglalkoztatottság és a termelékenység közötti negatív átváltási kapcsolat csak rövid távon jelentkezik. Hosszabb távon a műszaki haladás, s a termelékenység növekedése közömbös a foglalkoztatás alakulására. Kiegyensúlyozott növekedési tartományban a termelékenység, a reálbérek, a termelés tőkeintenzitása hasonló arányban növekednek. A húzóerő a technikai haladás, s annak a termelési tényezők hatékonyságára, hatékony kombinációjára gyakorolt hatása. A termelékenység növekedése a foglalkoztatottság egyidejű jelentős bővülése esetén rövid és középtávon eltérést eredményezhet e kiegyensúlyozott növekedési pályától. Ám az egyensúly a tárgyalt tényezők között hosszabb távon helyreáll, míg a foglalkoztatás emelkedése a gazdasági teljesítmény magasabb szintjéhez vezet.

A legújabb átfogó ökonometriai elemzés (Gelauff – Lejour, 2006) általános egyensúlyi modell alkalmazásával a szolgáltatási piacok megnyitása, az adminisztrációs terhek csökkentése, az emberi erőforrás fejlesztése, a K+F és a foglalkoztatás területén kitűzött fő célok teljesítésének hatásait vizsgálta. A szimulációk szerint a 2025-ig terjedő időben e célok együttes teljesítése a GDP 12-23 %-os, a foglalkoztatás mintegy 11 %-os növekedését eredményezheti az EU-25 országaiban.

4. Néhány tanulság

1. A növekedési potenciál kihasználása és emelése az átfogó strukturális reformokkal egyidejűleg a növekedésre és a stabilitás megteremtésére irányuló makrogazdasági politika érvényesítését igényli. A kedvező makrogazdasági környezet erősíti a gazdaság dinamizmusát, meggyorsítja a strukturális alkalmazkodást. A stabil, a növekedést előmozdító makrogazdasági keret, a fenntartható közpénzügyek elősegítik a jól működő pénzpiacokat. Bátorítják a magánbefektetéseket, a szerkezetváltáshoz és a modernizációhoz szükséges hitelek forrásköltségeit mérsékelik. Mindezek révén a növekedésre és stabilitásra orientált makroökonómiai keret erősíti a gazdaság alkalmazkodóképességét, fokozza a strukturális reformok hatásait.

2. A Lisszaboni Stratéga meghiúsulásának költségei igen jelentősek lennének. A különböző részpiaci reformok egymással komplementer, illetve átváltási kapcsolatokban állnak.

A kölcsönhatásokra figyelemmel meghatározó jelentőségű a szinergia: egy-egy részpiaci reformot más területeken egyidejűleg meghozott intézkedéseknek szükséges támogatniuk. Például a termékpiaci reformok strukturális változásokat indukálnak, egyes szektorokban megszűnnek, másokban létrejönnek új munkahelyek. Jól működő munkaerőpiacok és szociálpolitika segíthetik a szerkezeti átalakulást. A pénzügyi integráció potenciális előnyeinek teljes kihasználásához hatékony verseny, a pénzpiac nagyfokú átláthatósága és makrogazdasági stabilitás szükséges. A növekedést előmozdító innovációkhoz, a K+F eredmények piacosításához jól működő termék-, tőke- és munkaerőpiacok szükségesek.

3. A Lisszabon-típusú reformok hatásai eddig alapvetően parciális vizsgálatok tárgyát képezték. Nélkülözhetetlenek a további, átfogó elemzést is célzó közgazdaságtudományi kutatások. Noha bizonyítható, hogy nincs eleve átváltás a termelékenység és a foglalkoztatottság között, további empirikus vizsgálatok szükségesek az egyes reformok közötti kölcsönhatások és szinergia feltárásához. E munkák segíthetik a reformok optimális sorrendjének a meghatározását.

A strukturális reformok közép- és hosszú távú hatásainál kevesebb információ áll rendelkezésre a reformhoz kapcsolódó rövid távú alkalmazkodási költségekről. További kutatás szükséges a reformkezdeményezések tagországokra, egyes szektorokra és szereplőkre gyakorolt hatásai feltárása érdekében. Külön figyelmet igényel annak tisztázása: milyen feltételek között járnak leginkább előnyös hatásokkal a reformok. Lényeges kérdés továbbá: milyen kiegészítő politikákra van szükség a Lisszaboni Stratégia előnyeinek maximalizálásához, ill. az alkalmazkodási költségek minimalizálásához.

4. A fentiek is jól példázhatják az eddigi közösségi vívmányokat összefoglaló európai modell különböző dimenziói egyidejű érvényesítésének problémáit. A túlzottan ambiciózus vagy rosszul tervezett és alkalmazott szociális és környezeti politikák fékezik a növekedést, hátráltatják a tagországok gazdasági teljesítményét. Ám a jól irányzott szociális és környezeti politikák ezt a lehetséges negatív átváltást minimalizálhatják, s hozzájárulhatnak a gazdaság alkalmazkodóképességének növeléséhez, a gazdasági növekedéshez és a foglalkoztatottság növeléséhez. E szempontok érvényesítése a fenntartható fejlődés előfeltétele.

Mindezekhez azonban nem kerülhető meg az európai modell mélyebb átgondolása. A globális kihívások, a valóban időtálló európai értékek és az alapdimenziók közötti új szintézis nyújthat iránymutatást a hatékony cselekvéshez.

5. A Lisszaboni Program megvalósítása jelentős hatásokat, valódi európai esélyeket ígér. A kitűzött célok teljesítése kizárólag az EU-tagországok nagyfokú elkötelezettsége és következetes cselekvése, illetve az európai integráció további mélyítése esetén lehetséges. A legutóbbi időszakot felidézve akár a közös költségvetés középtávú előirányzata körül folytatott kicsinyes alkudozás 2005-ben, akár a belső piaci szolgáltatásokra vonatkozó Bolkestein-irányelv felpuhítása 2006 februárjában nem kevés kétséget okozhat a reformprogram következetes megvalósítása tekintetében. Az eddigi mechanizmus puszta javítása azonban aligha hidalhatja át a célok és a valóság közötti szakadékot. André Sapirt idézve: „vagy fel kell hagyni néhány közös ambícióval, vagy döntő lépést kell tenni az integráció irányában”.

¹ Néhány tagország esetében korábbi adatokat tartalmaz.

1. táblázat • Egyes lisszaboni célok teljesítése. A tagországok előrehaladása Lisszaboni Stratégia egyes mérhető elemeiben (a 2005. januári helyzet szerint)

1. ábra • Az egy főre jutó GDP és egyes tényezői eltérése az Egyesült Államok, az EU-15 és egyes európai országok között (2003, százalékban)

2. ábra • A foglalkoztatás alakulása az EU-25 országaiban, százalékban (A vastag vonal a Lisszaboni Stratégia által kitűzött célt jelöli)

3. ábra • Versenyorientált termékpiaci reformok termelékenységi hatásai

4. ábra • K+F kiadások az EU-25 országaiban, a GDP százalékában, 1999, 2003 (a vastag vonal a Lisszaboni Stratégia által kitűzött célt jelöli)

¹ A félidejű felülvizsgálatra a 2005. márciusi csúcstalálkozón került sor, míg az első három évre szóló integrált iránymutatásokat a 2005. júniusi csúcstalálkozó fogadta el.

² Átlagként természetesen nem tükrözheti az eloszlás módját, továbbá az is vitatható lehet, hogy a GDP-hez hozzájáruló valamennyi tevékenység társadalmi vagy környezeti szempontból kívánatos-e.

 ³ A teljes tényezőtermelékenység növekménye a kibocsátástöbblet azon része, ami az ismert módon számított növekedési tényezőknek (tőke, munka) megfelelő hányad után megmarad (Solow-maradék). Az tehát nem más, mint az output azon változása, amely nem magyarázható a tényezők növekedésével. A teljes tényezőtermelékenység fogalmába minden beletartozik, ami a mérhető erőforrások és a kibocsátás között fennálló kapcsolatot megváltoztatja (például: technikai haladás, oktatás, szabályozók változása).

 ⁴ A legutóbb említett alindex mutatja a szabályozási korlátok és bürokratikus folyamatok versenyt és a piacok működését behatároló hatásainak mértékét.

⁵ Szinergia az a jelenség, amikor két vagy több különálló hatás vagy tényező együttes hatása nagyobb, mint az egyes tényezők által külön-külön kiváltott független hatások összessége.

IRODALOM

Baldwin, Richard – Wyplosz, Charles (2003) Economics of the European Integration. McGraw-Hill, Berkshire

Bayoumi, Tamim – Laxton, D. – Pesenti, P. (2004) Benefits and Spillovers of Greater Competition in Europe: A Macroeconomic Assessment. ECB Working Paper Series. No. 341.

Blanchard, Oliver – Wolfers, Justin (2000) The Role of Shocks and Institutions in the Rise of European Unemployment: The Aggregate Evidence. Economic Journal. 110.

Carone, Giuseppe – Salomaki, A. – Immervoll, H. – Paturot, D. (2003) Indicators of Unemployment and Low-Wage Traps. Economic Papers. 197. European Commission, Directorate General for Economic and Financial Affairs

Cecchini, Paolo – Heinemann, F. – Jopp, M. (Eds.) (2003) The Incomplete European Market for Financial Services. ZEW Economic Studies. vol. 19. Springer

Cincera, Michele – Galgau, Olivia (2005) Impact of Market Entry and Exit on EU Productivity and Growth Performance. European Economy. Economic Papers. 222, February http://ideas.repec.org/p/wpa/wuwpio/0503013.html

Dierx, Adriaan – Ilzkovitz, Fabienne (eds.) (2005) The Economic Costs of Non-Lisbon. European Economy.16, March

Gelauff, George – Lejour, Arjan (2006) The New Lisbon Strategy. An Estimation of the Economic Impact of
Reading Five Lisbon Targets. Industrial Policy and Economic Reforms Papers No. 1. European Commission, Brussels

Gianetti, Mariassunta – Guiso, L. – Jappelli, T. – Padula, M. – Pagano, M. (2002) Financial Market Integration, Corporate Financing and Growth. DG ECFIN Economic Paper. No. 179.

Griffith, Rachel – Harrison, Rupert (2004) The Link between Product Market Reform and Macro-Economic Performance. European Economy. Economic Papers. 209, August

Mairesse, Jacques – Mohnen, Pierre (2002) Accounting for Innovation and Measuring Innovativeness: An Illustrative Framework and an Application. American Economic Review, Papers and Proceedings. 92, 2,

Morgan, Julian (2001) The Employment Security and the Demand for Labour in Europe. Applied Economics. 33.

Mourre, Gilles (2004) Did the Pattern of Aggregate Employment Growth Change in the Euro Area in the Late 1990s? ECB Working Paper Series. No. 358. May www.ecb.int/pub/pdf/scpwps/ecbwp358.pdf

Palánkai Tibor (2005) Az európai integráció gazdaságtana. Aula, Budapest

van Ark, Bart – Inklaar, R. – McGucking, R. (2003) Changing Gear: Productivity, ICT and Service Industries in Europe and the USA. In: Christensen, Jens Froslev – Maskell, Peter (eds.) The Industrial Dynamics of the New Digital Economy. Edward Elgar, Cheltenham, UK – Northampton, MA

<-- Vissza a 2006/9 szám tartalomjegyzékére

<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra