Magyar Tudomány, 2006/8 1029. o.

Könyvszemle



Történetek a magyar média közelmúltjáról


A francia forradalom, 1789, még túl közel van ahhoz, hogy idÅ‘tálló értékelését el lehessen végezni, ezt az éppen harminc éve halott Csu En-laj, a Kínai Népköztársaság elsÅ‘ miniszterelnöke válaszolta anno egy francia újságíró kérdésére. Majd két évszázaddal az események után talán megengedhetett magának egy nagy államférfi ilyen véleményt, különösen akkor, ha egy ráérÅ‘sebb kultúra reprezentánsa, de azt is látnunk kell, hogy a közvetlen utókor kíváncsi érdeklÅ‘dÅ‘i a maguk életén belül keresik kérdéseikre a hiteles válaszokat.

Talán nem tévedek, ha úgy látom, hogy a magyar média elmúlt negyedszázadának története az adott terjedelemben tudományos igénnyel nem írható le, s ha az volt a szándék, amit a cím sugall, akkor a szerzÅ‘k nyilvánvalóan lehetetlenre vállalkoztak. Történetek, elemzések a magyar média elmúlt negyedszázadáról, ez a meghatározás jobban megfelel a könyv műfajának, amely inkább tanulmánygyűjtemény, semmint monográfia. E recenzió sem átfogó, a nyolc fejezetet egyenként elemzÅ‘ írás, hanem inkább csak egy-két utalás arra, amit fontosabbnak tartok.

A magyar média közelmúltjának története is nyilván sokakat érdekel, hisz a médiáról szóló narratívák tudományos és populáris változatainak egyaránt megvan a maguk közönsége. A kötet szerzÅ‘i elsÅ‘sorban a fÅ‘iskolák és egyetemek kommunikáció és média szakos hallgatóinak szánják munkájukat, s valószínűleg nem is csalatkoznak majd abbéli reményükben, hogy mondandójuk eljut hozzájuk. Ugyanakkor jogos a kérdés, és mélyebb elemzést is érdemelne, hogy miért éppen az 1979 óta eltelt negyedszázad az elemzés tárgya – magam például nem tudnék választ adni arra, hogy mi is történt éppen 1979-ben a magyar médiában vagy társadalomban, ami ezt a kezdÅ‘évet indokolná –, de fogadjuk el, hogy a szerkesztÅ‘, Bajomi-Lázár Péter ezt így látta jónak. Az Å‘ általa jegyzett bevezetÅ‘ fejezetet, amely a médiapolitikáról szól egy, az újságírás normáiról szóló írás követi, majd jön három ágazati tanulmány (rádiózás és televíziózás, lapkiadás, új média), az utolsó három fejezet pedig a jogi szabályozással, a műfajokkal és a médiaháborúkkal foglalkozik. Az olvasót segíti egy, a kötet elején elhelyezett indító glosszárium, valamint a tanulmányok mögé illesztett eseménykronológia.

Minden könyv átka a formai pontatlanság (például a téves forrásmegjelölés), amibÅ‘l itt is elÅ‘fordul jónéhány. Kevésbé bocsánatos az a megoldás, amit a 3. számú kép aláírása foglal magában: a Magyar Televízió Hírháttér műsorában (1982) megjelenÅ‘ vendég csak vendégként van aposztrofálva, miközben a másik három, a képen látható televíziós személy, Nagy Richárd elnök, Kígyós Sándor fÅ‘szerkesztÅ‘ és Baló György műsorvezetÅ‘ nevét a képaláírás feltünteti. Vajon ki lehet az a vendég, tűnÅ‘dhet el a fÅ‘iskolás-egyetemista olvasó, akiért az MTV politikai műsorainak akkori nagyágyúi – az elnök, a fÅ‘szerkesztÅ‘ és a sztárriporter – felsorakoztak?! A kérdés itt maradjon költÅ‘i, illetve tessék majd megkérdezni a tanárt!

A második fejezet, Újságírói normák, sok érdekeset elárul a közelmúlt újságíróiról, de számomra mégsem elég meggyÅ‘zÅ‘ a kifejtés. Személyes tapasztalataim szerint az 1970-es évek elejétÅ‘l kezdve számos olyan ember került az újságírói pályára, akinek műveltsége, szakmai felkészültsége, emberi tartása és valóságtisztelete már óhatatlanul is más ideált, szerepfelfogást eredményezett, mint a pártállami határozatokban unos-untalan visszaköszönÅ‘ pártosság, elkötelezettség stb. kritériumrendszer vonalas újságírója képviselt.

A nagyobb szerkesztÅ‘ségekben egyébként a két szerepfelfogás együtt létezett, sÅ‘t egyfajta hallgatólagos munkamegosztás is kialakult a két táborhoz tartozók között. A pártállami sajtóirányítás és a szerkesztÅ‘ségek konfliktusai a mindennapok rutineseményei, részei voltak, s ki-ki másként élte meg ezeket: az elfogadás, a kényszerű alkalmazkodás, az öncenzúra, az egyensúlyozás kavalkádjából is kijött azért néha valami, amit újságírásnak nevezhetünk. Ma már talán hihetetlen, de a legnagyobb hatású műfajok egyike a televíziókritika volt: miután a televíziót már akkor is nyíltan lehetett szidni a sajtóban, a rendszert viszont nem, a televíziókritika az újságíráson belül kiemelt műfajjá vált.

Az sem mellékes egyébként, hogy a rendszerváltozás egyfajta új fajtáját is kitermelte az újságírónak: Å‘ az az információs szakmunkás, aki technikai kérdésként tekint a tevékenységre, és a termék sikerkritériuma nála egyértelműen a pénz (példányszám, nézettség). Az infotainment szolgálatába állás, úgy tűnik, a műfaj jeles és kevésbé jeles művelÅ‘i számára nem szakmaetikai kérdés, a politikai marketing pedig felébe kerekedik mindennek. Mindez a saját tapasztalatom, amit viszont nem találtam meg a könyvben. Pedig ha hinni lehet az új idÅ‘k egyik újságíró sztárjának, van ilyen: „Újságíró vagyok 1990 óta, sokáig voltam belpolitikai újságíró, legalábbis azt hittük még, hogy létezik televíziós újságírás. Akkoriban, ha történt valami, mi beszámoltunk róla, ma mindenki termékben, bizniszben, logóban, márkában gondolkodik, már nincsenek hírműsorok… A politikusok nagy része tudja, hogy branding nélkül esik a népszerűsége. A médiában pedig ma már nincs szükség komoly szakújságírásra, itt show-t kell csinálni, és ez egyaránt vonatkozik a televízióra és más orgánumokra is.†(Az idézet helyes megfejtÅ‘i a recenzensnél beírathatják a jelesüket).

A Sajtó- és médiajog fejezetben, amit egyébként kitűnÅ‘nek tartok, érdemtelenül kevés szó esik a médiatörvény elÅ‘készítésének szakmai részérÅ‘l. Értem én, hogy a kibontakozó elsÅ‘ médiaháború, az alelnökök 1991. év tavaszán történt kinevezése körül kerekedett politikai skandalum és eltérÅ‘ jogértelmezések hálásabb témák, mint a késÅ‘bb elbukott törvényjavaslat szakértÅ‘i anyagainak vagy különbözÅ‘ szövegváltozatainak elemzése, illetve magának a törvényelÅ‘készítési folyamatnak a bemutatása, de a dolgot akkor is fájlalom. Így ugyanis nem derül ki, hogy igenis megvolt az a szakmai tudás és erÅ‘feszítés, ami egy, a kor igényeinek megfelelÅ‘, a nemzetközi összehasonlítást kiálló médiatörvény elfogadásának nélkülözhetetlen kiinduló eleme.

Tananyagot írni a leghálátlanabb vállalkozás, ez a legszemélyesebb, tanárként megélt tapasztalatom. Ezért minden kritika ellenére ajánlani merem a könyvet a felsÅ‘oktatás hallgatóinak, hisz nekik szól, de mellettük talán a szélesebb, a média mélyebb rétegei iránt érdeklÅ‘dÅ‘ közönség is megtalálhatja benne, amit keres, vagy amivel vitázni szeretne. Magyar médiatörténet a késÅ‘ Kádár-kortól az ezredfordulóig. Szerkesztette Bajomi-Lázár Péter. Budapest, Akadémiai Kiadó, 368 p.)

Gálik Mihály

egyetemi tanár


Dénes Iván Zoltán (szerk.)

Liberty and the Search for Identity. Liberal Nationalisms and the Legacy of Empires


A Köztes-Európához tartozó, azaz a Németország és Oroszország közötti országok/népek/nemzetek történetében, kultúrájában, intézményeiben az összeurópai humán tudomány még mindig nincs igazán otthon. A közvélemények számára továbbra is a XIX. és XX. századi nacionalista propagandahadjáratok közhelytára a mérvadó.* Ebbe a feloldhatatlannak tűnÅ‘ görcsbe ütközik bele az európai Unió ma, amikor pedig a kontinenst szétromboló, egymással háborúzó, esetleg csak farkasszemet nézÅ‘ blokkok kora a múlté. Dénes Iván Zoltán vállalkozásának ez az érdeme és a lényege: megmutatni, hogy lehet a köz- és önbutító klisék ismétlése helyett gondolkozni és írni az európai politikai kultúra történetérÅ‘l.

A kötet megteremtÅ‘je és szerkesztÅ‘je a BevezetÅ‘ben felvázolja a vállalkozás mintegy húszéves történetét. Elméleti kiindulópontja az – és tegyük rögtön hozzá, ebben igaza volt –, hogy a magyar liberalizmust és konzervativizmust csak összehasonlító elemzés segítségével lehet megérteni, és hogy az összehasonlításnak csak úgy van értelme, ha nem szorítkozik Közép-Európára. Ehhez az összehasonlító elemzéshez nyújt izgalmas nyersanyagot a három nyugati (skót, holland és belga), hat közép-európai (német, svájci, osztrák, cseh, magyar és lengyel) és öt keleti (orosz, szerb, román, bolgár és török) nemzeti liberális mozgalom bemutatása. A 17 tanulmány közül csupán egy készült több nemzetrÅ‘l, Diana MiÅ¡kováé a Balkán-liberalizmus egyik közös vonásáról, arról tudniillik, hogy mind Bulgáriában, mind Szerbiában, mind pedig Romániában a liberális középosztályok által létrehozott nemzetállamot hogyan vették át radikális antiliberális pártok. Az idÅ‘határokat a szerzÅ‘k maguk választották. A könyv fÅ‘témája a hosszú XIX. század, csak a román (Daniel Barbu–Cristian Preda) és a török (Eyüp Özveren) tanulmány követi korunkig a liberalizmus pályáját. Kiváló nyersanyag gyűlt össze, az összehasonlítás az olvasó feladata.

A liberális nacionalizmus természetes szellemi közege mindenütt a nemzeti történelem. Hollandiában a köztársaság XVII. századi fénykora adta az ihletet és a mércét (Henk te Velde), Csehországban a huszitizmus (Otto Urban), Magyarországon az abszolutizmusnak sikeresen ellenálló képviseleti rendszer (D. I. Z.).

A vallás döntÅ‘ szerepet játszott az újkor századai során az európai nemzettudatok kialakulásában, akár egyvallásúság, akár vallási pluralizmus formájában. A liberalizmus mindenütt ehhez a vallási háttérhez igazodott. Skóciában a jakobita katolicizmust félreállító presbiteriánus (kálvinista) egyházzal fonódott össze (David McCrone), Belgiumban viszont a liberálisok és katolikusok szövetsége vívta ki a függetlenséget a kálvinista Hollandiától (Janet Polasky). A XIX. századi szláv szolidaritás diskurzusához szokott közép-európai olvasó számára talán meglepÅ‘, hogy a presbiteriánus skót liberálisok elszánt ellenfelei voltak az angol szupremácia ellen lázadó katolikus ír mozgalomnak, azaz a közös kelta gyökér nem került be a politikát formáló tényezÅ‘k közé (R. J. Finlay). Bulgáriában a liberális nacionalizmus elsÅ‘ sikeres akciója a görög egyházi hierarchiától független bolgár exarchátus kivívása volt 1871-ben, a török kormány segítségével (MiÅ¡kova).

A kötet „nyugati†cikkei Ernest Renan nem faji, nem nyelvi, hanem történelmi közösségként meghatározott nemzetfogalmát fogadják el. A renani nemzetfogalom ugyanúgy alkalmazható az angol szuverenitással megbékült, önálló államot nem igénylÅ‘ royalista skót (David McCrone), mint a többnyelvű, republikánus svájci közösségre (Albert Tanner). Ebben a szellemben gondolkozott egyébként Magyarországról a magányos Berzeviczy Gergely 1810, a mindenki által kiközösített és azóta gondosan elfelejtett Hoitsy/Hojci Sámuel 1840 táján. De az Elbától és Lajtától keletre mind a liberális értékrendszert hordozó, mind pedig a liberális értékrendszert elvetÅ‘ nacionalizmusok nyelvi/faji identitástudatra épültek. „A nacionalizmust Európában találták fel, és ez a találmány majdnem megsemmisítette Európátâ€, írja a kötet elÅ‘szavában Michael Frieden. A XX. sz.-ban, Köztes-Európa vált a találmány par excellence áldozatává, mert a soknyelvű történelmi közösségeket felrobbantotta az elszabaduló nyelvi-faji szenvedély.

A liberalizmus csak ott juthatott vezetÅ‘ pozícióba, ahol abszolutizmus elleni ellenzéki mozgalomként lépett fel, így az ebbÅ‘l a szempontból nem egy rokon vonást mutató Belgiumban (Polasky) és Magyarországon (D. I. Z., Szabó Miklós). Az oroszországi oktrojált (Kun Miklós), az ausztriai megengedett (Heiszler Vilmos) és a németországi önkorlátozó (ErdÅ‘dy Gábor) liberalizmus szintén integráns része az európai politikai cselekvés és lehetÅ‘ségek történetének, de e három ország sorsának alakulását más politikai erÅ‘k és áramlatok döntötték el.

Dénes Iván jogosan és meggyÅ‘zÅ‘en tiltakozik kötetet indító tanulmányában a nyugatosságot és nemzeti autenticitást szembeállító és Közép-Európában elég általánosan elfogadott, s ezért végtelenül káros, hamis alternatíva ellen. A hamis alternatívának van valós háttere. A kontinens keleti fele valóban szegényebb és műveletlenebb, bevett szóval elmaradottabb volt a nyugati országoknál. A XVIII. században született elmaradottság-tudat önálló szellemi tényezÅ‘ként hat mindmáig bizonyos, fÅ‘ként intézmény- és szellemtörténeti kérdések vizsgálatánál. Talán ezzel a jelenséggel függ össze az az elképzelés, hogy „noha cseh városokban voltak magányos felvilágosult gondolkozók… a Felvilágosodás mint olyan gyakorlatilag nem létezett Csehországban†(Otto Urban), valamint a magyar felvilágosodás leszűkítése a „testÅ‘rírók és az ún. Martinovics-összeesküvés kis elit csoportjára†(Szabó Miklós).

Az „importált haladás†és „nemzeti jelleg†közötti összeütközés a kelet-európai pluralizmus egyik megjelenési formája. A kérdés 1848 elÅ‘tt, a jobb jövÅ‘t ígérÅ‘ liberalizmus születésének korában gyakorlati jellegű volt: elmaradottságra ítélik-e a román, magyar stb. nemzetet jelleme, kultúrája, hagyományai, vagy van-e lehetÅ‘ség haladásra? Ebben az elsÅ‘ szakaszban a liberálisok pontosan azzal érveltek például Csehországban (Urban), Szerbiában (Ress Imre, MiÅ¡kova) és valamivel késÅ‘bb Törökországban (Özveren), hogy a felélesztendÅ‘, középkorra visszanyúló nemzeti hagyományok összhangban vannak a nyugati liberális értékekkel. Az akkori liberális válasz szerint a haladás, a „felzárkózás†a Nyugathoz lehetséges, kívánatos, sÅ‘t történelmileg szükségszerű. A közép-európai és balkáni esettanulmányok az 1880-as évekre teszik a fordulatot, amikor megindul a liberalizmus térvesztése a jobb- és baloldali radikalizmusokkal szemben (Urban, Szabó, MiÅ¡kova). A „nemzeti autenticitás†a jobboldali érvelés gerince idestova száz éve Lengyelországtól Bulgáriáig. Ma is az. Oroszországban, ahol I. Sándor uralkodása óta folyik a vita a nyugatosok és a szlavofilek között, a tét nemcsak belpolitikai, hanem elsÅ‘sorban a nagyhatalmi státus (Kun, Semyonov). A nagyhatalmi állást feladni kényszerülÅ‘ török liberalizmusnak talán még az oroszországinál is kedvezÅ‘tlenebb viszonyokkal kellett megbirkóznia. Hogy Törökországnak mégis sikerült kilépnie az ottomán jogból, intézményrendszerbÅ‘l és szellemi kultúrából, és megvalósítania a képviseleti rendszert és laikus államot, ebben döntÅ‘ szerepe volt a kemalizmust elÅ‘készítÅ‘ liberalizmusnak (Özveren).

A viktoriánus Európában liberális névjegy kellett a politikai szalonképességhez, de a névjegy jogosultságát nem kellett intézményekkel és intézkedésekkel igazolni. Nem létezett a liberális követelményeket tételesen felsoroló dokumentum a nyolcvan racionalista, liberális és antiklerikális tévedést elítélÅ‘, 1864-ben kiadott Sillabuszon kívül. A kelet-európai liberálisok a fejlett Nyugat elismerését keresték, Michelet és Quinet román tanítványai (MiÅ¡kova) ugyanúgy, mint Vladimir Jovanovic Les Serbes et la mission de la Serbie dans l’Europe d’Orient szerzÅ‘je (Ress). A XIX. századi Európában az általános választójog nem tartozott a liberális arisztokraták, polgárok és intellektuelek krédójához. A cenzus volt hivatva a szabadságot megvédeni a forradalmi anarchia és a cézárizmushoz vezetÅ‘ népszavazás ellen.

A kötet ugyanúgy felhívja a figyelmet a párhuzamokra, mint a kontrasztokra. A lengyel és magyar arisztokratikus politikai osztály reformelképzelésének talpköve az alkotmányos jogok kiterjesztése az egész népre, azaz a parasztságra (Dénes, Szabó, Janowski). A szintén arisztokratikus román politikai osztály a parasztságot kirekeszti a közéletbÅ‘l egészen Nagy-Románia megalakulásáig (Barbu–Preda és Mishkova). Ugyanez a román bojár-liberalizmus keresztülviszi a halálbüntetés eltörlését, míg Magyarországon a halálbüntetést megszüntetÅ‘ büntetÅ‘jogi reform 1843-ban elbukik a fÅ‘rendek és az udvar ellenállásán. Rieger cseh liberalizmusához szintén hozzátartozott a felvilágosodástól örökölt abolicionizmus. A lengyel–magyar párhuzam olyan részletekre is kiterjed, mint a kaszinók szerepe az 1830-as években vagy a társadalmi-politikai jelentésű ‘intelligencia’ illetve ‘értelmiség’ szó megjelenése 1840 körül.

A szerkesztÅ‘ és a szerzÅ‘k kimagasló érdeme, hogy tudatosan és radikálisan szakítottak a közép-európai és balkáni nacionalizmusok öntömjénezÅ‘ és egymást gyalázó hagyományával. Az egyes cikkek nem a szomszéd agresszív barbárságát hirdetÅ‘, lélekmérgezÅ‘ propagandát folytatják, hanem azt vizsgálják saját történetükben, hogy milyen társadalmi, gazdasági és szellemi tényezÅ‘k vezettek a liberális és felvilágosult értékek feláldozására a nacionalizmus oltárán, Varsóban és Budapesten, Bukarestben és Isztambulban.

Polemizálni természetesen valamennyi cikkel lehet, hiszen a szerzÅ‘k nem bizonyított tényeket sorolnak fel, hanem látásmódot javasolnak és összefüggéseket elemeznek, márpedig a történetírás e két mezÅ‘nyében nincs márványba vésett kinyilatkoztatás. Ugyancsak értelmetlen volna azzal foglalkozni, hogy még mi mindenrÅ‘l lehetett volna írni. Azt hiszem, ezzel a kötettel elÅ‘ször történt kísérlet az európai liberalizmusok és nacionalizmusok harmonikusan induló, majd végzetesen összeütközÅ‘ történetének felvázolására. Reméljük, lesz folytatása, nemcsak angolul, hanem magyarul, sÅ‘t talán franciául is. (Dénes Iván Zoltán (ed.): Liberty and the Search for Identity. Liberal Nationalisms and the Legacy of Empires [Szabadság és az identitás keresése. A liberális nacionalizmusok és a birodalmak öröksége] – Budapest, CEU Press, 2006, xv, 509 p.)

Kecskeméti Károly

történész, Párizs,

k.kecskemeti @ wanadoo.fr


* Ilyen, propagandán alapuló klisék a legváratlanabb helyeken bukkannak fel. Szinte hihetetlen, de Hannah Arendt klasszikusnak számító könyvében a totalitarizmus eredetérÅ‘l lehet azt olvasni, hogy az elsÅ‘ világháború elÅ‘estéjén az Osztrák-Magyar Monarchia ugyanolyan despotizmus volt mint Oroszország, a parlamentnek nem volt törvényhozó funkciója, az állam rendeletekkel kormányzott stb.


A nyelv „cseles csalafintaságai†–

a tudomány tükrében


Forgács Erzsébet Nyelvi játékok. Kreativitás a viccekben, a reklámnyelvben, a sajtónyelvben és irodalmi szövegekben című könyve páratlan precizitással, tudományos műgonddal megalkotott élvezetes olvasmány. Ez a contradictio in adiecto a mű – egyebek mellett – legnagyobb érdeme: a nyilvánvalóan hosszan tartó, körültekintÅ‘ gyűjtÅ‘munkát igénylÅ‘ kutatás eredménye nemcsak a szűkebb értelemben vett nyelvészszakma szakirodalmát gazdagítja, hanem jól hasznosítható kézikönyvet ad az anyanyelvet és a németet bármilyen szinten – az óvodától az egyetemig – közvetítÅ‘ pedagógusok kezébe, és igényes ismeretterjesztést nyújt az érdeklÅ‘dÅ‘ laikusoknak.

A szerzÅ‘ a nyolc fejezetre osztott mű bevezetÅ‘jében világossá teszi, hogy a nyelvi játék fogalmát átfogó kategóriaként kezeli: Å‘ a wittgensteini értelmezéstÅ‘l eltérÅ‘en a nyelv játékos felhasználását érti rajta. Majd gazdag szakirodalmi hivatkozásokra alapozva körüljárja a nyelvi norma, illetve az attól való eltérés fogalmát. A második fejezetben, amely még mindig a munka bevezetésének része, a kiválasztott funkcionális stílusok és szövegfajták: a vicc, a reklám, a sajtónyelv és a szépirodalom nyelvének jellemzÅ‘it tekinti át. A dolgozat törzsét az ezt követÅ‘ négy fejezet adja, míg az utolsó kettÅ‘ rövidebb, a grafikai, ortográfiai és onomasztikai játékokat számba vevÅ‘ egység az olvasónak szinte minden érzékszervére, szellemére és humorérzékére ható „desszert†a mű végén.

A tankönyvet alkotó fejezetek: a fonematikai, grammatikai, szemantikai-pragmatikai, illetve az állandósult szókapcsolatokkal való nyelvi játékok – felépítése logikus és következetes: a fejezet élén a címadó nyelvi, illetve ahhoz kapcsolódó kategória tisztázása és a vizsgált terület behatárolása áll, ezt követi a részletes tipológia a rendkívül gazdag – fÅ‘leg magyar és német nyelvű – példaanyaggal. (Németül egyébként mindenképpen ajánlatos tudni ennek a tudományos összefoglaló munkának a maradéktalan megértéséhez és élvezetéhez, bár a szerzÅ‘ mindenütt gondot fordít a német nyelvű példák megmagyarázására (íme egy „2 in 1â€: a recenzens is él a literalizáció lehetÅ‘ségével…).

A nyelvi játékok egyes típusainál a köznyelvi példák után a kiválasztott funkcionális stílusok területérÅ‘l kap bÅ‘séges szemléltetÅ‘ anyagot az olvasó. Különösen a vicc és a reklám az a szövegfajta, ahol csaknem az összes nyelvi játéklehetÅ‘ség képviselteti magát. Az egyes fejezeteket pedig – az ötödik és a két utolsó, egészen rövid kivételével – összegzés zárja.

A nyelvi kreativitás működési mechanizmusát vizsgálva a szerzÅ‘ rendkívül mélyre ható nyomozó, illetve feltárómunkát végez: mind a magyar, mind a német, esetenként angol vagy orosz nyelvű példák esetében – ha szükséges – a nyelvtörténeti vonatkozásoktól kezdve a fordíthatóság kérdéséig. Nemcsak alaposak, hanem különösen érdekesek a frazeologizmusokról, illetve a közmondásokról szóló alfejezetek – ez utóbbiaknál a szerzÅ‘ egy műszót: a közmondás-persziflázst is bevezeti.

A szerzÅ‘ – mint elÅ‘szavában említi – könyvét igen széles célközönségnek szánja. Ennek a szándéknak a mű csaknem teljes mértékben meg is felel: minÅ‘sített nyelvész-szakemberek, szigorló nyelvészhallgatók számára igényes és izgalmas tudományos kaland az egyes nyelvi játékok működési mechanizmusának nyomon követése. Nincs feltétlenül szükségük e mechanizmus magyarázatának maradéktalan megértésére a németül tanulóknak, illetve az idegen nyelvet tanító szakembereknek sem ahhoz, hogy haszonnal merítsenek a bÅ‘séges példaanyagból. Még az általános és középiskolai magyartanároknak sem, akiknek a könyv remek lehetÅ‘séget adhat arra, hogy a többnyire népszerűtlen nyelvtanórák az anyanyelvvel való ismerkedés játékos és élvezhetÅ‘ alkalmai legyenek. Viszont éppen nekik, a nyelvészetet régebben tanult, az újabb kutatásokat nem ismerÅ‘, de a továbbképzést, önművelést igénylÅ‘ szakembereknek lenne nagy segítség a könyv végén egy fogalomtár, de legalábbis tárgymutató. A szöveg tartalmában is, nyelvezetében is egyre nehezebbé válik az ambiguitás különbözÅ‘ válfajait tárgyaló V. fejezettÅ‘l kezdve, s noha a szerzÅ‘ gondosan ügyel arra, hogy a terminusokat ne hagyja magyarázat, illetve a céljainak megfelelÅ‘ értelmezés nélkül, ezeket célszerű lenne egy külön is felkereshetÅ‘ helyen csoportosítani. A remotiváció szakszó magyarázatát például A frazeologizmus mint szövegstrukturáló elem – a literalizáció alcímet viselÅ‘ egység egyik jegyzetében találjuk (180.), bár korábban már többször is elÅ‘fordult. A VI., az állandósult szókapcsolatokkal foglalkozó fejezet zökkenÅ‘mentes befogadásához pedig még nagyobb segítség lenne egy szakszómagyarázat.

Külön említést érdemelnek a szöveget üdítÅ‘en sok helyen kiegészítÅ‘, többségében színes (és jó minÅ‘ségű), fÅ‘leg magyar és német nyelvű reklámfotók, illetve karikatúrák, rajzok. Ezek nem pusztán kiegészítÅ‘ illusztrációk (bár egy tudományos igénnyel írt könyv esetében sem feltétlenül hátrány, ha élvezet kézbe venni, lapozgatni); a képek minden esetben a törzsszöveg szerves részei, a verbális és vizuális üzenet interakcióját, egymásba játszását hivatottak szemléltetni.

Az olvasó a vonatkozó szakirodalomban is részletes eligazítást kap, nemcsak a mű végén található irodalomjegyzékben, hanem a jegyzetapparátusban is. Ez utóbbi esetében kétségtelenül a lapalji jegyzet az „olvasóbarátabb†megoldás, de ebben a műben – a jegyzetek mennyisége okán – talán meg lehetett volna kísérelni valamiféle átcsoportosítást. A gyakran igen terjedelmes, sokszor az oldal felét vagy több mint felét kitevÅ‘ jegyzetek nagy része probléma nélkül beemelhetÅ‘ lenne a törzsszövegbe, hiszen többségük szervesen illeszkedik hozzá. A rövidebb utalásokat, kiegészítéseket, valamint a hosszabb idegen nyelvű hivatkozásokat, idézeteket pedig lehetett volna a lap alján hagyni vagy a függelékbe „száműzniâ€.

Grätzer József SICC (Szórakoztató IdÅ‘töltések, Cseles Csalafintaságok) című könyvének – amelyet a szerzÅ‘ is feltüntetett az irodalomjegyzékben – gyermekkorában e sorok írója a Játék a szavakkal című fejezetét böngészte a legnagyobb élvezettel. Most, e rendkívül hasznos és élvezetes gyerekkönyv elsÅ‘ megjelenése után kereken hetven évvel egy, a nyelv „cseles csalafintaságait†tudományos igénnyel rendszerezÅ‘, azoknak további kutatására is perspektívát nyitó tartalmas és értékes művet ajánlhat a szűkebb szakma és a szélesebb, a nyelvészet iránt érdeklÅ‘dÅ‘ közönség figyelmébe. (Forgács Erzsébet: Nyelvi játékok. Kreativitás a viccekben, a reklámnyelvben, a sajtónyelvben és irodalmi szövegekben.Szeged: SZEK Juhász Gyula FelsÅ‘oktatási Kiadó, 2005. 290 p.)

Daczi Margit

főiskolai adjunktus

PTE Illyés Gyula FÅ‘iskolai Kara, Szekszárd


A hatalom „nyelveiâ€


A kecses kötet egy sor tudományág keresÅ‘jébe helyezi a „hatalom†jelenségét – elsÅ‘sorban azonban nyelvészeti megközelítést használja. (Ormos Mária a történész szemével, Szabó Miklós a jogelmélet irányából, Csányi Vilmos az etológia felÅ‘l, Kapitány Gábor és Kapitány Ágnes a szociológia felÅ‘l, Mihályi Péter a gazdaságelméletbÅ‘l kitekintve közelít a jelenséghez, ami új és rendkívül termékeny módszertani eredményeket hoz.)

A hatalom-probléma kutatásában az az érdekes, hogy a rendszerváltás óta alig esett szó a hatalom természetrajzáról, mintha kinÅ‘ttük volna ezt a fogalmat. Korábban – elsÅ‘sorban a demokratikus ellenzék jóvoltából, de az irodalmi nyilvánosság védelmében is – számos vita folyt természetérÅ‘l: hatalom és erkölcs viszonya, a korrumpáló hatalom vitája, vagy elméletileg, a szociológiában, például Max Weber hatalom-elméletének felfedezése kapcsán. Mára a hatalom „rejtÅ‘zködő†lett, bár nyelvi alakban mindenütt jelen van. Ezért izgalmas e kötet tanulmányanyaga. Mert a hatalmi nyelvhasználat voltaképp eufémizmusokkal dolgozik – meg kell fejteni, amit a különbözÅ‘ hatalmi kódok jelentenek, ki kell csomagolni szándékát –, de még akkor sem érhetÅ‘ tetten a „nyílt†hatalmi akarat. (A kötet idézi BaÅ„czerowski Januszt, aki szerint egy nagyobb konfliktus esetén nem társadalmi felháborodásról szól a hatalom nyelve, hanem „társadalmi emóciókrólâ€. Ez a nyelv tehát metaforákkal dolgozik, nem érhetÅ‘ tetten a „felsÅ‘bbség parancsaâ€. („Megszorításokról és nem áremelésekrÅ‘l szól a nyelvi formula – ismerjük…)

A nyelv – hatalmi eszköz. Ezért volt találó Tóth Szergejnek és csapatának (a Szegedi Tudományegyetem Alkalmazott Nyelvészeti Tanszéke) döntése, hogy a nyelvhasználat felÅ‘l közelítenek a hatalom sokágú jelenségéhez. Mert nemcsak politikai hatalom (és hatalmi nyelv) él köztünk (felettünk), hanem ott van a férfi-nÅ‘ viszonyban, az iskolai dresz-szúrában, sÅ‘t a marketingfogásokban is. (Például kellemetlen testszagról beszél a reklám, ami nyelvi parancsként funkcionál: szégyelld magad, rohanj vásárolni valami tusfürdÅ‘t, öblítÅ‘t, rágót…) De a PC (political correctness) is sajátos (ellen-) hatalmi) nyelvhasználat, nem dagadt emberrÅ‘l beszélsz, hanem „horizontális kihívással küzdÅ‘ egyénrÅ‘lâ€.

A kötet Szabó Miklós revelatív tanulmányával indít (Hatalom és jog), amelyben azt bizonyítja, hogy nem a kikényszerítés a hatalom lényege; a demokratikus hatalomnak az autoritáson kellene alapulnia – azon, hogy mindenki elfogadja parancsait. Ami azért fontos gondolat, mert napjainkban épp az autoritás bomlik fel – család, iskola, egyház tekintélye –, miközben igencsak elkelne, ha besegítene a társadalom kaotikus alrendszereinek rendbe rakásába.

Ormos Mária (Hatalom és történelem) című dolgozata az emlékezetpolitikával foglalkozik. (A diktatúrák nyelve, a puha diktatúra metaforakészlete.) Ezen belül az a fejtegetés fogott meg, hogy a szavak, mondatok képesek arra, hogy eltávolítsák, elhomályosítsák a múlt egyes részeit, felfényesítsék más emlékeit. Hamisíthatnak, rehabilitálhatnak. Még inkább ezt a funkciót hordozza a hallgatás nyelve – például a lengyel jedwabnei pogrom máig a kötelezÅ‘ hallgatásba van temetve. Tanulmányának pompás gyöngyszeme az emlékezet működésének példája: Tell Vilmos nem létezett figura – mégis elevenebb, mint számos történelmi aktor. Tehát az emlékezetpolitika – a nyelvi kontroll – dönt arról, kire szabad emlékezni, kire kell, kit jobb nem említeni.

Rendkívül érdekes témát fejteget néhány (kevés) dolgozat, mikor a fiatalok nyelvhasználatába kirándul. A nyelvi újításról már sokat írtak, itt felbukkan a nyelvi lázadás gondolata: olyan nyelvi alakzatokkal élni, amit nem értenek a „felnÅ‘ttekâ€, „öregekâ€. (Néhány példa: „arcoskodniâ€, „ne parázz!†„király vagy†stb.) Ami egy generáció nyelvi ellenállásáról hoz hírt. Amihez a kötet csak annyit fűz hozzá, hogy nem szerencsés, ha csak a felnÅ‘ttek írják a nyelvi sztenderdet…

S végül érdekes jelenség bujkál a tanulmányok sorai között: számos szakma, politikai irányzat, hatalmi alakulat él az „újbeszél†fogásával: olyan nyelvhasználati móddal, ami meg is mondja, hogy mi van, mit akar, de nem is mondja meg, elleplezi. Alan Greenspanról, az amerikai központi bank legendás elnökérÅ‘l mondták, hogy féléves beszámolói „greenspeak†nyelven hangzottak el – a piac, a döntéshozó, a pénzügyi szakember csak találgatni tudott, hogy mirÅ‘l is volt szó –, ugyanakkor pár hét (hónap) multán (miután a bank meghozta döntését) már érthetÅ‘ volt, mire is célzott a greenspeak egy-egy homályos mondata. Tóth Szergej is idéz ilyen jellegű nyelvi alakzatokat – a börtönnyelvbÅ‘l: „csomag nélkül készülÅ‘dj†– a legrosszabbat jelentette; a fogoly nem számíthatott arra, hogy valaha is visszatér a cellába, az életbe. A mondat – halálos ítélet rafinált közlése volt.

Összefoglalva: ez az interdiszciplináris megközelítés megmozgatja az olvasó gondolatait, új rálátást kínál számos jelenségre, de belenyúl a nyelvészeti műhelyek házi gondjaiba is. Sikerrel. (Tóth Szergej szerk.: Hatalom. Interdiszciplináris megközelítésben. Szeged: Juhász Gyula FelsÅ‘oktatási Kiadó, 2006. 233 p.)

Almási Mikós

egyetemi tanár


<-- Vissza a 2006/8 szám tartalomjegyzékére


<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra