Magyar Tudomány, 2006/8 1011. o.

A jövő tudósai




BEVEZETŐ


Tisztelt Olvasó!


A kutatók utánpótlásával – fiatal tudósokkal foglalkozó melléklet tizenhatodik számában elsőként a kutató diák mozgalom tizedik évfordulójáról számolunk be. A jövő tudós nőinek egyenlő esélyeiről egy évvel ezelőtt megkezdett vita következő állomásaként e számban Pető Andrea hozzászólását közöljük. A rovat záró írásaként pedig Pék László, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének elnöke számol be a szövetség jövő tudósait nevelő munkájáról. Kérjük, ha a nők tudományban betöltött helyzetével vagy az ifjú kutatókkal kapcsolatos témában bármilyen vitázó megjegyzése vagy javaslata lenne, keresse meg a melléklet szerkesztőjét, Csermely Pétert.

Csermely Péter

az MTA doktora (Semmelweis Egyetem, Orvosi Vegytani Intézet), csermely @ puskin.sote.hu



Tíz éves a kutató diák mozgalom:

tanulságok a tehetségek segítésében


Tíz évvel ezelőtt indítottam el a kutató diák mozgalmat, amely ma már évente 5000 hazai és határon túli tehetséges és motivált magyar középiskolás diákot von be a legmagasabb szintű hazai kutatásokba. Tíz év legjobb diákjai szeptember 29-én az MTA Dísztermében mutatják be, hogy érdemes és kivételesen fontos a kutatásokba már középiskolás korban belekezdeni, és mondanak köszönetet mindazoknak (elsősorban mentoraiknak, akik közé az MTA 118 tagja is tartozik), akik önmegvalósításukat, fejlődésüket segítették.


MEGHÍVÓ


A kutató diák mozgalom megalakulásának tíz éves évfordulója alkalmából az MTA Dísztermében, 2006. szeptember 29-én 14 és 17 óra között rendezendő tudományos ülésre, amelyen tíz év legjobb diákjai mutatják be néhány fontos eredményüket, életútjukat. Az ülést Sólyom László köztársasági elnök úr, a mozgalom fővédnöke nyitja meg, és egy tudományos fotókiállítás, valamint a 18 éves Révész Tamás a szombathelyi katonai reptér történetéről írott monográfiájának bemutatója zárja.


Érdemes összefoglalni, hogy tíz év tapasztalatai alapján mit tartok e sikeres mozgalom legfontosabb tanulságainak. Mi jogosíthat fel arra, hogy e modellt sikeresnek tartsam? A kutatásokban részt vevő diákokat nem valamiféle szempont (IQ, addigi eredmény stb.) alapján válogatjuk. A kutató diákok motivációjuk alapján, teljesen önkéntesen jelentkeznek a mozgalomba. A kutatásból a diákoknak semmilyen rövid távú hasznuk nem származik, a megismerés és a társakra találás örömén túl. (Ez ellentétes például az amerikai mozgalmakkal, ahol a diákot anyagilag „kompenzálják” azért, hogy nem hamburgersütéssel tölti a nyarat, hanem az ország legjobb tudósaival kutat.) A mentori munkáért sem tudunk anyagi ellenszolgáltatást nyújtani. A mentornak a segítség addig és annyira „éri meg”, ameddig látja a diák fejlődését, és ameddig új ötleteket nyer a diák elfogulatlan kérdéseiből. Mindezek ellenére a mozgalom fennállásának eddigi tíz éve alatt folyamatosan nőtt, és a kezdeti száz diákról mára már ötezerre tornászta fel magát. Diákjaink egyharmada a határon túlról és szintén egyharmaduk kis falvakból érkezik. A diákok (és a nyertes diákok) pontosan fele lány. Csaknem ötszáz iskolában vagyunk jelen, ami az összes hazai és határon túli magyar nyelvű, középfokú oktatási intézmény egynegyede. A diákokat nyolcszáz mentor és nyolcszáz középiskolai kutató tanár segíti kutatómunkájában. Az első diákjaink ma már sorra védik a PhD-értekezéseiket, és a kutatóintézetekben, egyetemeken vagy éppen középiskolai tanárként, saját iskolájukba visszatérve mentorokként segítik az újabb kutató diák generációkat. A diákok legtöbbje ma már diáktársának biztatására lép be a mozgalomba. „Amikor veletek találkoztam, egy új világ nyílt ki előttem!” – ez egy nagyon gyakori mondat azokon a kérdőíveken, amelyeket a „végzett”, azaz az egyetem első évét befejezett és a tudományos diákköri mozgalomnak „átadott” diákjaink kitöltenek.



www.kutdiak.hu www.kuttanar.hu


A kutató diák mozgalom önszerveződő. Az első öt év után a diákok maguk alakították meg a Kutató Diákok Országos Szövetségét, amely teljes jogkörrel, önkéntes munkával szervezi a tudományos konferenciákat, a kutatótáborokat (ahol az ország szellemi életének legjavával beszélgethetnek a diákjaink), az esszépályázatokat és azt a sok-sok más programot, amelyről a www.kutdiak.hu honlapon lehet több információt találni. Ahogy arról már a Magyar Tudomány májusi számában hírt adtunk, 2005 végén 150 alapító taggal megalakult a Kutató Tanárok Országos Szövetsége, amely a középiskolai tanáraink önszerveződésének (és magára találásának!) egyik fontos jele.

A diákmozgalom öt évvel ezelőtt alakította meg a Network of Youth Excellence-t (www.nyex.info), amely 33 ország középiskolai tehetséggondozó mozgalmait fogja össze. A network titkársága Budapesten van. Az eredményekért 2004-ben megkaptuk az Európai Unió Descartes-díját, de ennél is fontosabb, hogy munkánk nyomán eddig öt európai országban (a Cseh Köztársaságban, Finnországban, Romániában, Szlovákiában és legutóbb Franciaországban) indult el hasonló mozgalom.

Az elmúlt évtizedben a kutató diákok második családommá váltak, így az örömöket és az elért sikereket oldalakon át tudnám még részletezni. Megkímélem az olvasót ettől. Inkább azt foglalom össze, miért válhatott e mozgalom ilyen sikeressé.

(1) Valódi és izgalmas. A kutató diákok „nyílt végű” feladatok megoldásában vesznek részt. A kutatások során nincs a feltett kérdésekre „jó” válasz, amelyet valaki előre tud. A kutatásban elérhető eredmény határa a csillagos ég. Mindig tovább lehet lépni, és mindig lehet akár egy nagyságrenddel jobb megoldást találni az előzőnél.

(2) Egyenrangúvá tesz. A kutatásokban a diák és a mentor együtt kutat. A diák (vagy a kutató középiskolás tanár) egy kutatói közösség egyenrangú tagja lesz. A kutató diák mozgalom ezzel a demokratikus, autonóm személyiség fejlődését segíti elő, és (nem mellékesen) a társadalmi mobilitásnak a szegregálódó országban különösen fontos csatornáját nyitja meg. A kutatói normák, a tudománymódszertan és a tudományetika kérdései számos közös alkalom (konferenciák, táborok és sok-sok egyéni beszélgetés) során válnak tananyagszerű képződmény helyett megélt gyakorlattá.

(3) Társakat ad. A diákmozgalomban a legtöbb kutató diák élete első igazi barátaira talál. (Több kutató diák házaspárunk is van már.) A kiválóság – természeténél fogva – a legtöbb magyar iskolában elképesztően magára marad, sőt: sok esetben ki is közösítődik. A diákmozgalom egy másik világot mutatva ezt szünteti meg. A diákok tartós kapcsolatrendszere és kötődése a sokszor csonka családból, rossz otthoni körülmények közül érkező diáknak nemcsak lelki támaszt ad, de lehetővé teszi azt is, hogy más nézőpontú, más nézetrendszerű emberekkel találkozva felkészüljön arra, hogy az eredményei majd széles körben hasznosulhassanak. A kötődés az éppen most kezdődő tapasztalataink szerint az agyelszívás ellen is hathat, hiszen az életpálya egy kulcsfontosságú pontján szerveződő, ilyen széles és egyben mély baráti kört a külhoni környezet nem ad. A diák kutatók külső környezetének tudatos felépítésével már ebben a korai szakaszban megmutatjuk az utat, és kialakítjuk a szükséges bátorságot és bizalmat az ötletek későbbi hasznosítása, a szabadalmaztatás és az esetleges cégalapítás felé.

(4) Egyre fokozódó tevékenységet igényel. Sok más tehetséggondozó programmal ellentétben ez a forma nem ajándékozza meg a diákokat egy privilegizált státussal már rögtön a belépés pillanatában, avagy a kiválasztás, esetleg a szigorú felvételi után. A kedvezmények, a különleges elbánás egyre fokozottabb köreit itt folyamatos és rendkívül kemény munkával kell kivívni. Ez egyben a kapott kedvezmények (hazai és külföldi táborok, publicitás, a kutatáshoz nyújtott anyagi segítség, de akár a Nobel-díj-osztásra való eljutás) valódi értékét és elismertségét is megteremti.

(5) Humoros és játékos. Ha nincs az adófizetők pénzéből a mentornak vagy a diáknak nyújtott direkt támogatás, (hála Istennek) nem kell tételes elszámolás sem az elért haladásról. Nincs kényszerbeszámoló, nem jelenik meg a tupírozott eredményeket felmutató, demoralizáló kettős tudat. A kutató diák mozgalom nem normatív tevékenység. Nincs benne „kötelező minimum”, ameddig a diákot a mentornak „el kell juttatnia”. Nincs ütemterv, benchmark, leirat, szabályrendszer, „fejlesztési napló”. A tehetséggondozás nem is lehet ilyen. A tehetség állandóan változó, személyre szabott programot igényel, és nemritkán egy teljesen új intézményrendszert vív ki magának.

(6) Személyes. A tehetség – egyéniség. Legalább olyan, de sokszor még inkább egyedi és megismételhetetlen történet, mint bármelyikünk. A segítése is személyes tanácsadást igényel. Nem véletlen, hogy a baráti köröm több mint fele ma már kutató diákokból vagy volt kutató diákokból áll. Az sem véletlen, hogy a felméréseink alapján mentoraink jelentős része a diákok barátja és példaképe is lesz.

(7) Minden teljesítményt értékel. A diákok jelentős része az első néhány cikk, könyv elolvasása után abbahagyja a kutatást. És ez nem baj. Nem „veszteség” az a kutató diák, akiből soha nem lesz kutató. A családban, az üzleti életben, a médiában vagy akár a politikában a tudományos kutatás izgalmát megélő és megértő polgár hosszú távon elképesztően nagy versenyelőny az egész ország számára.

(8) Önszerveződő. A kutató diák mozgalom a többi tehetséggondozó mozgalom zömével ellentétben a diákok (és a kutató középiskolai tanárok) önszerveződésére épít. Itt nem a „felnőtt”, a „kiképző” mondja meg a „képzendőnek”, hogy mit tegyen. Itt nem a „helyes válasz kitalálása”, a „program ügyes végrehajtása”, hanem az önálló cselekvés, a másokért is felelős tenni akarás az igazi követelmény. Minden tevékenységet a résztvevők közösen (és a total quality management system alapvető szabályai szerint szervezetten) értékelnek, és közösen tanulnak az elkövetett hibákból. Az értékek továbbélését egy gondosan betartott korrétegződés biztosítja, ahol a „kiöregedő” vagy már „kiöregedett” kutató diákok akkor is a vezetés részei maradnak, ha a demokratikus választás csupa fiatalt bíz meg a vezetői feladatok ellátásával. Az eddigiek alapján azt hiszem, már érthető, miért nem sajnálnak időt, pénzt, fáradságot mentoraink, kutató tanáraink és örvendetesen növekvő számú szponzoraink (akik az évi 25 milliós költségvetésnek 2006-ban már a nagyobbik felét biztosítják), hogy e mozgalom részesei legyenek. Ezen a helyen is szeretném ezt mindannyiuknak hálásan megköszönni, és kérni, hogy maradjanak velünk a következő tíz évben is.

Csermely Péter

a Kutató Diákokért Alapítvány elnöke


1 Csak az új érettségi rendszer által diktált pontgyűjtési láz kényszerített bennünket arra, hogy – hosszas belső viták után – kezdeményezzük a kutató diákmozgalomban elért legjobb teljesítmények felvételi többletpontokkal való jutalmazását, amit a kormányzat és a magyar felsőoktatási intézmények döntő többsége elfogadott.


Miért marad továbbra is alacsony a nők aránya

a magyar tudományban az EU-csatlakozás után is?


Az EU kutatással foglalkozó igazgatósága 2004-ben jelentést adott ki a nők és a tudomány helyzetéről a volt szocialista országokban. Ebben a jelentés magyar szerzője, Groó Dóra leírja azt a folyamatot, ahogy a kutatási pénzek elosztásának résztvevőjeként egyre inkább azt vette észre, hogy a férfi kutatók pályáznak, a nők pedig, akik valójában a pályázatot írták, maximum bedolgozhattak a sikeres tudós férfi pályázatába. Ennek felismerése után Groó elkötelezetten harcol a nők esélyegyenlőségéért a tudományos életben. (Waste of Talents, 33.) E személyes intermezzo bevezetésképpen rámutat arra, hogy miért különösen nehéz terep a tudomány a társadalmi nemek egyenlőségének alkalmazására. Hiszen a női kutatóknak, akik férfi főnökeik helyett írták meg a nyertes pályázatot, egyrészt hálásaknak kell lenniük, hisz ha saját néven pályáznak, feltehetőleg sose nyernek, illetve állítólag maguk döntöttek úgy, hogy bedolgozók lesznek, és semmiféle írott vagy közvetlen intézményes nyomás nem nehezedett rájuk, mégis így cselekedtek. A diszkrimináció a tudományban egyrészt megfoghatatlan, másrészt interiorizált.

De miért is lenne probléma, hogy nagyon kevés a nő a magyar tudományban, különösen a természettudományban és a tudományos élet vezető pozícióiban? Az Európai Unió alkotmánytervezete nagy hangsúlyt fektet a nemi esélyegyenlőségre, s ez óvatos optimizmusra adhat alkalmat a jövőre nézve. (Science Policies…)

Az EU alapértéke az egyenlőség: azaz, hogy a társadalmi nemek alapján történő diszkrimináció (a közvetlen és a közvetett is) az emberi jogok megsértése. (Pető – Manners, 98–113.) A kiválóság, mely az Európai Unió tudománypolitikájának másik alapja, nem jelentheti csak a „férfiak” kiválóságát. A hatékonyság, az uniós tudománypolitika másik alapelve pedig aláhúzza, hogy egyetlen gazdaság sem engedheti meg magának a luxust, hogy a gazdasági érdekei céljából a nők képzettségét ne maximálisan használja ki. Ugyan azzal a neoliberális érvvel, amely a tudományt „ami megmérhető, csak az számít” alapon osztályozza, nem feltétlenül értek egyet, de ez mégis érvet adhat azoknak a kezébe, akik kísérletet tesznek az ordító, statisztikailag is kimutatható egyenlőtlenségek feltárására és a helyzet megváltoztatására.

Például szűkebb szakmámban, a történettudományban a 2002-2003-as adatok szerint 2374 férfi és 2059 női hallgató iratkozott be az egyetemek négy- és ötéves történelem szakjaira, ami kicsit eltér a hagyományos képtől, amely szerint a bölcsész szakokra általában több női hallgató jár, mint férfi; ugyanebben a tanévben a PhD-hallgatók (174 férfi, 146 nő) körében fokozatosan felborul az egyensúly. (Statisztikai Tájékoztató, 27.) A történészhallgatók és oktatók közötti, a nők arányára vonatkozó hivatalos statisztikai adatok vizsgálatakor a szkeptikusok nem haboznának felhívni a figyelmet arra, hogy nem először fordulna elő Magyarország történetében, hogy a nemek közti egyenlőség fennkölt elveit törvényesen próbálnák szabályozni. Az optimisták viszont joggal mondhatnák, hogy az Európai Unió előírásainak köszönhetően legalább vannak statisztikáink. Még ennél is kevesebb nő járja végig a tudományos pálya teljes hosszát: a legmagasabb, akadémiai nagydoktori, tudományos fokozattal rendelkező 128 történész között csak 19 a nő, és a Magyar Tudományos Akadémia Történelem és Filozófia Szakosztályának 27 tagja közül mindössze három.

Változást a társadalmi nemek egyenlőségének területén az EU-szakpolitika végrehajtásától várhatunk (bár éppen ezen a területen kevés hatásköre van az uniós szabályozásnak). Ez három módon, három eszközként jelenhet meg: mindegyik felülről lefelé ható irányban, erős állami beavatkozást követelve. Hozzá kell tenni azt is, hogy mind a hárommal szemben ellenérzéseket és kritikát fogalmaznak meg.

Az első eszköz az egyenlő bánásmód elve, mellyel intézményesen biztosítani kell, hogy a férfiakat és a nőket egyenlő módon kezeljék. Ez a közvetlen diszkriminációra vonatkozik, és ilyen, hála az elmúlt százötven év nőmozgalma eredményekben gazdag éveinek, ritkán van, ezért a döntéshozók elégedetten dőlhetnek hátra, hogy ebben nincsen sok teendő. Pedig az oktatási rendszer, a tananyagok, a tankönyvek rendkívül nagy szerepet játszanak a társadalmi nemekkel kapcsolatos sztereotípiák továbbításában.

A második eszköz minden olyan pozitív támogató intézkedés, amely a speciálisan hátrányos helyzetűeket támogatja. Ilyen például a Humboldt-ösztöndíj azon feltétele, hogy a nők öt évvel tovább számítanak „fiatal“ kutatónak, hiszen a nők a negyven év alatti életük nagyobb részét töltik gyerekneveléssel, a munkaerőpiacon kívül. Az esélyegyenlőség a tudományban akkor áll fenn, amikor a – fogalmilag mindig, szükségszerűen szűkösséggel jellemezhető – kevés forrásnak, a javaknak és a társadalmi terheknek az elosztását olyan szempontok irányítják, amelyek a kérdéses javakért zajló verseny szemszögéből relevánsak. Tehát nem olyan, a versenyek szemszögéből irreleváns tényezők, mint faj, vallás, osztály, nem, fogyatékosság, szexuális orientáció, etnikum vagy más olyan külsődleges tényezők, amelyek ronthatják bizonyos versenyzők esélyeit a sikerre. Igen ám, de ennek a megvalósításához „pozitív diszkriminációra”, avagy – a ma már általánosabban elfogadott kifejezést használva – „támogató intézkedésekre” lenne szükség. Ezek olyan beavatkozásokat jelölnek, amelyek a diszkrimináció megelőzésére vagy megszüntetésére, illetve a hátrányok kiegyenlítésére szolgálnak, a hátrányos megkülönböztetés veszélyeinek kitett, megbélyegzett csoportokat megcélozva. De a pozitív akciók bevezetését a magyar közvéleménynek sem a konzervatív, sem pedig a neoliberális része nem fogadja el. Az ellenérzéseket az is okozza, hogy egyesek szerint társadalomban gyökerező egyenlőtlenségeket nem lehet jogi intézkedésekkel megszüntetni. Az uniós nyomásra elfogadott magyar anti-diszkriminációs törvény magyarázatában is az szerepel, hogy a születéskor meglévő esélykülönbségek nem küszöbölhetők ki jogi eszközökkel. Ez a liberális jogértelmezés már a szövegezésével megkérdőjelezte az egész törvény jogosultságát, és kizárta a támogató eszközök alkalmazását, amely pedig történetileg kimutathatóan a leghatékonyabb módszer a társadalmi egyenlőtlenségek kezelésében. Azok is ellenzik az esélyegyenlőség elvének alkalmazását a tudománypolitikában, akik a társadalmi egyenlőtlenséget egyszerűen csak jogi kérdésként szemlélik: ők az egyenlőtlenség problémáját megoldottnak tekintik, mivel az jogi szinten de facto már szabályozást nyert, és nem ismerik el, hogy a „női jogok” különböznének az emberi jogoktól. Ugyanakkor a jogi intézkedésektől önmagukban nem lehet csodát várni, hiszen nem helyettesítik az intézményi szintű döntéseket, hiszen az intézmények az a szint, amelyik az egyenlőtlenségeket leginkább létrehozza, és legitimálja a közgondolkodásban. Ezen elsősorban az oktatás tartalmának társadalmi nemekre érzékeny átalakításával lehet segíteni. Egy ilyen átalakítás legfontosabb célja a társadalmi nemek egyenlőségének elérése az oktatás és kutatás területén.

Egy másik, főleg a tudományban megjelenő ellenérv az esélyegyenlőségi politika alkalmazása azellen, hogy az emberek között természetes egyenlőtlenségek léteznek tehetségekben és képességekben, tehát az esélyegyenlőség elve, amely a természetes egyenlőtlenségekre épít, nem megszünteti, hanem éppen felnagyítja azokat. Sőt, a támogató intézkedések az esélyegyenlőségi politika ellenzői szerint azt is sugallják, hogy ők maguk, a támogatásra szorulók nem is képesek segítség nélkül megfelelő teljesítményre. Ezt az érvet használják azok a női kutatók is, akik zsigeri ellenszenvet fejeznek ki az ún. „feminista” megközelítéssel szemben, és a legkevésbé sem támogatóak a női szolidaritás vonala mentén. Pedig a „természetes” különbségek relatívak, nem pedig magától értetődőek, ezért minden egyenlőtlenség a társadalmi intézményekből és gyakorlatokból származik, nem pedig „magától”, természetesen alakul ki. (A bevezető példánál maradva, a magyar kutatási intézményrendszer feudális, patriarchális jellege miatt nagyobb az esély a hosszú távú tudományos sikerre, ha a kutatónő a „bedolgozói” láthatatlan státust választja, s nem tör egyéni, azaz intézményesen elismert babérokra.)

A harmadik eszköz a társadalmi nemek egyenlőségének elérésére pedig az egyenlőség elvének a középpontba helyezése (gender mainstreaming), ami a társadalmi nemek egyenlőségét a szervezetek, intézmények, programok, szakpolitikák és gyakorlatok középpontjába helyezi. A gender mainstreaming kritikájának külön könyvtárnyi szakirodalma van. A kritika egyik része azzal kapcsolatos, hogy aki mindent át akar alakítani, az valójában semmit se alakít át. S így csak a retorikai fordulatokban jelenik meg az átalakítás vágya. A másik kritika pedig azzal kapcsolatos, hogy a nyugat-európai szakpolitikai stratégia, a gender mainstreaming mennyire használható módszer a kelet-európai, posztkommunista helyzet megváltoztatására. Ugyan az EU-s tagsággal Magyarország, éppen úgy, mint a többi volt szocialista ország, átvette, mert át kellett vennie a pillanatnyilag létező legfejlettebb szakpolitikai mechanizmust a társadalmi nemek egyenlőségének a szakpolitikákban való alkalmazására, ezt azonban lerontja, korlátozottá és alibiszerűvé teszi a megvalósítás módja, amely felülről lefelé irányuló, a civil szervezetekkel nem konzultáló, sőt azok és a téma szakértőinek véleményét ignoráló.

Amíg a tudománypolitikai döntéshozók, akiknek a többsége férfi, a „női“ megjelenést saját veszteségként és veszélyként élik meg, addig nagy változásra nem nagyon számíthatunk. A női választójogot se tudták volna dédanyáink kivívni nem is olyan régen, mindössze 88 éve, ha nincsenek támogató férfiak, mint például a Férfi Liga a Nők Választójogáért. (Pető – Szapor, 2004, 136–175.) Magyarország európai uniós tagsága csak lehetőséget biztosít a tudomány területén a nők hátrányos helyzetének javítására, hiszen a formális, alibi-típusú, retorika szintjén történő megvalósításnak nagy kultúrája van a posztkommunista országokban. A nemzetközi érték megvalósítása országos szinten csak a hálózatépítéssel, a folyamatos lobbizással és az értékek melletti nyílt kiállással lehetséges. Méghozzá úgy tűnik, hogy ez rövid távon csak azzal a pragmatikus érvvel, amely szerint hatékonyabb, több pénzt termel az a tudomány, mely nem a nemi alapú diszkrimináció elvén működik. A jövőben az hozhat változást, ha a közös nyereség érzése vezeti majd a tudományos döntéshozókat, hiszen a demokratikusabb és hatékonyabb tudományos élet mindenkinek a hosszú távú érdeke. Akkor talán a jövőben a kutatónők a siker biztos reményében maguk is mernek vállalkozni arra, hogy saját néven és saját jogon írnak pályázatokat.

Pető Andrea

PhD, hab. egy. doc., Közép-Európai Egyetem és Miskolci Egyetem, petoand @ t-online.hu


 2 Erről bővebben: Pető – Szapor, 75–85.

 3 http://www.mta.hu Ormos Mária az egyetlen történésznő.

4 A magyar felsőoktatásban tanuló nők kritikáját a rendszerrel kapcsolatban az EU. 5. Kutatási keretprogramjában készült kutatás eredményeképpen lásd: Pető, 2003.

5 Például lásd Walby,. 2004. 4–29. és Kakucs – Pető, megjelenés alatt.


Irodalom

Kakucs Noémi – Pető Andrea (In print): The Impact of EU Accession on Gender Equality in Hungary. In: Roth, Silke (ed.): Gender Issues and Women’s Movements in the Expanding European Union. Berghahn Publishing, New York–Oxford

Pető Andrea – Manners, Ian (2006): The European Union and the Value of Gender Equality. In: Lucarelli, Sonja – Manners, Ian (eds.): Values and Principles in European Union Foreign Policy. Routledge, London–New York, 98–113.

Pető Andrea – Szapor Judit (2004): A női esélyegyenlőségre vonatkozó női felfogás hatása a magyar választójogi gondolkodásra 1848-1990. Az „állam érdekében adományozott jog” feminista megközelítésben. In: Befogadás és eredetiség a jogban és a jogtudományban. Adalékok a magyarországi jog természetrajzához. Sajó András (szerk.): Recepció és kreativitás. Nyitott magyar kultúra sorozat. Áron, Budapest, 136–175.

Pető Andrea – Szapor Judit (2006): A „diszkriminatív” nőtörténelem tanításától a társadalmi nemek történetéig. In: Társadalmi nemek tanítása Magyarországon. Pető Andrea (szerk.): ISZCSEM, Bp. 75-85.

Pető Andrea (szerk.) (2003): Női esélyegyenlőség Európában. Nőtudományi tanulmányok és a munkaerőpiac kapcsolata Magyarországon. Balassi, Budapest

Science Policies in the European Union. Promoting Excellence through Mainstreaming Gender Equality. Report from the ETAN Expert Working Group on Women and Science. European Commission Research Directorate General. 2000.

Statisztikai Tájékoztató: Felsőoktatás 2002/2003. Oktatási Minisztérium Közgazdasági Főosztály Statisztikai Osztály, Budapest, 2003, 27.

Sylvia Walby (2004): The European Union and Gender Equality: Emergent Varieties of Gender Regime. In: Social Politics: International Studies in Gender, State and Society. 11, 1, 4–29.

Waste of Talents: Turning Private Struggle into a Public Issue. Women and Science in ENWISE Countries. European Commission Research Directorate General. 2004. 33.


A szlovákiai magyar pedagógusok szövetségének tehetséggondozó programjai


A tudás hatalom – üzeni a gondolkodó bölcs. A jól hasznosítható tudás a mai, tudásalapúnak nevezett társadalomban érték, és lépten-nyomon tapasztaljuk azt is, hogy a csúcstechnológiák korában a speciális ismeretek felértékelődnek. A társadalmi és a gazdasági szféra a megnövekedett igények kielégítése, a problémák hatékony kezelése céljából mindinkább a tehetségek felé fordul. Vajon megfelelő indíttatást kapnak-e az átlagnál jobb, tehetséges fiatalok képességeik kibontakozásához, odafigyel-e a család, az iskola, a helyi és a szakmai közösségek arra, hogy a tehetségek szárnyra kapjanak?

A kíváncsiság, a tudásvágy és a tudni akarás belső kényszerére épített oktatás, a jó példák, a nemes célok, a pallérozott személyiség irányába ható nevelés minden korban a minőséget, a tisztes jövő reményét sugallta. A tehetséggondozás akkor és ott hatékony és eredményes, ameddig és ahol a tudásnak értéke van, amíg az iskola a tudás megszerzésének lehetőségét az esélyegyenlőség alapján biztosítja, és a kiválóságot jutalmazza, amíg az iskola a hatékony teljesítményértékelés módszerével nem kirekeszteni, hanem megerősíteni akar, a tanuláshoz és az ismeretszerzés helyszíneihez jókedvet, felfedezést, alkotást asszociál.

A tömegoktatás megjelenésével a középszerű lett a domináns. Még jelenleg is a pedagógus inkább a felzárkóztatásra ügyel, mint a tehetséggondozásra. A lemaradókra is oda kell figyelni, de a tálentumot semmibe venni, elvesztegetni megbocsáthatatlan bűn. A tehetségre szükség van, mert a kíváncsiság, az örök mozgás, a felfedezni, megismerni akarás által halad előre a világ. A tehetséget pedig felfedezni, fejleszteni, gondozni kell. A mai piacgazdaság résztvevői érdekeltek a tehetség kihasználásában, a kiemelkedő teljesítményeket módjukban is áll honorálni, viszont a tehetség felfedezésére és a kibontakoztatásukhoz szükséges feltételek megteremtésére még nem áldoznak eleget. A tehetségsegítés nem lehet csak az iskola feladata, a családnak, az önkormányzatoknak, az ifjúsági szervezeteknek, a tudomány és a gazdaság szereplőinek közös erővel kell megtalálniuk és megteremteniük a tehetségfejlesztés leghatékonyabb módszereit.

A tudásalapú társadalom és a tudásra épülő gazdaság világában egy-egy ország a megbecsült, alkotó, kreatív, „kiművelt emberfők” révén piacalakítóvá és egyben vonzóvá válhat a világ számára. Azok viszik előre a világot, akik a „gályapadból képesek laboratóriumot csinálni”. Nem mindegy, hogy alattvalókkal vagy öntudatos polgárokkal együtt alakítjuk-e az ország sorsát. Az iskolai tehetséggondozás szervezeti keretei Szlovákiában is csak részben alakultak ki, így nem beszélhetünk a közoktatásban átgondolt tehetséggondozásról. A 2002-ben bevezetett diákonkénti normatív támogatás ugyan kiemelt fejkvótát biztosít a különlegesen tehetséges diákok számára, de ez a lehetőség országosan is csupán néhány tíz diákot érint.

A differenciálási módszerek és formák alkalmazásának kezdeti szakaszában a kiváló illetve a közepes vagy a gyengébb képességű diákok szétválasztása címén létrehozott nyelvi, illetve matematikai osztályok, majd a kilencvenes években a nyolcéves gimnáziumi osztályok működtetésének reneszánsza lehetőséget teremtett a homogénebb diákcsoportokkal folytatott munkára, szűkebb értelemben azonban ezt nem nevezhetjük tehetséggondozásnak. Az individualizáció és a differenciálás az osztályon belüli foglalkozások során sem hozott áttörést, például a túlzó tantervi követelményszint teljesítése miatt. A gyorsított haladás, a tanácsadó tanárok alkalmazása, a diagnosztizálással segített nívócsoportok létrehozása, a tehetségesek számára részben vagy teljesen elkülönített oktatás továbbra is az elképzelések szintjén maradt – elsősorban anyagi okokból.

Könnyen átlátható, hogy sem a graduális, sem a posztgraduális tanárképzés nem nyújt lehetőséget a tehetséggel való foglalkozás megtanulására. Ami marad: a tanításon kívüli, esetleges szakköri tevékenység, nyári szakmai rendezvények, felkészítők, táborok. Mivel Szlovákiában a pedagógus-továbbképzésnek nincs országosan kidolgozott és elfogadott rendszere, a tanítók, tanárok számára maradnak a civil szervezetek által a nyári egyetemek keretében megvalósított harmincórás továbbképzések. Új jelenség, hogy állami támogatással – a szaktárca művelődési utalványt bocsát az általános iskolás tanulók rendelkezésére, amit tanításon kívüli szabadidős foglalkozásra, fakultációra lehet felhasználni. Ennek a támogatásnak a felhasználásával konkurencia alakult ki az iskolák és a kisvárosok szabadidőközpontjai által nyújtott szolgáltatások között.

A tehetségek kiválasztásának egyik legjobb eszköze a tanórai és szakköri megfigyelés mellett a versenyekbe való bekapcsolás – bekapcsolódás. Országos méretben Szlovákiában is kiterjedt hálózata van a diák tanulmányi versenyeknek – a tantárgyi olimpiáknak és a diákköri pályamunkáknak. Sajnos törvényi vagy rendeleti szinten egyértelműen nem biztosított a magyar tanítási nyelvű iskolákat látogató diákok számára a versenyeken az anyanyelv használata. Ebből adódóan évente konfliktusok keletkeznek a szervező tanügyi szervek és az anyanyelv használatának jogát védő pedagógusok között. Sajnos több felvetés ellenére a határon túli, és így a felvidéki tehetséges diákok sem kapcsolódhatnak be a magyarországi oktatási minisztérium által kiírt országos tanulmányi versenyekbe.

A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége (SZMPSZ) civil szakmai szervezet. Programja, mely a tudásalapú társadalom kiépítésének fontosságát célozza meg a nemzetiségi iskola viszonylatában, utal a tehetségekkel való foglalkozás kiemelt fontosságára. Feladatának tartja és 1996 óta folyamatosan szorgalmazza, koordinálja és szervezi a szlovákiai magyar közoktatásban (1-12. évfolyam) részt vevő tanulók anyanyelven folyó tanulmányi versenyeit, tehetséggondozó programjait, a műveltségi vetélkedőket és a nyári szaktáborokat. A cél elsősorban az, hogy a tanulmányi versenyeken évente részt vevő 6–7 ezer tanuló egészséges önbizalma erősítése érdekében meg tudja mutatni tantárgyi tudásának többletét, bizonyítsa anyanyelve, nemzeti kultúrája, nemzeti közössége hagyományai iránti megbecsülését, szeretetét és a felkészültségét a digitális írásbeliségből. Eközben a diákok olyan, a használható tudást megjelenítő kompetenciákra tesznek szert, amelyek felkészítik őket jövendő életpályájukra, a munkavállalásra, az élethosszig tartó tanulásra, a folyamatos önművelődésre és a közösség megmaradását biztosító életvitelre.

Az SZMPSZ évek óta fáradozik egy olyan tehetséggondozó rendszer kiépítésén, amely a kistérségi központokon keresztül koordinálná az iskolákon belüli tehetséggondozó programokat. Állami módszertani központ hiányában civil szervezetként a nemzeti közösség jövője érdekében magára vállalja a tehetséggondozás iskolán kívüli feladatrendszerét, s bekapcsolja a tanulókat és a pedagógusokat annak megszervezésébe, lebonyolításába. Szövetségünk keretében a versenyszervező pedagógusok évente 8-13 tanulmányi versenyt hirdetnek meg. E versenyek helyi fordulóinak anyagi kiadásait az iskolák mellett működő szülői szövetségek biztosítják, míg a regionális és az országos versenyek többségükben anyaországi támogatásokra épülve kerülnek megrendezésre. A versenyek többsége a szlovákiai-felvidéki fordulók befejeztével a kárpát-medencei versennyel zárul, melyen az anyaországi diákokon kívül a határon túli magyar közösségek diákjai is képviseltetik magukat. Szövetségünk évenkénti legrangosabb szakmai rendezvényén, Rozsnyón évente értékeljük a legeredményesebb diákok és a felkészítő pedagógusok munkáját.

A tehetséggondozás a szlovákiai magyar iskolákban regionális, illetve országos jelleggel a matematikában indult el. A versenyek, szakmai diáktalálkozók, foglalkozások programjai ma is sokrétűek. A Gordiusz, a Kenguru, a Zrínyi Ilona matematikaversenyek nagy létszámú általános iskolai diákot érintenek. Néhány középiskola évek óta megrendezi saját háziversenyét. Havi rendszerességgel működik Komáromban egy országos matematikai tehetséggondozó szakkör. Ezek a versenyek és foglalkozások jelentős számú diákot mozgósítanak a középiskolások Felvidéki- és a Nemzetközi Magyar Matematika Versenyébe való bekapcsolódásra. Az ősz folyamán évente megtartandó komáromi Nagy Károly Matematikai Diáktalálkozó és a nyári tehetséggondozó tábor elmélyült szakmai foglalkozásokat kínál a középiskolás diákok számára. Ösztönzőleg hat a diákokra, hogy a foglalkozásokat a versenyeken sikeres, egyetemistává vagy kutatóvá vált diákok mutatják be.

Az általános iskolák alsó tagozatos diákjai olvasmányélményre, helyi sajátosságokat bemutató vagy egyéb témákra albumokat készítenek. A felső tagozatos diákok írásbeli és szóbeli versenyei alapos felkészülést igényelnek, amely során heteken, hónapokon keresztül tanári irányítással készülnek a megmérettetésre. Az irodalmi versenyek kreativitást igényelnek, például egy-egy irodalmi alkotás részletét képregény formában kell megjeleníteni vagy dramatikus feldolgozásban eljátszani. A versenyek szervezését és a diákok felkészítését kreatív pedagógusok segítik, akik szabadidőben, hivatásuk megszállottjaként újra és újra a szellem örömével ajándékozzák meg tanítványaikat.

A versenyek egy részét – ha pályázatok útján anyagi források mozgósíthatók – szakmai tábor követi, ahol a legsikeresebb diákok célirányos képzése tovább folytatódhat. A Kárpát-medence Földrajza és a Kitaibel Pál Biológia és Környezetvédelmi Verseny olyan szakmai dolgozatok, pályamunkák bemutatását jelenti, amelyek megszületését a felkészítő tanár gyakorlati foglalkozások és konzultációk során segíti. A szaktáborok alkalmával a felkészítő tanárok számára is lehetőség nyílik arra, hogy megvitassák a szakköri foglalkozások és tehetségek segítésének szakmai és szervezési kérdéseit.

Az elmúlt két évben az EU-ART – Művészetek az Európai Unióban, a Kincskeresők – helyi értékek feldolgozását megcélzó és a Sajó Károly Környezetvédelmi Verseny megmutatták, hogy az általános és a középiskolai korosztály diákjai milyen nagy előrelépést tettek meg a számítógépes prezentációk kidolgozása és a digitális technika alkalmazása terén. Gyűjtés nyomán kiállított tárgyak, alkotások tették színessé a diákok által kidolgozott és bemutatott pályamunkákat.

Rendkívül nagy népszerűségnek örvendenek az évek óta több kategóriában futó füleki Infoprog számítástechnikai programozó versenyek. A budapesti Informatikai és Hírközlési Minisztérium támogatásával a versenybe sikeresen bekapcsolódó diákok a következő évben résztvevőivé válnak a Génius programnak, amely egész éves koncentrált felkészítést kínál a tehetségeknek. A program keretében a hétvégeken rendszeres gyakorlati foglalkozások folynak, a Fülektől nagyobb távolságra élő diákokkal a tutorok távoktatás (e-learnig) formában tartják a kapcsolatot.

Az SZMPSZ szervezésében a felvidéki magyar tannyelvű általános és középiskolák diákjai bekapcsolódnak az anyaországi tanügyi intézmények, szakmai és civil szervezetek által szervezett helyi és regionális versenyekbe, részt vesznek felkészítőkön, tehetséggondozó programokon. A rendezvények, képzések skálája sokrétű, a szakképzéstől a történelmen, a művészetek témakörén át a sportig terjednek.

A tehetséggondozó programok szervezése sok odafigyelést kíván, átgondoltságot igényel és sok aprómunkával jár, de a tehetség és a tudás tiszteletet parancsoló és jövőt teremtő. A közösségeket a minőség, a tudás vitte előre. A minőség az, ami embert, nemzetet fejleszt. A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége fennállása óta további civil szervezetekkel, szakmai társulásokkal alakítja a felvidéki magyar tehetségek mindennapjait, bízva abban is, hogy a tehetség támogatása visszahat a közösségekre azzal, hogy az egyetemek befejezése után a tehetséges diákok is remélhetőleg saját régiójuk értelmiségi rétegét fogják erősíteni.

Az oktatásban nemzedékek adják át nemzedékeknek a tudást, a szellemtudományt, magatartásukkal, életükkel, a példával teremtik meg a tudás tiszteletét és értékét. S nem mindegy a világnak, a magyarságnak, hogy gondolkodó, felelősségtudó és kreatív lesz-e a jövőt alakítók tábora.

Pék László

A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének elnöke, pek @ szmpsz.sk



Földrajztábor keretében a diákok a Fertő-tó madárvilágát tanulmányozzák



A Kincskeresők, a helyi értékeket feldolgozó verseny sikeres résztvevői fogadáson a pozsonyi kormányhivatalban


<-- Vissza a 2006/8 szám tartalomjegyzékére


<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra