Magyar Tudomány, 2006/7 897. o.

Könyvszemle

Krisztina Károly – Ágota Fóris (eds.): New Trends

in Translation Studies.

In Honour of Kinga Klaudy

„A mai napig számos kutató kételkedik a nyelvészet fordítástudományi jelentőségében, és ez többnyire tükröződik is a tárgyról szóló tudományos közleményekben. Klaudy Kinga e tekintetben kezdettől fogva kivétel” — írja Kiefer Ferenc A nyelvészet jogainak védelmezője című bevezetőjében. A köszöntőkötet két főrészből áll: a Fordításelmélet hét általános, a Fordításelemzés pedig öt, konkrét fordításról szóló cikket tartalmaz.

Andrew Chesterman (Problems with Strategies) megállapítja, hogy a fordítási technika, eljárás, művelet, átváltás, módszer stb. terminológiai zavart okoz, ezért különbséget kell tenni eredmény és folyamat, nyelvi és kognitív szint, problémamegoldás és rutineljárás, globális és lokális stratégia között. A korábbi rendszerezések áttekintése után felveti a fordítási stratégiák oktatási alkalmazásának kérdését. Végül olyan terminológiai és fogalmi megoldást javasol, amely kapcsolatot teremthet e fogalomkör és két másik fordítástudományi terület: a fordítástipológia és az ekvivalencia-tipológia között.

Anthony Pym (Explaining Explicitation) szerint többek között Klaudy nyomán, aki az explicitációs hipotézist a fordítás irányával és az implicitálással bővítette ki, ma már el lehet különíteni egyrészt nyelvrendszerbeli, másrészt az implicitációval aszimmetriát mutató fordítási explicitációt. Az explicitálásnak pontatlan a meghatározása, a sokféle értelmezés mégis megmagyarázhatja, hogy az explicitáció miért jellemző a fordításra. A kockázatelemzés modelljében a fordító kerülni akarja a kommunikációs együttműködés hiányának kockázatát, mert minden rossz szövegsajátosságért őt szokás okolni.

Heltai Pál (Explicitation, Redundancy, Ellipsis and Translation) szintén homályosnak ítéli az explicitáció fogalmát, ezért annak pszicholingvisztikai következményeit az ellipszissel és a redundanciával, illetve a feldolgozás könnyű vagy nehéz voltával összefüggésben tanulmányozza. A szerző három fő kérdése: (1) Milyen kapcsolatban áll a betoldás az explicitséggel? (2) Milyen szerepet játszik a redundancia és az ellipszis az explicitségben? (3) Az explicitség ellenére miért olvashatók nehezen a fordított szövegek?

Cay Dollerup (Models and Frameworks for Discussing Translation Studies) szerint a fordítástudomány számos mai modellje elavult, mivel a fordítót olyan közvetítőként ábrázolja, aki egy adott szerző és meghatározott címzettek között közvetít, főleg indoeurópai nyelvpárokkal dolgozva, ráadásul mindentudóként, aki „tökéletes” fordítást készít. A fordításkutatásnak e félrevezető elgondolások felülvizsgálatával az egyre globalizálódó világ új gyakorlatát kell leírnia (pl. közvetítés nyelvileg idegen kultúrák között, a forrásnyelvi szöveg figyelmen kívül hagyása a lektorálásban stb.). Az új modell lehetővé teszi a forrásszöveg, a fordítás, az eredeti és párhuzamos fordítások újszerű vizsgálatát.

Zuzana Jettmarová (East Meets West: On Social Agency in Translation Studies Paradigms) azt vizsgálja, hogyan jelennek meg, illetve milyen helyet foglalnak el a fordítástudomány eddigi elméleti paradigmáiban a fordítás szociológiai vonatkozásai, társadalmi kontextusa (például kultúrpolitika, könyv- és fordítói piac, fordítóképzés stb.). A szerző szerint elméleti alapokon igazolható, hogy az ún. social agency már James S. Holmes és Anton Popovic paradigmáinak is szerves része volt, ezért nem látja értelmét annak az új keletű elméletnek, hogy a FT paradigmáit a szociológus, Pierre Bourdieu elméletével kellene kiegészíteni.

Ieva Zauberga (Handling Terminology in Translation) szerint a fordítók és tolmácsok hidat vernek a közvetlen fordítást szorgalmazó szakemberek és a terminológusok közé, akik jobban ügyelnek a célnyelv követelményeinek megfelelő terminusalkotásra. A fordítóknak és a tolmácsoknak fogalomhiány, versengő alakok, illetve jelentésváltozás közepette kell megfelelniük mindenki igényének. A tolmácsok fő feladata a végfelhasználói szükségletek azonnali kielégítése, ezért szóhasználatuk kontextusfüggő, míg a fordítókat mindig köti a hivatalos terminológia. A következetesen használt kifejezések feltétele a szakemberek és a terminológusok együttműködése lenne.

Donald Kiraly (Situating Praxis in Translator Education) a hivatásos fordítóképzés „kollaboratív” (közös munkán alapuló), tanulóközpontú képzési módszerét mutatja be, amelynek fő elemei az autentikus tananyag, a holisztikus fordítói kompetencia és a tanulói autonómia. A cikk egy kollaboratív tantermi esettanulmánnyal zárul, amely megalapozza a fordítói kompetencia kialakulására irányuló további kutatások céljait és módszereit.

Cs. Jónás Erzsébet (Ăĺđěĺíĺâňčęŕ č ńňčëčńňčęŕ ďĺđĺâîäŕ) orosz nyelvű cikke a hermeneutika és a fordítás stíluselemeinek viszonyát mutatja be egy Vlagyimir Viszockij-vers két magyar fordításának egybevetésével. Az ókor óta tanulmányozott megértés és értelmezés csak a XX. századi befogadáselmélet révén egészült ki az alkalmazás vizsgálatával. Az új paradigmában a nyelv nem eszköz, hanem a világmindenség megmagyarázásának egyetlen módja. A dinamikus, kommunikatív ekvivalenciát is ebben az összefüggésben kell értelmezni. Ha az írás folyamata csak a szövegre összpontosulna, egyetlen fordítás is elegendő volna. Mégis készülnek újrafordítások, és ezt a befogadás esztétikája indokolja. Bár az irodalom szövegekből épül fel, befogadó (olvasó) nélkül lehetetlen a létezése.

Albert Sándor (Un type spécial de contresens: Apparition d’une tautologie dans le texte-cible) francia nyelvű tanulmánya Karl Marx és Martin Heidegger egy-egy szemelvényének fordításában olyan tautológiára mutat rá, amelynek a forrásszövegben nincs nyoma. A contresens a félrefordítás sajátos esete, amely pontatlan értelmezésből, hibából vagy figyelmetlenségből adódik. Egyik lehetséges oka az, hogy a szerző több szó közül válogathatott, a fordítónak viszont eggyel kell beérnie. A másik ok valamely kulcsfogalom, kifejezés vagy filozoféma téves értelmezése és félrefordítása.

Sonja Tirkkonen-Condit (Do Unique Items Make Themselves Scarce in Translated Finnish?) az ekvivalens nélküli kin klitikum viselkedését hasonlítja össze eredeti és fordított finn szövegekben. Hipotézise szerint az ilyen nyelvi elemek ritkábbak a fordításokban, mint eredeti szövegekben. A 6,5 millió szavas korpusz vizsgálata alapján a kin mennyisége és funkciója valóban eltérő, másrészt bizonyítást nyer az a fordítási univerzálé is, hogy a fordított szövegek korlátozottabban élnek a nyelvi lehetőségekkel, mint az eredeti szövegek.

Váradi Tamás (NP Modification Structures in Parallel Corpora) azt vizsgálja, hogy a párhuzamos korpuszok mennyire hasznosak a magyar és angol főnévi csoportok jelzős szerkezeteinek kutatásában. A statisztikai elemzés szerint a maximális kiterjesztésű főnévi csoportok minden szófajnál alkalmasabbak az összehasonlításra. A szerző George Orwell 1984 című regényét Szíjgyártó László magyar fordításával veti egybe. Ennek alapján szempontokat ad ahhoz, hogy meg lehessen különböztetni az explicitáció tiszta eseteit a nyelvtani kényszertől.

Prószéky Gábor (Machine Translation and the Rule-to-Rule Hypothesis) a gépi fordítás egy új paradigmáját mutatja be, a mintaalapú MetaMorpho-t, amely a korábbi szabályalapú és példaalapú rendszerek előnyeit ötvözve minőségi és gyorsan elkészülő angol–magyar fordításokat eredményezett. A rule-to-rule hipotézis szerint minden mondattani szabálynak megvan a jelentéstani megfelelője. Ha a szemantikát a fordítással helyettesítjük, olyan koncepcióhoz jutunk, amely alapja lehet egy gépi fordítórendszernek. A szintaxis-fordítás párokat olyan mintapárok ábrázolják, amelyek szabályra és szókészleti elemre egyaránt vonatkoznak. (Krisztina Károly – Ágota Fóris (eds.) New Trends in Translation Studies. In Honour of Kinga Klaudy. Bp.: Akadémiai Kiadó, 2005, 218 p.)

Horváth Péter Iván

fordításkutató doktorandusz, OFFI Rt.

Az alkalmazott filozófiáról

Az igazán fontos dolgokról nem lehet és nem is szabad közérthetően beszélni. Ezt az alaptételt a XX. század számtalan tudományágának művelői közül igen sokan magukévá tették. Erről a világ bármely könyvtárában könnyedén meggyőződhetünk. Az ideológiai töréseken, kríziseken és csalódásokon túl ez a körülmény vezetett oda, hogy természetellenes, kifejezetten mesterkélt életformának tűnik a filozófusoké. Mármint azoké a filozófusoké, akik a „skolasztika ideje óta jelen levő módszer”-t alkalmazzák, s valamely – kiválasztott Filozófus szemszögéből értelmezik más filozófusok balgaságait.

Szabó Tibor Életutak és életelvek Dantétól Derridáig című munkája bizonyosan nem a fenti utat követi. Ehelyett egy olyan irányzatot mutat be működés közben, mely igen kevéssé létezik a magyarországi köztudatban: az alkalmazott filozófiát. Még az elején szükséges leszögezni: az „applied Philosophy” távolról sem a Heribert Illig elkallódott évszázadaival fémjelzett „alkalmazott történelem” rokona.

A szerző abból a meggyőződéséből indul ki, hogy „még a legelvontabb filozófiatörténeti elv is alkalmas arra, hogy belőle életelveket vonjunk le”. Az alkalmazott filozófia keretein belül tehát nem egyszerűen közérthető filozófiatörténetről van tehát szó, hanem magáról a bölcsességről, a legeredetibb értelemben vett filozófiáról.

A közölt tanulmányok jó része korábban már megjelent, ám ezeket mégis egységes szerkezetbe fogja az olasz kultúrtörténet és filozófia jelentős alakjainak, magának az olasz kultúrának a központi szerepe, valamint az elidegenedés jelenségének sokrétű ábrázolása.

Magyarországon kevéssé ismert, hogy a XIV. századi észak- és közép-itáliai városok évtizedekkel a pestis és Boccaccio alkotói korszaka előtt általános politikai-társadalmi válságba kerültek. Dante Alighieri nemcsak kivételes tehetségű középkori költőként, de firenzei, s olasz politikusként igyekezett erkölcsi rendszerét kialakítani, melyek fő művén túl a Convivio (Vendégség) párbeszédeiben is rendszerezve maradtak ránk. A „mi a bűn? mi a jó?” vagy „mi a valódi erkölcsi nemesség?” kérdéseket egy-egy emberi közösség kritikus korszakaiban csak a közösség legnagyobb gondolkodói képesek felvetni és azokat megválaszolni.

Ezt a szerepet töltötte be Itáliában például 1310 körül Dante, a XIX. század elején Giacomo Leopardi, majd az 1930-as években Antonio Gramsci. Az elvekkel s önnön hibáival egyszerre szembenéző érzékeny költő-filozófus példája Petrarca. Néhány évtizednyi távolságban Dantétól vall önmagáról, s a nagy filozófus-elődökhöz való viszonyán keresztül saját értékrendjéről is. Példaképei közül egyértelműen hiányzik az ókor klasszikusa és a középkor „Filozófusa”, Arisztotelész, ám leginkább mégis abban különbözik Dantétól, ahogyan hibáit és erényeit, önmagát szemléli, hogy egyáltalán ennyire fontos gondolkodásában saját létezése.

A tanulmányok jó része egy igen eredeti, izgalmas problémafelvetésen keresztül illeszkedik az elidegenedés-tematikába: Hogyan jutunk el Dante szerelemdefiníciójától, azaz, hogy „a szerelem a léleknek szerelme tárgyával való lelki egyesülése” Pauline Réage és de Sade márki nemi brutalitásáig, a főszereplő O nevű nő kiüresedett szerepéig? Hogyan is válik a nőből tárgy, majd dolog az európai gondolkodástörténet fontos áramlataiban, s hogyan köthető ez a diktatúrák terrorjához?

Bevezetésként egy szellemes reneszánsz figurát, a kis toszkán városból, Arezzóból kora hercegi udvaraiba vetődött Pietro Aretinót ajánlja figyelmünkbe a szerző. Az „Erósz Machiavellije” Beszélgetések. Az apácák élete. A hetérák tudománya című, itthon kevéssé ismert művében messze kerül ugyan Dante szerelemfogalmától, amennyiben véleménye szerint a nő az élvezet tárgya. Az érzelmi kötődés azonban még nagyon is része ennek a kapcsolatnak. Leírásai nem oktató jellegűek s nem is vulgárisak, a tapasztalt jelenségeket érvrendszerbe foglalja, és érdekek következményeként láttatja őket. A reneszánszkori női szerepek nem szoríthatók be sablonok közé, miként a korábbi évszázadokéi sem (a mediterrán világban ez fokozattan igaz), a modern nemi identitás, az érzelmi elidegenedés gyökereit azonban éppen abban a szövevényes, szenvedélyektől hajtott korban kell keresnünk, amelyben Aretino élt.

A Sřren Kierkegaard csábítóin, Georg Simmel és Alberto Moravia kacér nőin, de Sade márki és Pauline Réage lélektelen O-jáig vezető sor végső soron abba a jelenségbe illeszkednek, amelyet a XX. század egyik legvitatottabb filozófusa, a német Karl Marx találóan így írt le: „A világi dolgok értékesedésével egyenes arányban nő az emberek világának elértéktelenedése.” Az általános elidegenedés az, ami az emberiség, s különösen a nyugati társadalmak utóbbi évtizedeiben a legfontosabb változásokat előidézte.

A tanulmányok rövid, közérthető elemzéseiből kitűnik, hogy a folyamattól még egy olyan emblematikus elme, mint Michel Foucault sem tudta függetleníteni magát, a napjainkban oly népszerű Martin Heidegger pedig teljességgel befolyása alá került. Mindez természetes, hiszen, amint a könyv egy más helyén olvassuk: a filozófus is csak, mint hétköznapi ember, vagyis mint a társadalom része értelmezhető. A társadalomból való kivonulás sem más, mint egy társadalmi attitűd.

Az elidegenedésre sokféle válaszkísérlet született a miszticizmustól a diktatúrákig. Nem véletlen, hogy a mediterrán kultúrkör legjobb humanista hagyományait újragondolva egy olasz egzisztencialista gondolkodó, Nicola Abbagnano talált rá a Szabó Tibor által legnagyobb szimpátiával ábrázolt útra, melynek kulcsfogalma a „derű” (serenitá), melyet – mint a szerző a könyv utolsó nagyobb fejezetében rámutat – a francia Foucault is használt.

A könyv egy további fontos témaköre a politikai kultúra, ezen belül is a politika erkölcsössége. Vajon valóban teljesen különválasztandó hétköznapi és politikai erkölcsösség, mint azt Niccolň Machiavelli gondolta? A válasz kulcsa abban rejlik, hogy felismerjük: politikai kultúra, politikai szocializáció – vagyis a negatív és pozitív megszokások rendszere – és a stabilitás nagyon is összefüggő fogalmak. Annyira különböző indíttatású személyiségek, mint Benedetto Croce, Antonio Gramsci, Norberto Bobbio vagy Paul Ricoeur nagyon is egyetértenek abban, hogy a politikának erkölcsileg is meg kell alapoznia törekvéseit, s egyáltalán nem tekinthető teljesen különálló értékrendszernek.

Az Erkölcs és politika címet viselő harmadik fejezeten belül kerül tárgyalásra az a Magyarországon – sok, a könyvben tárgyalt más témához hasonlóan – megint csak kevéssé ismert folyamat, melyet Olaszországban Polányi Károly után a „Nagy Átalakulás”-ként tartanak számon, s az 1992-ben indult maffia- és korrupcióellenes „hadjárat” eredményeként bekövetkező belpolitikai változásokat jelöli.

Az utóbbi időszakban – talán az évfordulónak köszönhetően – egyre több kutató figyelme fordul a második világháború végét követő három év történetére. Vajon milyen is volt a közhangulat, a félelem vagy a bizakodás lett volna a meghatározó? Volt-e esélye a demokráciának? Lukács György és Bibó István 1945-46-os vitája a demokráciáról ebben az összefüggésben számos új szempontot vet fel, nemcsak a történész vagy a politológus, de a jelenkor számára is.

Lukács György volt az a magyar filozófus, aki a XX. században a legnagyobb hatást fejtette ki a nyugati gondolkodókra, s sok évtizedes munkássága során valóban önálló filozófiai rendszert teremtett. Szabó Tibor vonatkozó tanulmányaiban ennek az életműnek az egységére hívja fel a figyelmet. A Lukács Jean-Paul Sartre-elemzése a magyar filozófus valódi jelentőségén túl arra is figyelmeztet, hogy még a legsokoldalúbb gondolkodók sem mentesek az előítéletektől, főleg ha egymás munkáiról kell nyilatkozniuk.

Az Életutak és életelvek Dantétól Derridáig legfőbb erénye, hogy nálunk kevéssé ismert, főként a nyugati mediterrán világban alkotó gondolkodókat, gondolatokat a filozófiai iskolázottsággal egyáltalán nem rendelkezők számára is érthetően közvetít az izgalmas, újszerű tematikára felfűzött tanulmányok segítségével. (Szabó Tibor: Életutak és életelvek Dantétól Derridáig. Bp. Eötvös József Könyvkiadó, 2005. 267 p.)

Balogh Róbert

IV. éves politika szakos hallgató, Debreceni Egyetem

Széchy Éva (szerk.):

Új felismerések és kihívások az ember formálásáról

Ezzel a nem hivalkodó címmel jelentetett meg a Gondolat Kiadó egy válogatást az ELTE Pedagógiai Doktori Iskolájának előadásaiból. Az előadások kiadását valószínűleg az diktálta, hogy ez a doktori iskola sikeresen építette ki kapcsolatait a képzés folyamatában az „akadémiai tudományokkal”.

Talán még emlékeznek arra, hogy elég sokan hangsúlyozták fenntartásaikat az új rendszerű PhD-képzéssel szemben, attól félve, hogy az egyetemek hatáskörébe utalt kandidátusi fokozatok helyett létrejött doktori képzés veszít tudományos színvonalából. A kötet előadásai utólag is válaszolnak a korabeli bírálatokra. Már csak ezért is érdemes volt a nyilvánosság számára megjelentetni az összeállítást. Az előadások jórészt a tudományág országosan is ismert, nemzetközi tudományos elismertséggel rendelkező tudósai tartották.

Azok számára, akik nem ismerik a mai PhD doktori képzés belső világát, érdemes felidézni a történeti előzményeket. Az ELTE Bölcsészettudományi Karának Pedagógiai Doktori Iskolája az elsők között alakult, és ma már több mint tíz tanévet tudhat maga mögött a képzésben. A doktori iskola már indulásakor abból a feltevésből indult ki, hogy a szervezésben és képzésben hasznosítani kell a nemzetközi tapasztalatokat, és meg kell őrizni a tudományokkal a korábbi években kialakult jó kapcsolatokat. Megemlítjük, hogy az Akadémia tudósai sem zárkóztak el a tudományos együttműködéstől. Az előadók között ott találjuk az Akadémia akkori elnökét is, aki doktorandusz hallgató tudományos vezetését is vállalta.

A tudományos követelmények érvényesítése eredményeként megállapítható, hogy az ELTE Pedagógiai Doktori Iskolája hazai és nemzetközi vonatkozásban is elismert intézmény lett. Egyetemi és főiskola oktatók nagy számban itt szerezték meg a PhD-fokozatot, ami előfeltétele volt munkakörük megőrzésének. A doktori iskolába számos hallgató iratkozott be az elmúlt évek során Amerikából, az arab világ országaiból, Izraelből vagy éppen Japánból. (A recenzor „jólértesültsége” azzal magyarázható, hogy maga is előadó és több hallgató tudományos vezetője volt az elmúlt évek során.)

Az alapos értékelést az is lehetővé teszi, hogy a kötet szerkesztője és szerzője dr. Széchy Éva egyetemi docens, aki egy évtizeden át volt a doktori iskola tudományos tanácsának titkára, és személyes érdemei tetten érhetőek a szervezettség magas színvonalú biztosításában.

A kötet nem prezentálja az előadások teljes anyagát. Több előadás nem kerülhetett az összeállításba, de úgy ítéljük meg, hogy a közölt előadások semmivel sem pótolható elméleti alapot nyújtottak a doktori képzéshez. Azt a felismerést fejezik ki, hogy az elméleti összefüggések tisztázása nélkül, az alapvető célok számbavétele nélkül nem lehet sikeres képzést folytatni. Az előadások már itt megemlítendő általános jellemzői, hogy felidézik a legfontosabb nemzetközi tudományos tapasztalatokat, a vitatott kérdéseket sem mellőzve. A magas szintű elméleti mondanivaló eleve megóvta a doktori kurzus hallgatóit a pragmatista gondolkodási módtól, ami ma sajnos általánosan jellemző az oktatás világára. Nem lenne érdektelen megjelentetni az elmúlt évtizedben készült doktori értekezések repertóriumát sem, kiderülne, hogy ma a tudomány művelőiben jelentőigény van az elméleti kérdések tanulmányozása iránt. Alighanem azért zajlik manapság annyi korrekciós tevékenység az oktatás folyamatának vezérlésében, mert nem gondolják végig rendszeresen egy-egy változás hazai feltételrendszerét és várható következményeit. A doktori kurzuson elhangzott előadások egy része éppen erre intette a kutatókat, a hallgatóságot.

A kötetben olvashatjuk Polónyi István és Tímár János elhangzott előadását Az oktatáspolitika fejlődésének változatairól. Előadásukat azzal fejezték ki, hogy „ha Magyarország meg akar felelni a tudásalapú gazdaság, az információs társadalom kihívásainak, akkor a hazai oktatás megújítására van szükség. Ehhez új és korszerű oktatáspolitika szükséges.” (185.) Tudjuk, hogy másfél évtizede kezdetét vette a hazai oktatási rendszer megreformálása, és mi lenne az új, a korszerű, ami közmegelégedéshez is elvezethetne?

A kötet bemutatása során csak arra vállalkozhatunk, hogy a tanulmányként közölt előadások néhány elemére felhívjuk a figyelmet. Csányi Vilmos akadémikus előadásának címe: A humánetológiai ismeretek szerepe a személyiség formálásában. Az előadás – bátran mondhatjuk – hiánypótló a pedagógusok számára. A nemzetközi irodalom alapos bemutatását és hazai kutatásainak eredményeit kapjuk a nagyon jól felépített, a témát emberközelbe hozó előadásból. Nem zárkózik el a napi nevelési feladatokhoz való közelítéstől sem. Egyik nagyon aktuális következtetésként kimondja, hogy „Az emberi szocializáció akkor tökéletes, akkor eredményez harmonikus személyiséget, ha a gyermeket kétely nélküli, kiegyensúlyozott világ veszi körül”. (40.) Igazságtalan lenne tehát mindent az iskolán számos kérni. Régi igazság, hogy az iskola olyan, amilyen a társadalom. Ezt az akadémikus előadása is megerősíti. Czeizel Endre A nevelhetőség biológiai alapjai című témát adta elő a doktori kurzus hallgatóinak. Ma, amikor a központi pedagógiai elvárások között annyi szó esik a kreativitásról, a professzor számos, a témára vonatkozó megállapítása napi pedagógiai jelentőségű. Alapigazság az oktatáspolitikusok és a tanárok számára Czeizel doktor megállapítása: „A családok, vagyis a szülők gazdasági helyzete, iskolázottsága és kulturális színvonala jelenti a legmeghatározóbb külső hatáskomplexust gyermekeik veleszületett adottságainak kibontakozására”. (70.) Napjainkban, amikor a tanulók közötti esélyegyenlőséget akarjuk biztosítani, nem csak az iskola szerepére kell összpontosítanunk.

Az emberi gondolkodás fejlődésének fiziológiai tényezőiről Ádám György akadémikus előadását kísérhetjük figyelemmel. Általa egy tudós életmű fontos mondanivalói fogalmazódnak meg. Frenkl Róbert profesz-szor Egészséges testfejlesztés mint az emberi minőség alkotó tényezője címmel tartott nagyformátumú előadást a doktoranduszok számára. Tudományos kutatásainak eredményei az egészséges életmódra nevelés iskolai feladataihoz vezetnek el. A számítógépek elterjedésével, a több órát naponta a gép előtt ülő fiatal várható egészségügyi állapota felveti úgy a szülő, mint az iskola felelősségét. Nem beszélve az iskoláskorúak dohányzásáról, alkoholfogyasztásáról és az egyre terjedő drogok élvezetéről. A „tudásgyárban” – az eredmények féktelen hajszolása mellett – e területen is többet kellene tennie a társadalomnak. Tanulmányának befejező részében arra utal, hogy „a 21. század embere számára realitássá vált a hosszú élet lehetősége. Ez akkor érték, ha egészséges életet jelent a szó teljes értelmében, a testi, lelki egészséget illetően”. (101.)

A kötetben olvasható Popper Péter egyetemi tanár előadása a felnőtté válás pszichológiai megközelítéséről. Vámos Tibor akadémikus a pedagógiai problémák értelmezését vizsgálja az információs társadalomban. A szerzők a legújabb kutatási eredmények és kihívások összefüggésében fejtik ki véleményüket. Simai Mihály akadémikus a globalizáció emberi dimenzióit kutatja századunk kihívásai alapján. Felhívja a figyelmet arra, hogy a 21. század társadalma differenciálódó társadalom lesz. „Erősödnek a nemzetiségi, etnikai és vallási ellentétek, új szekták jelennek meg, kihaltnak vélt kultúrák kelnek életre.” (137.) Kérdés, hogy hogyan készül fel erre a pedagógus, az iskola és a társadalom.

Köpeczi Béla akadémikus tanulmányában a globalitás és a nemzeti nevelés összefüggéseit elemzi. Időszerű téma ez a doktori iskola munkájában. Több mint tíz éve – a Nemzeti Alaptanterv bevezetése –, de különösen az EU-csatlakozás óta vitakérdés: „Mi lesz veled magyar kultúra?” Az előadás gazdag történelmi példatárra építve mutatja be a téma európai fejlődését, alakulását. Nem tagadja, hogy a hazai iskolai nevelés nem kevés ellentmondással találja szembe magát a következő évtizedekben. Egyértelműen válaszol arra a kérdésre is, ami az iskolai nevelést foglalkoztatja. Köpeczi Béla szerint: „A hazaszeretet a nemzeti identitás kifejezése lesz a globális világban is.” (157.)

Pataki Ferenc akadémikus tanulmányában a nevelés szociális összefüggéseit elemzi, a nevelés társas terébe helyezi el a mai iskolát. Nagyon lényeges kérdésre hívja fel a figyelmet: „…arra kellene ügyelnünk, hogy ne elvont, ideologikus viták folyjanak, hanem gyakorlatias eszmecserék arról, hogy melyik pedagógiai eszmerendszer miképpen működik a gyakorlatban, mifajta reális eredmények hitelesítik”. (159.) A kísérletezési fellendülés viszonyai között ügyelni kell arra, hogy csak az igazolt pedagógiai tevékenységek kerüljenek elterjesztésre – figyelmeztet Pataki akadémikus tanulmánya.

Talán a legújszerűbb a kötetben Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát tanulmánya, amely előadásnak is nagyon eredetinek tűnik. Egyértelműen kiderül, hogy a kötet szerkesztője, a doktori kurzus előadásainak megtervezője az egységben gondolkodott, a téma és az előadó megválasztása rendkívüli tudatosságot fejez ki. A legaktuálisabb, a doktoranduszok számára legfontosabb témák szerepelnek a doktori iskola programjában.

A főapát előadásában nemcsak az a vonzó, hogy érezhető mögötte az őszinte hit, meggyőződés, hanem úgy ad újat tanulmányában, hogy vívódásait is megismerjük. A mai erkölcsi közállapotok viszonyai között az egyházi iskolai nevelésnek megkülönböztetett jelentősége van. Előadása arra is példa, hogy hosszú távon is megmaradó iskolai értékek évtizedek, évszázadok alatt alakulnak ki. Rövid távon illúzió nagy sikereket várni és a sikerekért nagyon meg kell dolgozni. Mindezt úgy írja le, hogy a bencés nevelés valóságos értékeit is megismerhetjük egy olyan személyiségtől, aki maga is ebben a közegben vált igazi tudós nevelővé.

Várszegi Asztrik tanulmányának Egyetemes erkölcsi normák mint a modern kor létezési szükségletei és feltételei címet adta. Azt a gondolatkört vizsgálja, hogy vannak olyan erkölcsi normák az évszázadokkal korábban általánosnak mondhatóak között, amelyek a modern kor számára is alkalmasak és a létezés formái.

Lényegében eme gondolatsorhoz kapcsolódik Széchy Éva docens írása is, amely az Etika és nevelés címet viseli. Tanulmányát azzal közelíti a valósághoz, hogy egy korábbi írását is felidézi alcímként. (Az alcím: Történeti áttekintés és jelenkori pedagógiai problémák. – A Budapesti Nevelőben jelent meg hasonló című tanulmánya.) A tanulmány szerzőjeként és a téma előadójaként nem köny-nyű feladatra vállalkozott. Az egyházi erkölcsi normák évszázadok során alakultak ki, és alig változtak az elmúlt történelmi időszakban, viszont a működő pedagógiához kapcsolódó etikai normák több ciklusban, rövid távon gyakran változtak. Elgondolkodtató, hogy amíg számos szakmának van etikai kódexe, a pedagógia, az iskolai oktatás ma sem rendelkezik ilyen kódexszel. Bizonyára ennek összetett okai vannak, például: manapság nehéz lenne a „világnézetileg el nem kötelezett” oktatás etikai normáit megfogalmazni és rendszerbe foglalni.

Széchy Éva tanulmányának fontosságát ez csak növeli. A tudós szerzők között csaknem elsőként vállalkozott arra, hogy előadásában, majd tanulmányában kísérletet tegyen a jelenkor pedagógiai erkölcsi normáinak megfogalmazására. Tegyük hozzá, elfogadható módon, sikeresen. Gondolati rendszere követhető a gyakorlati, alkalmazható pedagógia számára, segítség a mindennapok pedagógiájának is. A szépen felépített, jól tagolt munka joggal kapott helyet a tanulmánykötetben.

Érdemes kitérni néhány gondolat erejéig még arra a kérdésre is, hogy van-e az összeállításnak gondolati egysége, mondanivalója, „lefedi-e” a mai iskolai tudományos igényeket és gyakorlatot? A kérdésre egyértelműen igennel kell válaszolnunk. Az előadók, majd tanulmányszerzők mondanivalójukban alapvetően építettek a nemzetközi tudomány fejlődésében végbemenő folyamatokra és a hazai iskolai gyakorlat megoldandó kérdéseire. A tanulmányok bizonyára serkentőleg hatnak a témák továbbgondolására és a fiatal kutatók, doktoranduszok munkái segítenek abban, hogy a megoldások iskolaközelbe kerüljenek. A kötetben tárgyalt gondolatkörök megérdemelnék, hogy így legyen.

A feldolgozott tanulmányok némelyike – témáját illetően – az iskolákban nevelési konferencia alapjául is kínálkozik. Érdemes lenne nevelési értekezleten tárgyalni, megvitatni a következő években mint pedagógiai kihívásokat, például a személyiségfejlesztés és a tehetséggondozás; az egészséges életmódra nevelés lehetőségei és határai; az információs társadalom és a tanuló; a nemzeti nevelés és a globalizáció; vagy az erkölcsi normák a mai iskolai nevelésben gondolatköröket, hogy csak néhányat említsünk. Mindenképpen érdemes elgondolkodni a munka elméleti hasznosításán. Akár a szerzők, akár a szerkesztő Széchy Éva alapos, magas színvonalú tanulmánya nagyobb figyelmet érdemelnének. A munkák aktualitása is lényeges, hiszen szinte mindegyikben visszatérő gondolat, mi lesz az ember, a tanuló sorsa a XXI. században? (Széchy Éva szerkesztő: Új felismerések és kihívások az ember formálásáról. Budapest: Gondolat Kiadó, 2005)

Dr. Horváth Márton

a neveléstudomány kandidátusa,

az MTA doktora, neveléstörténész

Kautz Gyula: A nemzetgazdaságtan és irodalmának történeti fejlődése

A budai műegyetem (politechnikum) tanára, Kautz Gyula, 1860-ban Bécsben jelentette meg kétkötetes írása (Theorie und Geschichte der National-Oekonomik) második kötetét, amelyet – eredeti célkitűzésének megfelelően – önálló műként is megálló történeti összefoglalásnak szánt, amint az a címből is egyértelműen kiderül: Die geschichtliche entwicklung der National-Oekonomik und ihrer Literatur.¹ A szerző könyve első oldalán fenntartotta magának a francia és a magyar átdolgozás és kiadás jogát, de – eltekintve egy korabeli magyar folyóiratban megjelent néhány kivonatos írástól (Budapesti Szemle 1859-1862) – erre nem került sor, egészen 2004-ig, amikor – a szerző születésének 175. évfordulója alkalmából – a Budapesti Corvinus Közgazdasági Egyetem professzora, Bekker Zsuzsa által szerkesztett Magyar Közgazdasági Klasszikusok sorozatában napvilágot látott a mű magyar fordítása. Kautz 1829-ben született, 1848-ban rövid ideig nemzetőrként szolgált a magyar szabadságharc hadseregében, majd visszatért jogi tanulmányaihoz. 1851-ben a lipcsei egyetemen Wilhelm Roschert hallgatta, és a német történeti iskola első nemzedékének vezéralakjához fűződő kapcsolata meghatározó befolyást gyakorolt szellemi fejlődésére. Az 1860-ban megjelent könyv az első igazán jelentős, német nyelven íródott munka a közgazdaságtan történetéről. Bár részterületek feldolgozásai (például Roscher áttekintése az angol közgazdaságtan történetéről) és fordítások (a francia Auguste Blanqui összefoglaló könyvének F. J. Buss-féle német kiadása 1840-1841) már rendelkezésre álltak, nem említve az összefoglaló tankönyvek történeti áttekintésre vállalkozó hosszabb-rövidebb fejezeteit (lásd pl. Rau sok kiadást megért tankönyvében az 1841-es kiadás I. könyvének III. fejezetét), de Kautz – amint azt Karl Knies írta róla egy negyedszázaddal később – „elődeit messze túlhaladja […] elvi alapon a tárgyalandó elméletet mindenkor együtt kezeli a filozófia, a történelem és a többi területek adott állapotával […] valamint (kivételes olvasottsággal) azok irodalmával, melyeknek a nemzetgazdasággal való összefüggéseit bemutatja és beláttatja”.

Az, amit Knies kiemel: elmélet, történelem és a gazdaságtan eszmetörténetének szoros összefüggése a XIX. századi német történeti iskola számára természetes volt, míg a mai közgazdaságtanban már nem az, bár e felfogást a klasszikus közgazdaságtan képviselői sem tekintették irányadónak. Kautz műve elején maga is idézte Jean-Baptiste Say, a klasszikus iskola talán legnagyobb hatású kontinentális teoretikusát, aki saját eszmetörténeti függelékét így vezette be: „Mi haszna volna nevetséges véleményeket, rosszhírű és joggal rosszhírű elméleteket összegyűjteni? Haszontalan és unalmas lenne újra felidézni ezeket”. Ezzel – a mai elmélettörténészeket is nyomasztó – aforizmával szemben Kautz a tudománytörténetet szinte alkalmazott tudománynak tekintette, hangsúlyozva, hogy „az oly sok súlyos gazdasági és társadalmi baj gyógyítása és megszüntetése fölötti töprengést” csak az átfogó történeti tudás teheti eredményessé, csak a korábbi vélemények és javaslatok ismeretében érdemes azokkal az alapvető és megválaszolatlan kérdésekkel foglalkozni, hogy a „korabeli gazdasági rend az egyetlen vagy legjobb-e”? A történelmi időben való létezés tudatosítása, a jelen-, sőt jövőorientált elmélettörténet igényének hangoztatása része annak a változásnak, amely a XVIII–XIX. század fordulóján, a Sattelzeit (R. Koselleck) periódusában megy végbe, amikor a történelemtől már nem azt várják, hogy puszta példagyűjtemény vagy az élet tanítómestere legyen, hanem „saját viszonyaink valódi megismerésének egyetlen útja”. A történelmi iskola első nemzedéke azonban sohasem tudta meghirdetett programját valóra váltani, a különböző korokban élt emberek gondolatainak, érzéseinek, vágyainak és cselekedeteinek összehasonlító tanulmányozásából eljutni a gazdasági fejlődéstörvények megállapításához, s ezért gyakran beérte azzal, hogy az elmélettörténet területén próbálja demonstrálni felfogásának vélt fölényét (Bruno Hildebrand 1848-ban kiadott könyve, Roscher 1854 és 1874 közötti írásai), de még ezekben az írásokban is keveredett a klasz-szikus ökonómiai diskurzus historicista-relativista kritikája és a nyitottság Adam Smith és David Ricardo fogalomrendszerének átvételére és alkalmazására. Kautz érzékelte ezt az elméleti feszültséget, és éppen mesterét, Roschert méltatva azt írta, hogy az ő műve a közgazdaságtan addigi fejlődésének betetőzése és szintézise, ugyanakkor elismerte, hogy „ami a nemzetgazdaságtan általános-elméleti részét illeti, ez nem sok újat adott.”

Cum grano salis ez a jellemzés őrá is vonatkoztatható. A gazdaságtan történetét ésszerű történésként (histoire raisonnée) felfogó első XIX. századi elmélettörténészek két narratívát alakítottak ki. Az egyik szerint a közgazdaságtan megjelenéséről akkor beszélhetünk, amikor a XVIII. században ezen a területen is meghatározóvá válik a rendszer eszméje, François Quesnay és Adam Smith írásaival kialakul a rendszeres tudomány. A másik, részben ennek visszahatásaként kialakuló historicista ábrázolásmód az ökonómia történetét az antikvitásig vezette vissza, s a doktrína történetének korszakolására a kultúra történetének nagy szakaszait alkalmazta. Kautz az utóbbi sémát alkalmazta: négy könyvre osztotta művét, amelyből a három első a modern nemzetgazdaságtan születése előtti időszakot tekinti át (ezt nevezi a mai elmélettörténet-írás Ádám előtti korszaknak), amely szerinte a modern nemzetgazdaságtant megalapító Adam Smith színrelépésével zárult le. Kautz – német mesterei nyomán – szembeállította egymással a kultúra és civilizáció egyetlen uralkodó elvre épülő antik rendjét, mely tagadta a gazdasági érdekek és a gazdasági munka szerepét, és a szabadság, haladás, mozgalmasság és sokrétűség modern rendjét, amely viszont a gazdagság megszerzését és élvezetét, az azt lehetővé tévő gazdasági munkát tekinti mozgató elvnek. Ugyanakkor egyértelműen leszögezte, hogy Adam Smith volt a modern tudományos nemzetgazdaságtan megteremtője, „minden újabb gazdaságfilozófia valódi ősapja”.

Már az egyik korabeli recenzió is szóvá tette, hogy Kautz – különösen a kortárs irányzatokat szemlézve – jobban hajlott az arany középút követésére, mintsem a szigorú kritikára. Ez a saját értékelése szerint objektív, mai olvasat szerint inkább eklektikus ábrázolásmód azonban a modern korszak előtt is érvényesült nála. Így például a merkantilizmus kérdésében, ami a XIX. század végén oly fontossá vált a történeti iskola akkori reprezentánsai, Gustav von Schmoller, William Cunningham stb. számára a születő neoklasszikus felfogás elleni harcukban. Kautznál mindkét irányzat megtalálhatta a maga érveit: egyfelől a rendszer megfelelt a korszak törekvéseinek és feladatainak, a nemzeti és politikai igényeknek, relatíve tehát jogosult volt, másfelől elméletileg alapvetően hibás és fonák felfogásra épült, tudomány előtti állapotot jelentett, hasonlóan az alkímia és asztrológia világához. A mű megírásának idejére a közgazdaságtan különböző irányzatai már többé-kevésbé kialakították saját eszmetörténeti kánonjaikat (emlékezetes, hogy Adam Smith műve leghosszabb könyvét a merkantilizmus és a fiziokrácia bírálatára szánta), s Kautz feladatát nem ezek megkérdőjelezésében, újraértékelésében látta, hanem egyfajta rendszerezésében és konszolidálásában. Nevezhetjük a történelem iróniájának is, hogy a mű recepciótörténetének legismertebb mozzanatai olyan irányzatokhoz kötődtek, melyek élesen szembefordultak a Kautz által is képviselt történeti irányzat felfogásával; ez Marx esete és a Gossen-sztori, Kautz rendkívüli és naprakész olvasottságának két legnevezetesebb példája. Az 1860-as kötet már hivatkozott az 1859-ben megjelent Marx-írásra (Zur Kritik der Politischen Ökonomie), hozzátéve: ez csak a munka kezdete, ezért végleges véleményt nem lehet alkotni róla, illetve megemlíti Hermann Heinrich Gossen 1854-ben megjelent és észrevétlenül maradt művét (Entwicklung der Gesetze des menschlichen Verkehrs und der daraus fließenden Regeln für menschlichen Handeln), amelyet néhány mondatban műve első kötetében ismertetett. E nyomon bukkant William Stanley Jevons a számára ismeretlen német íróra, akinek törvényeivel kezdődik ma is minden közgazdaságtani kurzus szerte a világon.

A magyar kiadást Bekker Zsuzsa Kautz pályáját és eszmetörténészi munkásságát értőn számba vevő utószava és az eredetiből hiányzó névmutató egészíti ki (kár, hogy a szerkesztők nem vállalkoztak tárgymutató készítésére is). Nehéz magyarázatot találni arra, hogy 1948 után a Marxot is „felfedező” és Marx által elismert Kautz miért osztozott az őt követő „polgári” közgazdászok sorsában: a teljes elhallgatásban. Tény, hogy még olyan írásokból is hiányzott a neve, amelyek például a reformkor közgazdasági eszméit taglalva, aligha mellőzhették a magyar közgazdasági gondolkodásról írt monográfiája hasznosítását. Tény az is, hogy Hetényi István 1969-es cikke ütötte az első rést a hallgatás falán, majd a múlt század nyolcvanas éveiben kezdődött meg egyfajta újrafelfedezése. Ennek egyik vonulata a róla szóló írások örvendetes gyarapodása (a külföldi irodalom mellett ezekről is jó áttekintést ad az utószó) de legalább ilyen fontos eredmény az is, hogy művei reprint kiadásokban is hozzáférhetővé váltak. A legnagyobb áttörést pedig ez a kötet, a chef d’ouvre első magyar kiadása jelenti. A fordítás, kisebb pontatlanságai ellenére, egészében jó színvonalú, többnyire sikeresen birkózik meg a közel 150 éves szöveg terminológiai és stílusproblémáival. (Kautz Gyula: A nemzetgazdaságtan és irodalmának történeti fejlődése. Fordította: Bródy András, Frenkel Gergely, Hild Márta, Horváth László. Bp.: Aula Kiadó, 2004)

 ¹ A művet a Detlev Auermann Verlag (Glashütten im Taunus) reprint kiadásban 1970-ben jelentette meg.

Madarász Aladár

Gazdaságtörténész

Kövecses Zoltán: A metafora. Gyakorlati bevezetés a kognitív nyelvészetbe

2005 őszén a Typotex Könyvkiadó gondozásában a Test és Lélek sorozatban látott napvilágot Kövecses Zoltán A metafora. Gyakorlati bevezetés a kognitív nyelvészetbe című könyve. A kötet a 2002-ben az Oxford University Press Könyvkiadónál megjelent a Metaphor. A Practical Introduction című könyv magyar nyelvű változata, melynek fordítását Várhelyi Gabriella és Kövecses Zoltán készítette.

Kövecses Zoltán külföldön és Magyarországon egyaránt elismert nyelvész, tudományos munkássága több kutatási területre is kiterjed: 1) angol és magyar szleng, például Magyar-angol szlengszótár. Hungarian-English Thesaurus of Slang, András T. Lászlóval közösen (1994); Angol-magyar szlengszótár. English-Hungarian Dictionary of Slang, András T. Lászlóval közösen (1994); Magyar szlengszótár (1998), 2) idiómák, például A Picture Dictionary of English Idioms (1996), Magyar-angol kifejezéstár (2003), Angol-magyar kifejezéstár (2005), 3) az amerikai angol, például Az amerikai angol. „The Voice of America” (1998), American English. An Introduction (2000), és 4) a kognitív nyelvészet különböző aspektusai (beleértve a kognitív szemantika metafora- és metonímiafelfogását és az érzelmek konceptualizálásának nyelvészeti tanulmányozását), például The Language of Love. The Semantics of Passion in Conversational English (1988), Emotion Concepts (1990), Metaphor and Emotion. Language, Culture, and Body in Human Feeling (2003), Metaphor in Culture. Universality and Variation (2005).

Az utóbbi témakörhöz tartozik Kövecses Zoltán A metafora című, a magyar könyvpiacon hiánypótló jellegű kötete. Örvendetesnek tartjuk azt a tényt, hogy végre a kognitív nyelvészet iránt érdeklődő, ám angolul nem tudó olvasónak is lehetősége kínálkozik arra, hogy többet tudjon meg a metafora szerepéről az emberi gondolkodásban és megértésben. A könyv legnagyobb hasznát a nyelvészek, irodalmárok, fordítók, pszichológusok és újságírók vehetik, de szemléletes és a mindennapi nyelvhasználatból vett példái miatt a szélesebb körű olvasóközönségnek is ajánljuk.

A kötet az előszót követően tizenhét fejezetre tagolódik, melyek végén praktikus összefoglalás és magyarázó jellegű irodalomjegyzék található, az egyes fejezeteket pedig kreatív, gondolkodásra ösztönző, a metaforikus kompetenciát fejlesztő feladatok zárják. A gyakorlati használatot megkönnyíti a könyv végén található glosszárium, a feladatok megoldásai és a felhasznált irodalom jegyzéke, melyből a szerző kiemeli a magyar nyelvű vagy magyarul hozzáférhető kognitív metaforaelmélettel foglalkozó tanulmányokat. A kötetet lezáró név- és tárgymutató, metafora- és metonímia-mutató kiterjedt utalásrendszere a visszakereshetőséget biztosítja, és gazdag összefüggés-hálózatot teremt a könyvben szereplő metaforák és metonímiák között.

Az első fejezetben a szerző bemutatja a hagyományos és kognitív metaforaelmélet közötti fő különbségeket. Példákon keresztül bebizonyítja, hogy a hagyományos felfogással ellentétben a metafora nem kizárólag nyelvi jelenség, melyet nyelvi tudatossággal használnak fel különböző retorikai, stilisztikai, esztétikai, díszítő jellegű művészi célokra. A kötet szemléleti keretét a George Lakoff és Mark Johnson által kidolgozott koherens és szisztematikus elmélet, a „metafora kognitív nyelvészeti megközelítése” adja (Metaphors We Live By, 1980), melynek értelmében a metafora az emberi gondolkodás és megértés elengedhetetlen kelléke, mely áthatja mindennapi nyelvhasználatunkat és egész életünket.

A második és harmadik fejezet a metafora leggyakoribb forrás- és céltartományait (például emberi test, állatok, növények – erkölcs, idő, halál) és azok kapcsolatát, a közöttük lévő megfelelés lehetőségeit tárgyalja, valamint a fogalmi metaforák fajtáit és csoportjait veszi számba, melyek természetükben, funkciójukban és hatásukban is különbözhetnek egymástól. Például ‘az érvelés háború’ fogalmi metafora konkrét képi forrástartománya a háború, absztrakt céltartománya az érvelés, mely a következő metaforikus nyelvi kifejezésekben jól megfigyelhető: „Ez az állítás nem nagyon védhető.” „Kritikái célba találtak.” „Soha nem nyertem vitát ellene.” „A nyilvános vitában megsemmisítő vereséget szenvedett.”

A metafora alapjai és hatóköre a hatodik és a kilencedik fejezet témája, mely arra a két kérdésre keresi a választ, hogy milyen megszorítások határozzák meg a két adott fogalmi tartomány közötti metaforikus kapcsolatot, és mi szabja meg egy forrástartomány alkalmazási lehetőségeit több különböző céltartomány megértésében.

A fogalmi metaforák nyelven kívüli és irodalmi lehetőségeit tárgyalja a negyedik és az ötödik fejezet, a sokféle (magyar, angol, kínai, japán, zulu, lengyel, volof, tahiti) kontrasztív nyelvi példán keresztül pedig képet kaphatunk a metaforák univerzalitásáról, interkulturális és kultúrán belüli különbségeiről is. Ilyen különbség például a düh felfogása a japán és a zulu nyelvben, hisz a ‘düh a hasban van’, illetve a ‘düh a szívben van’ fogalmi metaforák kultúraspecifikusak, csak az említett nyelvekre jellemzőek.

A kötet több fejezete (például tizenegyedik, tizenharmadik) a metonímiát mint kognitív folyamatot tárgyalja, melynek entitásai ugyanazon idealizált kognitív modell tartományába sorolhatók, így e lényeges tulajdonságában különbözik a metaforától. Ezekből a fejezetekből arra is választ kaphat az olvasó, hogy miben hasonlítanak és hogyan hatnak egymásra ezek a szóképek a beszélő és a befogadó kognitív műveleteiben.

A tizennegyedik fejezet a kognitív nyelvészet aspektusából empirikus kutatások segítségével elemzi a metaforák idiómákkal való kapcsolatát, alkalmazott nyelvészeti és nyelvpedagógiai felhasználási lehetőségeit, szerepüket az egyes szövegek metaforikus módon történő megformálásában és megértésében és az anyanyelvi kompetencia fejlesztésében.

Befejezésül a kognitív metaforaelmélet nyelvészeti alkalmazásáról és a legújabb kutatások (hálózati modellek) eredményeiről is képet kaphatunk, az összefoglalás pedig az egyén szemszögéből ábrázolva szemléletes és egységes kognitív keretbe helyezi a metaforaelmélettel kapcsolatos elméleti és gyakorlati ismereteket.

Mondanunk sem kell, nagy izgalommal várjuk a Typotex Könyvkiadó megjelenésében a Test és Lélek sorozat további köteteit, illetve Kövecses Zoltán újabb angol és magyar nyelvű könyveit a kognitív nyelvészet területén. (Kövecses Zoltán: A metafora. Gyakorlati bevezetés a kognitív nyelvészetbe. Budapest: Typotex, 2005, 280 p.)

T. Litovkina Anna

a néprajztudományok kandidátusa

PTE Illyés Gyula Főiskolai Kar

Boronkai Dóra

PTE Illyés Gyula Főiskolai Kar, az ELTE Bölcsészettudományi Kar Nyelvtudományi Doktori Iskolájának hallgatója

<-- Vissza a 2006/7 szám tartalomjegyzékére

<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra