Magyar Tudomány, 2006/7 847. o.

Tanulmány



MOBILTÁRS A SZÉLESSÁV SODRÁBAN1 


Nyíri Kristóf

az MTA rendes tagja, kutatóprofesszor, MTA Filozófiai Kutatóintézet

nyiri @ hunfi.hu – www.hunfi.hu/nyiri



A mobiltárs


A mobiltelefon diadalútja


ElÅ‘adásom témája a mobiltelefon: csúcstechnológiájú szerkezet, mely azonban Å‘seredeti emberi kommunikációs szükségleteknek felel meg. Nem véletlenül lett minden idÅ‘k legsikeresebb, példátlan sebességgel elterjedÅ‘ készülékévé. 2005 végén világszerte körülbelül kétmilliárd mobilhasználó volt, ami 31 százalékos mobilsűrűséget jelent. A 2004 folyamán eladott, csaknem 700 millió mobiltelefon közül mintegy 250 millióban volt beépített kamera, mialatt ugyanebben az idÅ‘szakban csupán 80 millió digitális fényképezÅ‘gép talált gazdára. Ma a mobiltelefon uralja a technikailag közvetített személyek-közötti kommunikációt, történjék az hangban, szövegben vagy képben.

Noha a különbözÅ‘ társadalmi cselekvéstereknek a nyilvános mobilhasználat következtében elÅ‘álló egymásra torlódása és idÅ‘beosztásunknak a szüntelen elérhetÅ‘ség által okozott állandó újrarendezése valóságos, kulturálisan és pszichológiailag még megválaszolandó kihívást jelent, a mobiltelefont általában már alig érezzük a társas közlést-közlekedést zavaró, sÅ‘t akár durva udvariatlanságot képviselÅ‘ tényezÅ‘nek. EllenkezÅ‘leg, ha a fejlett világban ilyen összefüggésben még beszélhetünk udvariatlanságról, akkor inkább azon kevesekre vonatkozólag, akik mobilon nem elérhetÅ‘k. Frusztrálva érezzük magunkat, ha valakivel nem tudunk mobilkapcsolatba lépni, mert az illetÅ‘nek nincsen mobiltelefonja, vagy nem kapcsolja be, vagy nem kellÅ‘ gondossággal ellenÅ‘rzi a beérkezÅ‘ üzeneteket. Aszociális személy, aki megzavarja az emberi kommunikáció normális folyamát.

A mobiltelefon elterjedése talán a gyermekek korcsoportját érinti a legmélyebben. És itt a fiatal, sÅ‘t nagyon fiatal használók százalékszámának folyamatos emelkedésével a figyelmeztetÅ‘ hangok is egyre hangosabbak. A legnépszerűbb mumus: olyan gyermekek képe, akik elveszítik vagy el sem sajátítják a teljes értékű szemtÅ‘l szembe beszélgetés képességét, mivel annyira hozzászoknak a közvetített kommunikációhoz. Ez persze tiszta badarság. A gyermekek csoportosan tesznek-vesznek mobiljukkal, játszanak vele, kézrÅ‘l kézre adják; a készülék szemtÅ‘l-szembe társas terüket szervezÅ‘ középpontot alkot. Persze arra is használják a mobiltelefont, hogy egymással a távolból kommunikáljanak – amit üdvözlendÅ‘nek és természetesnek kell tekintenünk. A mindenütt-jelenlévÅ‘ kommunikáció mélységes emberi igényt elégít ki, s gyermekek kivált szenvednek, ha a kapcsolattartás lehetÅ‘ségét nélkülözniük kell. Ahogyan egy 2004-ben szakértÅ‘knek feltett körkérdés során az egyik válaszadó fogalmazott: „Nézzék csak meg, hogy a gyerekek hogyan játszanak! Ha embereket rajzolnak, szinte mindig van mobiltelefon is a rajzban. Még középpontibb a gyermekkultúrában, mint a számítógép, közel van az autókhoz és állatokhoz.â€

A beszédhívás lehetÅ‘ségét SMS-sel, MMS-sel és elektronikus levelezéssel ötvözve, és ama természetes kezelÅ‘felületté válva, amelyen át vásárlásainkat és banki ügyeinket intézzük, repülÅ‘járatokat foglalunk és becsekkelünk, a mobiltelefon a közvetített kommunikáció egyedülálló eszközévé lett, amely nemcsak embereket emberekkel köt össze, hanem embereket intézményekkel, sÅ‘t embereket az élettelen tárgyak világával is. Továbbá a mobil a legjobb úton van afelé, hogy szert tegyen az uralkodó médium szerepére, mind a tömegmédia, mind az új média értelmében. SÅ‘t, filozófiai nézÅ‘pontból, jelesül a kognitív filozófia nézÅ‘pontjából még az a tézis is megfogalmazódott, hogy a mobiltelefon olyan eszköz, amely mintegy az elme külsÅ‘-csatolt részeként működik. A mobiltárs gondolkodási mechanizmusunk komponensévé válik.


A kiterjesztett elme


Ezen tézis legismertebb képviselÅ‘je a neves filozófus, Andy Clark. 2003-ban megjelent, Natural-Born Cyborgs című könyvében beszámol tízévnyi távollét után Brightonban tett sétájáról, s a belváros üzleteinek teljesen megváltozott képérÅ‘l. Brightonból, írja Clark, a jelek szerint olyan város lett, ahol kávén kívül már csak mobiltelefonokat árulnak. S nemcsak árusítják, de használják is azokat. Az emberek, akiket az utcán látott, ha nem mobilt szorítottak a fülükhöz, akkor éppen SMS-üzenetet pötyögtek. Filozófusként Clark nagyon is képes ezt a fejleményt üdvözölni és megérteni. Már 1998-ban megjelentette, David Chalmers-szel közösen, The Extended Mind című tanulmányát, amelyben ama felfogás mellet érvelt, miszerint a gondolkodó alany szellemi jelenségeit és eseményeit részben környezetének adottságai alkotják. Ilyen adottságok voltak már a hangzó beszéd, az írás, a nyomtatott könyvek – és ilyenek ma a mobilok. „Ami az emberi agy esetében egészen különleges – írja Clark –, és ami az emberi intelligencia sajátos vonásait a legjobban magyarázza, az nem más, mint képessége arra, hogy nem-biológiai szerkesztményekkel, támaszokkal és segédeszközökkel mély és összetett kapcsolatokba lépjen.â€

Clark megközelítésmódjának persze vaskos elÅ‘története van. Ehhez tartozik az evolúciós pszichológus Merlin Donald elmélete a külsÅ‘ emlékezetrÅ‘l (Donald, 1991), amelyre Clark hivatkozik is (nohabár nem elég hangsúlyosan emelve ki az external memory és az extended mind közötti nagyon szoros párhuzamokat), továbbá az írásbeliségnek mint a nyugati racionalitás alapjának a magyar történész Hajnal Istvántól Marshall McLuhanen át Merlin Donaldig tartó felfedezése. „A természetes, nyelvszerű gondolkozás és az írás … egybeolvadása – írta Hajnal 1933-ban – egy új, írásbeli gondolattechnika kialakulását jelentette. Az írás az ember külsÅ‘-belsÅ‘ életét elevenen kíséri, objektiválja és ezzel megfigyelésre képessé teszi. Múltat és jelent, mind az egyéni, mind a közösségéletben, összekapcsolva, okszerű gondolkodásra ösztönöz, komplikált gondolatépítést tesz lehetÅ‘vé.†A Hajnal által megnyitott perspektívából nem nehéz belátni, hogy miért részesíti az ember oly sokszor elÅ‘nyben az SMS-írást a telefonáláshoz képest.

És hát végtére Ludwig Wittgenstein is a kiterjesztett elme egyfajta elméletét képviselte. Emlékezzünk például egyik megjegyzésére az 1933-ban diktált Kék könyv elején: „Mondhatjuk, hogy a gondolkodás lényegében a jelekkel való műveletek tevékenysége. Ezt a tevékenységet a kéz végzi, ha írásban gondolkodunk; a száj és a gégefÅ‘, ha beszédben gondolkodunk... Ha a helyszínrÅ‘l beszélünk, ahol a gondolkodás zajlik, joggal mondhatjuk, hogy ez a helyszín a papír, amelyen írunk, vagy a száj, amely beszél.†A kiterjesztett elme wittgensteini elméletében ugyanakkor világosan jelen van az az álláspont is, miszerint a gondolkodó alany nemcsak az egyéni agyon kívüli eszközökre terjed ki, hanem az egyazon nyelvjátékot beszélÅ‘ emberek közösségére is. Thinking with a Word Processor című elÅ‘adásomat, melyet a 16. Nemzetközi Wittgenstein Szimpózium alkalmából tartottam 1993-ban, ezzel a megfigyeléssel zárhattam: „amikor szövegszerkesztÅ‘vel gondolkodunk, végsÅ‘ soron egyidejű, világra kiterjedÅ‘ szellemi kölcsönhatásban állunk gondolkodó társainkkal. Mivel gondolkodunk tehát, amikor szövegszerkesztÅ‘vel gondolkodunk? Az ‘amivel’ itt ... nem eszközszerű alkalmazásra utal – hanem társszerű közösségre.†(Nyíri, 1994, 376–77.)


Nem-elidegenedett kommunikáció


Legalább másfél millió éven át, mintegy tízezer évvel ezelÅ‘ttig, az emberi kommunikáció kizárólag szemtÅ‘l szembe kommunikációt jelentett; szükségképpen olyanok közötti kommunikációra szorítkozott, akik egyazon fizikai helyet lakták. Ahogyan azt az evolúciós pszichológus Robin Dunbar látja, a nyelv az egyre nagyobbakká váló csoportokon belüli közösségi összetartás megÅ‘rzésének eszközeként alakult ki, a szociális információ állandó és hatékony kicserélését biztosítandó (Dunbar, 1996; 2002). Dunbar a mobilkommunikáció társadalomtudományi kutatásában igen befolyásos munkájára hivatkozik többek között Kate Fox is, gyakran idézett, Evolúció, elidegenedés és pletyka című esszéjében: „Gyorsan élÅ‘ modern világunkban a magunk társas hálózatával folytatott kommunikációnk mennyiségileg és minÅ‘ségileg komolyan korlátozott volt. Most a mobiltelefonos pletykálkodás helyreállítja összekötöttségünk és közösségünk érzését, és ezzel ellenszert kínál a modern élet kényszereivel és elidegenedettségével szemben†(Fox, 2001).

Dunbarra elÅ‘adásom második részében még visszatérek. Most elÅ‘bb azt szeretném aláhúzni, hogy a mobiltelefónia más módon is egyfajta visszatérést jelent Å‘si kommunikációs mintázatokhoz. Miképp azt a már említett Merlin Donald megmutatta, ama mintázatok keletkezéstörténetében két fÅ‘ fázist különböztethetünk meg. Az elsÅ‘ a mimetikus ábrázolás – vagyis események vizuális reprezentációja – képességének megjelenése. A második fázis, amelynek kezdetei 50-100 ezer évre nyúlnak vissza, a taglejtések nyelvére épülÅ‘ verbális nyelv kialakulása. Mintegy 10 ezer éve azután teljesen újszerű kommunikációs mintázatok jöttek létre, tudniillik a közvetített kommunikáció alapelemei: felépültek a képi, ideografikus és fonológikus szimbólumrendszerek.

Figyelmünket azonban nem kerülheti el, hogy ezen a hosszú úton némely lépés nemcsak jobb kommunikációs lehetÅ‘ségeket teremtett, hanem fokozódó diszharmóniát is az Å‘si gondolkodás és az új kifejezési eszközök némelyike között. ElÅ‘adásomban többek között szeretném megmutatni: amellett, hogy a mobiltelefónia újabb fejleményei új és jobb kommunikációs kapcsolatokat jelentenek, talán módot adnak arra is, hogy a mondott diszharmóniát meghaladhassuk.

A tartalom és a közeg közötti valamelyes elidegenedésnek már a verbális nyelv kifejlÅ‘désével jelentkeznie kellett. Ez a fejlÅ‘dés a bal agyféltekére új feladatokat rótt, ám nem minden agy volt egyaránt alkalmas ezen feladatok átvételére. Amit ugyanis ma tágabb értelemben diszlexiának nevezünk, azaz a szómegértés nehézségeit, annak anatómiai alapjai vannak, és korántsem ritka. Ezek a nehézségek az írás megjelenése elÅ‘tt persze nem lehettek nyilvánvalóak. Ám a diszlexiának bizonyos mértékig már a történelem elÅ‘tti idÅ‘kben meg kellett mutatkoznia, midÅ‘n mondjuk a magasan fejlett taglejtésnyelv mestere vagy a barlangrajzok ihletett alkotója egyszer csak kezét tördelve szavakat keresett és dadogni kezdett.

Mentális tartalmak átruházása valamiféle külsÅ‘ emlékezetre általában szólva inkább felszabadítja, nem pedig elidegenedetté teszi az emberi szellemet. Marx kritizálta Hegelt, amiért az egyenlÅ‘ségjelet tett a tárgyiasulás és az elidegenedés közé; a tárgyiasítás, vallotta Marx, ami a szerszámok készítésével veszi kezdetét, éppenséggel az ember lényegi vonása. A tárgyiasulás ugyanakkor valóban elidegenedéshez vezet, ha kényszerű munkamegosztás rendszere válik az anyagi javak termelésének alapjává. Mármost mondhatjuk, hogy a tapintásos, a vizuális, a hangzó, az írásos és más kommunikációs csatornák között egyfajta munkamegosztás áll fenn. A nem-elidegenedett kommunikáció ezen csatornák spontán harmóniáját elÅ‘feltételezi, ám az elsÅ‘ írásrendszerek létrejöttével ilyen harmónia már aligha volt fenntartható.

A képi és hieroglifikus írásrendszerek nehezen kezelhetÅ‘k; papi tudást testesítettek meg, és idegenek voltak a tömegek számára. Az alfabetizálás hozzájárul a demokráciához és a racionális gondolkodáshoz, ugyanakkor viszont – ahogyan a platonizmus mutatja és ahogyan Nietzsche hangsúlyozta – az absztrakciókkal való túlzott foglalatossághoz és az érzéki világ elhanyagolásához vezetett. Az alfabetikus íráskultúra további torzító következményeként adódott, amint azt McLuhan újra és újra kiemelte, a lineáris gondolkodás uralma. És persze a McLuhan-kedvenc John Colin Carothers-nek is igaza volt, amikor 1959-ben egy úttörÅ‘ tanulmányban arra emlékeztetett, hogy az írott szavak a beszélt nyelvre jellemzÅ‘ érzelmi felhangokat és hangsúlyokat csak részben közvetítik. Emiatt az írott szavak „sokkal könnyebben félreérthetÅ‘k; a legtöbb embernek igenis sikerül a beszélt nyelvben üzenetét és énje egy részét kommunikálnia, miközben az írásos szövegek … az író személyiségébÅ‘l keveset közvetítenek†(Carothers, 1959, 311.). Így idegenít el minket az írás önmagunktól és egymástól.

S ami a leginkább következményekkel terhes: az írás és könyvnyomtatás sok évszázados uralma során elidegenedtünk a képektÅ‘l. A fÅ‘ ok technológiai. A képnyomtatást 1400 körül találták fel. Addig nem létezett megfelelÅ‘ technika az illusztrációk sokszorosítására. És a fényképezés korszaka elÅ‘tt lehetetlen volt az egyedi tárgyak természethű ábrázolása (Ivins, 1953). Persze fényképek is lehetnek mélységesen torzak. A Family Snaps című gyűjteményes kötet (Spence – Holland, 1991) még a konvencionális – a szeretet által meghatározott családi együttlétet mímelÅ‘, az esetleges elidegenedett viszonyokra semmilyen utalást nem mutató – házi fotográfia nyomasztó állapotleírását adja. Ám ma már az ilyen állapotleírás elavult – köszönhetÅ‘en a sokat szidott indiszkrét gyorsfényképeknek, amelyeket a mobilkamera tesz lehetÅ‘vé. Ezek a felvételek nem azt célozzák, hogy jövÅ‘beni szemlélÅ‘k számára eszményített képeket állítsunk elÅ‘, hanem azt, hogy MMS útján autentikus vizuális itt és most információkkal fordulhassunk rokonainkhoz és közeli barátainkhoz. Látunk valamit, nem akarjuk magunkba fojtani, és nem is kell magunkba fojtanunk. Hasonlóképpen szövegek esetében. Eszünkbe jut valami, friss hírt kapunk, egy emlék nem hagy minket nyugodni – mindezeket nem kell magunkba fojtanunk, és nem is fojtjuk magunkba. A mindenütt jelenlévÅ‘ multimodális összekapcsoltság jegyében, s ama készülékek jegyében, amelyek a multimodális gondolatok gondolásához és továbbításához szükséges erÅ‘feszítéseket drámaian csökkentették, láthatólag egyfajta visszatérés vette kezdetét a kevésbé elidegenedett kommunikációs viszonyok világába.


Óda egy mobilkészülékhez


Hadd adjam itt meg annak a mobilkészüléknek – mobil PDA-ról van szó – rövid leírását, amely jelen elÅ‘adásomat nem kis mértékben ihlette. Sznob értelmiségiek talán ízléstelennek találják, ha tudós gondolatmenetbe mintegy technikai specifikációkat illesztek, ám jó néhány történelmi példa van arra, hogy írástudók nagyon is hatása alá kerülhetnek tudásfeldolgozó eszközeiknek. Emlékezzünk például a tizenkettedik századi költÅ‘re, Baudri von Bourgueil-re, aki több verset is írt viasztábla-jegyzetfüzetecskéihez. Számos ilyennel bírt. Az egyik különösen szép darab nyolc fatáblácskából állt, azaz tizennégy írófelületet kínált – a két külsÅ‘ táblácskára kívül nem írtak. Szokatlanul kicsiny, de nagyon praktikus méretűek voltak, a szemet kímélÅ‘ zöld viasz bevonattal. (Curtius, 1948, 319.) Mobilkészülékem írófelülete egy széltében 5 centiméternyi, hosszában 6 centiméternyi érintÅ‘képernyÅ‘, négy különbözÅ‘ billentyűzet-szimulációval, kézírásbevitellel és rajzolóblokkal. 1 gigabyte-os SD-kártyával bÅ‘vítve minden olyan digitális dokumentumomat tárolja, amely 1987 óta keletkezett (az évszám velem kapcsolatos, nem a készülékkel). Beépített kamerája állóképek és videoklipek rögzítésére alkalmas. Zenét játszik és hangfelvételeket készít. Persze telefonálni is lehet vele. Ezenkívül barangol a hálón, e-maileket és SMS-eket fogad és küld. Kiválóak az MMS-üzenetek komponálására szolgáló lehetÅ‘ségek. Több szöveg, rajz, fotó, videoklip, hangfelvétel és zenei klip kombinálható, tetszÅ‘leges sorrendben, egyetlen üzenetté. A készülék szinte felszólít arra, hogy multimodális gondolatokat gondoljunk – mindenekelÅ‘tt azáltal, hogy ilyen gondolatok közlését is lehetÅ‘vé teszi.

És van még egy tulajdonsága ennek a készüléknek, amely gondolatmenetem szempontjából most különösen fontos: képessége arra, hogy drótnélküli helyi hálózatokhoz (Wireless Local Area Networks), a vezetéknélküli internetelérést lehetÅ‘vé tevÅ‘ „forró pontokhoz†(hotspots) csatlakozzon – röviden: WLAN-konnektivitása. Mert ezzel mobiltársam, anélkül, hogy valamely mobilhálózatra hagyatkozna, alkalmas a szélessáv lehetÅ‘ségeinek kihasználására – így például a VoIP (Voice over Internet Protocol, az internetes telefonálás algoritmus-leírása) kihasználására is.


Cset új hangszerelésben


A VoIP-forradalom


Az internetes telefonálás, mint ismeretes, egyfelÅ‘l az analóg beszéd digitalizálásán, másfelÅ‘l csomagkapcsolt protokollokon nyugszik. Az eljárás nem új, de csak a szélessávú elérhetÅ‘ség általánossá válásával lett nagykorú, valamint azzal, hogy megteremtÅ‘dött a teljesítÅ‘képes, teljes mértékben a résztvevÅ‘ felhasználók internet-infrastruktúrájára alapozó megosztott (peer-to-peer – P2P) technika – vagyis gyakorlatilag a Skype indulásával, 2003-ban.

A mobiltelefónia és a VoIP hasonló vonásokat mutatnak abban az értelemben, hogy utóbbi használói is mindenütt elérhetÅ‘k, tudniillik mindenütt, ahol van internethozzáférés. Ez lehet WLAN-hotspot, bárhol; vagy az otthoni szélessávú összeköttetés, miközben odahaza is elszakadhatunk a számítógéptÅ‘l, akár a magunk drótnélküli helyi hálózatába kötött mobiltársunk segítségével, akár valamilyen drótnélküli USB-kapcsolattal – a hívó félnek persze nem is kell tudnia, hogy otthon vagyunk-e, avagy elutaztunk. A személyt hívják, nem a helyet.

A Skype-felhasználók száma látványosan nÅ‘. 2005 májusában fordult elÅ‘ elÅ‘ször, hogy egyszerre 3 millió felhasználó volt online; ma ez a szám már rendszeresen meghaladja az ötmilliós küszöböt. Átlagban a Skype naponta 150 ezer új résztvevÅ‘t regisztrál, a letöltések száma mindösszesen 250 millió felett van. A bárhova a világba korlátlanul és ingyen – vagy csaknem ingyen – telefonálás lehetÅ‘sége, érthetÅ‘ módon, nagy vonzerÅ‘. Nyilvánvaló, hogy ez hatalmas kihívást jelent a már berendezkedett telefontársaságok számára, és elÅ‘adásom végén az itt kirajzolódó kérdésekre röviden még ki fogok térni. ElÅ‘bb azonban a Skype egyik másodlagosnak látszó szolgáltatásával szeretnék foglalkozni, nevezetesen a Skype Chat-tel és következményeivel.


Hang, szöveg, kép


A cset (chat) szöveges üzenetek segítségével folytatott valósidejű kommunikáció. Eredetileg csetszobák (chatroom) félhomályos névtelen nyilvánosságához kötÅ‘dÅ‘ technika, amely azonban az Instant Messenger prototípusa, az ICQ 1996-as megjelenése óta általánosan elterjedt kommunikációs formává vált. A Skype nagyon jól kidolgozott csetfelületet kínál, amely egyszerre teszi lehetÅ‘vé a hang- és szövegkommunikációt, valamint emótikonok, ikonok és mini-animációk cseréjét (a háttérben pedig terjedelmes fájlok küldését és fogadását). 2005 augusztusában a Google is bevezette a maga VoIP és cset szolgáltatását, néhány nappal késÅ‘bb pedig a kivált tinédzserek körében roppant népszerű MSN-Messenger csetfelület gazdagodott az internetes telefonálás lehetÅ‘ségével. Emellett immár mind a Skype, mind az MSN Messenger esetében adott a valósidejű videokommunikáció opciója.

Olyan fejlemények ezek, amelyek megfelelÅ‘ értelmezése társadalom- és bölcsészettudományi eszközök széles spektrumának bevetését igényli, s a filozófiai perspektívát sem nélkülözheti. Cset új hangszerelésben alcímemmel Suzanne K. Langer Philosophy in a New Key című, elÅ‘ször 1942-ben megjelent, s az 1940-es és 50-es években igen népszerű könyvére próbálok utalni. A filozófia ama új hangját, amelyrÅ‘l Langer beszél, s amelynek meghatározó munkáiként Wittgenstein Értekezését, Charles Kay Ogden és Ivor Armstrong Richards The Meaning of Meaning-jét valamint Ernst Cassirer Philosophie der symbolischen Formen című művét említi, a nyelvre, a szimbólumokra és a jelentésre történÅ‘ koncentráció adja. A jelentésprobléma persze még ma is a filozófiai érdeklÅ‘dés középpontjában áll, ám a nézÅ‘pont jócskán megváltozott. Amikorra a Philosophy in a New Key harmadik kiadása 1957-ben a könyvesboltokba került, ez a probléma már kommunikáció és közösség kérdésévé bÅ‘vült. McLuhan Torontói Köre az 1950-es években jött létre. És 1967-ben jelent meg a McLuhan-tanítvány Walter J. Ong The Presence of the Word című műve. Ong itt aláhúzza azt, ami magától értetÅ‘dÅ‘, ám a művelt gondolkodásban valahogyan elfelejtÅ‘dött, hogy tudniillik a nyelv elsÅ‘sorban beszélt nyelv, azaz hang; és hogy az írásnak mint a művelÅ‘dés közegének sok évszázados uralma után „korunkat ma … az auditív új hangsúlyozása jellemzi. A telefonnal, rádióval és televízióval élünk (amely utóbbi sohasem csak képekbÅ‘l épül fel, hanem egyértelműen hangzó és vizuális médium egyszerre) … Ez azonban nem jelenti, hogy visszatérünk egy korábbi beszélt-hallott világhoz. Az egymásra következÅ‘ verbális médiumok nem kioltják egymást, hanem egymásra rétegezÅ‘dnekâ€.

Ong híres „másodlagos szóbeliség†fogalmát egyébként, vagyis az olyan szóbeliségét, amely az írásbeliségen alapul, és arra következik, már a fentebb hivatkozott, a Torontói Körre bizonyíthatóan hatott, Hajnal István elÅ‘legezte. Hadd idézzem itt Hajnal egyik gondolatát az Újkor története 1935-ben írt, akkor publikálatlanul maradt bevezetÅ‘jébÅ‘l (amely éppen ebben a megfogalmazásban ugyan nem lehetett ismert a Torontói Kör számára): „Az írás-érintkezés eszköz a telítettség korában jár: felvett már mindent magába, ami azelÅ‘tt a hangnyelv birtoka volt. […] Önmaga szerepét kezdi bevégzetté tenni ezzel: különösen, amikor a művészetek és a mozgó kép az érzékelhetÅ‘ élet elénk varázslásával kielégíti. A telítettség ez állapotában az írásbeliség egyoldalú szerepének meg kell szűnnie. […] Ismét a szóbeliség a vágyunk, az írás lehetÅ‘ kiküszöbölése: az ösztönszerűség az érték, művészetben és életben egyaránt.†(Hajnal, 1998, 202.)

A kognitív tudományban ma csaknem általánosan elfogadott Allan Paivio ún. kettÅ‘s kódolás elmélete (Paivio, 1971; Sadoski – Paivio, 2001), vagyis az az elmélet, amely szerint az emberi megértés, emlékezet és gondolkodás alapvetÅ‘en kétféle összetevÅ‘bÅ‘l, tudniillik perceptuális és verbális komponensekbÅ‘l áll. A kognitív tudomány ikonikus forradalma és a Hajnal–McLuhan–Ong-féle szóbeliség/írásbeliség-paradigma felismeréseit összevetve arra az eredményre jutunk, hogy a közvetett kommunikáció akkor ígérkezik a legsikeresebbnek, ha abban beszéd, írás és kép egyetlen egységes üzenetté ötvözÅ‘dik. A mobiltelefon – hang, SMS és MMS révén – mindenütt jelenlévÅ‘ egy az egynek (az SMS és MMS esetében opcionálisan egy a soknak) kommunikációt tesz lehetÅ‘vé; itt azonban csak nagyon ritkán jön létre tökéletesen szinkron multimodális integráció – nevezetesen valamely gondosan, és persze nem nekikészülÅ‘dés nélkül kidolgozott MMS-kompozíció esetén. A mobilkommunikáció legtöbbször vagy hanghívást jelent, vagy SMS-üzenet küldését, vagy képküldést, ahol is a különbözÅ‘ módozatok kombinációja, ha egyáltalán, diakron történik. Ezzel szemben a cset új hangszerelésben hang, szöveg és ikonikus szimbólumok totális integrációját jelenti. S a Pocketskype révén mobiltársam is hozzáfér ehhez az integrált világhoz – nohabár nem mint mobiltelefon, hanem mint WLAN-konnektivitással bíró zseb-PC.


Ismeretségi körök


Hadd térjek most vissza az evolúciós pszichológus Robin Dunbar elméletéhez. Ez az elmélet, amelyet a szociális agy elméleteként ismerünk, kovarianciát állapít meg a fÅ‘emlÅ‘sök neokortexének mérete és társas életük különbözÅ‘ vonásai között, beleértve csoportjuk nagyságát. Ha valamely fÅ‘emlÅ‘sfaj, ökológiai problémáit sikeresebben megoldandó, nagyobb csoportban akar élni, úgy megfelelÅ‘ méretű neokortexet kell kifejlesztenie, hogy képes legyen a szükséges információfeldolgozásra. Az elmélet alapján kiszámítható, hogy az embereknek, neokortexük mérete alapján, 150-es csoportokban kellene élniük. És ez a számítás ténylegesen be is igazolódik. „Noha az ember – írja Dunbar – nyilvánvalóan képes megbirkózni a nagyon kiterjedt városi környezettel, sÅ‘t a nemzetállamokkal is, ezeken a nagy populációkon belül sokkal kisebb azoknak az embereknek a száma, akikrÅ‘l azt mondhatjuk, hogy velük közvetlen személyes kapcsolatban vagyunk. A vadász-gyűjtÅ‘k csoportnagysága, az egyes szubdiszciplínákban dolgozók száma, azoknak az embereknek a száma, akiknek karácsonyi üdvözlÅ‘lapot küldünk, illetve azoké, akiktÅ‘l szívességet kérhetünk, mind 150 körül van.†(Dunbar, 2002, 56.) Ezen 150 személyes körön belül kisebb körök bÅ‘vülÅ‘ sora található – azon egyének körei, akikkel erÅ‘sebb, ill. gyengébb intenzitású kapcsolatokat tartunk fenn. Azon személyek száma például, akikhez szoros viszony fűz, 12-15-re korlátozódik, és ezen a csoporton belül található az a mintegy 5 személybÅ‘l álló kör, akikhez különösen erÅ‘s kapcsolat köt. Azután további csoportok rajzolódnak ki: számosságuk felsÅ‘ határa kb. 35, ill. 80-100. Ezekben a kapcsolatok közelsége és az érzelmi intenzitás egyre csökken. Olyan ez, írja Dunbar, „mintha mindegyikünk egyre nagyobb, 5, 15, 35, 80 és 150 fÅ‘s körök középpontjában helyezkedne el†(Dunbar, 2002, 57.).

Vessünk most a dunbari körök nézÅ‘pontjából egy pillantást mobiltelefonunkra. Sok száznyi telefonszámot tárolunk benne (mint ahogyan ezernyi e-mail címet számítógépes postafiókunkban). Azon személyek száma, akikkel az idÅ‘k folyamán SMS-kontaktusunk volt, úgyszintén százakra rúg – hiszen gyakran kerülünk olyan helyzetbe, hogy idegeneket is kénytelenek vagyunk SMS-üzenettel felkeresni. Emlékezzünk csak a némileg elutasító, ám semmiképpen sem szokatlan szövegre a mobil üzenetrögzítÅ‘n: „Kérem, ezen a számon ne hagyjon üzenetet. Küldjön SMS-t, vagy írjon e-mailt.†Rendszeres SMS-kapcsolatban viszont csak kevesekkel állunk – számuk minden bizonnyal 35 alatt van, és legtöbbször éppenséggel 15 alatt. Végül MMS-üzeneteket csak a legszűkebb baráti körön belül váltunk – átlagosan legfeljebb 5 személlyel. (Döring et al., 2006, 198.)

Hogyan állunk mármost a „Skype Contacts†listával? Informális kérdezÅ‘sködéseim nyomán arra következtetek, hogy ezen ritkán szerepel több, mint 35 Skype-név – azon személyek köre tehát, akikkel olykor internettelefon-kapcsolatba lépünk, nem megy túl a harmadik Dunbar-körön. Az „olykor†szót választottam, mivel tapasztalataim azt mutatják, hogy ama személyek száma, akiket a VoIP-technika segítségével rendszeresen felhívunk, közelebb van az 5-höz, mint a 15-höz. És a 15-ös szám jelzi a körülbelüli felsÅ‘ határát azon személyek körének, akikkel csetkapcsolatot ápolunk. Jómagam személy szerint zavarónak érzem, ha Skype-kontaktlistám 15-nél több személyre utal, és újra meg újra törlöm azoknak a Skype-nevét, akikhez nem fűz igazán szoros viszony. Hiszen ez a lista folyamatosan a szemem elÅ‘tt van, és bizonyos intimitásokról tájékoztat. Megtudom, hogy ki mikor van online, vagy hogy az illetÅ‘ 5 percnél tovább van távol számítógépétÅ‘l – „Away†–, vagy már 20 perce nem csapott a billentyűkre – „Not Available†–, vagy hogy online van ugyan, de hagyjuk békén – „Do Not Disturbâ€. És, nem utolsósorban, arcokat – arcképeket – látok. A cset új hangszerelésben egyértelműen a két legbensÅ‘bb Dunbar-körre korlátozódik.

15-ös listám persze olyan neveket is tartalmaz, amelyek nem szerepelnek intim cset-partnereim listáján – mindegyikünk más-más koncentrikus körök középpontjában áll. Barátaim barátai nem feltétlenül az én barátaim is – fontos azonban, hogy barátaimon keresztül idegeneket is elérhetek. Elérkeztünk Stanley Milgram kisvilág-jelenségéhez.

Tulajdonképpen meglepÅ‘nek találom, hogy Dunbar sehol sem hivatkozik Milgram-re, sÅ‘t, hogy a kutatás a két nevet gyakorlatilag nem kapcsolja össze. Milgram 1967-ben elvégzett kísérlete a következÅ‘képpen zajlott: néhány, az US középnyugati területén lakó személyt megkértek, hogy postai levelezÅ‘lapok segítségével próbáljanak meg egy bizonyos bostoni címzettet elérni. Amennyiben az illetÅ‘k a címzettet személyesen ismerték – igencsak valószínűtlen feltételezés –, úgy a levelezÅ‘lapot közvetlenül neki kellett címezniük. Egyéb esetben a lapot olyan személyes ismerÅ‘süknek kellett küldeniük, akirÅ‘l úgy gondolhatták, hogy valamiképpen közelebb áll a címzetthez. A kérdés az volt, hogy az iterált próbálkozások során a levelezÅ‘lap vajon hány lépésben érkezik meg – ha egyáltalán – a címzetthez. A meglepÅ‘ eredmény: átlagosan 5,5 lépés. Mármost a nyilvánvaló érintkezési pontot Milgram és Dunbar elméletei között abban látom, hogy az elÅ‘bbi kísérletében szerepet játszó személyes ismeretségi kör éppen a dunbari 150-es körrel azonos. És feltehetÅ‘, hogy amennyiben azon személyek száma, akikkel közvetlen személyes kapcsolatban állunk, meghaladná a 150-es határt – ezt a lehetÅ‘séget Dunbar kognitív okokból kizárja –, a Milgram-szám is csökkenne. Utóbbi fejlemény napjainkban be is következett, a megismételt kísérlet eredménye: 4,6. Ahogyan a The Economist 2006. január 21-i száma fogalmazott: „Azáltal, hogy e-mail és más hasonló technológiák révén emberek sokkal szélesebb körével tartjuk a kapcsolatot, mindnyájan közelebb kerültünk egymáshoz.†Dunbar talán mégis alábecsüli a legmodernebb kommunikációs technológiák hatását kognitív kapacitásunkra.

Milgram problémáját Mark Granovetter gondolta tovább, aki 1973-ban megjelent, The Strength of Weak Ties című klasszikus tanulmányában azoknak a kapcsolatoknak nélkülözhetetlen társadalmi szerepére utalt, amelyek túlmutatnak szűk baráti körünkön, és ezáltal egymástól távolabbra esÅ‘ köröket kötnek össze. Granovetter munkáját azután Duncan Watts és Steven Strogatz folytatta és általánosította (Watts – Strogatz, 1998). És igencsak szerencsésnek találom, hogy Thor Alexander nemrégiben az internettelefóniáról megjelentetett könyve, midÅ‘n befejezésül a peer-to-peer hálózatok sajátosságait szociológiai nézÅ‘pontból elemezi, Milgram und Watts felismeréseit ismerteti (Alexander, 2005, 307–308.) Ám az is szerencsés, hogy ez az ismertetés éppenséggel nem utal a ma legbefolyásosabb hálózatkutatóra, Barabási Albert-Lászlóra. Mert noha az ún. skálafüggetlen hálózatok Barabási-féle elmélete (Barabási, 2003) nagyon is hozzájárul a kisvilág-jelenség megértéséhez, ennek az elméletnek a középpontjában nem a peer-to-peer mintázat áll, hanem a nagy csomópontok szerepe. A skálafüggetlen hálózatok sok olyan csomópontból állnak, amelyeknek kevés kapcsolatuk van (node), és kisszámú olyanból, amelyeknek nagyon sok mindenirányú kapcsolatuk van (hub). Sem a társadalom világában, sem a World Wide Web-en nem az a helyzet, hogy az egyes résztvevÅ‘k közötti kapcsolatok normális statisztikai eloszlást követnének; sem az emberi társadalom, sem a World Wide Web nem véletlen hálózat a szó matematikai értelmében. De éppen az átlagon felüli számú kapcsolatokkal rendelkezÅ‘ hubok megléte folytán lesznek a hálózatok olyan kisvilágokká, amelyekben a távolság tetszÅ‘leges két csomópont között mindössze néhány lépés. Több mint egymilliárd weboldal, írja Barabási, csak 19 kattintásra van egymástól. Hatmilliárd ember csak hat kézszorításnyira van egymástól. A társadalom világának node/hub-mintázata a háttérben persze mindig ott munkál, akár a mobiltelefóniát, akár a csetet, akár az e-mailt vizsgáljuk. Ám ez a mintázat nem nyilvánvaló, amikor cset-kontakt listánkra tekintünk. A mobiltelefon és az e-mail minden Dunbar-körben szerepet játszik; a cset új hangszerelésben ellenben, mint mondtuk, a két legbensÅ‘re látszik korlátozódni.


Diszrupció, interferencia, komplementaritás


A VoIP nem valami „világot megmozgatóan újâ€, véli Thor Alexander, „nohabár a telefonpiacot teljesen át fogja alakítani†(Alexander, 2005, 15.). A telefonpiac résztvevÅ‘i számára ez persze éppen eléggé megmozgatja a világot. Az eddigi fejlemények ebben a vonatkozásban is megfelelnek azoknak a várakozásoknak, amelyeket a Skype megteremtÅ‘i fogalmaztak meg. „Az igazi P2P – írták –, ha érett piacokon alkalmazzák, diszruptív technológia. A P2P-telefónia lett az a természetes következÅ‘ lépés, ahol a P2P szignifikáns diszruptív hatást érhetett el, és a Skype-ot azért alapítottuk, hogy kifejlesszük az elsÅ‘ P2P-telefonhálózatot.â€Amikor 2005 augusztusában az eBay internetes kereskedÅ‘oldal 2,6 milliárd amerikai dollárért megvette a Skype-ot, a The Economist 2005. szeptember 17-i számában külön összeállítást közölt Hogyan ölte meg az internet a telefonüzletet cím alatt, ezzel az üzenettel: „a Skype és hasonló szolgáltatások könyörtelenül elhozzák azt a jövÅ‘t, amelyben minden hangkommunikáció, közelre vagy távolra, költségmentes leszâ€, a beszédforgalomra alapozott bevétel hamarosan jócskán csökkenni fog mind a vezetékes, mind a mobiltársaságok esetében, miközben az utóbbiak feltehetÅ‘leg erÅ‘sebben lesznek érintve, hiszen a kiút a különbözÅ‘ szolgáltatások csokorba kötése ugyanazon szolgáltató által: szélessávú internethozzáférés, szórakoztatás (IPTV) és hang. A csokron belül pedig a hang, idÅ‘vel, alighanem ingyenes szolgáltatássá válik.

Mi lesz mobiltársunkból mindezen változások közepette? Megmarad-e mentÅ‘kötélnek, amely mindenkor összeköt bizalmas szolgáltatónkkal s azon át a hozzánk közelállókkal és számunkra fontos intézményekkel és tartalmakkal, avagy inkább ama kulccsá válik, amellyel, akárhol vagyunk is, kinyithatjuk az internet világára nyíló kaput? Vagy csak képzelem azt, hogy itt valami dilemma van? Úgy gondolom, hogy a dilemma valós; és hogy a mobilszolgáltatók nem fognak eltűnni. Azt hiszem, hogy a Skype-szerű felszabadító-diszruptív technológiák hosz-szabb távon nem lesznek képesek a globális szolgáltatók teljes lefedésű, egységes szolgáltatásait kiszorítani. Inkább az lesz a helyzet, hogy ama technológiákat éppen a globális szolgáltatók fogják végképp kibontakoztatni. Az internet-infrastruktúra pénzbe kerül, és a felhasználóknak elÅ‘bb-utóbb állniuk kell a költségeket. A hotspotok, a drótnélküli internethozzáférés tisztásai belátható idÅ‘n belül aligha lesznek mindenütt jelenlévÅ‘k és egymáshoz illeszkedÅ‘k. Rálelünk valamelyikükre, tábort verünk, és rákapcsolódunk a hálóra. A hotspotok inkább nomád, mint mobil életformát feltételeznek. A mobilkommunikáció végül is azt jelenti, hogy útközbenrÅ‘l kommunikálunk – mobiltársunk segítségével.


Kulcsszavak: cset, filozófia, hálózat, ismeretségi körök, másodlagos szóbeliség, mobiltelefon, Skype, szélessáv, VoIP


 1 Az Alcatel-SEL Alapítvány és a Humboldt-Universität zu Berlin SHAPES OF THINGS TO COME – Die Zukunft der Informationsgesellschaft című, 2006. február 15–17-én Berlinben rendezett konferenciáján tartott elÅ‘adás magyarra fordított, szerkesztett szövege. Az elÅ‘adás hátterét az az interdiszciplináris társadalomtudományi kutatás adta, amelyet az MTA és a T-Mobile Magyarország 2001 óta közösen folytat (lásd www.socialscience.t-mobile.hu).

 2 Az egyetlen kivétel Csermely Péter (vö. Csermely, 2005, 32.).



IRODALOM

Alexander, Thor (2005): Internet-Telefonie – VoIP für Alle! Technik, Geräte, Provider, Einsatz, Sicherheit. Hanser, München

Barabási Albert-László (2003): Behálózva – a hálózatok új tudománya, Magyar Könyvklub, Bp.

Carothers, John Colin (1959): Culture, Psychiatry and the Written Word. Psychiatry: Journal for the Study of Interpersonal Processes. 22, 307–320.

Csermely Péter (2005): A rejtett hálózatok ereje. Vince, Budapest

Curtius, Ernst Robert (1948): Europäische Literatur und Lateinisches Mittelalter. Francke, Bern

Donald, Merlin (1991): Origins of the Modern Mind: Three Stages in the Evolution of Culture and Cognition. Harvard University Press, Cambridge, MA

Döring, Nicola et al. (2006): Contents, Forms and Functions of Interpersonal Pictorial Messages in Online and Mobile Communication. In: Nyíri Kristóf (ed.): Mobile Understanding: The Epistemology of Ubiquitous Communication. Passagen Verlag, Wien, 197–207.

Dunbar, Robin I. M. (1996): Grooming, Gossip, and the Evolution of Language. Harvard University Press, Cambridge, MA

Dunbar, Robin I. M. (2002): Vannak-e kognitív korlátai az e-világnak? In: Nyíri Kristóf (ed.): Mobilközösség – mobilmegismerés: Tanulmányok. MTA Filozófiai Kutatóintézete, Budapest, 55–66.

Fox, K. (2001): Evolution, Alienation and Gossip: The Role of Mobile Telecommunications in the 21st Century. http://www.sirc.org/publik/gossip.shtml

Hajnal István (1998): Írásbeliség és fejlÅ‘dés. Replika. 30, 195–210.

Ivins, William Jr. (1953): Prints and Visual Communication. Routledge and Kegan Paul, London

Nyíri Kristóf (1994): SzövegszerkesztÅ‘vel gondolkodva. In: Erdélyi Ágnes – Lakatos András (eds.) Lehetséges-e egyáltalán? Márkus Györgynek – tanítványai. Atlantisz, Budapest, 361–377. Az angol eredeti rövidítetlen digitális változata: http://www.hunfi.hu/nyiri/KRB93_TLK.htm

Paivio, Allan (1971): Imagery and Verbal Processes. Holt, Rinehart and Winston, New York

Sadoski, Mark – Paivio, Allan (2001): Imagery and Text: A Dual Coding Theory of Reading and Writing. Lawrence Erlbaum Associates, Mahwah, NJ

Spence, J. and Holland, P. (eds) (1991): Family Snaps: The Meanings of Domestic Photography. Virago Press, London

Watts, Duncan J. – Strogatz, Steven H. (1998): Collective Dynamics of ‘Small-World’ Networks. Nature. 393, 440–442.


<-- Vissza a 2006/7 szám tartalomjegyzékére


<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra