Magyar Tudomány, 2006/7 800. o.

Humán tudományok



A nyelvtudomány ma


Kiefer Ferenc

az MTA rendes tagja, professor emeritus, MTA Nyelvtudományi Intézet

kiefer @ nytud.hu



1. A nyelvtudomány

a 20. század második felében


A 20. század második felében kevés tudományterület változott meg olyan mértékben, mint a nyelvtudomány. A század közepéig a nyelvtudományi kutatások többé-kevésbé a hagyományos mederben folytak és lényegében a történeti nyelvtudományra szorítkoztak. Leíró nyelvtanok ugyan születtek, amelyek különféle szempontok szerint osztályozott nyelvi adatokat közöltek, a nyelvi jelenségek közötti összefüggések magyarázatát azonban nem tekintették feladatuknak. Ezek a nyelvtanok többnyire preskriptív jellegű vonásokat is tartalmaztak, a helyesnek vélt nyelvhasználatot normának tekintették, amelyhez igazodni illett. A 60-as években már más képet látunk: a nyelvtudomány módszertanilag teljesen megújult, új nyelvészeti diszciplínák jöttek létre, a szinkrón kutatások a diakrón kutatásokat háttérbe szorították. A 70-es években már olyan nagyfokú a specializálódás, hogy az egyes tudományágak művelÅ‘i már nem föltétlenül tudnak egymással szót érteni. Ennek csak egyik oka volt a különféle irányzatokra jellemzÅ‘ sajátos terminológia használata, lényegesebb szerepet játszottak a nagyfokú elméleti-módszertani különbségekbÅ‘l adódó megértési problémák. A szinkrón nyelvészet már nemcsak a nyelvi adatok rögzítését és osztályozását tekintette feladatának, hanem a közöttük lévÅ‘ összefüggések feltárását és magyarázatát is, ami viszont elméletalkotás nélkül nem volt lehetséges. Ennek következtében viszonylag rövid idÅ‘ alatt a nyelvtudomány különbözÅ‘ területein az elméleti kutatások kerültek elÅ‘térbe. Ehhez járult a nyelvtudomány határainak elmosódása, a nyelvtudománynak más tudományokkal való társulása. A már korábban is létezÅ‘ pszicholingvisztika mellett létrejött a számítógépes nyelvészet, a nyelv társadalmi változatait vizsgáló szociolingvisztika, a logikai módszereket alkalmazó formális szemantika, a nyelv és agyműködés összefüggéseit vizsgáló neurolingvisztika.

A fent vázolt fejlÅ‘dés elindítója Ferdinand de Saussure genfi nyelvész volt, aki éppen száz évvel ezelÅ‘tt tartotta elsÅ‘ elÅ‘adásait a késÅ‘bb genfi strukturalizmusként ismertté vált nyelvelméletrÅ‘l. Saussure az Å‘t megelÅ‘zÅ‘ és vele egykorú nyelvtudomány eredményeinek és problémáinak ismeretében, kora színvonalának megfelelÅ‘ filozófiai, szociológiai műveltséggel, természettudományi olvasottsággal, igen magas logikai igényességgel áttekintette a nyelvvel foglalkozó tudomány helyzetét, alapelveinek rendszerét, és úgy találta, hogy kora nyelvtudománya pontatlan terminusokkal, rosszul definiált vagy definiálatlan fogalmi rendszerrel, inadekvát belsÅ‘ felosztással dolgozik, s e tekintetben más tudományokhoz képest elmaradt.

Saussure megkísérelte olyan axiómák, definíciók, osztályozási eljárások kiépítését, amelyek segítségével a nyelvtudomány megtalálja helyét a tudományok rendszerében, és világosan megalapozott, pontos szabályokkal és terminusokkal dolgozó tudománnyá válik. Saussure gondolatai azon-ban csak az 1930-as években váltak általánosabban ismertté,2 és elindítói lettek a genfin kívül (Charles Bally, Albert Sechehaye) több más strukturalista iskolának, így a prágainak (Roman Jakobson, Vilém Mathesius, Nyikolaj S. Trubeckoj), a koppenhágainak (Louis Hjelmslev, Viggo BrÅ™ndal), a londoninak (John Rupert Firth) és nem utolsósorban az amerikainak (Leonard Bloomfield, majd Zelig S. Harris, Charles F. Hockett, Henry Allan Gleason). Ezek az irányzatok a második világháborút megelÅ‘zÅ‘, majd azt követÅ‘ években fontos szerepet játszottak a szinkrón nyelvtudomány fejlÅ‘désében, a strukturalista iskolák korszaka azonban a 60-as évekre lényegében lezárult.

Az új – a Saussure-inél forradalmibb – változást a nyelvtudományban Noam Chomsky munkássága jelentette. A Chomsky-féle, ún. generatív nyelvelmélet, amely szívesen használt logikai és matematikai módszereket, a 60-as évek végétÅ‘l gyorsan terjedt, és hamarosan további nyelvészeti diszciplínák létrejöttét eredményezte. A hetvenes évek elejéig nem jött, és nem jöhetett létre nyelvészeti irányzat, amely ne foglalt volna állást Chomsky elméletével kapcsolatban, vagy amely figyelmen kívül hagyhatta volna Chomsky tanításait. Chomsky szerint a nyelvelmélet feladata az ideális beszélÅ‘ és hallgató homogénnek feltételezett nyelvi állapotának a leírása, ami kiváltotta a nyelv társadalmi szerepét hangsúlyozó nyelvészet reakcióját, és a szociolingvisztikai kutatások megerÅ‘södéséhez, illetve a szociolingvisztika önálló nyelvészeti diszciplínává válásához vezetett. Chomsky a nyelvi kompetenciára helyezte a hangsúlyt, kritikusai ellenhatásként a nyelvhasználat és a beszélt nyelv beszédhelyzettÅ‘l függÅ‘ funkcióinak a vizsgálatát tartották alapvetÅ‘bbnek, ami a nyelvészeti pragmatika kialakulását segítette elÅ‘. Mivel Chomsky a kompetencia vizsgálatában alapvetÅ‘ szerepet szánt a gyermek nyelvelsajátítása vizsgálatának, a pszicholingvisztika is divatos kutatási területté vált.

A generatív grammatika ún. sztenderd elméletének (1960-as évek közepe) az a tétele, hogy a mondatok felszínen megjelenÅ‘ szerkezete egy mélyebb szintű szerkezetre vezethetÅ‘ vissza, vezetett a generatív szemantika néven elhíresült elmélethez, amely a mondatok szemantikai értelmezése szempontjából összes lényeges információt a mondatok mélyszerkezetébe kívánta elhelyezni. Ennek következtében a mélyszerkezetben bizonyos pragmatikai, így a beszédaktusra vonatkozó információk is megjelentek, ami tovább erÅ‘sítette a pragmatika szerepét a nyelvleírásban. Mivel a mélyszerkezet formalizált változatai egyre inkább hasonlítottak a logikai predikátumkalkulus formuláihoz, a generatív szemantika művelÅ‘i úgy látták, hogy a formális logika formulái és a mélyszerkezeti reprezentációk között nincs lényegbevágó különbség. Az a törekvés, hogy a formális logikai eszközök alkalmasabbá váljanak a természetes nyelvi jelentések leírásához, a logikára is termékenyítÅ‘leg hatott, és a nyelvtudományban elindította a formális szemantikai (a nyelvi jelentés formális logikai eszközökkel történÅ‘) vizsgálatát. Chomskynak a matematikai módszerek iránti érdeklÅ‘dése mindenekelÅ‘tt a számítógépes nyelvészet fejlÅ‘désén érhetÅ‘ tetten. A 60-as évekbÅ‘l ismert matematikai vagy algebrai nyelvészet létrejötte tehát szintén Chomskynak köszönhetÅ‘. A nyelvtudomány ’matematizálása’ azonban sokakban ellenszenvet váltott ki, így – legalábbis részben – a formalista módszerek ellenhatásaként jött létre a kognitív nyelvészet, ami a nyelvpszichológia és a kulturális antropológia legújabb eredményeinek figyelembe vételével a nyelvhasználat kognitív magyarázatára törekszik.

A fejlÅ‘dés azonban nem hagyta érintetlenül a nyelvtan klasszikus területeit sem. A fonetika (a hangtan) már a strukturalizmus korai szakaszában kettévált: a tulajdonképpeni fonetikára, amely mindinkább a műszaki tudományok felé orientálódott, és a fonológiára, amely a hangok nyelvi funkcióit vizsgálta. A jelentéstan kettéválása szemantikára (a beszédhelyzettÅ‘l független jelentésre) és pragmatikára (a beszédhelyzetbÅ‘l adódó jelentés vizsgálatára) viszont már újabb fejlemény. A pragmatika, akárcsak a fonetika, határtudomány: érintkezik a szociológiával, pszichológiával és kulturális antropológiával.

A differenciálódás további állomását egy-egy nyelvészeti részdiszciplína egymástól sokszor független kutatási irányokra való szétesése jelentette. A szemantikában (a régi értelemben vett jelentéstanban) nem mindegy, hogy valaki a formális szemantika elkötelezettje-e vagy a kognitív szemantikáé, sÅ‘t strukturális szemantikaként továbbélnek a strukturalista szemantika legjobb hagyományai is. Ennek következtében a szemantikában három markáns, egymástól elkülönülÅ‘ irányzattal kell számolnunk.

Az egyes irányzatok közötti alapvetÅ‘ elméleti-módszertani különbségek megértési problémákat is jelenthettek. Egy kognitív vagy strukturális szemantikával foglalkozó nyelvész megfelelÅ‘ elÅ‘képzettség nélkül aligha fogja megérteni a formális szemantikai fejtegetéseket. Ugyanez vonatkozik számos más nyelvészeti részdiszciplínára, így a mondattanra is. A funkcionális mondattan művelÅ‘i alig tudnak szót érteni a generatív iskola követÅ‘ivel, és magán a generatív iskolán belül a különbözÅ‘ irányzatok képviselÅ‘i között sem mindig könnyű az értelmes kommunikáció.

A nagyfokú specializálódás következtében a kívülálló számára a mai nyelvtudomány helyzete kaotikusnak tűnhet, az általános nyelvtudomány művelÅ‘je pedig már régen feladta a reményt, hogy a nyelvtudományi kutatások különféle irányairól áttekintÅ‘ képet alkosson magának.


2. A nyelvtudományi kutatások helyzete Magyarországon


Magyarország abban a szerencsés helyzetben volt, hogy már a 60-as években megkezdÅ‘dhettek a modern nyelvészeti kutatások. Az Akadémia Számítástechnikai Központjában 1962-ben létrejött az elsÅ‘ számítógépes nyelvészeti kutatócsoport, és Debrecenben megkezdÅ‘dött az ÉrtelmezÅ‘ Szótár számítógépes feldolgozása. A 60-as évek közepe táján Európában csak néhány országban folytak ilyen jellegű kutatások (Szovjetunió, NDK, Csehszlovákia, Magyarország, Franciaország). Ugyancsak 1962-ben hallhattunk elÅ‘ször formális szemantikai és generatív nyelvelméleti elÅ‘adásokat egy Tihanyban rendezett nemzetközi konferencián. A 60-as évek vége felé – elsÅ‘ként Európában – megkezdÅ‘dött az ELTE Általános Nyelvészeti Tanszékén a modern nyelvészeti elméletek és módszerek rendszeres oktatása is. Egyidejűleg az MTA Nyelvtudományi Intézetében megindultak a generatív nyelvészeti kutatások. A 70-es évek végén, a 80-as évek elején a Nyelvtudományi Intézet vált a modern nyelvészeti kutatások magyarországi központjává. A 90-es évek elején az Intézetben az ELTE-vel való együttműködés keretében megalakult az Elméleti Nyelvészeti Szakcsoport, amely ma is kiemelkedÅ‘ szerepet játszik a modern nyelvészeti diszciplínák magyarországi oktatásában. A magyar nyelvtudomány tehát nemcsak hogy felzárkózott a nemzetközi nyelvtudományhoz, de több területen nemzetközileg is kiemelkedÅ‘ eredményeket tudott felmutatni.

(a) A magyar nyelv szerkezetének kutatása. A magyar nyelv sajátos földrajzi helyzete, rokoni kapcsolatai és a környezÅ‘ országok nyelvétÅ‘l lényegesen különbözÅ‘ szerkezete számos érdekes, más európai nyelv esetében kevésbé releváns kutatási témát kínál. A magyar nyelv szerkezetének vizsgálata terén büszkélkedhetünk talán a legtöbb nemzetközi sikerrel. Vajon mi az, amit a magyar nyelv kutatása nyújthat a nemzetközi nyelvtudomány számára, mi teszi különösen érdekessé a magyar nyelv szerkezetének kutatását? A magyar nyelvnek több olyan tulajdonsága van, amely az európai nyelvekben ismeretlen. Íme néhány példa.

(1) A magyar szórendrÅ‘l gyakran halljuk, hogy szabad, nem kötik meg olyan szigorú szabályok, mint például az angolt vagy a németet. Ez természetesen így nem igaz: a magyar szórend is szigorú szabályoknak engedelmeskedik, csakhogy ezek a szabályok nem fejezhetÅ‘k ki a megszokott nyelvtani (alany, állítmány) fogalmakkal. A vonatokon elszaporodtak a rablótámadások mondatban a következÅ‘ állítás fogalmazódik meg: a vonatokról azt állítjuk, hogy rajtuk elszaporodtak a rablótámadások. Más szóval, nem a mondat alanyáról állítunk valamit, hanem egy helyhatározói bÅ‘vítményrÅ‘l. A magyar mondatok szerkezetét tehát nem a grammatikai alany és állítmány, hanem a logikai alany (az, amirÅ‘l valamit állítunk) és a logikai állítmány (az, amit állítunk) szabja meg. Ez a felismerés ugyan nem teljesen új, Brassai Sámuel ugyanis már a 19. században ezt a felfogást képviselte, de gondolatai a magyar nyelvtanírási hagyományt érintetlenül hagyták. A magyar szórend szabályainak részletesebb kidolgozására csak a 20. század utolsó harmadában került sor; az elért eredményeknek köszönhetÅ‘en a magyar nyelvre vonatkozó kutatások elÅ‘kelÅ‘ helyet foglalnak el a nemzetközi nyelvelméleti kutatásokban.

(2) A magyar igekötÅ‘k szintaktikai viselkedésük és funkcióik szempontjából különböznek mind a germán, mind pedig a szláv nyelvek igekötÅ‘rendszerétÅ‘l. A német igekötÅ‘k között vannak elválóak és nem elválóak, de az igekötÅ‘k egyik esetben sem teszik egyértelműen befejezett szemléletűvé az igét (mint a magyarban a fÅ‘z–megfÅ‘z), a szláv igekötÅ‘k pedig igei prefixumok, és sohasem válnak el az igétÅ‘l, és ezért nem fordulhatnak elÅ‘ olyan szintaktikai szerkezetekben, mint a magyar igekötÅ‘k. Noha a magyar igekötÅ‘k funkcionális szempontból sok hasonlóságot mutatnak a szláv igekötÅ‘kkel, mozgékonyságuk miatt a szláv igekötÅ‘knél gazdagabb értelmezési lehetÅ‘séget kínálnak. Például a Hazajött az iskolából befejezett szemléletű mondat (az illetÅ‘ személy már otthon van), ezzel szemben a Jött haza az iskolából (amikor találkoztam vele) mondat fÅ‘mondata a hazajövetel folyamatát írja le (’útban volt hazafelé’), ami persze nem föltétlenül jelenti azt, hogy haza is ért. Az említett folyamatos szerkezet olyan hangtani (hangsúlyozási), mondattani (szórendi) és (az igekötÅ‘ jelentésével kapcsolatos) jelentéstani problémákat vet fel, amelyekkel a nyelvtudomány korábban nem foglalkozott.

(3) A magyar, mint tudjuk, agglutináló nyelv (a toldalékokat a szó után egymás mellé rakja, például ismer-tet-és-é-ért). Az agglutináló nyelvekre jellemzÅ‘ a gazdagabb, termékenyebb és szabályosabb szóképzés. Az egyik legtermékenyebb képzÅ‘nk az -ás, -és, amellyel igébÅ‘l fÅ‘nevet képzünk: írás, olvasás. A képzett szó bizonyos értelemben megtartja az alapszó igei természetét, ami egy sor elméletileg érdekes kérdést vet fel. Például a levélírás és újságolvasás esetében úgy tűnik, hogy az összetétel elÅ‘tagja tárgya az alapszónak. Ha ez valóban így van, akkor az igébÅ‘l képzett fÅ‘név megtartja az ige tárgyi vonzatra vonatkozó igényét. Az írás és olvasás ugyanakkor önállóan is megáll, nincs szüksége tárgyi vonzatra. Az igekötÅ‘s megírás, elolvasás esetében ezzel szemben más a helyzet: vonzatuk nélkül ezek a képzett fÅ‘nevek nem használhatók (a levél megírása, az újság elolvasása). Vajon mindkét esetben ugyanazzal a vonzatfogalommal van dolgunk? Figyeljük meg, hogy az utóbbi esetben a szerkezet tovább bÅ‘víthetÅ‘ (a levél megírása Péternek), az elÅ‘bbiben nem (*levélírás Péternek). Ebben a tekintetben is fontos különbségeket figyelhetünk meg a germán nyelvek és a magyar között (vö. az angol writing, reading és a német das Schreiben, das Lesen alakokkal). Az angol és német alakok többértelműek, a magyarban az igekötÅ‘s alakok egyértelműek (mindig van vonzatszerkezetük), az igekötÅ‘ nélküli alakok viszont – éppúgy, mint a németben és az angolban – sokszor többértelműek. A többértelműség megállapítása és az egyes jelentések egymástól való pontos elkülönítése a sokat vitatott problémák közé tartozik.

A nyelvtudományi kutatások egy tekintélyes része tehát a magyar nyelv szerkezetének pontosabb és elméletileg is alátámasztott leírására vonatkozik. Az alábbiakban röviden megemlítjük azokat az új kutatásokat is, amelyek ugyan nem a magyar nyelv nyelvtani sajátosságaira vonatkoznak, de szintén nemzetközileg figyelemreméltó eredményeket produkáltak. A kutatások nemzetközi jelentÅ‘sége ma már nem mindig választható el az Európai Unió elvárásaitól. Az Unió szemszögébÅ‘l két témakörben folyó kutatásokat kell külön kiemelnünk. Az egyik a nemzeti identitás megÅ‘rzését, illetve erÅ‘sítését szolgáló kutatások, a másik az elméleti alapkutatásokat öleli fel. A kettÅ‘ természetesen nem választható el élesen egymástól. Az alább felsorolt kutatások közül a (b), (c), (d) és (e) alattiak inkább az elsÅ‘, míg a fenti (a) és az alábbi (f) pontban említett kutatások inkább a második területhez tartoznak.

(b) A magyar nyelv egy- vagy többközpontúságának kérdését a kisebbségben élÅ‘ magyarok nyelvhasználatának vizsgálata veti fel. Az empirikus kutatásokból azt a következtetést kell levonni, hogy a magyar többközpontú nyelv, amelynek sztenderd változata országonként sajátos vonásokat mutat. Ennek a megközelítésnek nagy jelentÅ‘sége van nemcsak a nyelvi kodifikációban (például szótárírás), hanem az anyanyelvi oktatásban is

(c) A szociolingvisztikai kutatások kimutatták, hogy a magyarországi nyelvközösségre jellemzÅ‘ egyfelÅ‘l a stigmatizálás (helytelennek tartott alakok megbélyegzése), másfelÅ‘l a túlhelyesbítés (hiperkorrekció, a helyesnek vélt helytelen alakok használata.) A vizsgálat fontos adatokat szolgáltat a folyamatban lévÅ‘ nyelvi változások kutatásához és a magyar társadalom nyelvi világának jobb megismeréséhez.

(d) A korpusznyelvészeti kutatások elsÅ‘dleges célja egy Magyar Nemzeti Szövegtár létrehozása, amely a mai magyar írott nyelvhasználat átfogó mintája lehet. A korpusz valamilyen egységes szempont szerint kiválasztott és számítógéppel feldolgozott szövegek állományát jelenti. A korpusznyelvészet gyakorlati haszna abban áll, hogy a tényleges nyelvhasználatból vett nagy tömegű adat szilárd empirikus alapot nyújt egyrészt a nyelvleírás, másrészt a különféle számítógépes alkalmazások (nyelvi technológiák) számára.

(e) A számítógépes nyelvészeti kutatások annyira szerteágazóak, hogy a legfontosabb eredményeket sem tudjuk mind felsorolni. A személyi számítógép igényeit hivatott kiszolgálni a szoftvereknek egész sora: helyesírás- és nyelvhelyesség-ellenÅ‘rzés, elválasztás, szinonimák megadása. A nyelvi adatok feldolgozásához elemzÅ‘ rendszerekre van szükség, amelyek az alapkutatáshoz kapcsolódó kérdéseket is felvetnek. A nyelvtechnológia fontos szerepet játszik a gépi beszédelÅ‘állításban és -felismerésben is.

(f) A nyelv és az agy összefüggéseinek a vizsgálata a neurolingvisztika tárgya. A neurolingvisztikai modellek konstruálásához és ellenÅ‘rzéséhez szükséges adatanyag jelentÅ‘s része az agyi sérülések következtében beszédkárosodást szenvedett betegek teljesítményeinek megfigyelésébÅ‘l származik. A kutatás eredményei azt a hipotézist támasztják alá, amely szerint a mondatprodukálás és -megértés az agyban két külön elérhetÅ‘ségi útvonal egyidejű működtetésével történik. Az egyik a tartalmas szavak, a másik a nyelvtani összefüggések szótára felé vezet.

EbbÅ‘l a rövid áttekintésbÅ‘l is kitűnhet, hogy a magyar nyelvtudomány kutatási területei az elmúlt évtizedekben mennyire nemzetközivé vált. A nyelvtudománynak ma már nincs olyan területe, amely a nemzetközi trendektÅ‘l függetlenül művelhetÅ‘ lenne. És nincs olyan fontosabb nemzetközi kutatási irányzat sem, amelynek művelésébe a magyar nyelvtudomány ne kapcsolódott volna be.


Kulcsszavak: egy- vagy többközpontúság, diakrón kutatások, szociolingvisztika, pszicholingvisztika


1 Herman József Saussure-t értékelÅ‘ tanulmánya alapján. Vö. Saussure, 1997

2 Érdemes megjegyeznünk, hogy nálunk Gombocz Zoltán már 1924-ben felismerte a saussure-i strukturalizmus jelentÅ‘ségét. (Gombocz, 1924, 141–143.)

3 A prágai iskolát nálunk Laziczius Gyula (1896–1957) képviselte. Az amerikai strukturalizmus tanításait elÅ‘ször Antal László (1930-1993) alkalmazta magyar nyelvi anyagra az 50-es évek végén, a 60-as évek elején. A strukturalizmus azonban a magyar nyelvtudomány egészére nem volt hatással.

4 1957-ben jelent meg nyelvtudományi paradigmaváltást elindító Syntactic Structures című műve.

 5 A specializálódás mértékét jól mutatja a nemzetközi folyóiratok megnövekedett száma. A 60-as évekig 4-5 általános érdeklÅ‘désre számító nyelvtudományi folyóirat létezett, ma számuk meghaladja a kétszázat.

6 Vö. Brassainak a magyar mondatról írt és a Magyar Akadémiai ÉrtesítÅ‘ben (1860, 1863-65) megjelent munkáit.

7 A hagyományos témákban folyó kutatásokról (pl. nyelvtörténet, finnugor nyelvészet, fonetika) nem kívánunk most szólni, annak ellenére, hogy ezek a diszciplínák is gyökeres átalakuláson mentek át a legutóbbi évtizedekben.


Irodalom

Saussure, F. de (1997): Bevezetés az általános nyelvészetbe. (fordította: B. LÅ‘rinczy Éva), Corvina, Bp.

Gombocz Zoltán (1924): Saussure ismertetése. Magyar Nyelv. 20, 141–143.


<-- Vissza a 2006/7 szám tartalomjegyzékére


<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra