Magyar irodalomtudomány
a huszonegyedik század elején
Szegedy-Maszák Mihály
az MTA rendes tagja
szegedy @ ludens.elte.hu
1. Nemzetközi távlat
Milyen a magyar irodalomtudomány állapota a huszonegyedik század elején? Nehéz helyzetben van, akinek általános véleményt kell megfogalmaznia, hiszen legföljebb töredékét ismerheti a roppant szerteágazó tevékenységeknek. Senki sem tévedhetetlen, és a szellemi tudományok lényegébÅ‘l fakad, hogy egyetlen képviselÅ‘jük sem függetlenítheti magát saját elÅ‘ítéleteitÅ‘l.
Évtizedekkel ezelÅ‘tt talán joggal lehetett azért bírálni a magyar irodalomtörténészek többségét, hogy nem tartották számon igazán szakmájuk külföldi, jórészt nyugati teljesítményeit. A mai húszas-harmincas éveikben járó tudósok jelentÅ‘s részérÅ‘l ezt már egyáltalán nem lehet mondani. E tagadhatatlanul jelentÅ‘s változás részint a fiatalok tehetségének, részben annak köszönhetÅ‘, hogy a mai pályakezdÅ‘k sokkal könnyebben utazhatnak, mint elÅ‘deik. A hazai könyvtárak viszonylag kevéssé járulhattak hozzá ehhez az átalakuláshoz, mert csak igen keveset tudnak beszerezni a külföldi szakmunkákból. Sajnálkozva kell megállapítanom, hogy az MTA Könyvtárában az irodalmár még a nélkülözhetetlen alapmunkákat sem találhatja meg. Egy-két éve néhányan jegyzéket állítottunk össze a hiányzó kötetekbÅ‘l, de beszerzésükre pénzszűke miatt nem kerülhetett sor. Mindennapos gondom, hogy olyan könyveket kellene ajánlanom doktori hallgatóknak, amelyekhez Magyarországon egyáltalán nem lehet hozzáférni. Egyetlen megoldásként a fiatal irodalmár külföldre küldése kínálkozik.
Nem vitás, hogy a pályakezdÅ‘k többsége sok erÅ‘feszítést tesz a szakma külföldi eredményeinek megismerésére. Legföljebb az tehetÅ‘ szóvá, hogy a tájékozódás néha kissé egyoldalú. A szellemi vidékiesség legdurvább változata az elzárkózás a nemzetközi tudományosságtól. Választékosabb módja az a kísértés, hogy valamely külföldi szerzÅ‘t vagy irányzatot mások rovására részesítünk elÅ‘nyben – ami nagyon is érthetÅ‘ következménye a mostoha könyvtári állapotoknak.
Tagadhatatlan, hogy olyan sok könyv és folyóirat jelenik meg a világ különbözÅ‘ országaiban, hogy még akkor is lehetetlen összképet alkotni, ha eltekintünk a hazai hozzáférhetÅ‘ségtÅ‘l. ÉrthetÅ‘en erÅ‘s a kísértés némely szakmunkák elÅ‘térbe állítására. Ki is állíthatná, hogy elég tekintélye van annak eldöntéséhez, mi jelentÅ‘s és mi nem az. Semmiképpen sem formálhatok jogot értékítéletre. Inkább csak nagyon tétova jelzésekre, példaként két föltevésnek a megkockáztatására szorítkozhatom. Veszélyes lehet, ha az értelmezések tanulmányozása az értelmezett szövegek alapos ismeretének a rovására érvényesül. ElÅ‘fordul, hogy a fiatal irodalmár Jacques Derrida számos könyvét olvasta, de Jean-Jacques Rousseau műveit nem, vagy jórészt csak Paul de Man tanulmányai alapján ismeri William Wordsworth és Rainer Maria Rilke költészetét vagy Marcel Proust regényét, és Friedrich A. Kittler állításait a német tudós által mérlegelt, olvasható, látható s hallható anyag ismerete nélkül idézi. Talán az is igaz, hogy a korábbi évtizedekhez hasonlóan továbbra is kevés a kölcsönhatás magyar irodalomtörténet-írás és úgynevezett modern filológia között. Azok a tudósok, kik valamely külföldi irodalom szakavatott méltatását jelentÅ‘s magyar irodalomtörténeti munkássággal tudják párosítani, lényegében kivételnek számítanak.
Egykor úgy véltem, annak lehet érvényes ítélete a magyar irodalomról, akinek egy másik nyelvű irodalomról szerves képe van. Ma már nemcsak a ‘szerves kép’ mibenlétét látom igencsak kérdésesnek. Arra is rá kellett ébrednem, mennyire másféle szemlélet alakul ki az egyes nyelvekhez kapcsolódó művelÅ‘dések hatására. Úgy is fogalmazhatok: a magyar irodalomtudomány összehasonlíthatatlanul sokszínűbb ma, mint amilyen évtizedekkel ezelÅ‘tt volt, ám e gyökeres változás fokozódó megosztottságot is eredményezett. Nemcsak az nyilvánvaló, hogy a különbözÅ‘ tudósok végsÅ‘ szókincse – az általuk eleve adottnak vélt, tehát nem bizonyítandó fogalmak halmaza – sokszor összeférhetetlen. Némi túlzással azt lehetne mondani, elég valamely még ismeretlen fiatal irodalmár elsÅ‘ cikkébÅ‘l néhány mondatot elolvasni ahhoz, hogy tudjuk, melyik idegen nyelven olvas több-kevesebb rendszerességgel. KiemelkedÅ‘ tudósok vélik ámokfutónak egymást, megfeledkezvén arról, hogy a másik megértése a hermeneutika alapelvei közé tartozik. Tanulhatnánk a sajnálatosan korán eltávozott Bonyhai Gábor példájából. Fiatal korában, Rudolf Carnap híveként, ‘obskurantistának’ nevezte Friedrich Nietzschét és Martin Heideggert, akiknek munkáit késÅ‘bb nagyra becsülte.
A József Attila születésének századik évfordulója alkalmából rendezett ülésszakok – beleértve az MTA által rendezettet is – nagyon éles vitához vezettek. Hiba volna ezt fÅ‘ként személyeskedÅ‘nek mondani. Sokkal inkább arra lehetne fölhívni a figyelmet: ékesen megmutatkozott, mennyire eltérÅ‘ nyelven beszélnek s gondolkodnak a magyar tudósok, jórészt azért, mert mindegyikük más irodalomra figyel. EltérÅ‘ módon olvassák e költÅ‘ műveit azok, akik a német, francia vagy angolszász irodalomban mozognak otthonosan. Az általuk használt szaknyelv is távol áll egymástól. Ezért vélhetik tudománytalannak a másik szemléletét. Lehet József Attila verseit Gottfried Benn, a szürrealisták avagy Sylvia Plath művei felÅ‘l megközelíteni, csakhogy ezek az értelmezések nem érintkeznek egymással. E kísérletek viszonylagos kudarca arra emlékeztet, hogy az összehasonlító irodalomtudomány nem már meghaladott, de még el nem ért eszmény, legalábbis akkor, ha nem a hatások pozitivista tanulmányozásával azonosítjuk. Művelése létfontosságú, amennyiben arról akarjuk meggyÅ‘zni a világot, hogy a magyar irodalom nem csak e nemzet számára érték.
2. Irányzatok
MegkülönböztethetÅ‘k-e irányzatok a magyar irodalomtudományban? Elterjedtnek mondható a vélemény, hogy a strukturalizmus után a hermeneutika és a dekonstrukció jelentékeny, az új historizmus viszont jóval kisebb mértékben ösztönözte a hazai tudósokat. A szellemtudományok lényegüknél fogva nem ismerhetik a paradigmaváltást. Olyan döntÅ‘ szerepet játszik bennük a hagyományozódás, hogy erÅ‘sen kockázatosnak minÅ‘sülhet a korábbi meghaladásának igénye, pontosabban réginek és újnak egymástól elkülönítése. Szükséges-e emlékeztetni arra, hogy Hans-Georg Gadamer a megértés föltételeiként újra érvényt szerzett a fölvilágosodás némely képviselÅ‘i által megcáfoltnak hitt elÅ‘ítéleteknek, Derrida pedig azt állította, hogy ‘az értékÅ‘rzés és a forradalmiság szembeállítása már nem helytálló’ (Derrida, 1990, 261.)? Akár még úgy is fogalmazhatunk: e területen nagy kockázata lehet a divatszerűségnek. A művészetekben a késÅ‘bbi nem szükségszerűen múlja fölül a korábbit. Shakespeare óta nem volt ‘jobb’ színműíró, Johann Sebastian Bach óta ‘nagyobb’ zeneszerzÅ‘. Ady Endre nem nevezhetÅ‘ jobb költÅ‘nek Arany Jánoshoz képest. Bizonyos mértékig ugyanez vonatkozhat a művészetek értelmezésére, márcsak azért is, mert valamely mű megítélése mindig a hatástörténet függvénye. Heinrich Wölfflin vagy Thienemann Tivadar értekezÅ‘ műveit ma is érdemes olvasnunk. Ahogyan Christian Thielemann nem ‘szebben’, csak másként vezényli, mint ahogyan egykor Wilhelm Furtwängler tolmácsolta A nürnbergi mesterdalnokok-at, ugyanúgy az új historista Stephen Greenblatt sem ‘hitelesebben’, csak más módon magyarázza Shakespeare alkotásait, mint ahogyan egykor az ‘új kritikusok’ olvasták Å‘ket. Melyikünk merné állítani, hogy jobban érti Kemény Zsigmond regényeit Péterfy JenÅ‘nél?
Más kérdés, hogy csakis örülni lehet annak, hogy az irodalomtudomány határozottan nyitottabbá vált a legutóbbi évtizedekben. Félve mondom, hogy talán még a Magyar Tudományos Akadémia szerkezete is okolható az egyes területek indokolatlan elkülönültségéért. Aligha eszményi, hogy a történettudomány, a bölcselet s a művészettörténet más osztályhoz tartozik, mint a zenetörténet s az irodalomtudomány. Természetesen e kettÅ‘sség nem lehetett a fÅ‘ oka annak, hogy az irodalmárok és a történészek többsége sokáig nem tudott szakítani igazán azzal a rossz örökséggel, mely viszonylag kevés lehetÅ‘séget adott e két terület művelÅ‘inek együttműködésére. Újabban mindkét oldalról történtek örvendetes kezdeményezések. Akadt olyan történész, aki hasznosítani igyekezett az irodalmárok szempontjait, és jött létre olyan munka, amely a történelmi regény újraértelmezésére a két rokon szakma eredményeinek együttes bevonásával vállalkozott. FöltehetÅ‘ a kérdés, vajon a művelÅ‘déstudomány (cultural studies) irányában tájékozódó irodalmárok elég alaposan ismerik-e a rokon tudományok eredményeit, sÅ‘t a társművészeteket. Míg a zenetörténészek tesznek erÅ‘feszítéseket arra, hogy hasznosítsák az irodalmárok munkáit – példaként Vikárius László Modell és inspiráció Bartók zenei gondolkodásában: A hatás jelenségének értelmezéséhez (1999) című könyvére vagy Dalos Anna Forma, harmónia, ellenpont: Vázlatok Kodály Zoltán poétikájához c. kiadásra váró doktori értekezésére hivatkozhatnék –, nehéz volna megnevezni olyan irodalmár által készített munkát, mely figyelembe venné a zenetudomány eredményeit. Carl Dahlhaus jelentékeny mértékben járult hozzá a hermeneutika gazdagításához, eredményeinek hasznosítását mégsem találhatjuk meg irodalmáraink munkáiban. Lehet hangsúlyozni az ismereteket közlÅ‘ s továbbító közegek (médiumok) jelentÅ‘ségét az irodalomban, de ez a látható s hallgató lejegyzÅ‘ rendszerek alapos tanulmányozását is igényli. Az irodalomtudomány kitágulásának egyelÅ‘re három iránya érdemel föltétlen elismerést: azoknak a tevékenysége, akik fordításokkal, eredeti tanulmányokkal, a Theatron című folyóirattal és oktatóként határozott kezdeményezést tesznek a színháztudomány önállósodására, azok a munkák, amelyek kép és szöveg viszonyával foglalkoznak a romantika vagy az avantgárd korában, végül az együttműködés néprajztudósokkal, amelyre a szó- és írásbeliség viszonyát elemzÅ‘, 2004 decemberében rendezett ülésszak szolgáltatott példát. A Magyar színháztörténet 2005-ben kiadott, az 1920 és 1949 közötti korszakot tárgyaló harmadik kötete, a Történelem, kultúra, medialitás (Kulcsár Szabó – Szirák, 2003) nevet viselÅ‘ tanulmánygyűjtemény, valamint a Folklór és irodalom (Szemerkényi, 2005) című kötet tanúsíthatja e vizsgálódások eredményességét.
3. Irodalomtörténet, elmélet,
bírálat (kritika)
A régebbi korokkal foglalkozó magyar irodalmárokat olykor azért kárhoztatják, mert ‘nem tartanak lépést’ az irodalomelmélet nemzetközi alakulásával. A szövegkiadások jelentÅ‘ségét menthetetlen rövidlátás volna kétségbe vonni, tehát a kifogások csakis magyarázó tanulmányokra, történeti eszmefuttatásokra vonatkozhatnak. Korántsem tagadnám a pozitivista örökség, az értelmezést késÅ‘bbre halasztó adatolás továbbélését, de azért megfogalmaznám azt a sejtést, hogy középkori, reneszánsz vagy barokk szövegeket nem egészen úgy olvasunk, mint huszadik századi műveket. Az irodalom mibenléte nem tekinthetÅ‘ történetileg változatlannak. Nem zárhatom ki a Mária-siralomnak olyan magyarázatát, amely a nemiséget elÅ‘térbe állító szemlélet (feminista kritika vagy gender studies) jegyében fogant, de úgy vélem, e szöveget egészen más elÅ‘föltevésekkel olvasom, mint Kukorelly Endre valamely versnek nevezhetÅ‘ alkotását. A legnagyobb nyelvi közösségek művelÅ‘désének emlékei még inkább emlékeztethetnek arra, hogy a nyelv – ha úgy tetszik, a történelem – ellenállása, az idÅ‘beli távolság, mely a megnyilatkozást elválasztja az olvasótól, rányomhatja a bélyegét az értelmezés módjára. Bármeny-nyire igaz, hogy a szakszerűség elválaszthatatlan attól, hogy valamely adott korszakban legyünk otthon, nem üdvös igazán, ha a tudósnak szűk az idÅ‘beli távlata. Nemcsak a barokk szakértÅ‘in lehet számon kérni a huszadik századi irodalomelmélet, de az avantgárddal foglalkozókon is a barokk irodalom ismeretét. Mivel a múlt mindig tovább él, aligha szerencsés, hogy a magyar irodalmárok jelentÅ‘s része enged a piac követelményeinek, és kizárólag jelenkori művekkel foglalkozik. Az angolszász ‘új kritika’, a német hermeneutika, a francia strukturalizmus, sÅ‘t a dekonstrukció s az új historizmus képviselÅ‘i is vállalkoztak különbözÅ‘ idÅ‘szakokban keletkezett alkotások magyarázatára. A Sir Gawain és a zöld lovag másféle megközelítést igényel a befogadótól, mint John Kinsella valamelyik költeménye. Elmélet és történetírás örvendetesen közeledett egymáshoz az elmúlt évtizedekben, de talán nem szükségszerű fölidézni, hogy a hermeneutika fontos összetevÅ‘je, a hatástörténet szöveg és értelmezÅ‘ távolságára is emlékeztet. BecsülendÅ‘ minden olyan kísérlet, amely az irodalom létezési módjának történeti változékonyságára, a kánonképzÅ‘ intézmények hatására irányítja a figyelmet.
Lehetséges, minden idÅ‘szakra jellemzÅ‘, hogy a múlt valamelyik szakasza háttérbe kerül. Ha nem csalódom, Ady vagy a népi írók műveinek értelmezése meglehetÅ‘sen hanyatlott a legutóbbi egy-két évtizedben. A tizenkilencedik századi magyar irodalom méltatása viszont örvendetesen föllendült a közelmúlthoz képest, s a Kosztolányi DezsÅ‘ műveit elemzÅ‘ szakirodalom jelentékeny gyarapodása után Krúdy Gyula alkotásainak újraértékelése is folyamatban van.
Az is figyelemre méltó eredmény, hogy a napi, közéleti bírálat uralmát háttérbe szorította a szakszerűség. A legfiatalabb nemzedék egyes tagjai bátran mérlegre teszik idÅ‘sebb tudósok eredményeit. Csakis az tehetÅ‘ szóvá, hogy némely folyóiratok és csoportosulások szellemi, sÅ‘t olykor eszmei – néha már-már politikai – elkötelezettség s összetartozás jegyében megfogalmazott bírálatokat jelentetnek meg. Nem egészséges, ha elÅ‘re lehet tudni, melyik folyóirat s értekezÅ‘ miként fogja értékelni valamely szerzÅ‘ legújabb kötetét.
4. Nyelv
2005-ben, a Magyar Tudomány Napján, Kontra Miklós azt állította, hogy a magyar lakosságot a nyelvi elszigetelÅ‘dés veszélye fenyegeti. Osztom e félelmét. Kevéssé tudunk jól idegen nyelven. A hangsúlynak e mondat harmadik szavára kell esnie, mivel a szellemtudományok művelÅ‘inek, különösen pedig az irodalommal foglalkozó tudósoknak valószínűleg még a természettudósoknál is jobban kell beszélnie angolul, franciául, németül, spanyolul avagy oroszul, hiszen számukra nem eszköz a nyelv. Az is igaz viszont, hogy ugyanezért a magyar nyelv is sokkal, szinte összehasonlíthatatlanul sokkal többet jelent annak számára, aki költeményeket, regényeket, színműveket vagy akár értekezéseket mérlegel. Ezért sem hagyható teljesen figyelmen kívül, hogy a műveltebb olvasók közül is sokan úgy vélekednek: a magyar irodalomtudósok egy része afféle tolvajnyelven ír. Tagadhatatlan, hogy a szaknyelv megértése mindig erÅ‘feszítést igényel a befogadótól, s minden idegen nyelven olvasónak az anyanyelvi megnyilatkozásán érezni lehet a másodikként vagy harmadikként megtanult nyelv nyomát, de aligha mondható szerencsésnek, ha a magyar mondatok fölszíne mögött jól észrevehetÅ‘ azoknak az idegen szövegeknek a nyelvtana, amelyeket a szerzÅ‘ olvasott. Heideggert nem könnyű érteni, de nem azért, mert nem németül gondolkodott. A hermeneutika öröksége elválaszthatatlan a nyelv komoly tiszteletétÅ‘l. Sem Wilhelm von Humboldt, sem Kosztolányi DezsÅ‘ nem kedvelte a nyelvközötti megfogalmazást. Valamely nyelven írni annyit jelent, hogy benne állunk egy hagyományban.
Az egységesülés (mondialisation, globalisation) óhatatlanul arra is ösztönzi a magyar irodalom szakértÅ‘it, hogy próbálkozzanak a más nyelven megszólalással. Ez egyrészt némi küzdelemhez vezethet a legelterjedtebb nyelvek között – a CEU angol, az Andrássy Egyetem német nyelvű, s német nyelvű magyar irodalomtörténet is készül –, másfelÅ‘l választás elé állítja a tudósokat: vagy fordítókra hagyatkoznak, vagy saját maguk kísérletezhetnek idegen nyelven fogalmazással.
A természettudósok számára talán nem egészen érthetÅ‘, mennyire nehéz is az idegen nyelven megjelenés a szellemi tudományok művelÅ‘inek esetében. Mivel Magyarországon valójában nem létezik a fordítások szakszerű bírálata, kevesen tudják, mennyire szánalmasan gyenge némely magyarul készült szellemtudományi tanulmány idegen nyelvű változata. Egykor a Corvina Kiadó több idegen nyelven is közreadott egy magyar irodalomtörténetet, nem számolván azzal, hogy az angolul olvasó közönség igényei, hagyományai, megszokásai, szerkezete merÅ‘ben különböznek attól, amit a németül olvasók várhatnak.
Mivel az irodalomtudománynak (még?) nincs nemzetközileg elfogadott közös nyelve, magyarul írt tanulmány idegen nyelvre fordítása kizárólag akkor lehet jó megoldás, ha az átültetés az úgynevezett szépirodalmi szövegek legjobb fordításaihoz hasonlít, vagyis a célnyelven teljes jogú értekezésnek bizonyul. Elvileg tehát az a szerencsés, ha a szerzÅ‘ maga otthonosan mozog a célnyelv művelÅ‘dési (kulturális) hagyományaiban. Akkor viszont nincs szüksége fordítóra. Talán nem kell bizonygatni, hogy inkább ábrándról, mintsem megvalósítható lehetÅ‘ségrÅ‘l van szó. A magyar irodalomról idegen nyelven megjelent munkák sikere a magyar költemények s regények fordításaihoz hasonlít. Inkább tartja számon Å‘ket a magyar, mint a külföldi közönség. Fájdalmas ezt leszögezni, különösen akkor, ha tudjuk, mennyi becsülendÅ‘ erÅ‘feszítésre került sor ezen a területen. A sanyarú helyzeten talán a fordítástudomány segíthet, melynek a napjainkban kibontakozó kezdeményezései különösen sokat ígérnek a magyar irodalomtudomány jövÅ‘je szempontjából.
5. Tudomány és oktatás
1956 után az irodalomtudomány külföldi eredményeinek magyarországi megismertetését jórészt az MTA Irodalomtörténeti, majd 1969-tÅ‘l Irodalomtudományi Intézete elnevezésű kutatóhely vállalta magára, szemben a felsÅ‘oktatással, amely elzárkózott a nemzetközi hatásoktól. A késÅ‘bbiekben e szembenállás fokozatosan enyhült, bár teljesen nem szűnt meg, mert az egyetemeknek úgy adtak önállóságot, hogy elÅ‘tte nem mérlegelték, célszerű-e minden oktatót megtartani, aki 1990 elÅ‘tt kapott állást a felsÅ‘oktatásban. Ma is tanítanak olyanok, akiknek tudományos tevékenységük nem jelentÅ‘s, ezért arra kényszerülnek, hogy ügyintézÅ‘ döntéseikkel, a szakmai csoportosulások közötti ellentétek kiélezésével biztosítsák saját túlélésüket.
Napjainkra újabb válság is kialakult az egyetemi, sÅ‘t a középfokú oktatásban. Félek attól, hogy a zene, a művészetek, sÅ‘t az irodalom középiskolai tanítása is csorbát szenvedhet a jövÅ‘ben, holott mindhárom döntÅ‘ szerepet játszott a magyar művelÅ‘dés örökségében. Túlzottan sok egyetem jött létre, s a tanárok, sÅ‘t az oktatás irányítói között olyanok is akadnak, akik nem alkotó tudósok, és úgy hoznak döntéseket, hogy nem veszik figyelembe a szakszerűség igényeit.
Évtizedekkel ezelÅ‘tt a pártközpont egész napos értekezletet hívott össze egy irodalommal foglalkozó középiskolai tankönyv megvitatására. A közelmúltban egy felelÅ‘s állami vezetÅ‘ kétségbe vonta az olyan kutatóintézetek támogathatóságát, amelyek tevékenysége nem hoz közvetlen gazdasági hasznot. A ‘bolognai folyamat’ ürügyén olyan tervezet is létrejött, amely a felsÅ‘oktatásban háttérbe szorította az irodalomtudományt. A hároméves (B. A. szintű) képzés elindítása lényegében a középfokú oktatás szintjére süllyeszti le az egyetemi képzés elsÅ‘ szakaszát. Olyanok hivatkoznak az észak-amerikai példára, akiknek nem sok fogalmuk van arról, milyen alacsony szintű a középiskola az Egyesült Államokban, s talán nem is tanítottak amerikai egyetemen. ‘A Mesterszakok listája a Dékáni Kollégium 2005. október 26-i ülésén elhangzottak szerint’ című, 2005. október 28-án kelt irat tizenöt ‘alapszak’-ot sorol fel. Közülük a ‘magyar’ a ‘magyar nyelv és irodalom, finnugrisztika s nyelvtudomány (alkalmazott nyelvészet, elméleti nyelvészet)’ elnevezésű ‘javasolt mesterszakok’-at tartalmazza. Ezzel egyenrangú az ‘andragógia’ alapszak, melynek szakirányai az ‘andragógia, emberi erÅ‘forrás-fejlesztés, kulturális mediátor és a pályaszervezési tanácsadó’. Bizonyosra vehetÅ‘, hogy átalakul e tervezet, mire e sorok megjelennek – részben a tiltakozásunk miatt is -, de aligha merÅ‘ véletlen, hogy létrejöhetett olyan változat, amelyben a ‘magyar nyelv és irodalom’ és az ‘emberi erÅ‘forrás-fejlesztés’ egymással egyenrangú ‘javasolt mesterszak’-ként szerepelt. További kérdés, miként alakul majd az irodalom oktatása a ‘bolognai folyamat’ kibontakozása után. Remélem, nem indokolt az a gyanúm, hogy egyelÅ‘re még kevéssé lehet elÅ‘re látni a 2006. szeptemberében bevezetendÅ‘ változtatások következményeit.
6. Piac és tudomány
Magától értetÅ‘dik, hogy a magyar irodalomtudomány helyzetére a kiadás, megjelentetés is hatással van. Miközben nagyon sok folyóirat közöl cikket irodalmártól, a szigorú értelemben vett tudományos kiadás helyzete korántsem megnyugtató. A 2005 májusában tartott közgyűlésen az MTA elnöke példamutatóan nemes kezdeményezést tett, amidÅ‘n társadalomtudományi kiadó létrehozásáért szállt síkra. Nem tudom, hol tart e kezdeményezés, de sikere javítaná az irodalomtudomány helyzetét.
A gondok egy része a pályázati rendszer bevezetésével függ össze, ami nem minden szempontból vezetett szerencsés eredményekhez. Nem egyszerűen arról van szó, hogy egyes esetekben kiváló tudósok kényszerültek arra, hogy saját egyéni munkájuk rovására, a szakmai utánpótlás biztosítása érdekében kissé mondvacsinált vállalkozásokba fogjanak, idejüknek jelentÅ‘s részét ügyintézésre fordítsák, s a határidÅ‘ kényszerének hatására olyan tanulmánykötet legyen az eredmény, amelynek egysége nem mondható maradéktalannak. Az is kifogásolható, hogy a pályázati részvétel olykor s bizonyos mértékig újratermeli a Kádár-korszakra jellemzÅ‘ hatalmi kiszolgáltatottságot. A benyújtott tervezetek elbírálásakor személyi ellentétek is keresztezhetik a szakmai szempontokat, a fiatal tudós pedig egy idÅ‘re óhatatlanul is a pályázat irányítójának alárendeltje lesz. Mindkét félen múlik, hogyan alakul a kapcsolat. Kölcsönös megértés esetében a sikeres doktori értekezés elkészülte után korán önállósulhat a fiatal tudós, az eszmecsere sikertelensége viszont nem szükségszerűen gátolja meg, hogy az emberiesség jegyében, rite minÅ‘sítéssel akkor is elfogadtassék a munka, ha a témavezetÅ‘ elégedetlen az eredménnyel. Az idÅ‘sebb s a pályakezdÅ‘ tudós eltérÅ‘ érdekeinek egyeztetésére sincs esély akkor, ha a doktori hallgató alattvalói magatartással hárítja el a szakmai tanácsokat; úgy tesz, mintha minden észrevételt elfogadna, holott lepereg róla a bírálat. A múltban nagy színvonalbeli különbség volt egyes kandidátusi értekezések között. A jelenben is nagyon egyenetlen a PhD-értekezések minÅ‘sége, s az állásokra pályázáskor már inkább csak a doktorátus megléte, nem pedig a minÅ‘sítése számít. Talán csak az akadémiai doktori munkáknál érvényesülhet következetesebben a szakmai szigor, mert ott már értelemszerűen kevésbé juthat szóhoz a személyi függÅ‘ség.
2005-ben nem hálás föladat mérlegelni a magyar irodalomtudomány helyzetét. FÅ‘ként azért nem, mert a piaci törvények érvényesülése nem teszi lehetÅ‘vé igazán a hosszabb távú tervezést. ÉgetÅ‘ szükség volna arra, hogy az anyagi támogatás döntÅ‘hozói fölismerjék: a pillanatnyi haszontól független, lassú, fáradságos tevékenységgel létrehozható szellemi értékek a magyar művelÅ‘désnek nemcsak a továbbfejlÅ‘déséhez, de puszta fönnmaradásához is nélkülözhetetlenek.
Kulcsszavak: irányzatok, kritika, nyelv, oktatás, kutatás
Irodalom
Derrida, Jacques (1990): Limited Inc. Galilée, Paris
Vikárius László (1999): Modell és inspiráció Bartók zenei gondolkodásában: A hatás jelenségének értelmezéséhez. Ars Longa–Jelenkor, Pécs
Kulcsár Szabó ErnÅ‘ – Szirák Péter (szerk.) (2003): Történelem, kultúra, medialitás. Balassi, Budapest
Szemerkényi Ágnes (szerk.) (2005): Folklór és irodalom. Akadémiai, Budapest
<-- Vissza a 2006/7 szám tartalomjegyzékére
<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra