Magyar Tudomány, 2006/3 378. o.

Könyvszemle


John Lukacs -

A történelmi tudat

avagy a múlt emlékezete

Hálás és hálátlan feladat is egyben egy "régi" könyv ismertetése. Hálás, mert a könyv és a szerző utóéletéről rengeteg információ áll a recenzens rendelkezésére, s hálátlan, mert ugyanezen információk sokszor már az olvasóközönség számára is nyilvánvalóak. Ugyan mi új mondható még el egy, a '60-as évek végén íródott munkáról? Lehet-e egyáltalán bármi aktualitása egy ilyen könyvnek?

A magyar kiadó szerint feltétlenül, hiszen mintegy két évtizeddel az amerikai második kiadás megjelenése után nálunk is olvasható John Lukacs történelemről szóló - de nem történeti - munkája. Lukacs történelemkönyvei a rendszerváltás óta sorra jelentek meg magyar nyelven, méltán népszerűsítve a nem csak "hazánkban világhírű" magyar származású professzort. Úgy vélem, ez a munka nem pusztán a soron következő része a Lukacs-életművet magyarító daraboknak. Sokkal inkább Lukacs egyik legfontosabb munkáját veszi kezébe az olvasó, ha bizalmat szavaz e könyvnek. Lukacs történészi hitvallása, módszertani alapvetései éppúgy részét képezik a tanulmánykötetnek, mint történelem- és tudományfilozófiai gondolatainak kifejtése. Utóbbiak szerepeltetését Lukacs számára az tette szükségszerűvé, hogy azok fényében világítsa meg historiográfiájának lényegét. S már ezzel is - a módszertan módszertanával - messze előtte járt mindannak, amit a történeti és filozófiai gondolkodás a '70-es, '80-as években magáévá tett. Nem véletlen tehát, hogy a könyv '85-ös második kiadása legalább olyan aktuális volt, mint a mostani magyar kiadás. Lukacs könyve európai tudományfilozófus és tudásszociológus körökben mindezidáig reflektálatlan volt, ezt a hiányt igyekszem pótolni a továbbiakban.

"A történelem olyan gondolkodásmód, amelynek nincs saját metódusa, nyelvezete (kiemelések tőlem - F. P.) vagy szakzsargonja, mivel mindennapi nyelven írják, beszélik és gondolkoznak róla" (15.) - ezzel a felütéssel kezdi a szerző, előrevetítve a könyv egészének szemléletmódját. Lukacs ezzel több dolgot is mindjárt az elején tisztázni kíván. Először is nyomatékossá teszi, hogy magáról a "történelemről való gondolkodás" lesz a könyv témája, s ezzel a bátor húzással ismeretelméleti irányba tolja a történelem módszertanának kérdését. Ez igencsak merész vállalkozásnak tűnhetett egy olyan időszakban, amikor a leírt oldalak és lábjegyzetek száma volt az elsődleges fokmérője a történeti munkáknak. Lukacs ostorozza a pozitivista történetírást, rámutatva a "tudományos" történelem végére, a "törvényeken" alapuló történetfilozófiák tarthatatlanságára. Ugyanakkor leszögezi: a történetírásnak nincs is saját módszertana, teljesen hétköznapi nyelven íródik, s éppen ezért "bárki" művelheti. Elitizmus- és pozitivizmusellenessége kapcsán első látásra úgy tűnik, mintha a történész minőségi fokmérője mindössze annyi lenne: kinek mennyi tudása van egy adott időszakot illetően. Ugyanakkor már a problémafelvetés módja is azt tükrözi, s a későbbiekből is az derül ki, hogy ennél azért többről van szó.

Lukacs masszív tudományfilozófiába kezd annak érdekében, hogy megfelelő hátteret biztosítson már-már feyerabendi "módszertanának". Leszögezi, hogy az "eszmék önmagukban véve nem válnak el az emberektől, akik kiötlik, kifejezésre juttatják, képviselik, megtestesítik őket" (21.). Az emberek tudásával kapcsolatosan nemcsak az a fontos, hogy mit tudnak, hanem az is, hogyan jutnak ehhez a tudáshoz, és hogy miért éppen ezt vagy azt gondolják. "Bizonyos intézményesült eszmék képtelenségük dacára tartják magukat" (22.) - utal a szerző az amerikai és szovjet oktatás maradiságára. Ez a gondolata ugyanakkor jól példázza azt a bürokratikus rend és a hétköznapi gondolkodás közötti lépéshátrányt, amely áthidalhatatlanul jelen van a későújkori liberális demokráciákban is. A statikus bürokrácia nem képes követni a társadalmi gondolkodás, a közgondolkodás vagy akár a tudományos és politikai gondolkodás dinamizmusát, esetleges és utólagos korrekciók segítségével mindig csak azok után kullog. Aligha kétséges, hogy Max Weber köszön vissza az írásból akkor, amikor a közép- és ókori arisztokráciát felváltó bürokrácia időszakáról beszél a szerző. Tudás és bürokrácia viszonyának újragondolása azonban újszerű, tudásszociológiailag még ma is kiaknázatlan terület, egyedül talán Zygmunt Bauman utóbbi időben megjelent írásai indulnak ebbe az irányba.

Lukacs tudással kapcsolatos gondolatai kifejtése közben olyan szerzőket említ, mint William James, R. G. Collingwood és Owen Barfield. Különösen utóbbit tekinti Lukacs szellemi atyjának. Barfield népszerűségét mutatja, hogy az USA-ban mind a mai napig konferenciákat szerveznek a barfieldiánusok számára. Barfield ugyan nem volt történész, de komoly figyelmet szentelt a gondolkodás történeti dimenziójának, melyet "egzisztenciális rátalálásként" aposztrofált. A historicizmus (vagy németesen Historismus) évszázados hagyománya időről időre új erőre kap. A 20. század története a historizmus és ahistorizmus küzdelmeként is leírható. Lukacs jelen munkájában világossá teszi, hogy nem kíván e vita részese lenni. "A fejlődés a racionalizmustól a historicizmuson át a historicitás felé halad" - írja (33.). A historicitás Lukacs által javasolt változatában feltehetőleg a szintén magyar Michael Polanyitól származó gondolatok (personal knowledge, participation) is ott vannak a háttérben. (Lukacs többször hangsúlyozza, hogy nem tartja fontosnak a gondolatai mögötti teljes irodalomjegyzékek felsorakoztatását - ezzel is érzékeltetve a szcientista történetírástól való távolságtartását.)

A történelem analógiájára a tudás tekintetében is változás érzékelhető: a hangsúly az objektív tudás felismeréséről a szubjektív tudáson át a személyes és résztvevő tudásra tevődött át. A tudás nem passzív befogadói tevékenység eredménye, hanem valódi, aktív cselekvés során jön létre, szorosabbá téve vélekedő (knower) és tudás (knowledge) kapcsolatát. A tudás korlátozottságának és kollektív jellegének hangsúlyozásával, a "haladás" fejlődéselméleti modelljének elvetésével Lukacs egyértelműen a modern történeti és tudásszociológiai gondolkodás előfutárának tekinthető. A tudásfogalom éppen annak korlátozottságát felismerve telik meg tartalommal - vallja a szerző. A tudás immár nem az örök érvényű igazságok kinyilatkoztatása, hanem személyes és korlátozott jelenség.

A történelem mint "szigorú tudománnyal" szembeni ellenvetéseit Lukacs a természettudományok tükrében fejti ki. A természettudományokat módszertanilag szigorúbb területeknek tekinti, hiszen - mint már utaltunk rá - a történetírástól elvitat mindenfajta általános metodológiai szabályszerűséget. Az oksági viszonyok a legkevésbé sem determináltak a történetírásban, nincsenek örök szabályok, nincs helye semmiféle történetfilozófiának. Amíg a természettudomány a jellemzővel, a megismételhetővel, addig a történelem alapvetően az egyedi jelenségekkel foglalkozik. A történelemről való gondolkodásban fontos szerep jut az emlékeknek, a visszaemlékezésnek, "mert a gondolkodásban mindig megtalálható valamilyen konstrukció; engem e konstrukció fejlődése érdekel" (44.) - írja meggyőződéssel Lukacs, bár e koncepció természetéről nem tudunk meg semmi közelebbit. A természettudomány és történelem módszertani viszonyát a predikció felől is megközelíthetjük: a természettudományok számára alapvető, hogy elméleteik segítségével kiszámítható módon írják le a valóságot, a történetírás ezzel szemben kiszámíthatatlan, univerzális elméletek hiányában nem mondhat semmit számunkra a jövő eseményeiről.

Lukacs a történelmi gondolkodás kialakulását tipikusan a nyugati civilizációhoz köti, mivel szerinte "a történelmi gondolkodás a természettudományos módszer határainak felismeréséhez kapcsolódik, míg a világ többi része csak mostanában kezdi elvetni a »preszcientifikus« korból hagyományozódott némely szokását a tudományos civilizáció kategóriái és gyakorlatai kedvéért" (70.; kiemelés tőlem - F. P.). Első pillantásra meglepő lehet, hogy Lukacs a "történelmi gondolkodás" kialakulását egy természettudományos fordulattal kapcsolja össze. Ez a "történelmi gondolkodás" persze nem a görög vagy zsidó történeti gondolkodást, de nem is a historicizmus hegeli-marxi kategóriáját jelenti, hanem egy új történelmi gondolkodásformát jelöl, amelyet Lukacs historicitásnak nevez. A historicitás tehát olyan "posztszcientifikus" személyes tudást jelöl, amely nagyjából a történelembe helyezett önmagunk megismerését jelenti. Ezzel a történelembe helyezéssel pedig gondolkodásunk történelmi jellegére mutat rá. Lukacs azonban nem elégszik meg ennyivel: metafizikai igénnyel fogalmazza meg mondanivalóját: "a »posztszcientifikus« gondolkodás egyik lényege az a felismerés, hogy az univerzum »alanyokra« és »tárgyakra« való descartes-i felosztásának többé nincs értelme" (70.). Nemcsak gondolkodásunk történetiségét hirdeti, hanem az objektum-szubjektum dichotómia kanti-descartes-i kategóriáinak meghaladásának szükségességét is felveti. Később ismét felteszi a kérdést: "vajon a valósághoz hű megfigyelés szükséges feltétele-e a megfigyelő és a megfigyelt tárgy teljes különválasztása?" (144.). Ezekkel a gondolataival nemcsak a tudásszociológia klasszikusait idézi meg, de megelőlegezi a tudásszociológiában a '80-as évek óta végbement változásokat is. Bruno Latour 1993-ban jelenteti meg Sohasem voltunk modernek (We Have Never Been Modern) című munkáját, ahol először érvel a dichotómia megszüntetésének szükségessége mellett. Legalábbis figyelemre méltó, hogy Lukacs hogyan előlegezi meg a latouriánus metafizikai törekvéseket.

A személyes tényező kapcsán mégis a történeti tudás és a természettudományos és matematikai tudás közötti különbségre utal. "Egy röpke önvizsgálódási kísérlet bármely fogékony egyén előtt feltárja, meny-nyire másként érinti elménket és érzékeinket egy történelmi igazsággal való szembesülés, mint egy természettudományos igazsággal való szembesülés" (73.). Ez a gondolat a mannheimi tudásszociológia tudásfogalmát eleveníti fel, ahol a kultúr- vagy humántudományos tudás és a matematikai (egzakt) tudás közötti különbség éppen abban áll, hogy amíg az előző a tudás történeti-szociológiai jellegű, addig az utóbbi állandó, ahistorikus, szociológiailag érintetlen igazság. Lukacs elsősorban nem a történelmi tudás szociológiai jellegét emeli ki, hanem az egyéni, személyes jellegét, így szemlélete nem tekinthető egyértelműen szociológiainak. Elemzéseiben a par excellence társadalom nincs jelen a tudás létrejöttében, legfeljebb háttérként, a személyes tapasztalaton alapuló tudás mögött jelenik meg. A személyes tudás azonban nem individuálist jelent - fogalmazza meg Lukacs. Az ember tudata, világképe sem nem objektív, sem nem szubjektív, hanem személyes: "élete sohasem különíthető el teljesen más emberekétől; [...] személyiségének történetisége éppen azokkal összefüggésben létezik" (310.). A személyes tudás hátterében - akárcsak Michael Polanyinál - mindig ott van az egyént körülvevő közösség, a társadalom is.

Bár Lukacs nem tartja definiálhatónak, de határozottan vallja: "az igazság természete elválaszthatatlan a személyes tudattól" (163.). Az igazság tehát sohasem csak a külső "valóságban" lakozik, amit természettudósok és történészek próbálnak meg megragadni. Az igazság sokkal inkább csak velünk együtt nyerhet értelmezést: mi magunk vagyunk az "igazság" hordozói. Mindig csak az egyéni látásmód által hozzáadott plusszal együtt, sohasem attól függetlenül értelmezhető az igazság. Az igazságok sokasága és relativitása - fogalmazza meg máshol -, "az igazságnak nem hiányát, hanem potenciális gazdagságát, nem semmisségét, hanem sokaságát jelenti" (316.).

A Mannheim Károly által megfogalmazott tudásszociológiai programra utal az, ahogy Lukacs a dokumentarizmust hangsúlyozza. A historicista történeti tudás egy új módszertant takar, ahol "a tendencia a mind kevesebb szentimentalizmus és a mind több »dokumentatív« realizmus felé mutat" (81.). A dokumentarizmus Lukacs-féle változata tudós, tudomány és tudás viszonyában szoros kapcsolatot feltételez: "ma valójában minden filozófia nemigen lehet más, mint ismeretelmélet; hogy a tudomány többé nem választható el a tudósoktól, akiknek kijelentései valójában a tudományról tett kijelentéseinkről szóló kijelentések; és hogy a történelem kérdései valójában történelemismeretünk állapotát feszegetik" (85.). Lukacs tehát az ismeretelmélet elsődlegességének felismerését hangsúlyozza a történetírásban is. A történelmi ismeret mindig a történész ismerete, s mint olyan, mindig személyes karakterrel bír. Bár Lukacs munkája során nem jut el az ismeretelmélet szocializált programjáig, mégis számos ponton előlegezi meg azt.

Ilyen például a jelentés finitizmusának Mary Hesse által kidolgozott és az Edinburghi Iskola által a vélekedések irányába továbbfejlesztett koncepciójának a megelőlegezése: "[h]a pedig bármely szóra merev kategóriaként gondolunk, az menthetetlenül jelentéstorzuláshoz, gondolati leromláshoz vezet [...] Nem az a helyzet, hogy a szavak jobb kategóriák, mint a tények...; a szavak egyáltalán nem kategóriák" (165.). Vagyis jobban járunk, ha a szavakat nem merev kategóriákként, fogalmakként fogjuk fel, hanem mondjuk szimbólumokként, metaforákként tekintünk rájuk - javasolja Lukacs -, s ezzel a jelentés nyitott és változó jellegére utal. Ugyanez a nyitottság jelentkezik a történelem egészének szemléletében is: "a történelem tanulmányozása mindenképpen mozgásleírás, nem pedig a múlt kimerevített, lerögzített darabjainak vizsgálata" (196.). A történelmet események sorozataként kell felfognunk - állítja Lukacs -, s ezen események leírása időről időre változik. A relativitás áthatja Lukacs egész koncepcióját: a szavak jelentésétől a világ megismerésén át a történelem leírásáig.

Az okság vonatkozásában Lukacs erőteljes kritikai álláspontra helyezkedik. A hagyományos newtoni "mechanikus kauzalitást" bírálja, ahol azonos okok mindig azonos következménnyel járnak. Szerinte a történetírás művelői sokkal jobban járnak, ha a Werner Heisenberg által megfogalmazott okságot követik, melynek alapján meghatározott eseménytendenciákra következtethetünk. A történelemben valószínűsíthetünk bizonyos eseményeket, de utólag nem állíthatjuk, hogy egy bizonyos ok szükséges előfeltétele volt egy bizonyos eseménynek. Történelem és tudás viszonyából alapvetőnek tartja, hogy mindig olyan szempontok alapján fogjuk vizsgálni az adott történelmi időszakot, amelyek aktuálisan minket, környezetünket éppen érdekelnek. Tudásunk, véleményünk, világnézetünk alátámasztása szempontjából nyilvánvaló, hogy a közelmúlt jobban érdekel minket, mint a régmúlt, de a régmúlt eseményeiben is gyakorta felismerünk aktuális problémákat, "felismerünk benne valamit, amit már tudunk" (326.). Lukacs tehát a történelmi tudás kialakulását összekapcsolja az előfeltevésekkel: "a történelmi felismerés tényleges észlelése valaminek, amiről már tudunk valamit; potenciális ismeret kialakulása tudatos szinten" (32.). A Lukacs által leírtakból következik az a fontos felismerés, hogy előfeltevéseink egyszerre jelentenek potenciális és aktuális tudást is. A múlt tapasztalata, tudásunk a múltról mintegy megelőlegezi jövőbeni vélekedéseinket.

Ezt követően Lukacs Heisenberg természettudományos nézeteit értékeli a Gifford-előadások alapján. Heisenberget a természettudományos világnézet végét hirdető prófétaként mutatja be Lukacs. Vele egyetértésben hirdeti az álláspont fő pontjait, melyeket tíz pontban foglal össze (366-374.). Ezek közül talán a legfontosabbak: nem létezik természettudományos bizonyosság; az objektivitás eszménye ábránd; nincs abszolút matematikai igazság; az okság mechanikus koncepciója megdőlt. Lukacs ezzel maga is a különböző tudásfajták egyneműsítése mellett érvel, és nem tekinti a természettudományos vagy matematikai tudást privilegizált helyzetű tudásfajtának. A természettudós és történész módszerei természetszerűleg mások, de a két tudásfajta sem egzaktság, sem univerzalitás tekintetében nem helyezhető a másik fölé.

Végül a második kiadáshoz mellékelt utóiratban foglalja össze gondolatait, melyek alapvetően ugyanazok maradtak két évtized távlatából is. Központi gondolata, hogy a gondolkodás fejlődése a racionalizmustól a historicizmuson át a historicitásig jutott el. Historicizmus-kritikáját tehát nem a Popper-féle megsemmisítő szándékú antimarxista szempontból tárja elénk, hanem a történeti gondolkodás megreformálásával próbálkozik. Historicitás alatt tehát nem a nagy narratívák leírását érti, hanem a történész által szelektált történetek megfogalmazását. A tudás fejlődése ugyancsak új stádiumba ért - írja Lukacs -, az objektív tudás felismerésétől a szubjektív tudáson át jutottunk el a személyes vagy résztvevő tudásig. Ez utóbbi jellemzi a Lukacs ideálját képező történészt, aki már nem akar örök érvényű történeteket elmesélni számunkra, megelégszik az események egy-egy szeletének értelmezésével, miközben mindvégig reflexív marad saját tudásával szemben. Lukacs könyve tehát több ponton is megelőlegezi azokat a tudományelméleti munkákat, amelyek a '70-es, '80-as években váltak általánossá. Ezzel a könyvvel nemcsak a történetírás módszertanában vállal úttörő szerepet, de tudással kapcsolatos megfontolásai is példaértékűek. Lukacs munkája interdiszciplináris tanúságokkal szolgál, olvasása még ma is minden tudományág művelője számára hasznos adalékokat nyújt. (John Lukacs - A történelmi tudat avagy a múlt emlékezete. Budapest, Európa, 2004)

Faragó Péter

szociológus

Szentgyörgyi Zsuzsa:

Egy közép-európai mérnöksors: Benedikt Ottó

A szerző az izgalmas, kimagaslóan tehetséges kutatómérnököt, Benedikt Ottót (1897-1975), bevallottan szubjektív módon mutatja be. A két évtizedes személyes ismeretség és mások, egykori munkatársak emlékeiből kirajzolódik egy "vonzó, összetett jellemű és néha ellentmondásosan cselekvő személyiség". A kialakuló képet árnyalja, egészíti ki Benedikt Szvetlána utószava, aki édesapjáról számos dokumentumot, fényképet is a szerző rendelkezésére bocsátott.

Ki volt Benedikt Ottó? A magyar tudományos élet az MTA Automatizálási Kutató Intézet (AKI) egyik alapítójaként és első igazgatójaként emlékezhet rá. Életútja számos fordulaton keresztül vezetett idáig, amelyben a fő szerepet a 20. század első felének történései alakították. A könyv lebilincselően színes, olvasmányos módon villantja fel a hős nem mindennapi életsorsát. Megtudhatjuk, hogyan lesz a magyar-osztrák származású, "jómódú polgári csemetéből, első-világháborús tüzér", akinek ekkor születik első találmánya, két újfajta elven alapuló tüzérségi lövedék. Benedikt saját visszaemlékezéseiből is szerepelnek idézetek a kötetben. Például az anekdotikus történet, ahogy az ifjú katonatiszt 1918 októberében belesodródik az események középpontjába, és katonák előtt rögtönzött beszédével az őszirózsás forradalom egyik szereplőjévé válik. Kiemelkedő szociáldemokrata személyiségekkel (Leo Trockij, Karl Kautsky) már gyermekkorában találkozik. Így nem teljesen véletlen, hogy egy időre "lelkes szociáldemokrata, forradalmi aktivista, hivatásos pártmunkás" lesz. Börtön, majd internálás után 1920-ban osztrák emigrációba kényszerül, ahol "a műszaki problémákra gyermekkorától fogékony ifjú, pártja vezetői ellenére és rosszallásuktól kísérve" mérnöki diplomát szerez a Bécsi Műszaki Egyetemen.

Jelentős eredményeket ér el a különleges villamos motorok fejlesztése területén. Még Bécsben dolgozza ki a Benedikt-motornak elnevezett, vasúti vontatásra használt gépet. 1932-ben a szovjet kormány meghívja műszaki tanácsadónak és egyetemi tanárnak. A sztálini paranoia éveinek szerencsés túlélésében segítette, hogy "osztrák, ráadásul nagyon fontos találmányokat kigondoló és kivitelező mérnök"-ként sikerült elkerülnie a közvetlen politizálást. A Szovjetunióban töltött több mint két évtized alatt rengeteget dolgozott, oktatott, tudományos eredményeinek gyakorlati megvalósítását is irányította. Szellemes találmánya, az autodin - a szabályozott villamos erősítőgép - széleskörű elismertséget, nemzetközi sikert hozott a maga korában. Az autodin egy gépben valósította meg az akkor háromgépes feladatokat, és így a villamos hajtások különösen fontos elemévé vált. Benedikt mérnöki nagyságát bizonyítja, hogy amikor a forgógépes hajtásokat a félvezetős szabályozások felváltották, képes volt a témát feladni, és az új kutatási irányokat támogatni. Ez már 1955-ös hazatérése után történt.

A család: a cseh származású orvosfeleség, Szvetlána, a harmadéves villamosmérnök-hallgató, együtt települt át Magyarországra, és találta meg kemény munkával - elsőként a magyar nyelv megtanulásával - a maga helyét. Benedikt Aliz itt lett az orvostudományok doktora, Szvetlána pedig édesapja nyomdokait követve, kutatómérnök: a műszaki tudományok doktora. De közben még sok év telt el. Benedikt Ottó óriás energiával vetette be magát az itthoni munkába, kutatóműhelyének megszervezésébe. Néhány visszaemlékező szerint máig vitatott egy-két lépése ezen az úton. Először a Budapesti Műszaki Egyetem villamos gépek professzora lett, és önálló, tanszéki kutatócsoportot hozott létre. 1960-ban akadémiai keretben ebből alakult meg az Automatizálási Kutatócsoport, majd 1964-ben az Automatizálási Kutató Intézet, a mai SZTAKI elődje. Benedikt jó érzékkel választotta meg munkatársait, aminek eredményeként az új intézetben szakmailag értékes fiatal kollektíva jött össze. Így lett az intézet a nemzetközi szintű kutatás mellett egyben magas szintű szellemi központ. A könyvben erről a hőskorszakról a szerző és más, egykori munkatársak visszaemlékezései szólnak. Mesélik azt is, hogy mikor szembesült azzal, hogy szellemi gyermekét, az autodint túlhaladta az idő, még képes volt megújulni. Ezután születtek kitűnő munkái az erősen telített mágneses terek számításában. Ekkor már hetvenes éveiben járt!

Az MTA tagja (levelező 1956, rendes 1958), az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság egyik kezdeményezője és számos fontos szakmai szervezet elnöke, alelnöke volt. Tudományos munkái, könyvei német, orosz, angol nyelven jelentek meg a magyaron kívül. Életművéért 1958-ban Kossuth-díjat kapott.

A könyv az utolsó pillanatban készült, mikor még élnek azok közül néhányan, akik személyesen ismerték Benedikt Ottót. Az életrajzírónak az összegyűjtött anyag alapján sikerült művében izgalmasan megörökíteni ezt a nagy egyéniséget, és érzékeltetni az olvasóval "a politikai történéseiben gyötrelmes, viszont a természettudományokban és technikában ragyogó 20. század" egy kis vetületét is. (Szentgyörgyi Zsuzsa: Egy közép-európai mérnöksors: BENEDIKT OTTÓ. Budapest: Typotex, 2005, 138 p.)

Vicsek Tamásné

PhD, egyetemi docens, Budapesti Corvinus Egyetem


<-- Vissza a 2006/3 szám tartalomjegyzékére


<-- Vissza a nyitólapra