A nyelv eredetének kutatása igen körmönfont téma. Mivel története a vallás és a filozófia világában kezdődött, nem is könnyen adja meg magát a nyelvevolúciót boncolgató kérdéseknek. A nyelv vagy a beszéd nem fosszilizálódik, így kénytelenek vagyunk pusztán következtetésekre hagyatkozni. Megvizsgálhatjuk például, hogy miképp változtak a hangadás szervei vagy az agy szerkezetének anatómiája. További esélyt nyújt a jelenleg is élő fajok kommunikációs viselkedésének tanulmányozása. Az összehasonlítások révén lehetőség nyílik a közeli vagy távoli rokon fajok közös kommunikációs jegyeinek felismerésére. E jegyek lehetnek homológok, vagyis származhatnak a fajok távoli közös ősétől, illetve létrejöhettek hasonló környezeti feltételek (szelekciós tényezők), azaz ún. konvergens folyamatok következményeként.
Az állatok kommunikációs képességeinek feltárását célzó kutatások mindeddig főként a főemlősöket és az énekesmadarakat részesítették előnyben, azaz a kutatók érdeklődése a legközelebbi rokonainkra és a hangtanulásban leginkább jeleskedő állatcsoportra irányult. A következőkben amellett érvelek, hogy az állatok vokális kommunikációjának kutatásához más fajokat is érdemes bevonni, és bemutatom, miért ígéretes jelölt erre a kutya.
A beszéd jellegzetességei
Az emberi nyelv definíciója eléggé nehezen megfogható, hiszen nincs olyan kizárólagos szempont, amely élesen elválasztaná a kommunikáció más formáitól. Legfontosabb jellemzői: (1) a külső referencialitás, azaz a kifejezések a környezet eseményeire vagy tárgyaira vonatkoznak; (2) a szintaxis, vagyis a kommunikációs egységek sorrendje befolyásolja a jelentést; (3) a tanulás, mind a hangok előállítása, mind a megértése során.
A következőkben elsőként az állatok között előforduló külső referencialitást, majd a tanulást érintem. A külső referencialitás kutatása ugrásszerűen, Tom Struhsacker (1967) egyik izgalmasnak tűnő bejelentésével indult. Állítása szerint a kenyai Amboseli Nemzeti Parkban élő fehérbarkójú cerkófmajmok (Cercopithecus aethiops) három, jól megkülönböztethető vészkiáltást hallatnak fő ragadozóik, a leopárdok, sasok és kígyók ellen. A ragadozók eltérő módon vadásznak, és ezért a majmok is másképpen védekeznek ellenük. A leopárd láttán felmásznak egy fára, ha kígyó közeledik, két lábon állva a földet fürkészik, ha sas repül a közelben, az eget kémlelik vagy berohannak a bozótba. Mint kiderült, a vészkiáltások magnófelvételről történő visszajátszása már önmagában is elegendő a megfelelő menekülési válasz kiváltásához (Seyfarth et al., 1980). Ez a megfigyelés olyannyira megdöbbentő és meggyőző volt, hogy a korai értékelések nem is foglalkoztak mással, mint hogy az elhangzó kiáltás "jelentéstartalma" az emberi "Vigyázat, leopárd!" vagy "Mássz fel a fára!" kifejezésünknek feleltethető meg inkább. A további elemzések azonban eltéréseket tártak fel az adó és a befogadó szerepe között. Ha egy cerkóf megpillant egy lehetséges ragadozót, és hallatja a specifikus vészkiáltást, akkor a befogadónak lehetősége nyílik arra, hogy a kiáltást összekösse a ragadozó látványával. Ebben az értelemben a leopárdkiáltás valójában a ragadozó "beharangozására" szolgál, ugyanúgy, mint ahogyan Ivan Petrovics Pavlov kísérleteiben a csengő jelezte az etetés idejét. Míg a kutyák a tanulási helyzet következtében nyálzani kezdtek a csengőszóra, addig a vészkiáltás menekülési választ vált ki, ebben az esetben a fáramászást. A majmok vészkiáltásának rendszere tehát csak látszólag referenciális, és még ma sem tudjuk, hogy az adó valójában milyen üzenetet kódol az általa kibocsátott jelben. Éppen e bizonytalanságok miatt a kutatók a későbbiekben a hasonló tulajdonságokkal rendelkező vokalizációkat "funkcionálisan referens" kiáltásként írtak le, amelyek bár hatásukban hasonlítanak az ember által használt "szavakhoz", de valódi jelentéstartalmuk nem ismert. Jelenleg főemlősöknél, kutyaféléknél, rágcsálóknál és madaraknál is ismertek ilyen jelzések, azaz a kommunikációnak ez a formája egyáltalán nem csak a majmok és emberszabásúak privilégiuma.
De vajon honnan tudják az alanyok, mi a megfelelő válasz? Vajon a felismerés öröklött információn alapszik (akárcsak a kiáltások struktúrája), vagy az egyedek csak később tesznek szert erre az ismeretre? Vajon mi a szerepe a képesség megszerzésében a tanulásnak, illetve a maturációnak? Ezekkel a kérdésekkel kevés tanulmány foglalkozott (összefoglalásért lásd Fischer, 2004). Valamennyi azt sugallja, hogy a tanulás fontos szerepet játszik a megfelelő válaszok kialakításában és a különböző hangok jelentéseinek elsajátításában. E vizsgálatokat azonban természetes körülmények között igen nehéz kivitelezni, és nehéz kiküszöbölni a szociális tanulás, valamint az ingerek frekvenciájának különbségeit is. Ehhez a problémához, a hangok és a "jelentés" kapcsolatának vizsgálatához nyújthat segítséget a kutya-modell.
A kutya szótanulása
Minden kutyatulajdonos tudja, hogy kutyája, legalábbis elméletben, tisztában van egy sor szóbeli parancs jelentésével. Ez a képesség szélsőségesen is megnyilvánulhat. Néhány éve a német televízióban bemutattak egy Rico nevű border collie-t, aki több mint kétszáz tárgy (főleg gyerekjátékok és labdák) nevét ismerte. Kíváncsiak voltunk, nem csak egy újabb Okos Hans esetről van-e szó, amellyel feleslegesen borzolják a nézők idegeit. Juliane Kaminski, Josep Call és én végeztük el a tesztelést ellenőrzött körülmények között (Kaminski et al., 2004). A kísérletekből kiderült, hogy Rico valóban tudja a tárgyak nevét, mivel a gazda vagy a kísérletvezető hiányában is a helyes tárgyat választotta ki több más közül. Hamar világossá vált, hogy ez a kutya nagyszerű alanya lehet a nyelvtanulási képesség néhány aspektusának modellezéséhez. Főképpen az érdekelt bennünket, hogyan kapcsol össze Rico egy új hangsort - a tárgy nevét - a külső referenssel, az új tárggyal. Ez a kérdés intenzíven foglalkoztatja a fejlődéspszichológusokat is. Kutatásaik feltárták, hogy a gyerekekben a szótanulás különböző alapsémák mentén szerveződik (lásd Bloom, 1991; Tomasello, 2003). Ugyanakkor vitatott maradt, melyek azok a sémák, amelyek csak a nyelvtanulás során működnek, és melyek azok, amelyek sokkal általánosabb, így akár más fajban is fellelhető kognitív képességeken alapulnak. Úgy vélték, hogy az úgynevezett fast-mapping (gyorspárosítás), azaz a gyors, egyetlen alkalom alatt lezajló tanulás csak az emberekre jellemző, és éppen ez teszi lehetővé, hogy a kisgyermekek rendkívül gyorsan fejlesszék szókincsüket. A Ricóval kapcsolatos eredményeink azt sugallják, hogy ez az ún. "fast-mapping" egyszerűbb mechanizmusok működésén is alapulhat. Eszerint elegendő, ha az egyed képes elsajátítani azt az elvet, hogy a tárgyaknak van nevük, képes a kizárásos alapon történő tanulásra, és memóriájában el tudja raktározni az újonnan megszerzett ismeretet. A szociális tanulás szerepét illetően még további kutatásokat kell folytatni. Megvizsgáljuk majd, hogy a kutyák figyelembe veszik-e a beszélő referenciális szándékait, vagyis figyelembe veszik-e a beszélő tekintetének irányát, annak meghatározásához, hogy milyen tárgyra utal éppen. A korábbi tanulmányok alapján a kutyák nagyon figyelnek az emberi szociális jelekre (például Soproni et al., 2001; Hare et al., 2002; Call et al., 2003, ami szintén fontos szerepet játszhat új tárgyak nevének elsajátításában. Mivel a kutyák könnyen képezhetőek, ideális alanyai azoknak a kutatásoknak is, amelyek a hangok megkülönböztetésének, befogadásának és feldolgozásának módját kutatják.
Hasonlóságok és különbségek a nyelvi képességekben
További kutatások tárgya lehet, hogy Rico azon képessége, amely szerint kapcsolatot teremt egy akusztikus jelzés ("szó") és egy objektum között, homológ-e a gyermekek hasonló funkciójú képességével (Fischer et al., 2004; Markman - Abelev 2004). Egyértelmű, hogy a gyerekek már kezdetben sokkal többet tudnak a szavak jelentéséről, képesek megkülönböztetni az igék, melléknevek, főnevek stb. funkcióit. Ennél is jelentősebb azonban, hogy a gyerekek a frissen megszerzett tudást produktívan alkalmazzák, képesek kimondani azt a szót, amelynek a jelentését éppen elsajátították. Néhány madár és egy fóka kivételével nem ismert olyan állat, amely emberi vokalizációnak megfeleltethető módon szavakat képes kiejteni. A beszélő kutyáról szóló beszámolót később megcáfolták (Johnson, 1912). A kutyák által kibocsátott hangok száma viszonylag korlátozott. A morgástól az ugatásig terjedő hangokat képző rendszer mechanizmusa elég jól ismert. Az ugatástípusok feltehetően a kontextustól függően változnak (Yin, 2002), és nem rendelkezünk bizonyítékkal arról, hogy a kutyák képesek lennének új hangokat illeszteni kommunikációs repertoárjukba. Ugyanezt állapították meg a majmok és emberszabásúak tanulmányozása során, amelyek alig vagy egyáltalán nem képesek befolyásolni hangjuk struktúráját, noha magát a kibocsátást akaratlagosan szabályozzák. A produktív tanulásról eddig csak madaraknál, néhány cetfélénél (például palackorrú delfin és kardszárnyú delfin esetében) és gyerekeknél számoltak be. Összefoglalva, a kutyakutatások eredményei alátámasztják azt a feltételezést, hogy egy specifikus hangsor és egy jelentés összekapcsolásának képessége hamarabb megjelent, mint a specifikus hangminták kibocsátásának képessége. Sőt, úgy fest, hogy ez a képesség többször, egymástól függetlenül kialakult azokban a rendszertani csoportokban, amelyek vokális kommunikációs jeleket alkalmaznak a párválasztás során, a ragadozóelkerülésben vagy a zsákmány jelzésében. Véleményünk szerint tehát a beszéd megértését közvetítő perceptuális és kognitív mechanizmusok már kialakultak addigra, amikor őseink beszélni kezdtek.
Kulcsszavak: nyelvevolúció, kommunikáció, referencialitás, szótanulás, kutya
1 Fordította: Kubinyi Enikő
Irodalom
Bloom, Paul (1991): What Does Language-Acquisition Tell Us about Language Evolution. Behavioral and Brain Sciences., 14, 553.
Call, Josep - Brauer, J. - Kaminski, J. - Tomasello, M. (2003): Domestic Dogs (Canis Familiaris) Are Sensitive to the Attentional State of Humans. Journal of Comparative Psychology. 117, 257-263.
Fischer, Julia (2004): Emergence of Individual Recognition in Young Macaques. Animal Behaviour. 67, 655-661.
Fischer, Julia - Call, J. - Kaminski, J. (2004): A Pluralistic Account of Word Learning. Trends in Cognitive Sciences. 8, 481.
Hare, Brian - Brown, M. - Williamson, C. - Tomasello, M. (2002): The Domestication of Social Cognition in Dogs. Science. 298, 1634-1636.
Johnson, Harry Miles (1912): The Talking Dog. Science. 35, 749-751.
Kaminski, Juliane - Call, J. - Fischer, J. (2004): Word Learning in a Domestic Dog: Evidence for “Fast Mapping". Science. 304, 1682-1683.
Markman, Ellen M. - Abelev, Maxim (2004): Word Learning in Dogs? Trends in Cognitive Sciences. 8, 479-481.
Seyfarth, Robert M. - Cheney, D. L. - Marler, P. (1980): Vervet Monkey Alarm Calls: Semantic Communication in a Free-Ranging Primate. Animal Behaviour. 28, 1070-1094.
Soproni Krisztina - Miklósi Á. - Topál J. - Csányi V. (2001): Comprehension of Human Communicative Signs in Pet Dogs (Canis Familiaris). Journal of Comparative Psychology. 115, 122-126.
Struhsaker, Thomas T. (1967): Auditory Communication Among Vervet Monkeys (Cercopithecus Aethiops). In: Altmann, S. A. (ed.): Social Communication among Primates. University of Chicago Press, Chicago, 281-324.
Tomasello, Michael (2003): Constructing a Language. Harvard University Press, Cambridge, MA
Yin, Sophia (2002): A New Perspective on Barking in Dogs (Canis Familiaris). Journal of Comparative Psychology. 116, 189-193.