Magyar Tudomány, 2006/2 130. o.

A kutya mint az emberi viselkedés modellje: múlt, jelen, jövő

Miklósi Ádám

tudományos főmunkatárs - miklosa @ ludens.elte.hu

BEVEZETŐ


1998-ban a Magyar Tudomány lapjain vetettük fel először, hogy a kutya jó modellje lehet a nyelv előtti korai emberi evolúciónak (Csányi - Miklósi, 1998). Bár ezt a cikket ketten jegyezték, az ötlet felvetése az első szerző nevéhez fűződik, míg a társalkotó akkortájt csupán érdekes kitérőnek tekintette a kutya etológiájának vizsgálatát. Az olvasó most egy olyan válogatást tart a kezében, amely a mintegy tíz évvel ezelőtt kezdődött kutatómunka eredményeinek rövid összefoglalója. A kötet magyar szerzői az itthon végzett kutatómunka egy-egy aspektusát villantják fel, s köszönik Csányi Vilmos akadémikusnak, hogy a kezdetektől támogatta őket tudományos pályafutásukban. Szerencsések vagyunk abban is, hogy a téma néhány nemzetközileg elismert szakértője vállalta, hogy rövid tanulmányt ír e kötet számára a kutyával kapcsolatos legújabb eredményeiről, s így az olvasó képet kaphat arról, hogy miképp kapcsolódik össze a hazai és külföldi kutatók munkája.

A múlt...

Az 1950-es évek elején Paul Scott és kollégái egy 13 éves kutatási projekt megvalósítására kaptak lehetőséget; a szociális viselkedés genetikai meghatározottságát igyekeztek kutatni. Zoológus képzettsége ellenére, vagy talán éppen azért, Scott a kutatás alanyául a hasonló tematikájú kutatómunkában kedvelt patkány helyett a kutyát választotta. A kutatómunkát összefoglaló, mind a mai napig "alapműnek" tekintett Genetics and the Social Behaviour of the Dog (1965) című könyvben a szerzők bevallják, miért esett a választás a kutyára. Érvelésük szerint az emberi szociális csoportokba beilleszkedett kutya jól modellezi az emberiség civilizációs történetét, hisz ugyanolyan szelekciós változásnak voltak kitéve, mint maga az emberi faj. Eredményeiket majd a 80-as évekig folyamatosan publikálták, több mint 200 cikk jelent meg, amelyek szilárd alapokra helyezték a kutya viselkedésének vizsgálatát. Bár a kutatócsoport munkája tudományos szempontból igen sikeresnek volt tekinthető, követők nemigen akadtak. Ennek talán egyik legfontosabb oka lehetett, hogy bármilyen "nemes" is volt Scotték elképzelése arról, hogy a kutya modellezheti az emberi viselkedést, a kívülálló szempontjából a kísérleti munka túlságosan "laborszagú" maradt. Az 1960-as évektől egyre divatosabb etológiai megközelítés az állatok természetbeni viselkedésére helyezte a hangsúlyt, s a fogságban tartott kutyák helyett a vadon megfigyelhető farkasok felé fordult az érdeklődés. A kutya hamar kívül került az "érdekes" állatfajok körén, és etológiai szempontból egyfajta furcsa, "mesterséges fajnak" tekintették.

A jelen...

Bár Scotték kiindulási hipotézise sok szempontból ma is helyesnek tűnik, nem vették észre, hogy a kutya csak akkor válhat az emberi szociális viselkedésevolúció sikeres modelljévé, ha olyan populációt választunk a vizsgálatok kiindulási alapjául, amelyet nem elszigetelten nevelnek fel egy laboratóriumban, hanem ugyanolyan körülmények között él, mint mi, emberek; emberi családokban.

Mi épp ezt a gondolatot tekintettük kiindulópontnak, amikor 1994-ben elkezdődtek a kutyaetológiai vizsgálatok az ELTE Etológia Tanszékén. A lényeges felismerés az volt, hogy valójában az emberi család közegében felnevelkedett kutya tekinthető az emberi szociális viselkedés természetes modelljének. Ráadásul ez a helyzet további kiváló lehetőséget nyújt a kutya és ember viselkedésbeli összehasonlítására, hiszen a családban felcseperedő gyermek szociális képességeinek feltárása természetes "kontrollt" jelenthet a kutya viselkedésének értelmezésében (lásd Topál József cikke). Első nagyobb szabású vizsgálatunkba is akkor fogtunk bele, amikor megismerkedtünk az anya-gyermek kapcsolat elemzésére kifejlesztett ún. Ainsworth-teszttel. Már az első megfigyelések során feltűnt a gyerekek és a kutyák viselkedése közötti számos párhuzam. Az általunk kidolgozott módszert (lásd Gácsi Márta cikke) ma már a világ számos kutatóhelyén alkalmazzák a kutyák és gazdáik közötti kapcsolat elemzésében.

Kutatásaink akkor vettek új irányt, amikor kiderült, az emberhez jól szocializált csimpánzok nehezen képesek bizonyos kommunikációs jelzések felismerésén alapuló feladatokkal megbirkózni, míg a kutyáknak ezek kevés problémát okoztak. Azóta számtalan kísérlet igyekszik felderíteni a kutyák "különleges" kommunikációs képességeit (lásd Richard W. Byrne cikke), sőt az utóbbi években az is kiderült, hogy elképzelhető, a kutyák rendelkeznek a nyelv elsajátításához szükséges egyes alapképességekkel is: bizonyos körülmények között képesek felismerni egy szó és egy tárgy között kapcsolatot (lásd Julia Fisher, ill. Juliane Kaminski és Josep Call cikkei). A klasszikus etológiai kutatások hagyományaira a kutyaugatással kapcsolatos vizsgálatainkban támaszkodunk. Intenzív kutatómunka révén sikerült kideríteni, hogy az ugatást halló ember viszonylag jól képes megítélni a kutya belső állapotát (lásd Pongrácz Péter és Molnár Csaba cikke).

A kezdeti "fanyalgás" után ma már a világ számos kutatóhelyén foglalkoznak a kutya viselkedésének elemzésével; máshol is felismerték, hogy a családban felnövő kutya ideális alany számos kognitív etológiai probléma megvilágításában, különösen, ha a viselkedés szociális dimenziójáról van szó. Nem csoda, hogy a kutyával kapcsolatos újabb ismeretek hamar tananyag lett számos egyetemen, ahol kognitív etológiát, primatológiát vagy éppen kognitív tudományt oktatnak.

Fontos felismerni azt is, hogy a kutya nem pusztán egy alternatív modellje az ember szociális viselkedésének, hanem elvileg más jellegű megközelítést jelent. A hagyományos kutatás a hangsúlyt a homológ viselkedési modellekre helyezte, amelyek azon alapultak, hogy az ember őseivel valamikor közös ősökkel rendelkező jelenkori emberszabásúak viselkedésének közös elemei azon bizonyos ősben is jelen kellett, hogy legyenek. Bár az elgondolás tetszetős, problémát jelent, hogy a negatív eredmény (azaz valamilyen különbség megléte az ember és emberszabásúak viselkedése között) sokszor nehezen értelmezhető módszertani okokból, ráadásul ez a modell nem mond semmit az ember saját evolúciójával kapcsolatban.

Ezzel szemben a kutyamodell funkcionális analógiákra épít, azaz feltételezi, hogy az evolúciós értelemben nem rokon kutya és az ember esetében is hasonló körülmények vezettek a szociális viselkedés megváltozásához (konvergencia). Ez azt eredményezi, hogy az ember és a kutya közötti hasonlóság feltehetően hasonló szelekciós okokra vezethetők vissza, illetve, mivel feltehető, hogy a mintegy néhány tízezer éve domesztikált kutya viselkedésevolúciója kezdetén tart, kideríthetők azok a legfontosabb (és feltehetőleg legkorábbi) viselkedésbeli változások, amelyek az ember evolúciójában is kulcsszerepet kaptak. Az ilyen konvergencián alapuló modellek esetében fontos szem előtt tartani, hogy a hangsúly a viselkedés funkcionális hasonlóságán van, és külön vizsgálatok tárgyát képezi, hogy a háttérben meghúzódó kognitív, élettani vagy genetikai mechanizmusok között is van-e, illetve milyen mértékű a hasonlóság.

Jövő...

A kutatónak nem feladata a jóslás, bár egy erős meggyőződés olykor ölthet ilyen formát. Már csak a játék kedvéért is érdemes megkockáztatni azt a kijelentést, hogy az elkövetkezendő tízegynéhány év a biológiában a "kutya évei" lesznek, s ez nemcsak a viselkedéstudományokra vonatkozik. Jelen összeállításunkban is két tanulmány foglalkozik a viselkedés és genetika lehetséges kapcsolódási pontjaival a kutya esetében (Miklósi Ádám és Kubinyi Enikő, Karen L. Overall). Könnyen belátható, hogy a fejlett szociális viselkedésformákkal rendelkező állatfajokat tekintve egyedül a kutya jön számításba mint genetikai modell, amely komplexitásában megfeleltethető az emberinek. A kutyára alapozott kutatás külső validitását tekintve sokkal előnyösebb, mint az emberszabásúakon végzett kutatások, hiszen (csak egy-két szempontot említve) általában nem igényel állattartást, a világon bárhol végezhető, és nagyszámú egyed áll potenciálisan rendelkezésre. A kérdés különösen kiéleződhet, amint egyre szigorodnak a primáták fogságban tartásának feltételei.

Végezetül: a kutyákon a fentiek szellemében végzett kutatómunka egyéb nem várt hatással is járhat:

(1) Talán az emberen kívül nincs még egy faj, amely képes lenne a tudósok széles körét egyaránt izgalomba hozni, ami azt jelenti, hogy a kutya kiváló alanya az interdiszciplináris kutatómunkának, hiszen a régészektől kezdve az élettan vagy genetika kutatóin át a pszichológusok, orvosok vagy éppen a társadalom kutatói is könnyen össze tudják kapcsolni érdeklődési területeiket.

(2) Sohasem szabad elfelejteni, hogy a kutya is ember ("a kutya a legjobb barátunk"). Mindez azt jelenti, hogy a kutya esetében is csak olyan kutatási módszerek alkalmazása megengedett, amelyeket az ember esetében is használunk. Bár ez sok esetben korlátokat jelent a világot részleteiben is megismerő kutató számára, egy új kihívás is, hogy olyan módszerek kifejlesztésén dolgozzunk, amelyek nem veszélyeztetik a kutatás alanyának testi és pszichikai egészségét. Az ilyen alternatív kutatási módszerek kifejlesztése egyre fontosabb szempont, és az EU is támogatja, és izgalmas kihívást jelent a kutatók számára.

(3) Mivel a kutyával kapcsolatos kutatások gyakran kiváltják a tudomány iránt érdeklődők kíváncsiságát, a tudósoknak lehetőségük nyílik arra, hogy a nagyközönség számára hozzáférhetővé és érthetővé tegyék a tudományos kutatás legújabb eredményeit, s egyúttal bepillantást nyújtsanak a kutatómunka szépségeibe.

(4) Végül az sem elhanyagolható, hogy véleményünk szerint a kutyával kapcsolatos kutatások nemcsak hozzájárulnak a természet működésének megértéséhez, hanem elmélyíthetnek egy barátságot két faj között, amely már eddig is oly sok jót hozott mind az ember, mind a kutya számára.


<-- Vissza a 2006/2 szám tartalomjegyzékére
<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra