Magyar Tudomány, 2005/7 818. o.

Időjárás - éghajlat - biztonság

Szlávik Lajos

PhD, főiskolai tanár, tanszékvezető, Eötvös József Főiskola Vízépítési és Vízgazdálkodási Tanszék, Baja - szlavik @ hu.inter.net

SZÉLSŐSÉGES hidrológiai HELYZETEK ÉS AZ ÁRVÍZI-BELVÍZI BIZTONSÁG


1998 és 2002 között hazánkban sorozatban fordultak elő szélsőséges hidrológiai események: egyes paramétereiben (vízszint, vízhozam, tartósság, áradási intenzitás stb.) minden eddigit meghaladó árvizek a töltésezett folyóinkon, valamint a dombvidéki és hegyvidéki kisvízfolyásainkon; továbbá rendkívüli belvízi elöntések az ország síkvidéki területein. E hidrológiai események jelentős mértékű védekezési munkát igényeltek, példátlanul nagy költségekkel és károkkal jártak együtt, következményeik (a beregi öblözet elöntése, egyes települések belterületének árvíz- és belvízkárai) esetenként rendkívüliek voltak.

Az 1998-2002 között észlelt rendkívüli árvizek

1998 novembere és 2001 márciusa között, huszonnyolc hónap alatt négy jelentős árvíz vonult le a Tiszán, és egyes mellékfolyóin folytatódott az árvízszintek emelkedő tendenciája. Egy-egy jelentős árvíz után rendre felvetődik: törvényszerű-e az árvizek szintjének emelkedése, a szélsőségek fokozódása, van-e a Tiszán és mellékfolyóin ilyen emelkedő irányzat? A tapasztalati adatok több szelvényben is az árvízszintek emelkedését mutatják. Az 1. ábrán - szemléltetésként - a Tisza és néhány mellékfolyója vízmércéjén észlelt legnagyobb jégmentes tetőző vízszintek (LNV) növekedésére mutatunk be néhány példát.

A kiváltó okok sokrétűek, de számos leegyszerűsítéssel és tévhittel is találkozunk. Az észlelt árvízszintek emelkedésének legalább három, egymást átfedő, egymásra halmozódó oka van: a vízgyűjtőn folytatott emberi tevékenység hatásának integrált megjelenése, az újabb - korábban még nem kialakult - időjárási helyzetekből származó következmények, illetve bizonyos mértékig, az éghajlatváltozás - egyébként sok részletében még vitatott - hatása (Szlávik 2003).

A vízgyűjtőn folytatott emberi tevékenység hatása kétirányú lehet. Egyrészt, a folyók felső, hegyvidéki szakaszán bizonyíthatóan gyorsítja a lefolyást az összegyülekezési idő lerövidítésével, a területi és mederbeli lefolyás meggyorsításával. Ezáltal a felső szakaszokon növekszik a vízhozam és annak következtében a vízállás is.

Ugyanakkor a kisebb esésű hazai töltésezett folyószakaszokon valószínűsíthető, hogy a nagyvízi levonulási viszonyok folyamatosan romlottak, az utóbbi évtizedekben pedig lényegesen megváltoztak. Ezeken a folyószakaszokon igen dinamikusan emelkedtek a vízszintek (1. ábra), miközben a vízhozamok csökkentek. Az elmúlt évtizedekben az árhullámok levonulása során folyamatosan mérték a folyók vízszállítását. A 2. ábrán a Tisza szolnoki szelvényére 1895-től 2000-ig felrakott jelentősebb árvízi hurokgörbék jól érzékeltetik a folyó vízszállító képességének időbeli csökkenését. Számos tényező játszik ebben közre. Feltehetőleg szerepe van a nyári gátas öblözet mindenkori árvízi "működésének", az árhullámok levezetésébe való bekapcsolódásuknak vagy abból való kimaradásuknak. Ugyancsak szerepet játszhat a hullámtér érdességének változása a területhasználatok módosulásával összefüggésben. Ezt tanúsítja a 3. ábra, amely a főmeder és a hullámtér vízszállításának arányát szemlélteti a Tisza szolnoki szelvényében.

Az újabb - korábban még nem tapasztalt - időjárási helyzetekből származó következmények szerepe szimulációs vizsgálatokkal igazolható.

Az alighanem példátlan helyzet ellenére, miszerint egy évszázados észlelési idősorokkal vizsgált vízrendszeren egymást követő négy évben minden korábbinál magasabb vízszinteket eredményező árhullám alakul ki, azt mondhatjuk, hogy a Tisza vízrendszere, a reális valószínűséggel kialakulható szélsőséges hidrometeorológiai helyzet tekintetében, még jelentős "tartalékokkal" rendelkezik. Nem téveszthetjük ugyanis szem elől azt a tényt, hogy a közelmúlt árhullámai során észlelt szélsőséges vízszintek egyes hidrometeorlógiai tényezők viszonylag kedvező alakulása ellenére következtek be:

- Az 1998. novemberi árhullám során a Felső-Tisza Észak-Erdélyből érkező két nagy mellékfolyója, a Visó és az Iza vízrendszerére csak viszonylag csekély mennyiségű csapadék hullott. Ugyanez volt a helyzet a Szamos vízgyűjtőjén is.

- Az 1999. márciusi, igen jelentős mértékben hóolvadásból származó árhullám alatt a lefolyás szempontjából meghatározó vízgyűjtőkön a sokéves átlag alatti csapadékmennyiség hullott.

- A Körösökön és a Maroson egyik esetben sem alakult ki igazán szélsőséges hidro-meteorológiai helyzet, illetve az ott lehullott csapadék jelentős részben a felső vízgyűjtőkkel lényegében azonos időben esett.

- Az intenzív csapadéktevékenység mindegyik esetben lényegesen kisebb területet érintett, mint az 1970. májusi árvíz előtt.

A fentiek miatt törvényszerűen merül fel a kérdés: hogyan alakult volna a fenti időszakokban az árvízi helyzet, ha árvízi szempontból a ténylegesnél kissé kedvezőtlenebb, de reálisan elképzelhető hidrometeorológiai helyzetek álltak volna elő?

Mind az 1970-es, mind pedig az 1998-as árvíz alatt a legkritikusabb helyzet a Felső-Tiszán, illetve ennek mellékfolyóin alakult ki. Az erre a szakaszra végzett hidrológiai szimuláció eredményeit összefoglalva elmondható, hogy amennyiben az 1998. november 4-i igen intenzív csapadéktevékenység a teljes Felső-Tisza vízgyűjtőt érintette volna, s ezzel egy időben a Szamos vízrendszerén az 1970. májusihoz hasonló helyzet jelentkezett volna, a kialakuló vízszintek a Vásárosnamény-Tokaj közötti szakaszon 120-220 centiméterrel múlták volna felül az eddigi maximumokat. Az árhullám a vizsgált vízrendszer teljes hosszában, beleértve a Tiszabecs-Tokaj közötti Tisza-szakaszt és a mellékfolyók torkolatközeli szakaszait is, a töltéskoronaszinteket meghaladó vízszintek kialakulását eredményezné, s árvédelmi szempontból nagyon nehezen kezelhető helyzet kialakulásával járna (Gauzer - Bartha, 1999).

Az elvégzett vizsgálatok felhívják a figyelmet arra, hogy az árvizeket okozó meteorológiai helyzeteknek az eddig előfordultaknál csupán kissé kedvezőtlenebb alakulása is rendkívüli következményekkel járhat a Felső-Tiszán. Az 1999. évi árhullám levonulása után a hidrológiai szimulációt a Közép- és Alsó-Tiszára is kiterjesztették.

Ennek összefoglalásaképpen elmondható, hogy az 1999. márciusi tiszai árhullám vízállásainak az alakulását még egy nem túl jelentős mennyiségű, a vízgyűjtőnek csak kisebb hányadát érintő, március első felében hulló csapadék is számottevő mértékben befolyásolta volna. A Záhony környéki tetőzés időpontja előtt hulló csapadék a Tokaj és Szolnok közötti szakasz teljes hosszában, illetve a Bodrogon okozott volna a ténylegesen bekövetkezett, minden korábbit meghaladó magasságú vízszinteknél kb. 20-50 cm-rel magasabb vízszinteket. Az ennél későbbi csapadékhullás, a hidegebbre fordult időjárás miatt, legfeljebb csak a Kisköre-Szolnok szakaszon éreztette volna enyhén a hatását. A március végi jelentősebb mennyiségű csapadék újra igen magas, de a fő árhullám vízszintjeit el nem érő vízállásokat okozott volna.

A 2001. évi árhullám kialakulásának jellegét tekintve sokban hasonlított az 1998. évihez. Mindkettőt döntően a Felső-Tisza kárpátaljai vízgyűjtőin hullott igen jelentős mennyiségű eső okozta. A korábbi vizsgálatokban elemzett lehetséges felső-tiszai hidro-meteorológiai szcenáriók eredményei jól illeszkednek a 2001. évi árhullám során a Tisza Tokajig tartó szakaszán kialakult vízszintekhez (Gauzer - Bartha 2001).

A 2001-2002. év telének és tavaszának időjárása és a vízjárás alakulása nem valószínűsítette a 2002 augusztusában bekövetkezett rendkívüli dunai árhullámot, hiszen az országban átlagnál melegebb és szárazabb időjárás miatt aszály alakult ki. Az eddigi legnagyobb vízszint (LNV) augusztusi előfordulása nem mindennapi jelenség volt. Ismételten igazolódott az az állítás, hogy bármelyik folyónkon, bármilyen időszakban kialakulhatnak jelentős árvizek.

A lokális jelleggel, kis területre koncentrálódó, rövid idejű, nagy csapadék nem ritka Magyarországon. Mégis rendkívüli természeti jelenségnek minősíthetők az 1999. február és július között több hullámban előfordult nagy csapadékok, és azokból a hegy- és dombvidéki kisvízfolyásokon kialakult rendkívül heves árhullámok, amelyek vízhozama minden korábban előfordult értéket meghaladta. A vízgyűjtők talajadottságai jelentősebb mennyiségű beszivárgást nem tettek lehetővé, elsősorban a korábban hullott nagymennyiségű csapadékok következtében telítetté vált talajok miatt. Tovább növelte a vízkárok kialakulásának lehetőségét a vízfolyásmedrek benőttsége, a víz lefolyását gátló akadályok (szabálytalan mederelzárások, szemét, hulladék), a vízfolyások feliszapolódása, a nem megfelelő nyílású műtárgyak (hidak, átereszek) csökkent vízszállítása. Összefoglalóan megállapítható, hogy a kisvízfolyásokon a vízkár események - a rendkívüli hidrometeorológiai helyzet mellett - a művek elhanyagolt állapota, illetve a nem megfelelő működtetése miatt következtek be (Váradi et al., 2003).

Rendkívüli belvizek 1999-2000-ben

A 20. század utolsó és a 21. század első esztendeiben mintha megismétlődni látszottak volna az 1940-es évek elejének történései. Hazánk időjárása az 1930-as években határozottan száraz jellegű volt, s ennek tetőpontját az 1935. évi aszály jelentette. A negyvenes évek elején azután változott az időjárás jellege és így a vízállapotok is: 1940-41-ben hatalmas árvizek pusztítottak a hazai folyókon, és az Alföldet óriási mértékben öntötték el a belvizek.

Az 1990-es évek első felében az időjárás - az 1930-as évekhez hasonlóan - rendkívül száraz volt. Néhány átmeneti évet követően az 1999-2000. évi belvízvédekezés során is bekövetkezett az a vízkár-elhárítási védekezések szempontjából mértékadó helyzet, hogy a belvizek és az árvizek egy időben léptek föl. Ez egyrészt megnövelte a belvizek mennyiségét, másrészt megnehezítette a belvíz-védekezési munkákat. Belvíz-védekezési szempontból sok gondot okozott a tartósan magas árvíz a Bodrogközben, a Hortobágy-Berettyó vízrendszerben, valamint ott, ahol a földtani adottságok különösen kedveznek az árvíz által keltett nyomáshullámok terjedéséhez, a talajvizek feltöréséhez.

Az 1999. és 2000. évi belvizek ritkán előforduló méreteket öltöttek. Az országos elöntési adatok hidrológiai-statisztikai vizsgálata alapján az 1999. évi belvíz előfordulási valószínűsége 2,5 %-osra (negyvenéves átlagos visszatérési idejűre) becsülhető, s ez valóban rendkívüli eseményt igazol. A helyzetet súlyosbította, hogy a belvizet befogadó folyókon egy időben levonuló árhullámok a gravitációs bevezetést lehetetlenné tették. Ennél nagyobb belvízi elöntés ebben az évszázadban csak 1940-ben és 1942-ben fordult elő (4. ábra), de ezek beleférnek a statisztikai minta változékonyságába. A 2000. évi belvíznél nemcsak az elöntés nagysága, de annak tartóssága is rendkívüli volt. Mindez a csapadékviszonyok és az azzal összefüggő talajvízszint különleges alakulásával lényegében megmagyarázható, de föltehetően az emberi tevékenységek időközbeni változásának is szerepe volt az események alakulásában. Tehát, ha a jövőben előforduló hasonló vagy még kedvezőtlenebb időjárási körülmények káros hatásait mérsékelni akarjuk, az eddiginél hatékonyabb vízrendezési-vízszerzési munkákra, átgondoltabb településfejlesztésre, racionálisabb földhasználatra és a vízviszonyokat jobban figyelembe vevő agrotechnikára lesz szükség.

Bebizonyosodott, hogy az Alföld sajátos földtani, morfológiai és hidrológiai adottságai közepette az időjárás szélsőséges menete esetén - a vízelvezető rendszerek jelentős fejlesztései ellenére - napjainkban is kialakulhatnak olyan katasztrofális méretű belvízi elöntések, mint az 1940-es években. A belvízi elöntéseket vízügyi-műszaki eszközökkel megakadályozni nem lehet, csak valamelyest mérsékelni, illetve - a belvízmentesítés gyors végrehajtásával - a tartósságát csökkenteni (Pálfai 1999, 2004; Szlávik et al., 2003).

Az éghajlat globális változása és a szélsőséges nagyvízi helyzetek előfordulása közötti lehetséges összefüggések

A klímaváltozás valószínűsége már a 20. század hetvenes éveiben a nemzetközi tudományos közéletben előtérbe került: elsőként az ENSZ 1972. évi stockholmi konferenciájának ajánlásai sürgették a további kutatásokat a fosszilis tüzelőanyagok elégetéséből származó gázok környezeti hatásainak feltárására. A tudományos vita a továbbiakban, a nyolcvanas években a körül csúcsosodott ki, hogy a változás meghatározott emberi tevékenység által kiváltott, vagyis antropogén jellegű folyamat-e, vagy csupán a természetes ingadozás része, ami már korábban is előfordult (Láng, 2003).

Az elmúlt harminc évben nemzetközi konferenciák sora foglalkozott az éghajlatváltozás globális alakulásával, részletkérdéseivel és lehetséges következményeivel. Különböző fórumokon kidolgozták az elővigyázatosság elvének koncepcióját, amit elfogadtak az európai kormányok (Bergenben, 1990-ben), illetve a világ valamennyi országa (Rio de Janeiróban 1992-ben, megerősítve ezt Johannesburgban 2002-ben). Az elővigyázatosság elvének lényege, hogy egyes környezeti folyamatok végső megítélésében a tudomány a jelenlegi helyzetben sokszor nem tud egyértelmű választ adni. Az ilyen esetekben, amikor fennáll a jelentős veszély valószínűsége, bár még nincs kellően bizonyítva, a döntéshozóknak vállalniuk kell a felelősséget és a megfelelő megelőző intézkedéseket kellő időben meg kell hozniuk (Láng, 2003). Meggyőződésünk, hogy ez különösen áll a vízkárelhárítás területére. Hiszen itt csak újabb és újabb szélsőséges események idősora alapján lehet tisztázni az összefüggéseket, s ha várunk ezekre, akkor bekövetkezésükkor már késő lesz helyes döntést hozni.

Hartmut Grassl (2004) szerint nem kétséges, hogy a Föld felszíne melegszik, a globális vízkörzés erősödik, ami hevesebb esőket okoz, egy-egy csapadékhullás hevesebbé válik, két esős nap között átlagosan hosszabb idő telik el stb. A klímaváltozás egyik fő kérdése, hogy milyen mértékben erősödik fel a víz körforgalma, és a fő változások hol mennek majd végbe.

Az éghajlati hatásvizsgálatok azt mutatták, hogy a hőmérséklet egész évben várható növekedése, a csapadék éven belüli átrendeződése: a téli csapadék növekedése és a nyári csapadék csökkenése az évi lefolyás éven belüli átrendeződéséhez vezet. Vízfolyásainkon eléggé egyértelműen valószínűsíthető a téli fél év lefolyásának növekedése és a nyári fél év lefolyásának csökkenése.

A téli fél év hőmérsékletének emelkedése miatt csökken a hó formájában lehulló csapadék aránya, csökken a téli időszakban felhalmozódó hó mennyisége, a hótakaró olvadásának ideje korábban jelentkezik. A korábban beköszönő olvadás miatt az első hóolvadásból származó árhullámok általában - főként a kisebb és ma is melegebb éghajlatú vízgyűjtőkön - megnövekedhetnek. A nagyobb, magasabb hegyekkel borított, ezért ma is hűvösebb éghajlatú vízgyűjtőkön a melegedés kisebb hatással van az olvadásra, amely itt - még melegedő éghajlat esetén is - időben jobban elhúzódhat. Az éghajlatváltozás következményeként várható az első olvadásos árhullám tömegének és tetőző vízhozamának növekedése. A növekedés mértéke igen bizonytalanul becsülhető (Nováky 2000, Starosolszky 1994).

Nováky Béla szerint (2003) az éghajlat és az emberi tevékenységek hidrológiai adottságokat módosító hatásai bizonyosak, viszont e kétféle hatás szétválasztása tekintetében, a hatások egymásra halmozódásának mértékét illetően bizonytalanok vagyunk. A legvalószínűbb éghajlati forgatókönyvek szerint éghajlatunkban várhatóan a mediterrán jelleg fog erősödni: csökken az évi csapadék, emelkedik a hőmérséklet, a csapadék éven belüli eloszlása átrendeződik a téli időszak javára, csökken az átlagos évi lefolyás, viszont növekszik a tél végi, döntően hóolvadásból eredő árhullámok száma és a lefolyásban játszott szerepe. Az utóbbi évek szélsőséges árvízi és belvízi jelenségei mintha ezt igazolnák. Meggyőződésünk, hogy az előzőekben bemutatott, az ezredforduló éveiben kialakult árvizek és belvizek hidrológiai sajátosságai alapján még korai lenne azt a következtetést levonni, hogy ezek egyértelműen megerősítik és igazolják az éghajlat globális változása és a szélsőséges nagyvízi helyzetek előfordulása közötti összefüggést. Egyetlen vagy egymást követően jelentkező néhány különleges időjárási esemény nem tekinthető bizonyosságnak az éghajlatváltozás igazolásában.

Ugyanakkor a bizonyosságok körébe tartozik, hogy a nagyvízi hidrológiai helyzetek kapcsán is fokozódnak az időjárási szélsőségek. Erre két példa is említhető:

- A 2002. évi dunai árvíz levonulásával szinte egy időben a Rábán vízkorlátozást kellett elrendelni.

- A 2000. évi árvizeket és belvizeket követően a Tisza-völgy néhány pontján ugyancsak extrém csapadékhelyzet alakult ki: Szegeden, a repülőtéri mérőállomáson, a 2000. naptári évben mindössze 206 mm csapadék hullott! Ilyen kevés csapadék Szegeden az észlelések kezdete, azaz 1854 óta még egyetlen évben sem volt. A 2000. évi csapadékösszeg 323 mm-rel maradt el az 529 mm-es sokévi átlagtól! 2000-ben az ország más tájait is általános csapadékszegénység jellemezte. A Baja-Cegléd-Berettyóújfalu vonaltól délre az évi csapadékmennyiség a legtöbb állomáson 300 mm-nél kevesebb volt. Az országos területi átlag 2000-ben nem érte el a 400 mm-t! Országos viszonylatban ilyen kevés csapadékra - az egységes meteorológiai állomáshálózat létrehozása, vagyis 1871 óta - még nem volt példa (Pálfai, 2004).

Az éghajlatváltozásnak az árvízvédekezés stratégiájára gyakorolt hatása mai ismereteink szerint nehezen ítélhető meg. Különösen bizonytalan ez kisebb vízfolyásaink árvédelmi stratégiájának alakításában, hisz a kisebb vízfolyások jelentősebb árvizeit azok a viszonylag kis területi kiterjedésű nagy csapadékok váltják ki, amelyek alakulásáról az éghajlatváltozás forgatókönyvei lényegében nem adnak tájékoztatást. Nagyobb folyóinkon, ahol a mértékadó árvizeket többnyire az esőzéssel találkozó hóolvadás váltja ki, módosulhat a mértékadó árvízi helyzet: elsősorban a mértékadó tetőző vízhozam növekedhet meg; a jelenleginél korábban jelentkezhetnek az árvizek.

A belvízvédekezés vízgazdálkodási feladatainak távlati stratégiáját az éghajlatváltozás alapvetően nem befolyásolja; továbbra is fel kell készülni tél végén-tavasz elején szélsőséges belvizek kialakulására. A belvízvédekezést sokkal inkább befolyásolja a területhasználat alakulása, ezért a belvízvédekezés és a területhasználat fejlesztését egymással összhangban célszerű végezni.

Összefoglalóan megállapítható, hogy a nagyvízi hidrológiai események alakulásában az éghajlatváltozás valószínűleg közrejátszik, de ma még nem igazolható, hogy domináns szerephez jut. A másik két hatótényező (emberi tevékenység, illetve újabb, eddig nem észlelt időjárási helyzetek kialakulása) miatt a védelem szintjét mindenképpen növelni kell. Időben nem prognosztizálható, hogy mikor, de bizonyosra vehető, hogy újabb és újabb kiugró paraméterű árhullámokkal kell szembenéznünk. A vízkárok elleni védelem műszaki és szervezési-igazgatási eszközökkel, azok kombinációjával hatékonyan biztosítható. Ez nem megkerülhető, nem mellőzhető feladat.


Kulcsszavak: árvízi biztonság, nagyvízi hidrológiai helyzetek, időjárási szélsőségek, hidrológiai szimuláció



1. ábra * Az árvízszintek emelkedése a Tisza és mellékfolyói néhány szelvényében



2. ábra * Árvízi vízhozam-hurokgörbék a Tisza szolnoki szelvényében



3. ábra * A főmeder és a hullámtér vízszállítása a Tisza szolnoki szelvényében



4. ábra * Belvízi elöntések Magyarországon 1936 és 2000 között


Irodalom

Gauzer Balázs - Bartha Péter (1999): Az 1970. és 1998. évi felső-tiszai árhullámok összehasonlítása. Árvízi szimulációs vizsgálatok. Vízügyi Közlemények. 3.

Gauzer Balázs - Bartha Péter (2001): Árvízi szimulációs vizsgálatok a Tisza Tokaj - Szeged közötti szakaszán. Vízügyi Közlemények. 4.

Grassl Hartmut (2004): Mit tudunk és mit nem a klímaváltozásról? Természet Világa. 3.

Láng István (2003): Bevezető gondolatok "A globális klímaváltozással összefüggő hazai hatások és az arra adandó válaszok" című MTA-KvVM közös kutatási projekthez. "AGRO-21" Füzetek. 31.

Nováky Béla (2000): Az éghajlatváltozás vízgazdálkodási hatásai. Vízügyi Közlemények. 3-4.

Nováky Béla (2003): Éghajlatváltozás és víz: bizonyságok és bizonytalanságok. Vízügyi Közlemények. 4.

Pálfai Imre (1999): Az 1999. évi rendkívüli belvízvédekezés néhány tanulsága a belvízrendezés új stratégiájának kialakítása szempontjából. Hidrológiai Tájékoztató.

Pálfai Imre (2004): Belvizek és aszályok Magyarországon. Hidrológiai tanulmányok. Budapest.

Starosolszky Ödön (témavezető) (1994): Az éghajlatváltozás hatása a hidrológiai és vízminőségi paraméterekre (OTKA 716/90. sz. téma) VITUKI Tanulmányok és kutatási eredmények, 59. kötet, Budapest

Szlávik Lajos (2003): Az elmúlt másfél évszázad jelentősebb Tisza-völgyi árvizei és az árvízvédelem szakaszos fejlesztése. Vízügyi Közlemények 1998-2001. évi árvízi külön füzet. IV. kötet.

Szlávik Lajos - Pálfai I. - Varga Gy. - Kling Z. - Tornay E. (2003): Az 1999-2000. évi belvizek kiváltó okai és sajátosságai. Vízügyi Közlemények 1998-2001. évi árvízi külön füzet. II. kötet.

Váradi József - Varannai A. - Takács Iné (2003): A helyi vízkárok elleni védekezés tapasztalatai és feladatai. Vízügyi Közlemények 1998-2001. évi árvízi külön füzet. II. kötet.


<-- Vissza a 2005/7 szám tartalomjegyzékére