Magyar Tudomány, 2005/1 94. o.

Tanulmány

Romány Pál

az MTA doktora, professzor emeritus, SZIE GTK Agrárpolitikai Tanszék

Földbirtok-politika és földtulajdon Magyarországon


Az agrárpolitika középpontjában - mind a tudományos kutatás, mind a gyakorlati alkalmazást tekintve - a birtokpolitika található. Minél nagyobb egy országban az agrártermelés szerepe, fontossága, annál több figyelmet követel az agrár - s vele a birtokpolitika is. Bizonyos fejlődési korszakokban - némely táján a világnak jelenleg is - a gazdaságfejlesztés és gazdaságpolitika első számú kérdése az úgynevezett földkérdés, s vele az agrárnépesség alakulása, valamint az élelmiszer-termelés helyzete és jövedelmezősége. Mert igaz a mondás: Akinek kenyere van, annak sok a gondja, akinek nincs, annak csak egy...

Magyarország történetében - tekintettel geopolitikai és természetföldrajzi adottságaira is - mindig jelentős szerepet játszott a mezőgazdaság, s ennek megfelelően a földbirtok-politika elveinek kialakítása, illetve alkalmazása. A történeti folyamatok ismerete így nemcsak a szakmai intelligencia elengedhetetlen része, hanem egyik fontos feltétele is annak, hogy az új nemzedékek ne ismételjék meg az előzőek tévedéseit, ne kövessék hibásnak bizonyult választásaikat.

A földkérdés hazai története természetesen egybekapcsolódott az ún. nemzeti sorskérdésekkel, továbbá a nemzetközi folyamatokkal, valamint különféle társadalompolitikai, államjogi és más kérdésekkel. Nem vehetjük sorra még a kimondott mezőgazdasági szakkérdéseket sem, mint például a három- majd négynyomásos határhasználati rend kialakulását, de még a különösen jellemző, Magyarországon 1945-ig fennálló hitbizományi birtokrend feudális elemeit sem. Indokolt azonban figyelmet fordítani a két világháború közötti birtokpolitikai állapotokra, illetve azok következményeire, napjainkra is hatást gyakorló elemeire, tanulságaira. Ennek megfelelően a továbbiakban

* a 20. századi földbirtok-politikai örökség főbb tételeit tekintjük át, majd

* a birtokpolitikai eszközök,módszerek körét, hazai gyakorlatát vizsgáljuk, s végül

* a szervezeti-intézményi feltételekre illetve történeti tanulságaikra kívánunk rámutatni.

A hazai és a nemzetközi feltételek, az agrárpiac nagymértékű változásai a földügyekre is hatást gyakoroltak - EU-tagságunkról nem is szólva -, mégis úgy gondoljuk, hogy változatlanul alapvető fontosságú a birtokpolitika stabilitását és az agrárgazdaság korszerűségének összhangját elősegíteni. Civilizációk sorsát is alakította ez egykoron.

1. Örökségünk a földbirtok-politikában

"A világtörténelem azt mutatja, hogy minden forradalom mögött ott volt egy elmulasztott reform, s a forradalom alap oka abban rejlett, hogy nem volt erő, vagy akarat a reform végrehajtására." - gróf Apponyi Albert (1909)

Az európai országok agrárstruktúrája - főleg Nyugat- és Észak-Európában - lényegesen megváltozott a 19-20. század fordulójára. Többnyire evolúció jellemezte ezeket az átalakulásokat, és a paraszti népesség arányának, s az agrárnépsűrűség nagyságának csökkenésével járt együtt. A "fölös népesség" más ágazatban talált kereseti lehetőséget, vagy munkaigényes mezőgazdasági (istállózott állattartási, intenzív kertészeti) foglalkozásba kezdett, még lakóhelyet is váltott, esetleg kivándorolt. A dualista Magyarországon két és fél millióan "választották" az utóbbit. (Sokan keltek útra a hegyvidéki területek, nemzetiségi vidékek falvaiból a nincstelenség és a kilátástalanság elől menekülve.) Azzal számoltak, hogy néhány esztendő keresetéből majd földet vásárolnak itthon. A föld viszont Magyarországon kevés volt, még 1938-ban is sok a kötött birtok (2,3 millió k. h.) és az uradalmi tulajdon. Veres Pétert idézve: "Magyarországon ugyanakkor, amikor ránk jött a kapitalizmus, nem ment el a feudalizmus sem." A magántulajdonra épülő paraszt-polgári mezőgazdaság általánossá válásával - az egymást váltó, földindulás-méretű tagosítások, átszervezések ellenére - adós maradt a 20. század is.

Az agrárviszonyok átalakításával, a reformok indokoltságával foglalkoznia kellet mind az agrártudományok művelőinek, mind az agrárpolitika irányítóinak. Az agrár érdekképviseletek, valamint a pártpolitika is napirenden tartotta. Közös nevezőt azonban nem találtak. Darányi Ignác telepítési törvényjavaslatát, amellyel enyhíteni lehetett volna a feszültséget, nem tűzték napirendre, Áchim András radikális indítványát az ezer kataszteri holdnál nagyobb birtokok parcellázására, azaz csak bérbeadására(!), szintén elutasította a millenniumi parlament. Az első világháború alatti években új elgondolások is születtek - főleg a harcoló frontkatonák számára címezve -, de Tisza István minden reformot elutasított. A forradalom ideje tehát közelebb került. Hiába írta a miniszterelnöknek gróf Majláth József: "Nagyszabású reformokat vár a nemzet a törvényhozástól, nem szűkmarkú, félénk kísérleteket. Most az egyszer még kezünkben van az ország jövője... A magyar birtokos osztály jövőjét azon a politikai szemponton látom megfordulni, hogy a birtokpolitikai reformot ki csinálja meg." (Kerék, 1939, 142. kiemelés: R. P.) A birtokos osztály érzéketlen maradt.

A forradalmak elkövetkeztek, az ország határai is megváltoztak. Az 1918-as forradalomban Károlyi Mihály gróf egy gyors reformmal még próbálkozik, saját birtokán kezdve a földosztást. "Az egykori magyar földbirtokosok - írta emigrációjában -, akik elkeseredett dühvel szegültek szembe ezzel a reformmal, és évtizedeken át gyűlöltek engem is miatta, ma már jól tudják,... hogy számukra is üdvös lett volna, ha azt időben végrehajtjuk." (Károlyi, 1982, 158.)

Az 1920-at követően, több évtizedes halogatás után ismét tárgyalt földreform törvényt többször vitatja a magyar országgyűlés. El is fogadják. A birtokszerkezet azonban szinte érintetlen marad, házhelyhez, kis "krumpliföldhöz" jutnak a kedvezményezettek. A miniszter, Nagyatádi Szabó István mondja a parlamenti általános vita végén: "meg kell elégednünk egy kisebb méretű földreformmal, amely gondoskodik arról, hogy mindenkinek legyen háza, fészke és családjának egy kis helye, ahol meghúzhatja magát... legalább legyen egy-két hold földjük... akkor én ezt a törvényt a jelen időben olyannak tartom, amelyen sem nagyon túlmenni, sem azt megszűkíteni nem volna helyes." (Nemzetgyűlési Napló 1922-1926, 123.) A földreform ügyét ezzel lezárták, valójában: prolongálták. A harmincas évekre a magyar progresszió képviselőinek, a negyvenes évekre a hazai baloldali pártpolitikának. A román királyságban, a csehszlovák köztársaságban és többi szomszédunknál nem maradt el a teljes, általános földreform.

Különlegessége miatt említést érdemel az 1920. évi XXXVI. tc. által létesített vitézi telek, amit a kormányzó által alapított vitézi rend tagjai kaphattak.

Egyfajta "paraszti hitbizományként" működött, nem volt terhelhető, elidegeníthető, bérbe adni sem lehetett. A háborúban vitézségi érmet kapott legénységi állományú katona 10-20 hold (a tiszti vitéz ennek kétszeresét) vitézi telekben részesülhetett. Öröklése - a vitézi címmel együtt - a legidősebb fiú által, osztatlanul történhetett. (Fiú örökös hiányában nő is örökölhette - névvel együtt - a vitézi telket és címet az államfő hozzájárulásával.) A vitézi telkek összes területe mintegy 64 ezer k. h. volt a harmincas években, ami 3700 kedvezményezett között oszlott meg.

A magyarországi földbirtokviszonyokat a fenti "reformok" mindössze korrekciós jelleggel érintették. Az ún. irányított gazdaság bevezetése, majd a zsidótörvények meghozatala a földtulajdon és az agrárpolitika több tételének várható megváltozását is jelezte, helyenként kiváltotta, de ténylegesen csak a hadigazdálkodás néhány elemének alkalmazását állapíthatjuk meg.

2. Földosztás - háborús terepen

"Nézetem szerint birtokpolitikai reformterveink eddig azért nem sikerültek, mert keletkezésükben és lebonyolításukban a politikai szempontoknak jutott vezető szerep... Hogy a földkérdés politikummá vált, annak az az oka, hogy nem nyúltunk hozzá mindaddig, amíg a politikai feszültség kényszerítő erővel fel nem lépett." - Kerék Mihály (1942, 5.)

Magyarország területének jelentős részén még fegyveres harcok folytak, amikor az Ideiglenes Nemzetgyűlés Debrecenben, 1944. december 21-én ünnepélyesen kinyilvánította: "Földhöz juttatunk sok százezer földnélküli és szegény parasztot, hogy gyarapítsuk a magyar nemzeti erőt és évszázadokra megszilárdítsuk a demokratikus magyar államrendet." - (Balogh, 1980, 47.) A néhány hét múlva (1945. március 15-én) kiadott kormányrendelet (amelyből szeptember 16-án lesz törvény) egy, céljaiban és lebonyolításában is radikális - ugyanakkor megkésett! - földosztást indított útjára. Az esedékes tavaszi munkák is sürgették a végrehajtást, ezért is a megyei miniszteri megbízottak különleges felhatalmazása. Erre utal a Nagy Imre által kiadott (magyar és orosz nyelven írt) megbízólevél Gyenes Antal, volt Györffy-kollégista számára:

"Ha a megyei miniszteri megbízott a Megyei Földbirtokrendező Tanácsot alkalmatlannak találná a feladat megoldására, felhatalmazom, hogy a Tanácsot feloszlassa és a három, általam kinevezett tag helyett a nevemben újakat nevezzen ki...

Utasítom az összes közigazgatási hatóságokat... hogy a miniszteri megbízott működését mindenben támogassák... Kívánságára élelemmel, fogattal és lakással lássák el.

Kérem az orosz katonai hatóságokat, hogy a miniszteri megbízott mozgási szabadságát ne korlátozzák és működésében támogassák."1

Magyarország megelőzte az éhínséget, jegyre ugyan, mint a háború alatt mindig és mindenhol, de az alapvető igények kielégíthetők voltak. A falu polgárosodása persze nem lendült fel. Még a tízezret sem érte el országosan az 50 kataszteri holdnál nagyobb földterületű mezőgazdasági birtokok száma. Gyakorlatilag eltűnt a középbirtok is a nagybirtokkal, a latifundiumokkal együtt. A földigénylőknek juttatott átlagosan 5 kataszteri hold föld csak a hagyományos (őstermelői, önellátói) parasztgazdaságok körét szélesítette Magyarországon. Egyben megvetette - az örökösödési jog érintetlenül hagyása mellett - a további elaprózódás alapját, a törpegazdaságok inflációját. Az új tulajdonosokhoz került termőföld több mint fele szántó, negyede erdő volt.

Nálunk - állapítja meg rezignáltan Csécsy Imre 1945-ben - " a földreform nem sikerült. Mi tizennyolcban valóban reformot készítettünk elő Károlyi Mihály pártjával, ez meghiúsult és ezért '45-ben már csak forradalmi megoldás jöhetett. Mint minden forradalmi megoldás, természetesen ez is rossz." (Izsák, 1979). Csécsy és elvbarátai főleg az előkészítés módja, a gyors megvalósítás stb. miatt kárhoztatták a földreformnak nevezett forradalmi földosztást. Az új tulajdont 11 cél szerint csoportosították. (2. táblázat)

A "földnélküli földművesek", a zsellérek, napszámosok, gazdasági cselédek és törpebirtokosok többmilliós tábora jelentősen csökkent, bővült az ipari és egyéb munkalehetőség is. A földosztás sem oldotta meg azonban a hazai mezőgazdaság modernizációját, a versenyképes árutermelés kiépítésének és a korszerű falu megteremtésének összetett, nagy feladatát. A magyar agrártársadalom időt sem kapott erre a polgári-kapitalista változatra. Hasonlóan a "Parasztinternacionálé" más csoportjaihoz, "Jaltához" igazodott ebben is.

3. Másolás, adaptáció, majd saját modell az agrárpolitikában

"Kétségtelen, hogy a téeszeket a magyar parasztság nem kívánta, mint ahogy Árpád lovasai sem kívánták Szent István vármegyéit. A formát a kor, a világ adta. A kérdés az volt, hogy szokik össze ezzel a formával, mennyire tudja az erényeit kibontakoztatni benne." - Németh László (1965)

Magyarországon a 20. század elején már sok száz, különféle szövetkezet működött. Az 1849. évben emigrált, majd a kiegyezés nyomán hazatért, "világot járt" szervezők elősegítették a hitel- , a kereskedelmi-értékesítési, a biztosító, a bérlő- stb. szövetkezetek alapítását. A Franciaországból hazatért gróf Károlyi Sándor az agrárszociális kérdések megoldásában is nagy szerepet szánt a szövetkezeteknek. Jelentős támogatást kapott Haynald Lajos bíboros, kalocsai érsektől, Szmrecsányi Lajos szepesi püspöktől, majd az állami intézményektől is. Már a vetőmag- és a tenyészállat-beszerzésre is alakultak szövetkezetek. Darányi miniszter Svájcba, Németországba küldi az óvári professzorokat, az OMGE Skandináviába viszi a földbirtokosokat a szövetkezeti módszerek tanulmányozására. Figyelemreméltó, hogy a mintegy 1200 Hangya szövetkezet elnökeinek egyharmada lelkész, a könyvelőknek pedig a fele tanító volt az 1914. évi adatok szerint.

Az öntevékeny szövetkezeti hálózat kiépülése az 1920 utáni rendszerben megtorpant, 1945 után pedig - elismerés helyett - elmarasztalás lett az osztályrésze. A földbérlő szövetkezetek feloszlottak, a nagygépek, uradalmi feldolgozóüzemek - rendeleti úton - a falusi szövetkezetek örökébe lépő új földművesszervezetek birtokába kerültek. A földreformot követő két-három év viszonylagos nyugalma után már kísértett a földkérdés, majd fokozatosan, a század közepén az első számú falusi üggyé vált a földtulajdon és a földhasználat. Az ingatlannak tudott termőföld a paraszti tulajdonban is ingónak, bizonytalannak bizonyult, annak összes káros következményével.

A gazdálkodásban való együttműködés számos hazai hagyományát, magyar sajátosságát megbélyegezte a hivatalos politika. Uralkodóvá vált az importált, a másolt agrár- és szövetkezetpolitika. Ígéretesnek csak az orosz faluközösségből, az obscsina gyakorlatából kinőtt közös földhasználatot (később közös földtulajdont), a kollektív gazdaságot tekintette ez a szemlélet. Ehhez teremtett jogi kereteket, eszköz- és intézményrendszert, oktatási és más feltételeket. Mindez nem találkozott sem a régi, sem az új gazdák többségének törekvéseivel, csalódást, konfliktusok sorát váltotta ki. Nagy Imre első, 1953. évi miniszterelnöksége, majd az 1956-os forradalom csak rövid időt adott a remény újjászületésének.

Az 1958-1961 között végbement kollektivizálás, az ún. szocialista átszervezés kezdetben nem érintette a termőföld tulajdonjogát, "csupán" a belépő gazdálkodó rendelkezési joga alakult át a tagsága révén közös használatba került földje fölött. Ezt erősítette meg az Elnöki Tanács egy 1959. évi törvényerejű rendelete is, amely - a tsz-ből való kilépés esetén - az átadott ("bevitt") föld kiadását szabályozta. Más volt a helyzet az ún. állami tartalékföld, az elhagyott, "felajánlott", a tagosítások során át nem vett csereingatlan esetében. (Ez utóbbiak összes területe 1953-ra már meghaladta a 3 millió kat. holdat!) Így következett be egy olyan állapot, hogy a földdel belépett (beléptetett) tsz-tagok, továbbá az ún. kétlakiak ezrei, illetve örököseik - az előírt várakozási idő leteltével - kilépési (s vele földkiadási) kérelmeket adtak be, s annak eredménytelensége láttán bíróságokhoz fordultak. A bíróságok "fektették" a beadványokat és sürgették a politikai döntést. Más okból - bizonytalan üzemgazdasági állapotokra hivatkozva - sürgették "a földtulajdon bizonytalanságának" megszüntetését a közös gazdaságok vezetői, s a beruházások érdekeltjei, a pénzügyi hálózat képviselői. (Nota bene, a kolhozok esetében ez fel sem merülhetett, lévén a föld "össznépi tulajdon!") Végül is az 1967. évi IV. számú törvénnyel "rendezték" a problémát. Az új törvény hatályon kívül helyezte az 1959. évi tvr-t és megszüntette - ötévi földjáradék "megváltási árként" való kifizetése ellenében - a nem mezőgazdasági foglalkozású nem tsz-tagok, valamint örököseik földtulajdonát. Az ún. oszthatatlan szövetkezeti alapba került termőföld eme kezelése lépést jelentett a föld nacionalizálása felé. A Nagy Magyar Földreformról így elmondható, hogy - tekintettel a rendszerváltás licitálásos "kárpótlására" is - élt összesen huszonkét évet 1945-1967 között. (Anglia vagy Dánia földbirtok-politikája hány évszázados?)

Az 1967. évi ún. földmegváltási törvény nyomán a parasztság tradicionális kapcsolata a termőfölddel megszakadt, a föld vagyongyűjtési funkciója, ingatlan volta füstbe ment. (Negyedszázad múlva - a 90-es évek elején - ezt betetőzte a "kárpótlási jegy", amikor egykori kisbirtokok ezrei színes televízióvá vagy napi spekuláció tárgyaivá váltak.) Az egykori újgazdák, földtulajdonosok, illetve gyermekeik mind nagyobb arányban új életpályát és más lakóhelyet választottak. A falusi migráció népvándorlás jelleget öltött. Ami a Lajtán túl évszázadok alatt következett be, nálunk - más tényezők, döntő mértékben politikai radikalizmus, türelmetlenség által - szűk évtizedek történéseire zsugorodott. Más formákat öltve, de hasonló végeredményt adva.

A szövetkezeti használatban lévő földekre az 1967. évi IV. törvény hatását jól mutatja a tulajdoni megoszlás alakulása. A szövetkezeti használatú földeknek mindössze 0,09 % -a volt 1968-ban a tulajdonukban is, míg 1989-ben már 61,12 %-a. Ugyanez a tagsági tulajdon arányát illetően: 72,16 %-ról 35,07 %-ra csökkent. (Az állami tulajdon részaránya 27,75 %-ról 3,81 %-ra esett a szövetkezeti földhasználatban, mert - "a törvény erejénél fogva" - a szövetkezetek javára átírták a tulajdont.) Néhány évtized, s két-három nemzedék, és - a szakszövetkezeti és a személyi tulajdonú földek, valamint a 15 hektárban maximált néhány ezer egyéni gazdaság földjén kívül - alig marad földmagántulajdon Magyarországon...

A "kollektivizálási hadművelet" nem sok gondot fordított az agrár szakmaiság követelményeire. A Szakma - a nagybetűs - a volt állami birtokok, az új állami gazdaságok, kutatói-kísérleti intézmények és a rangjára mindig adó erdőgazdaságok mindennapjaiban élt tovább. Ott készültek az egész mezőgazdaság új feladataira, technikai, technológiai, genetikai vagy éppen ökonómiai fellendítésére. A tsz-ek relatív elmaradását látva írták 1970-ben: "Az átszervezés maga politikai, gazdaságpolitikai akció volt, amelyet nem üzemszervezési meggondolások, nem a legkedvezőbb gazdálkodási megoldások követelményei irányították, hanem a nagy átalakulás általános politikai szempontjai, távlati gazdaságpolitikai és társadalmi érdekei. Ennek következtében a termelőszövetkezetek keretei gyakran véletlenszerűen jöttek létre..." (Erdei - Fazekas, 1970, 176., kiemelés R. P.)

Elkerülhetetlen volt, hogy a szovjet agrárrendszertől eltérő megoldásokat alkalmazzon a magyar agrárpolitika, hiszen 1956 mementója és az ország adottságainak hasznosítása is ezt követelte. Ennek egyik fontos feltétele volt a "politikai mimikri", azaz a nyílt konfliktusok kerülése. Jellemző esete volt ennek a néhány agráripari egyesülés létrehozása, szovjet mintára, hangsúlyozottan kísérleti céllal. Az egyesülésekben ugyanis együtt voltak állami és szövetkezeti tulajdonú szervezetek, ezért áthidaló jogi megoldásokat kellett találni - az államigazgatás legfelső szintjén - a két tulajdonforma közös működésére, együttes elbírálására. A "kísérletek" eredményeit évekig "nem lehetett" összegezni...

Sok-sok, gyakorta elméleti jellegű vita, eszmecsere, majd konkrét megoldás képezte annak az útját, hogy a hetvenes évektől mindinkább magyar agrármodellről lehetett beszélni. Nyugat-európai elemzők elismeréssel, a "keleti, szövetséges" partnerek többnyire gyanakvással sorolták ennek a modellnek az új, hol "revizionista", hol "konzervatív" elemeit. Az osztott-kapott címkék, a hozott jogi, munkaügyi, szervezési intézkedések változatosak voltak, különösen a földhasználatban, valamint a vertikális integráció kezelésében. Vázlatos áttekintésük is csak tallózás jellegű lehet a következőkben.

4. A szakmát tanulni - és alkalmazni tudni - kell

"Nálunk a földkérdést inkább a pártpolitika sajátította ki, mint a pártatlan tudomány. Akik vele foglalkoztak, azokat vagy az egyik vagy a másik táborhoz tartozónak tekintették és eszerint bánt velük a kritika is." - Kerék Mihály (1942, 125.)

Az ésszerű, jó eredményességű földhasználat a talajtani, az éghajlattani, a domborzati, egyszóval az ökológiai ismeretek megszerzésével kezdődik. Ezt követi a növénysorrend, a vetésváltás ismerete az adott területen, a termőföld talajerő-állapota stb. Mindez alig szerezhető meg, ha a földcsere szinte állandósul, ha a talajminősítés rendszere elavult, a földhasználó személye gyakran változik. A következmény egyértelmű: akár a kedvező ökonómia feltételek sem hasznosulnak kellő mértékben, a lehetőségek kihasználatlanul maradnak, elvesznek. (A Monarchiában kialakított termőföld-osztályozási rendszert 1978-ban tervezték megreformálni, ám máig fennmaradt az elavult aranykorona-osztályozás.)

Magyarország földbirtokviszonyai, földhasznosítási döntései úgy alakultak a 20. század második felében, hogy alig másfél-két évtized tekinthető konszolidált időszaknak. A mezőgazdaság eredményességében pedig nem nélkülözhető bizonyos, szakmailag megalapozott állandóság, kiszámíthatóság a partnereket, a főbb feltételeket illetően. Nálunk hol a szükséges ismeretek, hol az ismeretek realizálásának feltételei hiányoztak, hol mindkettőt nélkülözte az országos gyakorlat. Mindig voltak persze mind a felkészültséget, mind az eredményességet illetően kiváló példák, de ezek a szigetek nem váltak "kontinenssé". (Most sem azok.)

A tapasztalatok köréből:

a.) A mezőgazdaságban, ahol a döntési pontok sohasem központosíthatók más termelési ágazatokhoz hasonló mértékben, elsőszámú feladat volt a tudás, az agrárcivilizáció színvonalának az emelése. A magyar agrárpolitika országos jelszava - és gyakorlata! - volt a hatvanas évektől, hogy "Zöld utat a tehetségnek!" Ehhez társult az oktatás nagy ütemű fejlesztése, a specializáció felkarolása, a könyv- és lapkiadás, valamint a rádió és új, nagyhatású eszközként a tv és a film bevonása az agrárkérdések megoldásának elősegítésébe. Tanult a falu, s megtanulták az ország akkori nemzedékei, hogy a mezőgazdaság is szakma. A termőföld, a hagyomány szeretetét lehet örökölni, a tudás azonban nem örökölhető. Azt meg kell szerezni.

A fentiekre irányuló előírásokat megbecsülés illeti. Másképpen: a szakismeret érvényesítése kötelező. Ennek egyik jeleként volt tekinthető például a táblatörzskönyv. Az állami gazdaságokban kötelező volt a vezetése, hogy ismerhető legyen - személyi változás esetén is - az elővetemény, a növénysorrend, a talajerőpótlás története, hiszen valamennyi befolyásolja a gazdálkodási eredményt.

b.) A mezőgazdaság üzem- és birtokviszonyaiból az is következik, hogy a szervezeti és érdekeltségi viszonyoknak különlegesen nagy a szerepük. Nem a központi előírások, hanem az önérdek felismerése segítheti elő még az előbbinek is a megvalósulását. Ezért válhattak fontossá az integrációs szervezetek, a termelési rendszerek, amelyek például a szaktanácsok elfogadását kétoldali, közös alapra tudták helyezni, a személyes kapcsolatokat, ismeretséget képesek voltak nyilvánosan "forintosítani". A bizalmi tőke a rendszerek terjedésében, ipar-kereskedelem-mezőgazdaság viszonyában is jól kamatozott, és hozzájárult a direkt (állami, központi) akaratérvényesítés lebonthatóságához. A háztáji-nagyüzem-szimbiózis szintén a kölcsönösség, a helyi bizalom alapjaira épült.

c.) Az állam szavahihetősége - a sokszor csalódott vagy hiányosan tájékozott - agrártársadalom számára alapvetővé vált a hatvanas évektől. A gazdálkodás számára - az előbbieken túlmenően - ezért vált szívesen fogadottá az évente kiadott agrárszabályozás, az első MT számot továbbvivő 3004-es kormányrendeletek sora. A mintát a nyugat-német ún. Zöld Terv szolgáltatta, az okot - többek között - a Mansholt-terv ellen tüntető közös piaci gazdák fellépésének tanulságai. Az összerendezett, az előző év őszén megjelent 3004-esek a hitelpolitikai, a támogatási-beruházási, árpolitikai szabályokat közzétették, az érdekeltekkel egyeztették.. A mai, a nemzetgazdaság egészében kisebb súllyal jelen lévő, de belpolitikailag változatlan rangú agrárgazdaság (és parasztság) számára miért ne lehetne hasonló rendszerű, ritmusú nyugalomról gondoskodni? Igazolódott: az üzleti életben nincs helye az állami jelenlétnek, de a gazdaság nem nélkülözheti az állam irányító-szabályozó szerepét.

d.) A minőségi árutermelésre való ösztönzés legfontosabb eszköze a kellő érdekeltség megteremtése. Nem csupán az eladáskor, hanem az árutermelés előkészítésekor. Ezért kapott támogatási kedvezményt az ültetvény telepítéskor a perspektivikus fajta, az egyöntetű készáru ígéretét hordozó egyidős, fajtaazonos hízóállomány stb. A nagyüzemi felár olyan ösztönzőt jelentett, amelyet jól fogadott minden érdekelt. A kedvezőtlen adottságú mezőgazdasági területek esetében a százalékos árkiegészítés töltött be hasonló szerepet, azaz a munka eredményét - az értékesített áruhoz kapcsolódva - honorálta, nem a termőterület méretét.

e.) A mezőgazdasági termelésnek vannak olyan sajátosságai, amelyek következményeivel eleve számolnia kell. Az egyik a termelés eredményének nagyfokú kockázata, amely a klimatikus és a biológiai feltételekből, valamint a jellemzően szabadtéri termelési folyamatokból ered. A másik, nem könnyen alakítható sajátosság a termelés-értékesítés szakaszossága, közismerten a szezonalitás, amely mind az élőmunka, mind az eszközhasználat hatékonyságát, méretét megszabhatja.

Nagy jelentőségű tehát az üzemág-társítás, az üzemek közötti kooperáció, adott esetben a mezőgazdasági termelési folyamatok meghosszabbítása. Ennek eszköze lehet a kiegészítő ipari-feldolgozó tevékenység kifejlesztése, vagy az agrárkereskedelem felvállalása. Elterjedt a mezőgazdaságon belüli, nem mezőgazdasági tevékenység, - szinte gyáripari jellegű - üzemág-társítás. A magyar mezőgazdasági szövetkezetek mintegy ötszázféle ipari és szolgáltatási profilt fogadtak be, alakítottak ki a kőbányászattól a cipőfelsőrész-kooperációig. Volt tsz, ahol nyári autósmozit működtettek, s volt, ahol összkomfortos tanyákon fogadták a Bugacra látogató "falusi" turistákat.

Az ágazat sajátosságából eredő hátrányokat vállalkozásokkal és támogatásokkal lehetett, és kell ellensúlyozni a jövőben is.

5. A mezőgazdaság sohasem lesz ipar

"A világot az eke változtatta meg... Igazából azonban a traktor lendítette át modern szakaszába a világot." - Colin Tudge (2001, 27.)

Az agrárgazdaság termelési folyamatában mind nagyobb lesz a tudomány, a technika szerepe, de az emberi, akár eseti döntések fontossága nem iktatható ki semmiféle automatizmussal. Amikor a hetvenes évek végén a nagyüzemek gépellátottsága, azok minősége túlságosan is megnövelte már az "ipari mezőgazdaság" híveinek önbizalmát, ki kellett adni a felhívást, hogy továbbra is: Nem a kombájn, hanem a kombájnos arat! Vagyis az agrártársadalom tagjainak érdekeire, életfeltételeire, sőt a falura a modern mezőgazdaság körülményei között is különleges gondot kell fordítani. Iparrá nem válhat pl. a szabadtéri növénytermesztés, jóllehet az ipari jellegre, a tervezhetőség növelésére lehet és kell törekednie.

Természetesen más-más agrárnépsűrűség és szaktudás illeszkedik a különféle intenzitású termelési kultúrákhoz, agrárcivilizációs színvonalhoz, és ennek megfelelő vidékfejlesztésre képes egy-egy régió. Az alacsony népsűrűséghez többnyire csekély számú - négyzetkilométerenként egy-két fő - agrárkereső (és nagy agrárkereső arány) társul, és extenzív (préri, sztyeppei) földhasználatot valósítanak meg. A nagy népsűrűség nagyobb számú agrárkeresőt vonz, s kellő feltételek esetén intenzív, fejlett rurális térségeket felmutató gazdaságot teremt (holland, dán, japán, kínai térségek). A mezőgazdaság ezt a maga módszereivel, a többi ágazat is a saját rendszerével valósítja meg.

Magyarország agrárkeresőinek száma már csak négy-öt fő négyzetkilométerenként, ami Hollandia agrárnépsűrűségének mindössze fele-harmada. Ez a különbség természetesen tükröződik a két ország mai agrárteljesítményének eltérő voltában is. Hollandia javára. Nálunk a "Zöld forradalom" érvényesülésének idején az ország agrárteljesítményének kedvező alakulásában nagy szerepet játszott sokféle adottság felismerése, a töredék munkaidő, az ún. "vasárnapi farmer", különösen a szervezett háztáji lehetőségeinek hasznosítása.

A magyar mezőgazdaság számára, földhasznosításának változatosságára sajátos teret kínál az ország természetföldrajzi helyzete. A zónahatárok találkozása a Kárpát-medence flóráját úgy alakítja, hogy a helyi döntések, a gazdasági mérlegelések előnyt élveznek bizonyos nagytérségi koncepciók sematizmusával szemben. (A "kukoricaövezet" - szállítási költség nélkül - természetesen és előnyösen társulhat a megfelelő állattartási ágazatokkal.)

A "mezőgazdasági érdek" optimalizálásához mindenkor szükség volt mind a tudományos, mind a gyakorlati célok jól mérlegelt megfogalmazására, képviseletére. Történelmünk során nagyszámú érdekvédelmi szervezet tevékenységét vehetjük számba. Az Országos Magyar Gazdasági Egyesület (OMGE) a 19. század jellegzetes szervezete, a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsa (TOT) a 20. századi Magyarország különleges súlyú agrárszervezete volt. Utóbbi javára még vétójogot is biztosított a jogszabály a mezőgazdasági tárcával szemben, azaz kötelező egyeztetést vállalt a jogalkotó.

A magyar agrármodell 20. századi időleges sikerének egyik magyarázata marad, hogy a falvakban nyugalmat, a gyarapodás viszonylag széles lehetőségét tudta kialakítani. A nagyüzemi földhasználat, majd a mind nagyobb arányú közös földtulajdon ellenére kis- és középgazdaságok százezreit foglalta egybe. A múlt század hetvenes éveiben - a néhány ezer állami és szövetkezeti gazdaság mellett - a nem nagyüzemi mezőgazdasági termelők száma meghaladta az egymilliót, azaz Magyarországon az átlagos üzemnagyság mérete - földhasználatban - mintegy hat hektárra volt tehető. Ez persze azt is mutatja, hogy mit ér az egyszerű számtani átlagra való hivatkozás...

Összefoglalásként az áttekintés végén ismét indokolt hangsúlyozni: a termőföld hasznosítása, a tulajdon, az agrártársadalom és a földbirtok-politika szoros kapcsolata egyértelmű. Bármelyiknek avatatlan módon való kezelése káros, míg a követelményeknek - időben és kellő módon - való megfelelés társadalmi-gazdasági sikereket ígér. Korszakváltások követték egymást a múlt század hazai földbirtok-politikájában. Hol a parasztság hagyta el a földet, hol a föld a parasztságot. A földre, a termésre azonban mindenkor szükség volt, - és szükség lesz. És arra a kapcsolatra, kötődésre is, ami nem forintosítható, mégis nagy érték.

Nemrégen olvastam egy alföldi, egykor szép napokat látott termelési (beszerzési-értékesítési) szövetkezet történetét. A kézirat ötven évről számol be. A kezdés éve 1947, a megszűnésé-átalakulásé 1997. A szerző mindvégig - 1947-től! - tagja volt a szövetkezetüknek. S leírja: a központi tanyájukon Táncsics Mihálynak szobrot emeltek valamikor. Névadójuk volt. És a szobor talapzatán gyakori a friss virág. Akár a Krisztus-kereszt előtt a határban...

A "rurális térségek" új nemzedékének érdemes erre is emlékeznie. A megtett útra és tapasztalataira, valamint a következményekre. Akár az egykori béresek, akár a volt nagybirtokosok nézeteivel azonosul a földbirtok-politikában. És akkor is, ha egyiket sem vállalja, s újat keres.


Kulcsszavak: agrárpolitika, agrártörténet, földbirtok-politika, magyar agrármodell



Művelési ág	A földbirtokok	Az igénybe vett	    Az igénybevett terület
		összes területe	terület kat. h.	összes terület	a művelési ág
		kat. h.				%-ában		%-ában	

Szántó		9 762 974	2 879 112	29,5		51,4	
Kert		219 083		42 056		19,2		0,8	
Rét 		1 104 306	345 133		31,3		6,2	
Szőlő		355 127		46 045		13,0		0,8	
Legelő		1 700 632 	550 060		32,3		9,8	
Erdő		1 922 458	1 406 210	73,1		25,1	
Nádas		49 924		29 008		58,1		0,5	
Terméketlen	967 340		302 021		31,2		5,4	

Összesen	16 081 844	5 599 645	34,8		100	

1. táblázat * Az 1945. évi földreform adatai (Forrás: Nagy, 1950, 270.)



Felhasználási jogcím					Terület		%
							kat. hold

a) Igényjogosult természetes személyeknek		3 258 738	58,2	
b) Egyházi célokra juttatva 				19 739		0,4	
c) Közlegelők alakítására, kiegészítésére		422 496		7,6	
d) Minta-, tan- és kísérleti gazdaságok céljaira	51 079		0,9	
e) Állami tó- és nádüzemeknek kijelölve			46 542	 	0,8	
f) A községi, közbirtokossági, állami erdők területe	1 460 167	26,1	
g) Telepítési célokra					91 809		1,6	
h) Házhelyek céljára					85 693	 	1,5	
i) Házhely-csereterületekre fenntartva			24 694		0,4	
j) Közcélokra felhasználva				26 152		0,5	
k) Tartalékolt és ki nem osztható (terméketlen)	 	112 536		2,0	

Összesen						5 599 645	100,0	

2. táblázat * Az igénybe vett földterületek megoszlása felhasználás szerint (Forrás: Izsák, 1979, 271)



Év	      Állami	       	    Szövetkezeti               Tagsági	
	     tulajdon                 tulajdon                 tulajdon
	hektár		%	hektár		%	hektár		%

1968	1 521 324	27,75	5 169		0,09	3 954 992	72,16
1975	247 484		4,42	2 502 917	44,66	2 854 470	50,92
1980	195 318	 	3,45	2 921 968	51,55	2 550 026	45,00
1985	224 342		3,94	3 162 985	55,57	2 304 957	40,49
1989	216 146		3,81	3 471 311	61,12	1 991 734	35,07

3. táblázat * A szövetkezeti használatú földek tulajdoni megoszlása 1968-1989

(Forrás: A földtulajdon és a mezőgazdasági struktúra átalakulása, AKI Bp. III. k. 1990. 164.)


1 A teljes levél másolata a szerzőnél


Irodalom

Balogh Sándor szerk. (1980): Földet, köztársaságot. Gondolat, Bp.

Erdei Ferenc - Fazekas Béla (1970): A magyar mezőgazdaság huszonöt éve. In: 25 év. Kossuth, Bp.

Izsák Lajos (1979): In: Balogh Sándor - Pölöskei Ferenc (eds.): Agrárpolitika és agrárátalakulás Magyarországon 1944-1962. Akadémiai, Bp.

Károlyi Mihály (1982): Hit, illúziók nélkül. Európa, Bp.

Kerék Mihály (1939): A magyar földkérdés. Mefhosz, Bp.

Kerék Mihály (1942): A földreform útja. Magyar Élet, Bp.

Nagy Imre: Agrárpolitikai tanulmányok. (Előadások az Agrártudományi Egyetemen) I. Szikra, Bp., 1950.

Nemzetgyűlési Napló 1922-1926. XVIII. k. Idézi: Nagy József (1995) Nagyatádi Szabó István emlék könyv 1863-1924.

Tudge, Colin (2001): Az eke. In: Brockman, John (ed.): Az elmúlt 2000 év legfontosabb találmányai. Vince, Bp.


<-- Vissza a 2005/1 szám tartalomjegyzékére