Magyar Tudomány, 2005/1 62. o.

Az idegrendszeri plaszticitás

Pléh Csaba

az MTA rendes tagja - pleh @ cogsci.bme.hu

Lukács Ágnes

tudományos munkatárs, MTA-BME Neuropszichológiai és Pszicholingvisztikai Kutatócsoport, BME Kognitív Tudományi Tanszék és MTA Nyelvtudományi Intézet

Alkalmazkodás és plaszticitás a nyelv evolúciójában és egyedfejlődési patológiájában1


Két felfogás a nyelvről (és az emberről): mozaikok és átfogó rendszerek

Mind a nyelv evolúciójára, mind a gyermeki fejlődésre vonatkozóan kialakultak az utóbbi évtizedekben olyan felfogások, amelyek a nyelvet lényegében számos egymástól független kisebb összetevőből, dekomponálva építik fel, s olyanok is, amelyek valamilyen középponti, vezető mozzanatot hangsúlyoznak. Ezek a lehetőségek természetesen régóta velünk vannak. Gondoljunk csak arra, hogy Jean Piaget (1987) már sok évtizeddel ezelőtt a megismerés vezető elvét hirdetve gondolkodás- és reprezentációközpontú felfogást képviselt a gyermeknyelvről. Noam Chomsky (1968) s követői pedig már három évtizeddel ezelőtt a nyelv elkülönült, sajátos rendszerkénti létét hirdették. Chomsky ma is fenntartja ezt a felfogást. Újabban amellett érvel, hogy miközben a hangképzés és számos, a nyelvben alapvető kognitív rendszer evolúciósan kontinuus a főemlősökkel, addig a rekurzív mondattan az emberi nyelv különleges specifikumaként tekintendő (Hauser et al., 2002). Az 1. táblázat éppen a hosszú modern múlt miatt csak a fontosabb mai elképzeléseket foglalja össze, gazdagságukat beerőszakolva a két említett típusba (Pléh, 1997). A táblázatban a felsőbb soroktól lefelé haladva az evolúciós megfontolásoktól haladunk az egyedfejlődési megfontolások irányába, az árnyékolt rész pedig a szintetikus elképzeléseket képviseli, mind az evolúció, mind az ontogenezis folyamatával kapcsolatban.

A gondolkodás építményére nézve a dekompozíciós elméletnek, melyet tiszta formájában a gondolkodás moduláris felfogásának nevezünk, számos érve van, s számos területre kiterjesztették, a triviális esetektől (például szín és formalátás) a kevésbé triviálisakig (például arcfelismerés vagy beszédhang-felismerés). A különböző változatok közül mi most a nyelvvel kapcsolatban elemzünk egyet, a nyelvi szerveződésnek azt a kettős modelljét, amely a nyelvtan és a szótár kettősségéről beszél (Pinker, 1999; Clahsen, 1999). Erre a felfogásra meglehetősen erős öröklési hangsúly a jellemző. Ha abból a szempontból tekintjük, hogy a nyelv egésze egy triviális értelemben tanulás során kialakuló rendszer (mi magyarul beszélünk, az emberek jó része kínaiul), akkor ezek a felfogások azt hirdetik, hogy a nyelvi rendszer valamilyen értelemben vett magja vagy kulcsrészei genetikailag adott tényezők, s ehhez a "genetikai adományhoz" képest az egyes nyelvek eltérései mutatják a tanulás hatását (Chomsky, 1968; Pinker, 1999). Az említett kettős modell ennek a felfogásnak a legmodernebb változata. Ebben a rendszerben a nyelvtan egy komputációs eljárás, az elemek összeszerelését szolgáló procedurális, eljárásbeli tudást képviseli, mely elem osztályokra vonatkozik. Ezzel szemben a mentális szótár úgy jelenik meg, mint a nyelvi elemek halmazalapon bejósolhatatlan tulajdonságait őrző, ugyanakkor strukturált emlékezeti tár, mely elemekre vonatkozik és asszociatív szerveződésű. Még ebben az innátista felfogásban is a szótár nyilvánvalóan tanult és plasztikus, míg a nyelvtan egy korai kritikus periódus során rögzülő kevésbé hajlékony rendszer. Írásunkban a pszicholingvisztikában összegyűlt eredményeket értelmezzük, és összevetjük őket saját adatainkkal, arra a kérdésre keresve a választ, hogy milyen következtetéseket engednek meg a felnőtt nyelvi reprezentáció és a fejlődési neuropszichológia eredményei a nyelv evolúciójára nézve. Az idegrendszeri plaszticitás felől tekintve érvelésünk ezt úgy érinti, hogy a mai fejlődési neuropszichológiai kutatásban mind a viszonylag rögzített, mind a plasztikus kibontakozás mellett érvelők számára kulcsfontosságúak a fejlődési zavarok (például Pinker, 1999, illetve a másik táborra Karmiloff-Smith, 1998). Ezeknek a zavaroknak az elemzése elméleti szempontból azt képes tisztázni, hogy magának a gondolati architektúrának az alakulásában milyen szerepe van a genetikai "tervezetnek" és a tapasztalatnak. Az evolúció, a patológia és az idegrendszeri plaszticitás kérdései összekapcsolódnak itt, s mindhárom területen egy rögzített és egy hajlékonyabb felfogás áll szemben egymással.

A nyelv kettős rendszer felfogásának, mint másutt részletesebben elemeztük (Pléh - Lukács, 2002), jellegzetes tesztelési terepe a szabályos és kivételes morfológia, a nyelvtan világához tartozó szabályos formaképzések (ablak-ablakok) és a szótárhoz rendelt szabálytalan(abb) képzések (kéz-kezet, ló-lovak) szembeállítása. A szembeállítás képviselői szerint a két rendszer több alapon különíthető el egymástól:

* Nyelvészeti alapon. Másképp viselkedik ugyanaz a hangsor, ha névként jelenik meg: ilyenkor a szabályrendszer hatásköre alá kerül (aranyat vs Aranyt).

* Pszichológiai, feldolgozási alapon. Például az előfeszítési hatások, a formák közötti feldolgozási facilitációk erősebbek a szabályos alakoknál (tornát-torna, szemben havat-hó).

* Idegtudományi megfontolások szerint a szabályrendszer inkább elülső, az elemtárolás inkább hátsó kérgi funkció.

* Evolúciós szempontból a szabályok világa inkább a készségekhez, a szótár világa pedig inkább az explicit emlékezet rendszeréhez áll közel, különböző és egymást kiegészítő adaptív előnyökkel: a szótár gyorsan előhívható, kész tömböket tartalmaz, a szabályok pedig, bár lassabban működnek, de ezeken operálva és új elemekre alkalmazva biztosítják a rendszer rugalmasságát.

A 2. táblázat a kettős modell nyelvpatológiai implikációit foglalja össze. Ezek lényege, hogy számos betegcsoportot és érintett agyi struktúrát tekintve kettős disszociáció figyelhető meg. A Broca-afázia, vagyis a specifikus nyelvfejlődési zavar és a Parkinson-kór mind a szabályrendszernek megfelelő struktúrák sérüléséhez, a procedurális emlékezet zavarához kapcsolódnak, míg a Wernicke-afázia, a Williams-szindróma és Alzheimer-kór esetén inkább a deklaratív emlékezeti rendszer sérülése vezet nyelvi zavarokhoz (Ullman, 2001). A kettős rendszer szigorúan modulárisnak tekintett elképzelése így tulajdonképpen többfajta értelmezést is elbír, amelyekkel az elmélet hirdetői és ellenzői egyaránt ritkán számolnak: a klasszikus interpretáció inkább azt hangsúlyozza, hogy nyelven belül is elkülönül a két rendszer, ezek területspecifikusan (a nyelven belül) és szelektíven mutathatnak disszociációt. A két rendszer lehorgonyzása emlékezeti rendszerekbe azonban lehetővé teszi a "terület" általánosabb magyarázatát, mivel ezek a tünetegyüttesek általánosabb emlékezeti zavarok nyelven belüli megnyilvánulásainak vagy analógiáinak is tekinthetők. A feltételezett nyelvi disszociációk részletes elemzése segíthet választani az interpretációk közül. Ha találunk tisztán nyelvi szindrómákat, akkor a specifikusabb értelmezést kell elfogadnunk, ha azonban a kritikus nyelvi összetevő zavara mellett mindig megfigyelhető a megfelelő emlékezeti rendszer valamilyen működési rendellenessége is és viszont, akkor feladhatjuk a szigorú modularizmust a nyelvre és a nyelvi alrendszerekre nézve.

A nyelvpatológia, ha a szindrómák bevett címkéit tekintjük, tiszta és nyelvspecifikus disszociációkat sugall. A kép azonban korántsem mindenki szerint ilyen egyszerű még akkor sem, ha a nyelven belül maradunk. Vegyünk egyetlen példát, a sokat emlegetett specifikus nyelvi elmaradás esetét! Ez a jelenségtanában és kóreredetében is sokat vitatott szimptóma olyan nyelvtanfejlődési elmaradásokat takarna, amelyeket nem kísér semmilyen más kognitív zavar. S igen korán megjelennek a fejlődésben. Valószínű, hogy nem egységes kórformáról van szó, egyik fenotípusában azonban kétségtelen, hogy alaktan és mondattan egymásra vetítése szenved zavart. A Mivel vágjuk a papírt? kérdésre a gyermek azt válaszolja: Olló. (Ollóval helyett.), lehagyva a mondatszerkezet által az adott szóra előírt ragot.

A 3. táblázat ennek a fejlődési zavarnak a tucatnyi elméletét abból a szempontból csoportosítja, hogy nyelvspecifikus, világosan disszociálódó (a táblázat felső sorai), vagy általánosabb feldolgozási, illetve kognitív magyarázatot (a táblázat alsó sorai) kínálnak-e. Nem akarjuk egy ilyen rövid bemutatásban megoldani sem a fogalmi, sem az etiológiai kérdést. A táblázat csupán azt illusztrálja, hogy egy látszólag könnyen értelmezhető, s a disszociációs elméletek melletti érvelésben pozitív érvként szereplő kórforma pontosabb körbejárása számos tekintetben megkérdőjelezte ezt a könnyed dekompozíciós képet (valamilyen azonosítható nyelvtani zavart eredményezne egy genetikai zavar), mind az érintett jelenségek tisztaságát, mind a magyarázó modelleket illetően. Ma már kisebb az SLI kutatók körében azoknak a tábora, akik a nyelvtan genetikai eredetű szelektív sérülését magyarázó erejűnek tekintik a specifikus nyelvi zavarra nézve. Kialakult egy olyan felfogás is, amely éppen a tágabb kognitív zavarral kapcsolódó altípust, a verbális munkaemlékezeti rendszer zavarához kapcsolódó nyelvfejlődési zavart tartja genetikai meghatározottságúnak (a specifikus nyelvi zavarról részletesebben és hivatkozásokkal együtt lásd Pléh, 2001).

Williams-szindróma: esettanulmány a disszociációs magyarázatokról

A specifikus nyelvfejlődési zavar mellett a disszociációs magyarázatok felfutásának és viszonylagossá tételének egy másik tanulságos esete a Williams-szindróma (WS), ez a rendkívül ritka neurogenetikus fejlődési zavar, mely a kognitív kutatásban éppen különleges disszociációi révén vált érdekessé. (Mai összefoglalásra lásd Bellugi et al., 2001.) A hetedik kromoszóma egy jól azonosítható sérülésével összefüggésben a feltételezett viselkedési és kognitív disszociációk mintegy lépésszerűen épülnek egymásra. A megismerés egésze egyenetlen. A középsúlyos értelmi fogyatékosságon belül súlyos téri tájékozódási és emlékezeti deficitek járnak együtt viszonylag megőrzött nyelvi képességekkel. A nyelven belül a bevett felfogás szerint náluk a jó szintaxis gyenge szemantikával társul, s a szabály-elem kettősséget illetően esetükben a kivételes alakok túlszabályosítottak, ami arra utal, hogy a szótár sérülése a nyelvtan épségével jár együtt. Az adaptációs kettős rendszer s a disszociációs logika szempontjából itt az implicit készségrendszer épsége mellett lenne szó az explicit rendszer zavaráról. Ez a kognitív kép összhangban van az egyes agykérgi területek tipikus fejlődésű agyhoz viszonyított térfogatcsökkenésével: a relatív csökkenés a frontális < temporális < parietális < okcipitális hierarchiát mutatja, vagyis a legérintettebbek az explicit emlékezettel, a látással és a saját test leképezésével összefüggő agyi területek. A parietális térfogatcsökkenés járna együtt a téri tájékozódás, a temporális pedig az explicit tárolási rendszer zavaraival.

Williams-szindróma: amit a saját szemünkkel látunk

A fejlődési zavarokkal kapcsolatban Annette Karmiloff-Smith fejlődési elmélete (1998) számos ponton kérdőjelezi meg a klasszikus disszociációs képet, és kutatócsoportjának eredményei a Williams-szindrómával kapcsolatban is rámutatnak arra, hogy egyrészt a nyelvi fejlődés sem mindenben érintetlen, másrészt a kész kognitív profil igen sok lépcsőn át bontakozik ki. A fejlődés korai szakaszaiban nem figyelhető meg az érintett gyermekcsoport nyelvi kivételessége, és a fejlődés logikájából következően könnyen előfordulhat, hogy a felnőttkori, sok tekintetben viszonylag ép nyelvi teljesítményhez is kerülőutakon jutnak el. Saját vizsgálataink eredményei is abba a képbe illeszkednek, mely kétségbe vonja az egyszerű kivonásos logikát a disszociációs kutatásban (részletekre lásd Pléh - Lukács, 2002; Lukács et al., 2004).

Szókincs

A Williams-szindrómában a disszociációs logika elmaradást sugall a szókincs fejlődésére és szerveződésére. A szakirodalom leírásai és korábbi eredményei szerint a Williams-szindrómások szókincse rendkívül fejlett, nagyon választékosan beszélnek, a szóhasználatukat azonban bizonyos furcsaságok jellemzik, gyakran használnak ritka szavakat, illetve olyan szavakat, amelyek jelentése nagyon közeli a célszóhoz, de nem használjuk őket az elhangzó kontextusban (Bellugiék híres példája: I have to evacuate the glass az I have to empty the glass helyett). Ezeket a jelenségeket többen kétfajta disszociáció megnyilvánulásaként értelmezték: egyrészt tükrözheti a szemantika szelektív sérülését a szintaxissal szemben, és a mentális szótár zavarát is az érintetlen mentális nyelvtannal szemben. A szótári deficittel kapcsolatban felmerült az a magyarázat is, hogy a furcsa és a ritka szavak miatt feltűnő szóhasználat a gyakorisági hatás hiányának köszönhető: a Williams-szindrómások nem hívják elő könnyebben azokat a szavakat, amelyeket sokszor hallottak. Saját eredményeink (Lukács et al., 2004) azonban azt mutatják, hogy a gyermekek szókincse inkább fejlődésbeli elmaradást, mintsem a szerveződés rendellenességeit tükrözi. Képmegnevezési feladatban a Williams-szindrómások teljesítménye elmarad az életkoruknak megfelelő tipikus fejlődésű gyerekekétől, és kisebb mértékben, de még mindig szignifikánsan elmarad a Peabody receptív szókincsteszten illesztett verbális kontrollcsoport teljesítményétől is. Egyik csoporttól sem különböznek a teljesítmény szófajok szerinti mintázatában, viszont a gyakorisági hatások eltérnek a szakirodalomban leírtaktól: a Williams-szindrómás csoportban a gyakorisági hatás erősebb volt, mint az életkori kontrollcsoportban, és megegyezett a néhány évvel fiatalabb verbális kontrollcsoportban megfigyelt gyakorisági hatásokkal. Ez úgy is értelmezhető, mint egy olyan fejlődési minta, amely lassabb, de nem tér el minőségileg az átlagostól.

Alaktan

A nyelven belüli példaként felhozott disszociáló kettős rendszer, a nyelvtan és a lexikon elkülönülésének igazolására gyakran hozzák fel érvként a Williams-szindrómát, mint olyan tünetegyüttest, amelyben a nyelvtani szabályrendszer épségéhez a szótár működési elveinek sérülése társul. A jól bevált tesztelési terep, a szabályos és kivételes alaktan (morfológiai végződési minták) vizsgálata azt mutatja, hogy ezeknél a személyeknél a szabályos alakok produkciója jó, a kivételeseket azonban szabályosítják (kenyeret helyett azt mondják, hogy kenyért). Saját adataink itt is összetettebb képet mutatnak: valóban a kivételes formák a nehezebbek, ezeket gyakran szabályosítják, de ugyanez a tendencia figyelhető meg a tipikus fejlődésben is, és a normális nyelvfejlődéshez hasonlóan, az életkorral csökken a Williams-szindrómások esetében is. Ugyanakkor nemcsak a kivételes formákon ejtenek hibákat: a szabályos ragozású elemeket is "túlszabályosíthatják" (oroszlán-oroszlánot), és előfordul az is, hogy jelöletlen alakot használnak. Úgy tűnik, mintha a Williams-szindrómásoknak több időre és bemenetre lenne szükségük ahhoz, hogy a kivételes ragozott alakokat beírják a mentális szótárba. Ez nem jelenti feltétlenül a mentális szótár mechanizmusainak nyelvspecifikus sérülését: az értelmi fogyatékosság jelenségének részét képező általános deklaratív emlékezeti deficit egyik megnyilvánulása is lehet. Ennyiben mind a szókinccsel, mind az alaktannal kapcsolatos eredmények összeegyeztethetők a kettős rendszer elmélet azon változatával, amely a nyelven belül megnyilvánuló kettősséget általánosabb emlékezeti mechanizmusok megnyilvánulásának tekinti, de a Williams-szindrómás mintázatot nem tekinthetjük a nyelvtan s a szótár háttérmechanizmusainak szigorú elkülönülése mellett szóló érvnek.

További eltéréseket is találunk a morfológián belül a tipikus fejlődésű populációhoz képest: a szabályos alakoknál egyik csoportban sem találtunk gyakorisági hatásokat. A szokvány fejlődésű kontrollcsoportban azonban a kivételes, nem szabályos alakoknál szignifikáns a gyakorisági hatás (vagyis ami kivételes forma, s még ritka is, például a baglyot, az nehezen megy), míg a Williams-szindrómásoknál csak tendenciaszerűen van jelen ez a hatás. Ez a különbség azonban talán megmagyarázható azzal, hogy eltérő fejlődési fázisokon vizsgálódunk. Mindez nem támasztja alá azt a korábbi feltételezést, mely szerint a WS lexikonszerveződés furcsaságait a gyakoriságnak mint a mentális szótárbeli kapcsolatok súlyozó tényezőjének hiánya magyarázza. A gyakoriságra a Williams-szindrómások is érzékenyek, s az egyszerű disszociációs logikával szemben nem arról van szó, hogy az asszociatív lexikai rendszer náluk teljesen kiesik. Még a vizsgált működési elvek is azonosnak tűnnek (ezt mutatják a gyakorisági hatások), de a rendszer náluk eltérő küszöbértékekkel operál: több bemenet kell ahhoz, hogy egy szó megszilárduljon a mentális szótárban.

Téri nyelv

A Williams-szindróma kapcsán leggyakrabban emlegetett fenotípusos disszociáció a viszonylagosan megőrzött nyelvi készségek melletti károsodott téri kogníció (Bellugi et al., 2000). Néhány korábbi vizsgálat azonban arra utal, hogy a két rendszer nem független egymástól, ezek arra hívják fel a figyelmet, hogy a nyelvi rendszeren belül is tükröződik a téri deficit a téri kifejezések megértésében és használatában (Bellugi et al., 2000). A Williams-szindrómában a téri nyelv specifikus sérülése arra utal, hogy a nyelv és a megismerés egymással kapcsolatban van. Kérdés azonban, hogy ez a kapcsolat a hagyományos disszociációs logikával összeegyeztethető, triviális módon jön-e létre (amit nem tudunk, azt nem tudjuk mondani sem), vagy a kapcsolat ennél bonyolultabb, és a két rendszer közötti kifinomultabb interakcióra utal. Saját eredményeink inkább az utóbbi felfogás mellett érvelnek. Névutók és ragok produkcióját tesztelő téri nyelvi vizsgálatainkban a Williams-szindrómások az életkori és verbális kontrollcsoportnál többet hibáztak. Teljesítményük nem különbözött a három-öt éves gyerekekből álló, téri képességekben illesztett kontrollcsoporttól, ami arra utal, hogy a gyengébb teljesítmény mögött egyszerűen a téri percepció deficitje áll. Ezt mutatja az, hogy a Williams-szindrómások jobban teljesítenek ugyanazoknak a téri kifejezéseknek a megértésében, mint produkciójában, és az is, ha a Williams-szindrómások produkciós teljesítményét az irányhármasság szempontjából vizsgáljuk meg. Bár a teljesítményük gyengébb, a mintázata megegyezik a tipikus fejlődésű kontrollcsoportokéval. A referenciatárgyat mint forrást kódoló téri kifejezések (-ból, -ról) mindegyik csoportnak sokkal nagyobb nehézséget okoztak, mint a másik két irány, és a célviszony kódolása (-ba, -ra) bizonyult a legkönnyebbnek. Mindez arra utal, hogy a nyelv és a megismerés nem egymástól függetlenül fejlődnek náluk (sem), és a kogníció károsodása sajátos hatásokat eredményez a nyelv bizonyos rendszereire is, de csak annyiban, amennyiben a téri reprezentáció nehézségeit visszatükrözi a nyelv, magukat a téri nyelvi formákat és szerveződésüket nem befolyásolja.

Feladatok és működések az evolúcióban és a fejlődésben

A szigorú disszociációs logikát alkalmazva tehát a nyelv patológiás fejlődésére nézve nem találunk olyan eseteket, amelyek a nyelvtan és a szótár tiszta szétválását mutatnák. Maga az atipikus kognitív mintázat sem egy kiinduló állapot, amelyet a genetikai zavar pontszerűen okozna, hanem a genetikai zavar alapján a sérült idegrendszeri fejlődés körülményei között maga is a tanulás révén kialakuló állapot. A nyelvi rendszer evolúciójára nézve pedig, az adaptációs gondolatmenetbe illesztve is nehezen képzelhető el két egymástól független, nyelvspecifikus adaptáció, amelyek egyike a nyelvtan, a másik pedig az elemek tárolását szolgáló asszociatív mentális szótár létrejöttét eredményezné. Nehéz elképzelni olyan nyelvet, amelyben csak szótár, illetve amelyben csak nyelvtan van. Pedig a disszociáció evolúciós értelmezéséhez független adaptációknak kellene ezeket tekintenünk, ráadásul ezekre külön evolúciós "nyomásokat" kellene feltételeznünk, s ugyanúgy el kellene választanunk őket, mint például a formalátást és a színlátást. A szótár nélküli nyelvtan kétségkívül kissé abszurdnak tűnik. A nyelvtan nélküli szótár azonban nem elképzelhetetlen, vannak e mellett érvelő egyedfejlődési felfogások. A konstruktivista felfogások szerint a nyelvtan kibontakozásához a szókincs egy kritikus mérete szükséges. Az evolúciós nyelvelméletek között is találunk olyat, amelyik a szótár önálló megjelenését tételezi, erre épül rá később újabb adaptív lépésként a nyelvtan (Jackendoff, 1999). Saját adataink nemcsak a nyelven belüli rendszerek függetlenségét kérdőjelezik meg, de összeegyeztethetők azzal az állásponttal is, mely szerint az evolúció során az emberi nyelv nem nyelvspecifikus adaptációkat (például a téri megismerést) használt ki és finomított tovább.

A fejlődési disszociációk dinamikája, az egyes összetevők közötti kölcsönhatások inkább olyan felfogást állítanak előtérbe a rendszer evolúciójára nézve, ahol az elkülöníthető funkciók egy közös feladat megoldásának komputációs ökonómiájában, s nem külön evolúciós korszakokban megjelent független nyomások eredményeként jelennének meg. A jó analógia a nyelv evolúciójára nézve talán nem a színlátás és formalátás szembeállítása, hanem a kettős látórendszerek világa a szürkületi és nappali látás elkülönítésétől a ventrális és dorzális pályákig. Ezekben a kettébontásokban arról van szó, hogy a kettősségek egy-egy közös funkció (például a nagy megvilágítási tartományban való érzékenység) megvalósítását biztosítják, s nem két szembeállított adaptációt (lásd erről Kovács, 2002).

Ez a "dinamikusabb" szemlélet a genetikai meghatározottságú egyéni különbségek magyarázatában azt jelenti, miként Susan Oyama (2000, 26.) hangsúlyozza: ne váltsuk ki az embriológiát a genetikával. A fejlődést - s így annak zavarait - sem szabad esszencialista módon értelmeznünk, ahol minden eredményt s minden változatot is tartalmazna az archetípusként értelmezett genom. "A szervezeti forma... nem a génekben adódik át, de nem is a környezet tartalmazza... [hanem] egy fejlődési folyamatban konstituálódik."g Ezt a plasztikus felfogást támasztják alá elsőre paradoxnak tűnő módon a genetikai zavarok megismerési következményeivel kapcsolatos fejlődési kutatások is.


Kulcsszavak: Williams-szindróma; szabályok; disszociációk; adaptáció és evolúció; modulok



Moduláris (mozaik) és adaptációs		Átfogó, extramoduláris 	

Leda Cosmides és John Tooby:			Ray Jackendoff: modalitásközi kognitív 
tengernyi adaptáció adja az ember		rendszer áll a nyelv mögött is 
kognitív rendszerét, így a nyelvet is	

Philip Lieberman: hangadás, hangészlelés,	Michael Tomasello: egy döntő adaptáció 
kategorizáció, mozgásszervezés			vezet az emberhez és az emberi kultúrához,
(szintaxis) együtt kell 			s a nyelvhez is: mások "gondolatainak olvasása"; 			elsajátítás is egységes, gondolati vezérlésű 	
						folyamat, melyben a forma másodlagos	

Steven Pinker, Harald Clahsen: összegződő	Jean Piaget: a megismerés vezeti 
specifikus adaptációk evolúcióban,		a szimbólumhasználatot, 
veleszületett előfeltételek az 			a reprezentáció az elsődleges 
egyedfejlődésben; kettős rendszer a 
nyelv alapja, nyelvtani-, formai és 
szemantikai adaptáció egyaránt van  		

Stephen Mithen: moduláris fejlődés, majd modulok közötti áthallás az emberré válásban
Annette Karmiloff-Smith: az egyedfejlődésben "modulok" keletkeznek (modularizáció)
és reprezentációs újraírás révén a gondolat a gondolkodás tárgya lesz 

1. táblázat * A nyelv dekompozíciós és egységes felfogásai


			nyelvtan	szótár	

Broca-afázia		nehéz		könnyebb	

Wernicke-afázia		könnyebb	nehéz	

Nyelvfejlődési
zavar			nehéz		könnyebb	

Williams-
szindróma		könnyebb	nehéz

Parkinson-kór		nehéz		könnyebb	

Alzheimer-kór		könnyebb	nehéz	

Huntington-kór		nehéz		könnyebb	

2. táblázat * A kettős modell nyelvpatológiai alátámasztása


	Szerző			Elmélet lényege 		A zavar magyarázata 


Generatív grammatika		reprezentációs zavar, mondat-	moduláris, genetikai eredetű zavar 
pl. Heather van der Lely 	és alaktanban is, szabályok 	a grammatika megjelenésében  
				ingadozó használata 	

Larry Leonard			feldolgozási nehézségek: az 	általános hajlam ragok elhagyá-
				alaktani végződések kezelése  	sára, s például -s különösen nehéz
				nehéz 				az angolban torlódásnál (pl. eats) 	

Alison Gopnik 			nyelvtani ismertetőjegyek 	genetikai defektus egy adott 				
				sérültek			családnál 	

Dorothy Bishop			általános feldolgozási 		lassú feldolgozás, nyelvtani 
és mások 			kapacitás korlátai  		viszonyítás ezért gyenge, 
								szótagszint elemzetlen 	

Alan Baddeley			munkaemlékezeti zavar 		nem tud fejben tartani 
Susan Gathercole 						elemeket a viszonyításhoz 	

Paula Tallal			szekvenciális feldolgozás 	gyors hangváltakozás 		
				sérülése 			feldolgozásának fejletlensége

3. táblázat * A specifikus nyelvi elmaradás néhány jellegzetes elmélete


1 Előadás a Magyar Kognitív Tudományi Alapítvány MAKOG X. konferenciáján, Visegrád, 2002. január 28. A dolgozat megírását sokban segítette a Collegium Budapest Evolution and the Brain munkacsoportja, melynek tagjai lehettünk. Az ismertetett kutatásokat az OTKA (T 034814), az NSF (BCS 0615) és az NKFP (0172/5/2002) támogatta.


<-- Vissza a 2005/1 szám tartalomjegyzékére