Magyar Tudomány, 2004/12 1437. o.

Könyvszemle


Romsics Ignác:

Volt egyszer egy rendszerváltás

Úgy tűnik, másfél évtizednek kell nálunk eltelni ahhoz, hogy valaki megírhassa egyik vagy másik 20. századi rendszerváltás történetét. Ezt látszik igazolni mind Gratz Gusztáv hajdani (A forradalmak kora, 1935), mind pedig Romsics Ignác friss munkája. Ennyi kell tehát a múlt történelemmé éréséhez? Ahhoz, hogy erre a kérdésre érdemben válaszolni tudjunk, meg kell vizsgálni: valóban történeti narratíva született-e az említett esetekben.

Gratz művét, amely sokkal inkább állítható párhuzamba Romsics könyvével, mint az Okok és előzmények című fejezet elején hosszan idézett Szekfű Gyula bármelyik írása, ezúttal nem kívánom mérlegre tenni. A Volt egyszer egy rendszerváltás című könyvvel kapcsolatban viszont megpróbálok felelni kérdésemre. Nem először rugaszkodik neki Romsics, hogy átfogó történeti képbe foglalja a szocializmus végének, felbomlásának és átalakulásának a históriáját. A Magyarország története a XX. században c., 1999-ben publikált könyve főszövegének egytizede, hatvan oldal már úgyszintén erről szólt. Továbbá, az általa szerkesztett Magyar történeti szöveggyűjtemény 1914-1999 (2000) utolsó fejezete (Rendszerváltás 1988-1999) 127 oldalon át sorjáztatja a problémához felhasználható forrásanyagot.

Ezen újabb szintetikus történeti elbeszélés, a szerző saját bevallása szerint, eredetileg kísérőszövegnek íródott volna: a Prohászka Imre 1988 és az 1990-es évek eleje közt készített fényképeit kommentáló szöveg azonban idővel önállósult, hogy végül a századvégi utolsó magyar (és közép-kelet-európai) rendszerváltás első történeti monográfiájává terebélyesedjen ki. Az eredeti szándék azonban némileg érződik a végeredményen. Talán azért is, mert a képek szintén megmaradtak, és Romsics szövege az önállósulás ellenére sem szakadhatott el teljes mértékben a "valósághatást" (Roland Barthes) sugalló vizuális információktól.

Ha műfaji megjelölést alkalmaznánk, azt kellene mondanunk: a könyv a rendszerváltás krónikája. Igaz, történész által írt krónika. A mű krónika jellege főként abból ered, hogy a szerző az események egymást követő és egymásba kapcsolódó láncolatának hű (s ezt egyáltalán nem ironikusan értem) közreadója, aki szigorúan az időrendi linearitás elvét szem előtt tartva beszéli el a múltnak ezt a históriáját.

Ebből az elbeszélő technikából is következik, hogy a Volt egyszer egy rendszerváltás tudatosan és szándékoltan leíró történetírói beszámoló. Olyan narráció tehát, amely a fülszövegben is említett "távolságtartás" tudósi tárgyilagosságát igyekszik megteremteni szerzője számára. Kérdés persze, hogy létezik-e valóban távolságtartó történetírói ábrázolat. Ha ugyanis egy általunk megválasztott nézőpont hiányában még csak hozzá sem foghatunk a múlt faggatásához és azt követő elbeszéléséhez (ezt eddig még senki sem cáfolta hitelt érdemlően), akkor azt is el kell fogadnunk, hogy ilyenformán a tárgyhoz fűződő sajátos viszonyunkat, a saját külön látószögünket is megteremtjük ezáltal.

Ha tehát a historikus úgy dönt, hogy a deskripció fedezékébe visszahúzódva próbál kitérni a nézőpont megválasztásának kényszere elől, ezzel azt kockáztatja, hogy elbeszélése krónikává szelídül; azzá lesz tehát, ami (Benedetto Crocétól és Hayden White-tól egyaránt jól tudjuk) még nem teljesen kifejlett történeti elbeszélés. Ebben áll a távolságtartás érdekében vállalni kívánt leíró elbeszélés nagyon is reális veszélye.

Mi készteti vajon Romsicsot arra, hogy akár ezt az árat is hajlandó legyen megfizetni valamilyen nemesebb cél érdekében? Bizonnyal az, hogy a rendszerváltás, mint túl közeli múlt, még nem valódi történelem, nem is beszélhető el tehát igazi történelemként. Nem, mivel ma még jószerivel hozzáférhetetlenek a megbízhatónak tartott, vagyis a primer történeti források. Vessünk csak futó pillantást az események Romsics könyvében olvasható, valóban gondos rekonstrukcióinak a jegyzetekben megadott forrásaira: elsődleges forrás nemigen akad köztük (ezen elsősorban, bár nem egyedül csak levéltári dokumentumokat értek). Sajtóanyag, memoárok és kivált a különböző rendű-rangú szakértői beszámolók (politológiai, szociológiai és közgazdasági elemzések), valamint jelentések képezik a szerző fő forrásait. Romsics igazán tudja, hogy milyen szűkösek az e helyzetből adódó megismerési lehetőségek. Ebben rejlik tehát elbeszélői módszerének egyik lehetséges magyarázata. Ha úgy tetszik, a vázolt körülményeket figyelembe véve, nem is igen választhatott volna másmilyen megszólalási módot.

Itt van azután a "kellő történelmi távlat" kérdése; ezen az értendő, hogy véget ért-e már vajon (legalábbis viszonylagos értelemben) a múlt, s magunk elé tudjuk-e már képzelni úgy, mint ami önmagában is megáll, mivel külön egységet képez az időben? A könyv szerzőjét e tekintetben is bizonytalanság lengi körül, hiszen állíthatjuk-e teljes bizonyossággal, hogy a rendszerváltás mára minden politikai (ideológiai) aktualitását végérvényesen (vagy akár elégségesen) elvesztette volna. Romsics sem ad egyértelmű választ arra a kérdésre, hogy mikor ért véget az általa elbeszélt történet; legalábbis ezt sugallja a mű gondolati befejezetlensége. A Volt egyszer egy rendszerváltás az Antall-kormány első fél évének eseménytörténeti taglalásával zárul, az Epilógus-ban pedig a politikatörténet és a gazdasági helyzet alakulásának ezt követő eseményeit sorolja fel a szerző gyors egymásutánban, hogy mintegy az új politikai elit múlékony tündöklését érzékeltetve a közülük azóta meghaltakat vegye végül egyenként számba. Az élet biológiai vége azonban nem feltétlenül biztos kritériuma a történelmi zártságnak. A szerző adós marad tehát a rendszerváltásnak nevezett valami fogalmi magyarázatával, mert anélkül vet véget történetének, hogy határozott jelentést kölcsönözne az események gondosan rekonstruált sorának, melyek 1988 táján kezdődtek, és amik elbeszélése 1990-ben egyszer csak félbeszakad. A rendszerváltás történetének ekkori félbeszakítását azonban sem pragmatikus megfontolás, sem valamely elméleti támpont nem indokolja. Nincs tehát fogódzónk ahhoz, hogy tisztán magunk előtt lássuk a rendszerváltás mint időbeli egység, mint külön történeti entitás fogalmát. Valami olyanra gondolok ezúttal, amilyennel Kis János szolgált bő egy évtizede. Kis azokkal a reformokkal azonosította a rendszerváltást, melyek forradalmi horderejűek voltak. De hogyan hordható ki reformok útján a forradalmi változás — tette fel a kérdést? Úgy, szólt gondolatmenete, hogy az immár legitimitását vesztő hatalom továbbra is fenntartotta legalizmusát, ami nélkül meg sem születhettek volna a békés átmenetet biztosító és még a régi Országgyűlés által alkotott sarkalatos törvények, de a kerekasztal-tárgyalások sem jöhettek volna létre, és vezethettek volna az ismert eredményre. Mindezek mögött pedig - szögezi le Kis - az a kölcsönös önmegtartóztatáson nyugvó "ismeretlen játszma [... áll], ahol a résztvevőknek menet közben kell kitalálniuk, hogy melyek a szabályok" (Kis János: Reform és forradalom között. Világosság, 1993, 11. 15.).

A kronológiai linearitás elbeszélői technikájának előnyben részesítése, valamint, hogy Romsics kerüli az elemző beszédformát, mind szükségszerű következménye (vagy inkább előfeltétele) annak a krónikaszerű előadásmódnak, amely a tudományos tárgyilagosságot hivatott garantálni. Ennek esik azután áldozatul a történetmondás időbeli vertikalitását időlegesen felfüggesztő, keresztmetszet jellegű horizontális résztörténetek elbeszélése. Ha kizárólag csak lineáris szekvenciákba rendezve képzeljük magunk elé egy történet lehetséges lefolyását, képtelenek vagyunk számot adni arról, hogy valami miért éppen akkor és éppen úgy történt, vagy hogy miért az adott módon fejtette ki regisztrált hatását. A lineáris történetszövés epizódikus eseményeinek fokozottabb megértése megkövetelné tehát egyebek közt az eseményeket mozgató, a meghatározó közszereplők horizontális résztörténeteinek elbeszélését is, magyarán: a személyiségportrék megrajzolását. Különösen ott indokolt ez, ahol főként a politika világát cselekményesítik a múlt elbeszélése során, amely ezáltal személyekhez kötött entitásként ábrázoltatik: a Névmutató tanulsága szerint 611 személyről esik legalább egyszer, bizonyos hányadukról többször is szó Romsics könyvében! Az általa választott elbeszélő mód folytán azonban a cselekvő individuumok kivétel nélkül úgy kerülnek elénk, mint az egymást követő események puszta függelékei, olyan látószögben mutatkoznak tehát, ahogy az események éppen adott kontextusa láttatni engedi őket számunkra. Az esetek többségében ez valóban a dolgok természetes rendje, némely esetben azonban nem feltétlenül.

A cselekményes történeteknek mindig van legalább egy központi alanya, aki rendszerint személy, de intézmény (állam) vagy fogalom (nemzet) is betöltheti ezt a szerepet. A Volt egyszer egy rendszerváltás című történet központi alanya maga a rendszerváltás; egy fogalmi konstrukció. Ahhoz azonban, hogy történetbe lehessen foglalni a múlt históriáját, szekvenciákra kell bontani a történet által rögzített eseménysort, ami elkerülhetetlenné teszi egy azon belüli központi alany (vagy alanyok) kijelölését. Ezen újabb központi alany vagy alanyok olyan önmagukban is megálló individualitás(ok) (a szó technikai-filozófiai értelmében), aki(k) jelentéssel ruházza (ruházzák) fel és egyszersmind strukturálja (strukturálják) a történetet.

Megítélésem szerint négy ilyen központi alanya van a rendszerváltás históriájának: Kádár János, Grósz Károly, Pozsgay Imre és Antall József. Ők Romsics elbeszélésének azok a hősei, akik amellett, hogy a saját személyes sorsuk által is megtestesítik egy adott rendszer bukását (Kádár), a végjáték és a valami egészen új vajúdását (Grósz, Pozsgay), valamint a születés aktusát (Antall), egyúttal meg is határozzák a történet pontos szekvenciáit. Már pusztán ezért sem tűnik a legjobb megoldásnak a rendszerváltás históriáját illetően az a formális kronológiai felosztás, melyet Romsics alkalmaz a könyvében: Okok és előzmények, 1988; Az átmenet első éve, 1989; Az átmenet második éve, 1990; Az átmenet harmadik és a demokrácia első éve. A központi alanyok jelölik ugyanis ki a történet előrehaladásának menetét, döntően ők szabják meg a történet egészének (vagy az adott szekvenciának) időhatárait. Az ok egyszerű: a "helyzet uraiként" (mégha talán időnként a foglyaivá is válnak) ők azok, akik az eseményeket útjukra indítják, és közvetlenül is hatással lehetnek azok lefolyására. Előfordul, hogy tragikus hősként végül mégis elbuknak az események előre kiszámíthatatlan sodrásában (a nem szándékolt következmények esete), ám ennek ellenére vitathatatlan, hogy saját külön élettörténetük nem egyszerűen csak függvénye a lineáris történet epizódikus eseményei egymást követő sorának. Ha pedig így van, akkor az események lineáris időbeli rendjébe mechanikusan nem illő horizontális résztörténetek, az ő külön történeteik szintúgy mellőzhetetlenek a történet egésze szempontjából; a hiányuk folytán képtelenek vagyunk ugyanis megmagyarázni, hogy miért és hogyan lendül tovább a cselekmény egyik szekvenciából egy azt követő másikba.

Ezért is kelthet az olvasóban némi elégedetlenséget az a rövidre fogott néhány oldal, ami a politikailag már súlytalan, lelkileg-testileg összeroppant Kádárról szól; vagy hogy Grósz és Pozsgay, a végjáték és a vajúdás egymást váltó két (egymástól oly mértékben különböző) kulcsfigurája kizárólag az események által teremtett kontextusok keretei közt, azok kizárólagos fényében mutatkoznak előttünk. S nincs ez másként Antallt illetően sem (tizenhét sort szán csupán e célra a szerző), holott az első demokratikusan választott, 20. század végi magyar miniszterelnök politikai habitusát igazán jól megvilágíthatná az a sajátos élettörténet, melyről oly sok mindent feltárt újabban Rainer M. János.

Az elbeszélés lineáris menetét időlegesen megakasztó, keresztmetszet jellegű történetre vagy történetekre lenne szükség akkor is, amikor az egyedül csak a kortársak (azt a kort, amiről a történész beszél, belülről ismerők) számára tudott (vagy tudottnak tételezett) összefüggések és mechanizmusok hatásával számol a szerző (a tisztán történeti narráció ezt mindig elengedhetetlen feladatának tartja). Itt van például a kommunista hatalom döntéshozatali mechanizmusának kérdése. A "naiv" (az illető kort immár történelemként szemlélő) olvasó nem érti (nem értheti), hogy hogyan kerülhetett ki Pozsgay 1989 februárjában szinte győztesként abból a KB-ülésen lefolyt "csatából", melynek fő napirendi kérdése így szólt: helyes volt-e '56-ot népfelkelésnek nevezni. Hiszen, mint Romsics írja, a KB tagjai közül nagyon kevesen álltak ki Pozsgay mellett, "a határozat alapvetően mégis a véleménye mellett kitartó Pozsgaynak adott igazat" (130.). Miként lehetséges ez - merül fel a kérdés? Olyannyira markában tartotta (tarthatta) az ekkor már feltűnően bizonytalankodó és persze folyton taktikázó Grósz a párt ezen grémiumát, hogy az azt magával ragadó közhangulat ellenére is keresztül tudta vinni ezen, Pozsgay számára kedvező akaratát? Egyáltalán: hogyan működött akkor és korábban a KB (és a PB), az a két csúcshatalmi szerv, amely a testületi döntéshozatal első számú letéteményesének számított; s milyen változások mentek végbe e tekintetben a Kádártól Grószig tartó rövid időszak során? Az iménti kérdéseket megvilágítani képes "kitérők" magyarázhatnák meg a tényt, hogy miként arathatott Pozsgay formális győzelmet, informális veresége ellenére is.

A Volt egyszer egy rendszerváltás referenciaértékű történetírói alkotás: a probléma első történeti elbeszéléseként megbízható ténybeli tudással lát el bennünket magát a kort tekintve. Ugyanakkor többről is szó van itt: Romsics munkája hosszú időre előre kijelöli e múltat illetően a történeti beszéd lehetséges (és kívánatos vagy épp nemkívánatos) kereteit és követendő irányát. Romsics narratívájában túlteng a krónikaszerű előadásmód, ami bizonnyal abból a kényszerű belátásból fakad, hogy ezáltal őrizhető meg csupán a mai mostoha forrásfeltételek között, valamint a közelmúltra való történelmi rálátás hermeneutikai rövidre zártsága folytán a történész kötelező tárgyilagossága. Eljárása ilyenformán akár igazolható is, még ha talán nem is az egyedül üdvözítő megoldás. A historiográfia múltjában arra is akad példa, hogy valamely nagy "történelmi" esemény úgy kerül be a történész látókörébe, hogy emlékezeti hagyományként fogja azt a historikus továbbadni. Ennek volt klasszikus példája Jules Michelet (egyébként szintén széles körű forrásanyagra alapozott) francia forradalomtörténete. E nagyhatású művel kapcsolatban jegyzi meg a mai értékelő: "történelmi írásművének maradandó érdekessége Micheletnek abból a képességéből fakad, hogy egy olyan hagyomány iránt érzett érzelmi kötődés értelmét közvetíti, melynek ő maga is a részese volt". (Patrick H. Hutton: The Role of Memory in the Historiography of the French Revolution. History and Theory, 1991, XXX, 1, 62.)

A Volt egy rendszerváltás szerzője nem Michelet útját követi, e munkája azonban így is (vagy épp ezért) szintén maradandó értékű történetírói alkotás. (Romsics Ignác: Volt egyszer egy rendszerváltás. Prohászka Imre fotóival. Rubicon-könyvek, Budapest, 2003. 328 p.)

Gyáni Gábor


Ladányi János - Szelényi Iván:

A kirekesztettség változó formái

A magyar szociológia és társadalomtudomány egyik legerősebb tradíciója és öröksége az a kutatási irány, amely már a 70-es évektől kiemelt figyelmet szentelt a szegénység kérdésének, valamint a magyarországi romák életkörülményei feltárásának és bemutatásának. Olyan nagy nevek fémjelzik ezt a törekvést, mint Kemény István, Ferge Zsuzsa, Havas Gábor vagy Szalai Júlia. Már 1989 előtt is, majd azt követően még intenzívebben számtalan kutatás zajlott a témában, és talán elmondhatjuk, hogy a rendszerváltást követően egész Közép- és Kelet-Európában hirtelen a nyilvános közéleti és tudományos diskurzus középpontjába került téma empirikus hátterét alapozták meg ezek a munkák.

Ebbe a hagyományba illeszkedik bele szervesen Ladányi János és Szelényi Iván most megjelent könyve. A két szerző ideális munkapárost alkot, és ez már önmagában is felkelti az olvasó érdeklődését. Ladányi János, aki első munkáit az iskolai szegregációról, illetve a városi társadalom térbeli szerkezetéről és a területi szegregációról írta, több mint egy évtizede foglalkozik intenzíven a romákkal, aktívan részt vett a romákkal kapcsolatos legkülönfélébb antidiszkriminációs megmozdulásokban és közéleti harcokban, kiváló terepismerettel rendelkezik, és közismerten nyugtalan és kritikus személyiség. Szelényi Iván ennek pont az ellenkezője: a magyar szociológia egyik legmeghatározóbb alakja, nemzetközileg elismert tudós, aki egész életművében az államszocializmus és posztkommunizmus rendszerszintű analízisén dolgozik, kiváló elméletalkotó, számos kulcsfogalom szociológiai bevezetése és analitikus feltárása fűződik a nevéhez, amúgy a világ egyik legcsöndesebb és legtoleránsabb embere.

Közös vállalkozásuk méltó szakmai és emberi kvalitásaikhoz. A kirekesztettség változó formái címmel megjelent könyvük bár számos pontján kritizálható, két dolognak biztos nem mondható, nevezetesen unalmasnak és szokványosnak. A szerzők kimondott-ki nem mondott célja a könyvükkel az, hogy új fogalmi keretbe helyezzék a romákkal mint etnikai kisebbséggel foglalkozó szakmai diskurzust, ami szándékaik szerint vagy akár attól függetlenül is újraértékelésre invitál az eddigi, a romákkal és a szegénységgel kapcsolatos tudásunk tekintetében.

A könyv alapdilemmája a címben is jelzett kirekesztettség kérdése. Annak a kérdése, hogy miként fordulhat elő, hogy a huszonegyedik században, az európai modernizáció és civilizatorikus fejlődés útját bár szakadozottan és törésvonalakkal, de sikeresen bejáró magyar társadalomban élhetnek emberek emberhez nem méltó életet, ami mélyen sérti azt az amúgy társadalmilag konszenzuálisan elfogadott értéket, hogy az emberi méltósághoz, az emberhez méltó élethez mindenkinek joga van. Mindez pedig nem pusztán egyéni sorsok és tragédiák eredője, bár ha csupán az lenne, akkor sem lenne elfogadható, hanem egy közösség kollektív élménye és tapasztalata. Hogyan fordulhatott elő, hogy a roma társadalom egy jelentős része kirekesztetté vált, és ebben milyen szerepet játszik az, hogy ők romák.

Ladányi János és Szelényi Iván három megközelítésben, egy történet három metszetében értelmezi - amúgy szerves összhangban - a kirekesztettség természetét. Az első kísérlet egy elméleti megközelítés. A struktúraelméletek fogalmi rendszerében arra tesznek a kísérletet a szerzők, hogy a jelenség helyét pontosan definiálják. A centrális fogalom az underclass (társadalom alatti osztály): ez az a csoport, amelyik a társadalmi hierarchia legalján helyezkedik el, amelynek tagjait átjárhatatlan szakadék választja el a "teljes" társadalomtól, akik kívül rekednek a munkaerőpiacon, akiket a társadalom kirekeszt magából. Az underclass réteg általában fizikailag is elkülönül a többségi társadalomtól, és ennyiben a kirekesztésének legnyilvánvalóbb jegye a szegregáció. A kirekesztés és a kirekesztett létállapot létrehozza a maga kultúráját, amit általában a szegénység kultúrájának szoktak nevezni.

A szerzők amellett érvelnek, véleményem szerint jogosan, hogy a roma társadalom nem azonosítható az underclass-szal, hiszen a romák esetében egy tagolt társadalomról van szó. Az viszont igaz, hogy Magyarországon a rendszerváltást követően létrejön egy olyan szegény, társadalom alatti osztály, amelybe társadalomtörténeti okoknál fogva számos roma bekerül. Ráadásul a többségi társadalom előítéletessége, a szegénység kultúráját azonosítva a romák kultúrájával, szívesen látja cigánynak ezt a csoportot.

A második metszet - a könyv legjobb része - egy történet, a csenyétei cigányok életének elmesélése. Igazi mese ez a rész, ami a szerzők több mint egy évtizedes személyes szakmai és emberi "résztvevő megfigyelésének" bemutatása. Csenyéte egy pár száz lakosú kis falu a Csereháton, és arról vált közismertté, hogy azon kevés - bár egyre növekvő számú - települések egyike, amelyik teljesen zárt szegény- és romagettóvá vált. A falu mai állapota a kirekesztettség minden tünetének szélsőséges lenyomata. A faluban teljes a munkanélküliség, a családoknak az egyetlen megélhetési forrást a szociális juttatások jelentik; megszűnt minden olyan infrastruktúra, ami a perspektívát jelentheti egy közösség számára: a falut körzetesítették, ezáltal a közigazgatás kikerült a település fizikai határain kívül, nincs tömegközlekedés, ha lenne munka a régióban, akkor sem lehetne már busszal eljutni oda. Az általános iskola felső tagozata elköltözött, nincs már kocsma, a boltok szegényesek. A faluból minden nem cigány elköltözött már, ezáltal megszűntek a paraszti gazdaságok és házkörüli kertek. Megszűnt persze a cigánytelep is, hiszen a telepről a parasztok házaiba a romák beköltöztek, a szegénység és a kultúra okán azonban a házak állaga rohamosan romlik. Megszűnt a paraszti minta, a helyben lakó romák nem tudnak mit kezdeni a kerttel, nem tudnak vállalkozni, de már alkalmi munkát sem vállalhatnak a parasztgazdaságokban (vagy a megszűnt szövetkezetben). A falu népessége mindezek ellenére nemhogy nem csökken, hanem nőni kezdett: ennek egyik oka a magas gyerekszám, a másik oka pedig, hogy egyre több egyre szegényebb roma család költözik be a faluba, megvásárolva az elhagyott parasztházakat. Azok a romák pedig, akik tehetségesebbek, agilisabbak, illetve akikben még megvan a többre vágyás igénye, és persze akik szerencsésebbek, követik a parasztokat, és elmenekülnek a faluból.

A szerzők úgy látják, hogy Csenyéte esete példázza az osztály alatti társadalom kialakulását. A csenyétei közösség kikerült a társadalmi munkamegosztásból, nem részese a társadalmi változásoknak, nem profitál a külvilág civilizatorikus fejlődéséből. Ladányi és Szelényi azonban azt hagsúlyozzák, hogy ez nem roma történet. Bár a történet szereplői romák, a falu sorsa nem ezzel függ össze, hanem a szegénység magyarországi történetével, és azokkal a strukturális tényezőkkel, ami a szegénységet konzerválja. Különösen érdekes a könyvnek az a fejezete, ami a csenyétei romák történetét meséli el a tizenkilencedik századtól napjainkig. Ez a történet az integrációs és a szegregációs folyamatok ciklikus változását mutatja: a tizenkilencedik században az integráció, majd a szegregáció, a szocializmus éveiben újra az integráció, majd a rendszerváltást követően a totális szegregáció.

Ebben a végső szakaszban (ami, szemben a közhiedelemmel, nem a rendszerváltással, hanem már korábban kezdődött) a többségi társadalom túlélési stratégiái már nem működnek, viszont felerősödnek azok a strukturális és kulturális jegyek, amelyek a zárt szegény társadalmakat jellemzik: a pillanatnyi szükséglet (leginkább az éhség) diktálta viselkedés, az egalitarianizmus, a patrónus-kliens személyes kapcsolati hálók, a bizalom teljes hiánya, a közösségen belüli presztízs teljes eltűnése. A szegénység kultúrája valóban meghatározó jegye a mindennapi történéseknek, de ennek hátterében mindig ott vannak a kemény strukturális okok. A szegénység kultúrája csak reakció a peremfeltételek kényszereire.

Az underclass társadalom kialakulásának egy sajátos tragikus (szinte már komikus) vetülete a könyvben, ahogy minden jó szándékú, kívülről érkező kísérlet kudarcot vall a közösség sorsának jobbra fordításáért. A szerzők visszafogottan, arányosan, sőt rejtett önkritikával mutatják be, ahogy elhivatott és morálisan elkötelezett értelmiségiek, tapasztalt szociális munkások, külföldi szakemberek újabb és újabb ötletekkel, alapítványokkal, erőforrásokkal akarják felrázni a falut, de legjobb esetben kudarcot szenvednek, és távozni kényszerülnek, rosszabb esetben maguk is feloldódnak és hasonulnak a helyi körülményekhez, "elcigányosodnak". A strukturális és kulturális peremfeltételek azonban nem hagynak semmi rést a szegénység gettójának az áttöréséhez.

Végül a harmadik metszet nagyívű kísérlet arra, hogy az empirikus szociológia eszköztárával, országhatárokon átnyúlva hasonlítsák össze a szerzők, mit is jelent valójában romának lenni Bulgáriában, Romániában illetve Magyarországon.

Ez a rész talán a legelnagyoltabb fejezete a könyvnek, ugyanakkor igazán lényeges kérdéseket vet fel. A szerzőpáros kutatása empirikusan igazolja, hogy mennyire ország- és kultúrafüggő a roma kategorizáció "pontossága". Az, hogy ki a roma, alapvetően megítélés kérdése, akkor pedig az ítélet mögötti szándék és motiváció jelöli ki a csoporthovatartozás határait. Az országok összehasonlításának másik fontos következtése, hogy a szegénnyé válás esélyeit sokkal erősebben meghatározzák a hagyományos strukturális tényezők (iskolázottság vagy munkaerőpiaci helyzet), mintsem az etnikai tényezők. Így válik értelmezhetővé, hogy a magyarországi romák esélye, hogy elkerüljék a szegénységet, jobbak, mint más országokban a nem roma lakosság esetében.

Végül egy apró technikai jellegű megjegyzés. Kár, hogy a könyv külalakja messze elmarad a tartalom igényességétől és izgalmától. A szerzők igazán megérdemelték volna a Napvilág Kiadótól, hogy nem igénytelen, szürke papíron, jellegtelen és csúnya borítóval, rossz képi reprodukciókkal, olvashatatlan térképekkel jelenjék meg a szövegük. De azért még ez sem tudja elrontani az olvasó izgalmát, ha kézbe veszi Ladányi János és Szelényi Iván könyvét. (Ladányi János - Szelényi Iván: A kirekesztettség változó formái. Bp., Napvilág Kiadó, 2004. 190 p.)

Örkény Antal

DSc, szociológus, egyetemi tanár


Nagy Endre:

Szociokalandozások

A Szociokalandozások címmel megjelent kötetében Nagy Endre a közel- és a távolabbi múlt írásait válogatta egy csokorba. A magyar szociológiai élet ismerői a szerzőt eddig főként szociológiatörténeti írásai alapján ismerhetik (Nagy, 1993). A szigorú értelemben vett szociológiatörténeti elemzések mellett itt azonban további témák is megjelennek: társadalomtörténet, társadalmi struktúraelemzés, közélet és politika, továbbá a nyolcvanas években - Nagy Endre aktív közreműködésével - újraindult falukutatás. A könyv felépítése is ezt a felosztást követi.

A kötet minden bizonnyal legnagyobb ívű tanulmánya (mely a Szocioteória elnevezésű csoportban kapott helyet) a Struktúraelmélet weberi koncepciója és néhány interpretációja címet viseli. A cikkben Nagy Endre meglehetősen különböző hátterű és beállítottságú szerzők (Max Weberhez kapcsolódó) műveit értelmezi, ám a szerzőre jellemző alaposság gondoskodik a szöveg koherenciájáról, és a színvonal önmagáért beszél. A szerző gondolatmenetének kiindulópontja Pierre Bourdieu Osztályhelyzet és osztálypozíció című írása. A francia szociológus írását elemezve arra az érdekes következtetésre jut, hogy Bourdieu deklarált szándéka ellenére a szimbolikus szféra válik dominánssá a koncepcióban. Eme újszerű értelmezés szerint Bourdieu valójában a szimbolikus praxisok alapján osztja fel a társadalmat, és ezekhez csak hozzárendeli az egyenlőtlen helyzetű csoportokat. A következtetésnek nyilvánvalóan súlya van, mivel azt jelenti ki vele a szerző, hogy Bourdieu nem tudta megragadni a szimbolikus szféra társadalmi lehorgonyzottságát.

Az elemzés kiindulópontja, Bourdieu írása, elegáns, háromsoros átkötés segítségével (amely egyúttal az olvasó számára is elősegíti az egységes kép kialakulását) adja át a helyét Hanák Péter, a századforduló magyar társadalmáról szóló írásának. Hanák tanulmánya a státus és pozíció fogalmaival egyrészt Bourdieu cikkéhez kapcsolódik, másrészt, az elemzések tanúsága szerint, Erdei Ferenc kettős struktúra elméletéhez. Ezért a viszonylag rövid Hanák-elemzést egy jóval nagyobb lélegzetű Erdei-interpretáció követi. Erdei Ferenc hagyatékos szövegének jellegzetesen szövegközpontú értelmezése több szálon fut Nagy Endrénél, a végkicsengés azonban ez esetben is meglehetősen kritikus. A kritikus értelmezésnek nem kerülhette el figyelmét, hogy Erdei csak egy bizonyos fokú (a társadalmi folyamatokkal szemben tanúsított) vakság árán tudta a szocialista átalakulást az egyetlen alternatívaként felmutatni. Ez a felrótt "vakság" - további súlyos következményként - egyúttal Erdei elméletalkotó tevékenysége kibicsaklását is eredményezte. Nagy szerint ezért nem tudott Erdei egy, a weberi struktúraelmélethez hasonló fogalmi precizitású elméletet kidolgozni.

Bourdieu, Hanák és Erdei mellett a kortárs szociológia olyan markáns képviselőjének Weber-interpretációja is tárgya lesz a kritikus feldolgozásnak, mint Anthony Giddens. Az ő értelmezésével szemben fejti ki Nagy Endre, hogy Weber koncepciójában a látszat ellenére megkülönböztethető egymástól a kapitalizmus talaján létrejövő és az azt megelőzően keletkezett rendek. A megközelítés újszerűségét jelenti, hogy a szerző figyelme nem korlátozódik Weber osztályokkal és rendekkel kapcsolatos szövegére, hanem a nyitott és zárt társadalmi kapcsolat weberi fogalmait is felhasználja. Nagy Endre meglehetősen eredeti értelmezése ugyanakkor határozottan szembeszáll Jack Barbalet kritikájával, aki szerint az osztály és rend fogalmai egyszerre nem használhatók egy társadalom leírására. Ennek során a weberi elmélet egy olyan aspektusára támaszkodik, amely eddig, úgy tűnik, elkerülte az értelmezők figyelmét. A gazdasági és a társadalmi rend (Ordnung) fogalmainak bevonásával Nagy világossá teszi álláspontját, mely szerint az osztályok a gazdasági rendben, a rendek (Stand) pedig a társadalmi rendben konstituálódnak, így a két fogalom egyidejűleg is alkalmazható. A szerző azonban nem áll meg ennél az - eredetisége folytán eddig is feltűnő - értelmezésnél. Nagy Endre Weber-megjegyzéseiből azt a meglepő, és a tőle megszokott mértékben alátámasztott megállapítást teszi, hogy Webernél létezik még három rend (Ordnung): a politikai, a kulturális és a jogrend. A sajátos Weber-interpretáció egyik fő következtetése tehát, hogy a - Weber szövegeiből jellemző szöveghűséggel felfejtett - öt rend öt dimenziót képez a társadalom stratifikációjában.

Az elemzés másik fő vonalát a weberi társadalmi osztály értelmezése jelenti. A sajátos Nagy Endre-i interpretáció lényege, hogy a társadalmi osztályok azért állnak a legközelebb az osztályok közül a rendekhez (mint azt Weber megjegyzi), mert minden társadalmi osztály (munkásság, kispolgárság, vagyontalan értelmiség stb.) rendelkezik olyan kvalifikáció felett, amely - a nekik járó megbecsülés révén - bizonyos fokig kiemeli őket a piac hatása alól. Másrészt Weber szövegeinek koncepciózus és fantáziadús felhasználása során Nagy Endre a társadalmi osztályokat a rendektől is elhatárolja, mivel az előbbiek "nyitottak", lehetséges, sőt gyakori a mobilitás ezen osztályhelyzetek között, és mivel a piac - ha csak közvetetten is, de - mégis a csoport konstituálódásának alapja. A weberi szöveget tekintve tehát ismét egy olyan értelmezésről van szó, amely nemcsak megalapozottsága, hanem eredetisége folytán sem szabad hogy elkerülje a társadalomtudomány szakmájának és közönségének figyelmét.

A civil társadalom történeti paradigmái című írás jeles ókori és újkori szerzők, majd Szent Ágoston és Georg Hegel gondolataiban követi nyomon a mai civil társadalom fogalmának genezisét. Fordulópontként egyértelműen Hegel munkásságát értékeli Nagy, akinél először vált szét a politika és a társadalom szférája. A végkövetkeztetés levonásakor azonban Nagy Endre - az általa jól ismert - Polányi Mihály gondolatait is felhasználja. A szociográfiai kutatás metodológiai problémái címet viselő írásban Nagy Endre olyan különböző elméleti hagyományokat, fogalmakat képes hasonló meggyőző erővel, koherenciával és színvonallal összekötni, mint a schützi fenomenológia, a durkheimi metodológia, Niklas Luhmann kontingencia-fogalma és Max Weber ideáltípusa.

A könyv második fő egysége a Szociohistória címet viseli. Az első tanulmány a centralisták és municipialisták vármegyék körüli vitáját rekonstruálja abból a sajátos szemszögből, hogy a két irányzat különbségei mennyiben tekinthetők a modernizáció szükségessége által felvetett kérdésekre adott eltérő válaszokként. Az ezt követő két tanulmány fő tézise ismét képes meglepetést okozni az olvasónak. E szerint az Erdei Ferenc által leírt kettős struktúra az igazgatás területén is lecsapódott. A tézis, amely megérdemli, hogy ne maradjon visszhang nélkül, kimondja, hogy a Monarchia korában a hivatalnokság két egymástól elváló szociális képződményt alkotott, egyrészt a miniszteriális hivatalnokréteget, mely a kapitalista társadalom racionális igazgatását testesítette meg, másrészt a vármegyei hivatalnokréteget, amely sokkal inkább rendies színezetű csoport volt. Különösen tanulságos lehetnek e cikkek, ha az empirikus alátámasztottságot is figyelembe vevő olvasás tárgyává válnak.

A nemzeti urbánus réteg című írás egy kiegészítést fogalmaz meg Erdei Ferenc kettős struktúrájával kapcsolatban. E kiegészítés szervesen kapcsolódik a kötet első tanulmányában megfogalmazott Erdei-kritikához. Erdei korábban megállapított "vaksága" Nagy alapján úgy határozható meg közelebbről, hogy Erdei nem vette észre a nemzeti urbánus réteg jelentőségét. Ez a kettős struktúrában sajátos, köztes helyet elfoglaló réteg ugyanis bázisa lehetett volna e koncepció szerint egy demokratikus átalakulásnak. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a cikk értelmezhető hittételként is az e réteg által képviselt értékek mellett, mely értékek és beállítódások olyan személyekben nyilvánultak meg, mint Ady Endre, Babits Mihály és Bibó István. Bár a szerzőnek talán érdemes lett volna az Erdeivel kapcsolatban újabban megjelent kritikai igényű írásokra (Gyáni 1997; 1998; 2001, és Bognár, 2003) is reflektálnia, a munka így is sokatmondó.

Külön csoportot alkotnak a kötetben a társadalmi struktúrával foglalkozó írások. Itt kapott helyet az a két tanulmány, amely a Replika hasábjain zajlott, meglehetősen élénk vita dokumentumai. Ezen írásokban Nagy Endre Kolosi Tamás egy rétegződésvizsgálatával kapcsolatban fogalmazott meg kihegyezett kritikát. E cikkek önmagukban is érdekesek, azonban csak akkor igazán érthetők, ha a Replika 1990-es évfolyamait elővéve a vita többi résztvevője is megszólalhat. A Képzelt levél a polgárosodás állásáról közvetlenül a rendszerváltás után született. Nagy azt hiányolja az újabb magyar polgári fejlődésből ebben a stílusos és egy "szociológus barátnak" címzett képzelt levelében, hogy bár az intézményrendszer külcsínében a nyugati mintákhoz igazodik, e homlokzat mögött az emberek beállítódásai nem változtak meg. Talán ma sem mellékes rámutatni, hogy a polgárosodás nem képzelhető el etikai átalakulás nélkül.

A Szociokrónika fejezetben Nagy Endre falukutatással kapcsolatos írásai találhatók. Van ezek között egy inkább elméleti beállítottságú elemzés is, amely francia szerzők nyomán a növekedési pólus és a notabilizáció fogalmainak központba állításával akarja megérteni a beruházási és fogyasztási ciklusok Kádár-korszakbeli alakulását. Két további írás konkrét terepmunkákhoz kapcsolódik, és érzékletes, hol tragikusra, hol ironikusra hangolt stílussal elevenítik meg a rendszerváltás előtti két kisközség életét. A Szociopolitika elnevezésű csoportban a szerző éleslátó politikai kommentátorként jelenik meg. A Szociojurisztika rész cikkei pedig jogi szempontból elemzik többek között a taxisblokád eseményeit és a "hétköznapi jogállamiatlanságot".

A kötet tehát igen sokszínű, szerteágazó mind a témaválasztás, mind a bevont perspektívák tekintetében, olyan, amilyennek a szociológia iránt érdeklődő közönség Nagy Endrét megismerhette. (Nagy J. Endre: Szociokalandozások. Szombathely, Savaria University Press, 2003)

Berger Viktor

PhD, ELTE Társadalomtudományi Kar

Irodalom

Bognár Bulcsu (2003): "Csak egy rettenetes nagy söprögetés segít". Erdei Ferenc értelmezése a magyar társadalomfejlődésről a kéziratos szövegben. Valóság. 8, 59-79

Gyáni Gábor (1997): Polgárosodás mint zsidó identitás. BUKSZ. 3, 266-278

Gyáni Gábor (1998): Forráskritika és bizonyítás. Viszontválasz Karády Viktornak. BUKSZ. 98/tavasz, 20-27

Gyáni Gábor (2001): Érvek a kettős struktúra ellen. Korall. 3-4, 221-231

Nagy J. Endre (1993): Eszme és valóság. Savaria University Press-Pesti Szalon, Szombathely-Budapest


Székelyföld történeti-kulturális régió

A regionális tudomány új keletű diszciplína, keretei s céljai közismerten Nyugaton alakultak ki, innen terjedt el Közép-Európában az 1989-es változások után. Az utóbbi években tovább gyűrűzött kelet felé, s ennek során jutott el Erdélybe, Romániába.

Erdélyben elsőként a Székelyföldön, pontosabban Csíkszeredában eresztett gyökeret nem kis mértékben az MTA Pécsett működő Regionális Kutatások Központja kezdeményezésére és támogatásával. A célzatos és szervezett régiókutatás művelésére alakult meg Csíkszeredában a Székelyföld 2000 elnevezésű munkacsoport, amely már három konferencián számolt be eredményeiről. A Tusnádfürdőn 2000-ben tartott Székelyföld 2000 konferencia lényegében véve alapozó jellegű tudományos értekezlet volt, amelynek előadásait A kulturális térségek szerepe a regionális fejlesztésben című kötetben tették közzé 2001-ben. Ez a fiatal kutatók (dr. Papp Kincses Emese, Kassay János, Kánya József) által szerkesztett kötet a romániai regionális kutatások terén precedensteremtőnek bizonyult.

Mind tartalmában, mind módszerében továbblépést jelent a Székelyföld című kötet, amelyet az MTA Regionális Kutatások Központja adott ki 2003-ban Horváth Gyula egyetemi tanár szerkesztésében. Ha A kulturális térségek szerepe a regionális fejlesztésben című, előbb már említett könyv szerzői arra vállalkoztak, hogy a Székelyföldnek mint kulturális régiónak tudományos igényű meghatározását felvázolják, az új kiadványt kissé sarkítva alkalmazott régiótudomány eredményének tekintjük. Ezt a kötet Bevezetőjében Horváth Gyula, a pécsi régiókutató központ főigazgatója pontosan megfogalmazta: "a magyar társadalomtudományban gyökeret eresztett regionális tudomány szervezeti kereteinek határokon túlra való kiterjesztése mellett a pozitív döntésben az is szerepet játszott, hogy e tudományágazat vizsgálati bázisa egy korábban kevésbé kutatott térségre is kiterjedjen, a regionális tudomány eddig jórészt a magyarországi folyamatok alapján megfogalmazott ellenőrzését elvégezhesse, ezáltal új eredményeket szülhessen".

Vagyis a magyarországi régiótudomány alkalmazhatóságának és alkalmasságának a próbáját is el kellett végezni a székelyföldi kutatások során. Igen figyelemreméltó, őszinte szempont ez, annál inkább, mivel a kötet tervezői nem feledkeztek meg az európai regionalizmus politikai szerepéről és természetesen a Székelyföld fejlesztési perspektíváiról sem. A magyarországi régiótudomány erdélyi-székelyföldi alkalmazásának a gondolata azért sem volt légbőlkapott, mert a Székelyföld kötet szerzői nagyrészt az MTA pécsi Regionális Kutatások Központjában, felkészítésben vettek részt, s ezáltal elmélyíthették ismereteiket az európai regionális politika fontosabb elméleti és gyakorlati kérdéseiről, elsajátíthatták a kutatás Magyarországon már kipróbált módszereit.

A székelyföldi sajátosságok ismeretében az új regionalizmusnak nevezett irányzat látszik célravezetőbbnek, amely "a tradíciót a modernizáció eszközeként kívánja felhasználni" (Michael Keating). Nos, a Székelyföld kötet írásai kivétel nélkül az említett új regionalizmus szellemében készültek. Testes tanulmány foglalkozik a székelység történeti múltjával (Kánya József), egy másik terjedelmes írás pedig a kulturális örökség védelmének lehetőségeit elemzi (Ferencz Angéla, Kánya József). Egy ilyen szemléletmód, amely a történetiséget nem sepri abrosz alá, lehetővé teszi, hogy az a rendkívül színes és értékes múltbeli örökség, amely ránk testálódott, beépüljön a Székelyföld fejlesztési tervébe. A tanulmányok többsége egyébként helyzetfeltárásra vállalkozik a székelyföldi térszerkezettől a közigazgatásig, a népesség s munkaerőpiactól a különböző foglalkozásokig, hogy az utolsó három írás a fejlesztés kérdéseit boncolgathassa. A XV. fejezet a Székelyföld fejlesztési stratégiájának alapelveit és összetevő elemeit vázolja fel, külön is hangsúlyozva a fejlesztési prioritások szerepét; ezek: a régiószervezés, intézményesítés, a régió nemzetközi közvetítő szerepének erősítése, a lakosság életminőségének javítása, a gazdaság versenyképességének biztosítása. A programok című alfejezetben a felsőoktatás kiemelt helyen szerepel.

A Székelyföld megyéi: Maros, Kovászna, Hargita megye, tulajdonképpen a régi székely székek, elégedetlenek a mai romániai besorolásokkal, mivel Brassó, Fehér és Szeben megyékkel képezik az ún. közép-romániai régiót. Ugyanis a Székelyföld nem földrajzi, hanem történeti-kulturális egység, régió, amely egyedül is joggal tart igényt az autonómia státusára.

Az ismertetett kötet a régiókutató tudomány műfajában biztató munka, amely a további kutatások eredménye, ösztönzője lehet. (Horváth Gyula szerkesztő: Székelyföld. A Magyar Tudományos Akadémia Regionális Kutatások Központja-Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 2003. 452 p.)

Egyed Ákos

az MTA külső tagja


Közelítések a magyar filozófia történetéhez

A hazai véleményformálókat évszázadok óta foglalkoztatja az a kérdés, hogy miképpen kapcsolódnak a magyar szellem teljesítményei az eszmék nemzetközi forgalmához, és hogyan helyezhetőek el a magyar tudósok eredményei az európai kultúrában.

Közép-Európában a szóban forgó probléma létjogosultsága egyetlen tudományág esetében sem vitatható, így a filozófiatörténet vonatkozásában is megkerülhetetlen. Bár a kortárs filozófusok jelenléte és hatása a magyarországi közéletben rendszerint jól érzékelhető, a magyar filozófia történetéről azonban a közvélemény kevésbé tájékozott.

A magyar filozófia történetét elemző legfrissebb kutatásokat összegezi a Közelítések a magyar filozófia történetéhez című tanulmánykötet, amely 2004 tavaszán látott napvilágot. A könyv szerzői magyarországi és határainkon túli filozófusok és eszmetörténészek. Bár a magyar filozófiatörténet egészének feldolgozása pillanatnyilag még nem lehet elérhető közelségben, a szerzők mégis sikerrel vállalkoztak egy rendkívüli terjedelmű eszmetörténeti anyag rekonstruálására és értelmezésére.

A szerkesztők, Mester Béla és Perecz László, a téma iránt tanúsított alapossággal, ám a kreativitást sem nélkülözve rendezték tematikus blokkokba a szerzők munkáit. A szerkesztői elgondolás egy kialakulóban lévő diszciplína művelőinek írásait foglalta egységes keretbe, mégpedig úgy, hogy a magyar filozófia történetét fejezetenként egy-egy fontos aspektusból veheti szemügyre az olvasó. A kötet írásai tárgyilagosságban és elmélyült kutatói attitűdben fogantak, távolságot tartva a specifikusan magyar témák feldolgozásánál időnként kísértő érzelmi fellángolásoktól.

Az első fejezet tanulmányai a magyar filozófia intézményrendszerének és szakterminológiájának kialakulására reflektálnak, és arról is beszámolnak, hogy miképpen hatottak Európa eszmeáramlatai az újkor Magyarországán. A felvilágosodás öröksége, valamint Immanuel Kant és Georg Wilhelm Friedrich Hegel gondolatainak hatása hazánkban is tetten érhető volt a 19. század elejétől a reformkor diskurzusain át a századfordulóig. A kor vitáinak visszatérő kérdése, hogy lehetséges-e sajátosan magyar filozófiát művelni, avagy beépülhet-e a magyar gondolkodók munkássága az európai kánonba.

Mester Béla a magyar filozófiai közeg kialakításának igényét és az önálló intellektuális teljesítmények iránti elkötelezettség példáját mutatta be a Szontagh Gusztáv pályaképét ismertető írásában. Perecz László a hazai filozófiai intézményrendszer kialakulását nyomon követő írásában az eszmék fogadtatástörténetét, valamint a magyar bölcselet autonómiájának kérdését és a szaknyelv alakulását értékelve arra következtetett, hogy a filozófiai intézmények hálózata összetett, élő viszonyrendszer, ami nem más, mint a tudományos élet és az értő közönség alkotó kapcsolata. A magyar filozófiai műnyelv kiformálódásának Apáczai Csere Jánostól Alexander Bernátig ívelő útjáról írt Laczkó Sándor. Írása arról tanúskodik, hogy az anyanyelvi filozofálás megteremtésén fáradozó alkotók munkája - minden buktató ellenére - sikertörténet volt. A bölcseleti élet szövevényes rendszerének jelentős színterei voltak az oktatási intézmények is. Mészáros András, a Felső-Magyarország iskolai filozófiáját ismertető dolgozatában a felekezeti iskolák kivételes tanáregyéniségeinek állított emléket.

Egyed Péter és Gurka Dezső a kötet második tematikus egységében a 19. század eleji magyar nyelvű filozófiában érvényre jutó külföldi hatásokat elemezték. A kor politikai körülményei a nyugati gondolkodók hazai fogadtatásának lehetőségeit meglehetősen szűkösre szabták. Az elnyomás és korlátozottság légkörében írta meg filozófiai műveit az erdélyi Sipos Pál. Az ő gondolatait mutatta be Egyed Péter, mint a korabeli Kant-recepció talán legszínvonalasabb elméleti teljesítményét. Gurka Dezső Friedrich Wilhelm Schelling filozófiájának magyarországi vonatkozásait összegezve megállapította, hogy a filozófiai eszmék hatása korántsem volt egyirányú. Winterl József Jakab dualisztikus kémiája jelen volt Schelling természetfilozófiájában, míg a német gondolkodó világképének természetbölcseleti és etikai dimenziói a magyar reformkor szereplőinél találtak visszhangra.

A magyar filozófia eredményei között kell számon tartanunk azokat a vállalkozásokat is, amelyek a külhoni eszmék integrálásán túl autonóm gondolati teljesítményekre is ösztönöztek. A filozófiai kreativitásnak a maga nemében máig egyedülálló példája Böhm Károly pályája. A harmadik fejezet szerzői a rendszeralkotó magyar filozófus gondolatait elevenítették fel. Ungvári-Zrínyi Imre az alapkérdéseket elemző és a filozófia önreflexiójának nagyszabású feladatát is magára vállaló beállítódásra hívja fel a figyelmet Böhm gondolatrendszerében, s értelmezése szerint a magyar gondolkodót életműve Wilhelm Dilthey, Heinrich Rickert és Wilhelm Windelband egyenrangú pályatársává avatta. Tonk Márton a kantianizmus magyarországi hatásait vizsgálva mutatta be a Böhm-tanítvány Tavaszy Sándor munkásságát és a Kant örökségét feldolgozó Badeni iskola, valamint Tavaszy filozófiájának hatástörténeti összefüggéseit is feltárta. Bretter Zoltán tanulmányában két tipikus és egymással polemizáló filozófiai műveltségeszmény összehasonlítását végezte el. Az önmeghatározás és a nemzetközi felzárkózás alternatíváját képviselte az önálló filozófiai rendszer megfogalmazása mellett síkraszálló Böhm Károly, illetve a klasszikusok magyarra fordítását céljául kitűző program vezéralakja, Alexander Bernát. Az alkotó filozófia és a párhuzamosan kialakuló intézményrendszer problematikájára mutatott rá Vasile Muscã, amikor az életképes filozófiai vállalkozásokat a modernitás kritériumaként értelmezte. A német idealizmus rendszerformáló igénye észlelhető Titu Maiorescunál és Böhm Károlynál is, ám a román és a magyar gondolkodó pályaképét összehasonlító tanulmánya szerint az eltérő társadalmi kontextus mindkét szerzőt szükségképpen más és más eredményekhez vezette.

A hazai társadalomfilozófia lehetőségeit és a magyar politikai gondolkodás jelentős fejezeteinek tanulságait összegezték a kötet utolsó részének szerzői. Gángó Gábor bemutatja a jobbára íróként és politikusként közismert Eötvös József államtudományi elképzeléseit és a rájuk vonatkozó kortárs, valamint a századforduló környékén megfogalmazódó reflexiókat. A politikai gondolkodó Eötvös jelentőségét nem kisebbítheti az a körülmény sem, hogy műveinek nemzetközi visszhangja a korban elmaradt, sőt, magyarországi fogadtatásukat is beárnyékolták a felszínes és politikai indíttatású reakciók. A 19. századi magyar progresszívek körében azonban minden kétséget kizáró elismertségre tett szert Eötvös angol kortársa, John Stuart Mill. A brit filozófus fontosabb műveinek fordítása a kiegyezést követő alig egy évtized alatt elkészült, és írásai a századvégi diskurzusok számára szinte megkerülhetetlenné váltak. Mester Béla Mill magyar recepcióját értelmezve azt is megvizsgálta, hogy miképpen hatott Mill filozófiája Asbóth János és Kállay Béni politikai elképzeléseire. Két rendkívüli magyar tudós pályafutásának szentelte esettanulmányát Kovács Gábor. A jogfilozófus Horváth Barna és híressé vált tanítványa, Bibó István az európai felzárkózást szorgalmazó nemzeti urbánus réteg örököseiként a humánus értékeket mindig szem előtt tartó társadalmi reformok elkötelezettjei voltak. Kivételes felismeréseik ellenére karrierjüket mégis derékba törte a huszadik század történelme, hiszen sorsuk a külső és belső száműzetés lett, s így munkájuk befejezetlen mű maradt.

A magyar filozófia történetének ismerete és művelése napjainkban még nem számít evidenciának, bár az elmúlt évtizedben kibontakozó ígéretes vállalkozások arra utalnak, hogy a témakörben mozgó kutatások egyre inkább létjogosultságot nyernek. A Közelítések a magyar filozófia történetéhez feltétlenül jelentős eredménynek tekinthető a nemzeti kultúra fontos szeletének feldolgozásában, és a recenzens abban bízik, hogy rövidesen a jelen kötet folytatását is olvashatja. (Mester Béla - Perecz László szerk.: Közelítések a magyar filozófia történetéhez. Magyarország és a modernitás. Áron Kiadó, Budapest, 2004, 432 p.)

Dinnyei Béla

tanár, PhD-hallgató, ELTE BTK


Monográfia a térszerkezet mikroelemeinek összekapcsolásáról

A 20. és a 21. évszázad határán, az EU-csatlakozási folyamat közepette a hazai térszerkezet átalakításának is kiemelt fontossága van - a regionális szint és az önkormányzatok kapcsolódásai terén egyaránt. Nyilvánvaló, hogy a politikai döntések háttéranyagát kutatóintézetek dokumentumai jelentik. Ilyen, az előbb vázolt változások tudományos megalapozásában szerepet játszó eredmények, monográfiák sorában tarthatjuk számon Somlyódyné Pfeil Edit bemutatásra kerülő munkáját is.

Az argumentációt elősegítő irodalmi anyag több mint kétszázhúsz tételével imponáló. Az összehasonlításra lehetőséget ad az a körülmény, hogy ennek közel harmada idegen nyelvű, elsősorban német, és éppen a szerző munkájának közvetítésével lesznek hozzáférhetők. A saját publikációk sora meggyőzően demonstrálja, hogy a monográfiában több mint egy évtizedes eredményeivel építkezik a szerző.

A bevezetés problémamegjelölő és ugyanakkor kutatástörténeti is. Megfogalmazásra kerülnek a szervezeti modell mellett a funkcionális teljesítőképesség hiányára utaló lehetséges, sajátos válaszok is.

A munkában csak helyeselhető a jogtörténeti és a történeti fogalomértelmezés. A korábbi struktúrák közül indokolt a tanácsigazgatási rendszer integrációs intézményeinek, variánsainak történeti felfogásban (is) történő bemutatása a harmadik fejezetben. A munka negyedik fejezetét (Az önkormányzatok közötti együttműködések alkalmazott megoldásai a német jogrendszerben) különösen kiérleltnek minősíthetjük, hiszen teljes történeti ívet rajzol több mint egy és kétharmad évszázad községi alapjogszabályaiból, kiemelve a közös jellegű formák, a célszövetségek intézménytörténetét. Példamutató, ahogy a 19. század aprólékos vizsgálata után az utolsó negyedévszázad reformjaihoz, ezeknek a törekvéseknek a német újraegyesítés által történő újjáélesztéséig jut el. Módszertanilag példás lehet ez a ma jogfejlődése számára történeti tanulságokat kínáló jogtörténész és a modern szakjogász számára egyaránt, aki a vizsgált intézmény (folyamat) gyökereire is kíváncsi.

Az ötödik fejezet a fogalmi és az alkotmányos szabályozás szintjén vizsgálódik, egyben indokolja a kötelező társulás kiépítését. Az internacionális példák (az osztrák, svájci, olasz, spanyol, francia megoldások) után a szerző a magyar tendenciákról értekezik - részletesen megvilágított baranyai példákkal is érvelve.

A monográfia szerzője tudatában van annak, hogy megfelelő terjedelemben ki kell munkálnia a területfejlesztés és az önkormányzati rendszer kapcsolódási pontjait. E téren a városok integratív funkciója, a kistérségek foglalkoztatják, a működési tendenciák és a két megközelítési mód jogintézményei sem kerülik el figyelmét. Uniós összehasonlítást is találunk - így a francia pay, a német városhálózatok érdemelnek említést.

A településközi együttműködések finanszírozási kérdéseit tárgyaló hetedik fejezet metodológiailag csiszolt módon ad értelmező, nemzetközi összehasonlító megállapításokat. A társulások szempontjából kardinális kérdés lehet a saját bevételek aránya, esetleg a jogi szabályozás fejlesztésének igényével, és az állam támogatási politikájának formái, társulásösztönző hatásai - a támogatás módjának kiválasztási módjai.

A szerző az önkormányzati integráció szabályozásának távlatait a zárófejezetben precíz módszerességgel, sokoldalúan rajzolja meg. Ennek során a tárgyalt reformfolyamat időbeli tagolását, a tanulságok rögzítését a jogalkotás jövőbeli feladatainak körvonalazása követi, kiemelhető az alkotmányi szabályozás mellett az államigazgatási körzet kategóriája. A gyakorlat szempontjából nagy hatásúak lehetnek a szerző által kifejtett koncepcionális és szervezetfejlesztési javaslatok. Ezek közül kiemelendő például az önkormányzati alapellátás minimumának megállapítása, a kötelezően ellátandó feladatok elmulasztásának rögzítése.

A továbbfejlesztés útja a komplex társulási típus meghonosítása, melyre a tagközségektől jogok és kötelességek szállnak át, és magánjogi joganyagok fogadására is alkalmas. A szerző szükségesnek tartja a térségi feladatellátásnál az ellentételezést, az alapfeladat-finanszírozási rendszer elválasztását a támogatási szisztémától, és síkra száll a társulás önálló gazdasági megjelenése és a felé irányuló kiegészítő állami támogatások rendszerbe foglalása mellett. Fejtegetései zárása a kétszintű helyi igazgatási szerv irányába való elmozdulás mint megoldás megjelölése. A térszerkezet mögött közigazgatási ellenőrzési funkciók is jelen vannak. A megyei és fővárosi hivatalok vezetőinek szélesebb törvényességi ellenőrzési jogkörrel kellene rendelkezniük a helyi önkormányzatok társulásai tekintetében, melyeket a szerző de lege ferenda hat pontban részletesen is összegez.

Nyugat-Európában a kérdések között felmerült, hogy a régi, lokális autonómiákból mi az, ami átmenthető a modern tervező államba. Ez nem lehet más, mint a decentralizáció. A decentralizált egységeknek pedig kezdeményezési és döntési jogosítványokat kell birtokolniuk, míg a koordináció a központi hatalom feladata. A tervezés vonatkozásában az önkormányzati autonómiát felváltotta a participáció, az önmeghatározás helyébe a részvétel joga lépett. Egyes vélemények szerint a hagyományos önkormányzati alapelvek új normákban oldódnak fel, melyek tervek formáját öltik.

A monográfia utolsó bekezdése a szerző értékelése: "Tehát a feladat hatalmas. Az önkormányzati közigazgatás jövőképe és jövője csak a magyar állam területi struktúrájának átalakulásához kötötten nyerhet értelmet. A végrehajtásban az önkormányzatközi kapcsolatoknak és intézményesülésüknek kiemelkedő szerep fog jutni. E folyamatban a kooperáció és a partnerség elve meghatározó jelentőségűvé válik."

A munka a Dialóg Campus kiadásában, OTKA támogatással jelent meg a Területi és települési kutatások sorozat 21. köteteként. Szerzőjének PhD-fokozattal is elismert tudományos teljesítménye a pécsi akadémiai regionális kutatóműhely eredményei között is figyelemreméltó. (Somlyódyné Pfeil Edit: Önkormányzati integráció és helyi közigazgatás. Dialóg Campus Szakkönyvek Területi és Települési Kutatások 21. Dialóg Campus Kiadó. Budapest-Pécs, 2003. 295 p.)

Kajtár István

jogtörténész, Pécs


<-- Vissza a 2004/12 szám tartalomjegyzékére