Magyar Tudomány, 2004/12 1404. o.

Köszöntőmet foghatnám akár rövidre is. Mondhatnám, Elnök úr, amit mondott, azzal egyetértek. És elköszönhetnék Önöktől. De hát ilyen olcsón nem adom, meg ilyen könnyen sem. Mert hát egy dologgal szeretnék hozzájárulni ahhoz, hogy jobban értsük az Elnök úr által elmondott diagnózis mögött meghúzódó okokat. Ez a diagnózis pontos. De a terápiához látni kell, és különösen tudnunk kell, hogy milyen tényezők húzódnak meg a mögött a helyzet mögött, amelyet reálisan és pontosan írt le az Akadémia mélyen tisztelt elnöke.

Magánemberként, kisebb és nagyobb közösségek képviselőjeként, vezetőként ugyanaz a felelősség van mindegyikünk vállán. Együtt tartani azt a közösséget, amelyért felelősséget viselünk, és segíteni, hogy nagyobb közös teljesítményt érjen el. Ha úgy tetszik, mai modern szóval, versenyképesebbé tenni. Versenyképesebbé tenni, amely a versenyképesség növekvő foka által gyarapodóan előállított többletforrások és jövedelmek hozzásegítenek bennünket egy könnyebb, egy boldogabb, egy jobb világhoz és élethez.

Verseny és együttműködés. E két nagy létezés és magatartásmód, amely szabályozza életünket. Magyarország 2001-2002 környékén verseny és együttműködés dolgában föladta a korábbi időszak versenypárti alapon megszervezett produktív egyensúlyát előállító konszenzust. Ha úgy tetszik, európai nyelvet használva, Magyarország, még mielőtt elindult volna a lisszaboni úton, utalva itt a lisszaboni stratégiára, már letért róla. Azért, mert a könnyebb, a látszólag könnyebb utat választotta.

Két fontos igény verseng itt egymással. Egy versenyképes országot megpróbálni közösen megcsinálni, és együtt tartani a társadalmat. A verseny mindig az erősnek kedvez. A verseny, csak önmagában, növeli a különbségeket. A versenyben az erős előrejut, a gyenge lemarad. És a távolság nő. A versengő közösséget egyensúlyban az tudja tartani, ha léteznek olyan mechanizmusok, amelyek a verseny során szétzilálódott közösségeket együtt tartják. Az együttműködés, a szolidaritás szempontjai.

2001-2002-ben Magyarország, a magyar politikai elit kitüntetett felelősségével, a versenyképesség növelésének már több mint fél évtizedes, nagyon jó tapasztalatokat és nagyon jó eredményeket hozó útjáról áttért a folyamatosan növekvő, szétterülő, kiterjedő szociális állami felelősségvállalás útjára. Az állam erőforrásait, közös erőforrásainkat a versenyképességet szolgáló reformok elindítása helyett a korábbi status quót fenntartó, azt megerősítő, helyenként a nem hatékony társadalmi-gazdasági együttélést segítő szociális szerepvállalásba kényszerült.

Lehetett volna másként is? Lehetett volna. Lehet ezen változtatni? Lehet. De azt szeretném, hogy ha a tudós testületek, Magyarország cselekvő és felelősséget vállaló gazdasági, kulturális, tudományos elitje ezt a vitát a nyilvánosság előtt is segítene megvívni. Tudniillik nem kétséges, hogy a politika számára rövid távon nem a reformok, hanem a status quo fenntartása jelenti a könnyebb ellenállást. Nem a versenyképesség növelésének az útja, hanem az állami szerepvállalás kiterjesztésének az útja.

Ha van idejük és türelmük - tegyük hozzá, azt kell mondjam időnként, ha van ízlésük - belehallgatni a Parlament vitájába, akkor azt fogják látni, hogy a magyar politikai elit elsősorban nem azzal tölti idejét és energiáját, hogy miként lehetne reformokkal Magyarországot versenyképesebbé tenni, hanem, hogy miként lehetne az állam hagyományos, szociális, jóléti szerepvállalását kiterjeszteni, lehetőség szerint olyan feltételeket megfogalmazva, amelyek együttes teljesítése egyébként lehetetlen.

Az utánam következő Demján Sándor azt fogja kérni, hogy csökkentsük az adókat. Mert ha nem hagyunk többet azoknál, akik versenyképesek, akkor nem lesz elegendő forrásuk, hogy gyorsabban, nagyobb erővel menjenek előre. Az akadémiai elnök azt kéri tőlem, és azt kéri a magyar kormánytól, hogy legyünk olyan kedvesek a csökkenő, a gazdaság által igényelt, csökkenő közös bevételekből többet adni a tudomány, az oktatás, a kultúra számára. Arányaiban is többet adni. De ha arányaiban többet adunk a csökkenő bevételből, akkor valahonnan el kell venni. Ha meg akarjuk duplázni a tudomány állami finanszírozására fordított összeget, ahogyan az Elnök úr mondja, az kétszázmilliárd forint. Éppen hogy nem szociális demagógiára hajolva, de kétszázmilliárd forint annyi, mint a színházak finanszírozására hat-hét év alatt költött pénz. Több mint egyhavi nyugdíj. Annyi, mint amennyit egy nagyon bátor évben autópályaépítésre költünk. Tetemes részét teszi ki a közoktatás finanszírozásának. Valahonnan ezt el kell venni.

Akkor tudunk Magyarországon közösen reformokat csinálni, ha Magyarországon újra hitele lesz a versenynek. És Magyarországon nemcsak az elosztásról folyik a vita, hanem az új érték előállításáról folyik a vita. Az a politika, amelyik mindig csak elosztani akar, annak előbb-utóbb nem lesz mit elosztania. Magyarországnak elsősorban ezzel kell szembenéznie.

Másfajta állami szerepvállalás kell. Ki kell törni ebből a bűvös körből. Ki kell törni ebből a sehova nem vezető vitából, amit egymással folytatunk. Magyarországnak nincsen más, ami a modern világban a maga javára fordítható lenne, mint a tehetség. A tehetség, ami pedig az emberekben és az emberek közösségében található. Ha a középszer, a rosszindulat, a kicsinyesség fogja uralni a magyar közbeszédet és közviszonyainkat, akkor önmagában az európai uniós csatlakozás semmit nem fog hozni Magyarországnak.

Európában a bruttó nemzeti jövedelmek egy százalékát központosítjuk. Most arról folyik a vita, hogy ez 1 % legyen, vagy 1,24-1,28 %. Tehát kérem szépen, 99 % itt marad. Nekünk kell Magyarországot versenyképessé tenni, nem Brüsszelnek. Brüsszel nem fogja. Brüsszel jó esetben egy ideig erőforrásokat biztosít ehhez. De az már a mi felelősségünk, hogy mire használjuk.

Van adósságunk. A kormánynak biztos. Hogy másnak van-e, azt nem az én dolgom eldönteni. Ez az adósság a bátorság hiányában lelhető fel. Abban, hogy szembe kell menni azzal a követeléssel, hogy arról szóljanak közügyeink, hogyan osztunk el még többet és még többet és még többet, és nem arról, hogy hogyan érünk el közösen még többet és még többet.

Én a Magyar Tudományos Akadémiát, a magyar tudományos élet vezető szereplőit szövetséges partnernek tekintem abban, hogy megváltoztassuk a Magyarországon az e tekintetben uralkodó közhangulatot. Az egyszerű, demagógiába hajló és populista törekvésekre hajazó szándékokat, hogy azokat képesek legyünk közösen kisebbségi pozícióba kényszeríteni. És adjuk vissza a siker, a verseny, a tehetség, a teljesítmény becsületét. És azt kérem, hogy ne hagyják csak rám ezt a vitát. Hogy ne hagyják rám ezt a küzdelmet, hogy támogassanak akkor is, amikor ezért majd meg kell harcolnom a nagy nyilvánosság előtt. És emeljék fel a szavukat akkor, mert akkor segítenek, amikor valaki ennek az ellenkezőjét igényli. És követeljék a magyar elittől, hogy fókuszáljunk, koncentráljunk arra, hogy hogyan lesz ebből egy gazdag, európai és globális méretekben is versenyképes, és versenyképessége által előállított több jövedelemből gazdagabb ország. Ha így lesz, akkor Magyarország sikeres lesz hosszú távon is.

Köszönöm szépen.

Demján Sándor

a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségének elnöke

Hölgyeim és uraim! Tisztelt Elnök úr! Tisztelt Miniszterelnök úr!

Széchenyi rajongó híve vagyok, ezért nagy megtiszteltetés számomra, hogy itt, Széchenyi templomában, a Tudományos Akadémián, Széchenyi papjai előtt, az Akadémia tagjai előtt beszélhetek. Amikor Széchenyi 1825. november 3-án bejelentette a Tudományos Társaság létrehozását, ez 179 évvel ezelőtt volt, egy olyan sort írt a naplójába, melynek az volt a lényege, hogy "a kerületi ülésen beszéltem - ez az alsóház volt -; és minden honfitársamat ellenségemmé tettem".

Ebben benne volt az, hogy megtett egy bátor lépést, felvállalta az ütközést, s a gáncsoskodással szemben a reform útjára lépett, és egy Magyarországot, egy olyan Magyarországot képzelt el, amelyik a feudalizmusból átmegy a polgári társadalomba, felzárkózik Európához.

Az Akadémia tagjait kötelezi Széchenyi szellemének továbbvitele. Széchenyi megtalálta az ars poeticáját, amit, ha politikus lennék, akkor fejből kellene idéznem, de nem az vagyok szerencsére, ezért engedjék meg, hogy felolvassam. "A tespedés, tétlen panaszkodás, kesergő álmodozás helyett igazi nemzeti életet teremteni, mely az elmének és a kéznek" - itt megállok, ugye ez a tudományalapú gazdaság megfogalmazása - "az elmének és a kéznek a munkájába forrjon. E munka gyümölcsével elhárítván a boldogulás, szabad fejlődés ósdi akadályait, a nemzetnek vagyoni és értelmi erejét kifejteni, szabadságunkat ezzel kifejtendő erővel biztosítani, és politikai intézményeinket erre alapozni."

Ugye mennyire aktuális ez a mai helyzetben? Mi most egy ősközösségi társadalmi kísérletből mentünk át a polgári társadalomba, és csatlakoztunk Európához reformok nélkül. Én örömmel hallottam, bár más kritikára készültem, Miniszterelnök úr szavait, és ha jól értettem, akkor a Miniszterelnök úr elkötelezte magát a reformok mellett. Én legalábbis így értettem. Hiszem, a reformok nélkül nem lehet Európához csatlakozni. Ma Magyarország Európa, a közös Európa egyik legversenyképtelenebb országa. Ezt nem én állítom, ezt az OECD, az Institute of Management Development kutatóintézet és egyéb adatok igazolják. Arról, hogy versenyképtelenek vagyunk, azt hiszem, valamennyien tehetünk, de a felelősség elsősorban a politikusoké! Nincs Széchenyi-szerű politikus. Nincs olyan párt, amely felvállalja, hogy Magyarország versenyképessé tétele érdekében vállalja a népszerűtlenséget a számtalan érdekközösséggel szemben, vagy legalábbis nem volt ilyen párt vagy politika az elmúlt másfél évtizedben.

A probléma az, hogy a társadalom nem tud kinek hinni. Nem hisz a politikai pártoknak, nem hisz a sajtónak, hiszen önként bemasíroztak a jobboldalra vagy baloldalra valamelyik párt mögé, és ugyanígy nem hisz a tőkének, a nemzeti tőkének sem, mert úgy érzi, hogy az profitot hajszol. Úgy érzem, egyetlen viszonylag hiteles szervezet maradt, és ez a Tudományos Akadémia.

Éppen ezért örömmel hallottam az Elnök úr bevezetőjét, ahol együttműködést ajánl a gazdaságnak. De ne a gazdaságnak, Magyarországnak! Az Akadémia, a nemzet sorsfordító kérdéseiben ki kell hogy mondja a véleményét, s annak hatással kell lennie a mindennapi politikára, a véleménye mögé a társadalomnak fel kell zárkóznia.

Hiszen milyen is ez a Magyarország versenyképesség tekintetében? Minden 25. diplomás természettudományi vagy műszaki végzettségű. Ilyen szempontból a kutatás-fejlesztési alapok, amelyekről beszélünk, s amelyek a GDP közel 1 %-át jelentik, négyszer többet jelentenek Magyarországon egy ilyen képzettségű emberre vetítve, mint Írországban. Ott minden 5. és nem minden 25. ember műszaki-természettudományi végzettségű. Tehát akkor az oktatásnál is hatalmas problémák vannak. Az érdeklődés jó állami állások irányába mozdul, mint ahogy az is régi hagyomány, miszerint a munka Magyarországon mindig egy kicsit büdös volt, az nem volt elit. De szociológusból, antropológusból, tibetológusból, mindenből, ami olyan jól hangzik egy fiatal számára a bemutatkozásnál, hihetetlen mértékű túlképzés zajlik.

Versenyképesség, az ország versenyképessége, akárhogy kerülgetjük, hiába álmodozunk, munka és termelés nélkül nem lesz. Milyen ország az, ahol a politika eltűri, sőt ösztönzi, hogy - a 2002-es év adatai szerint - hat egyetemi diplomás képzése mellett egy szakmunkást képezzenek. Miért nem szólal meg ebben a kérdésben az Akadémia? Miért nem foglal állást? Ezek a politikai célok oltárán feláldozott arányok, amikor, különböző rétegeknek kedvezve, szavazatokat szeretnének szerezni a pártok, és nem merik felvállalni a konfliktust.

Amikor Magyarország belépett az Unióba, akkor Széchenyi másik jelmondatára kellett volna figyelnünk, hogy "Magyarország lesz", vagyis most arra a kérdésre, hogy Magyarország megmarad-e, az Akadémiának választ kellett volna adnia. Például arra, hogy megmarad-e a magyar nyelv. Napóleon idején a franciák 25 %-a beszélt csak franciául. Ma mindenki franciául beszél Franciaországban. Lehet, hogy száz év múlva vagy újabb 179 év múlva itt angolul tartják az előadást, és a jelenlévők töredéke sem beszél magyarul. Ez esetben ugyanis a nemzeti identitás, a kultúra fenntartása a gazdagok kiváltsága lesz. Az a régió, az az ország, amelyik gazdag, meg tudja őrizni a nyelvét és a kultúráját. Amelyik nem, onnan elmennek majd az emberek.

Miniszterelnök úr! Én sohasem a vállalkozók adójáért lobbiztam. Most sem! De ha egy olyan országban élünk, ahol mindenki, aki alkalmazott, a bruttó bérköltségének kétharmadát az államnak kell hogy befizesse adó formájában, és egyharmada marad nála, az az ország versenyképtelen. Én azért lobbizok, hogy a mindössze 1,6 millió, a versenyszférában dolgozó alkalmazott megtarthassa bérének több mint a felét. Mert nem az a veszély, elnézést kérek tudós barátaimtól, hogy hány tudóst visznek el Magyarországról, hanem hogy a maradék fizikai munkást, a termelésben résztvevőt akarják elsősorban elvinni. Nem az egyiptológust, nem a szociológust, nem a jegyzőt és nem a menedzsert. Nyugat-Európa a fizikai munkást akarja elvinni Magyarországról.

Amennyiben nincs jólét, úgy a fiatalok elvándorolnak, mások betelepednek Magyarországra. Kaptunk egy óriási esélyt, hogy ez az ország viruljon, gazdag legyen, állampolgárai jólétben éljenek, szabadságban és demokráciában, és a mai versenyhelyzetünk alapján ezt elveszíthetjük.

Ezért kérem az Akadémiát, megismétlem, mint az egyetlen, sajnos ma már egyetlen olyan hiteles szervezetet, amelynek az emberek hisznek, hogy dolgozzon ki tanulmányokat, hogy összehasonlítsák, milyen adórendszerrel vagyunk versenyképesek, hogyan kell a magyar kultúrát a jövőben finanszírozni, hogy megmaradjon, milyen képzési rendszert kell nekünk létrehozni, mitől leszünk versenyképesek. Jó lett volna, ha a pártok, a kormányok előre, már az uniós csatlakozási folyamat során erre felkészültek volna. A tudósok ki tudják elemezni a sikeres országok tapasztalatait, és ha van társadalmi támogatottság, ha van az Akadémiának tekintélye, akkor még egyszer talán azt is megérjük, hogy a politika odafigyel erre, és az a hatalomszeretet, ami legyőzi bennük a hazaszeretetet, megváltozik. Hiszen olyan lesz a társadalmi nyomás.

Ha azt szeretnénk, hogy Magyarország megmaradjon, hogy tudományalapú gazdasága legyen, hogy a tudomány és a kultúra országa legyünk, akkor ehhez változtatni kell, és össze kell fogni. És ebben az összefogásban nagyon fontos, hogy politikai konszenzusok legyenek. Hogy a politika félretegye kicsinyes acsarkodásait. Hagyja, hogy a legfontosabb kérdésekben segítse az Akadémia. A civil szervezetek segítsék azt a politikát, amelyik Magyarország előremenetelét szolgálja. Ott vannak előttünk a sikeres országok és azok példái. Amit megtettek az írek, megtettek rokonaink, a finnek. Bár minket idézhetnének! Egy ideig elöl voltunk, és azután teljes mértékben lemaradtunk.

Az a véleményem, hogy a nemrégiben megalakult Gazdasági és Szociális Tanács, ahol a tudomány, a gazdaság, a szakszervezetek és a civil szervezetek együtt dolgoznak, alkalmas fórum lehet arra, hogy a politikát konszenzusra kényszerítse, és megszülessenek azok a lépések, amelyek a versenyképes Magyarországot jelentik.

Széchenyi papjai Széchenyi szellemében csak így cselekedhetnek.

Köszönöm a figyelmet.

<-- Vissza a 2004/12 szám tartalomjegyzékére