Magyar Tudomány, 2004/5 594. o.

Európa fogalma a filozófia történetében

Ludassy Mária

a filozófiai tudomány doktora, egyetemi tanár, ELTE

A felvilágosodás öröksége: az emberi jogok Európája


Ha Európa filozófiai öndefinícióit vizsgáljuk, akkor a 17-18. század racionalista filozófiái (az angol, az amerikai és a francia felvilágosodás) a szabadság és a tudatosság antropológiai attribútumaival neveznek be. Egyetemes emberi tulajdonságként határozván meg a szabad individualitás és a kritikai racionalitás eszméit, örököseként és riválisaként a keresztény Európa középkori ideáljának: örököseként, amennyiben a hajdani törzsi-nemzetségi partikularizmussal ellentétben az ember "mint olyan" alaptulajdonságának tekintették a "szabadnak és egyenlő racionalitással született" (Locke, 1986) jelzőpárosát, és riválisának, mivel a tekintélyelvű-tradicionalista egyetemesség-fogalommal szemben (katolicizmus, a szó etimológiai értelmében) minden egyes ember potenciális adottságának és egyben politico-morális feladatának fogták fel az individuális szabadság és a kritikus gondolkodás képességeinek birtokbavételét.

A szabad kreáció, ha úgy tetszik, a "semmiből való teremtés" kiváltságát kívánta az európai reneszánsz ember elorozni a Teremtőtől: Giovanni Pico della Mirandola De dignitate hominis, az emberi méltóságról írt műve szerint az ember mintegy önmaga alkotója (man makes himself, mondja majdan a brit alapító atyák egyike): felemelkedhet az istenekhez, de alásüllyedhet az állatok közé is. Nincs az emberi természetnek a többi természeti lényhez hasonlóan zárt, fizikailag adott korlátja, morális természetünket mi magunk teremtjük önnön racionalitásunk (vagy irracionalitásunk), moralitásunk vagy immoralitásunk képére.

A szabad teremtés eme hübriszét vitte tovább a 17. századi szerződéselméletek logikája. Az ember nem történelmileg-tradicionálisan meghatározott "természetadta" státusú lény a társadalomban, kinek kötelességeit és esetleg jogait a "preexistens", az előtte és tőle független létező közösség határozza meg, hanem társadalma és közösségi kötelességei szabad létrehozója, aki a politikai állam előtt létező (logikailag legalábbis). Az egyén szabad és racionális teremtője az államhatalomnak és a civil szférának, ezek törvényeinek azért és csak azért engedelmeskedik, mert: azokat maga alkotta. Ez a racionális szabadság egyetemes emberi attribútum, "az emberi mint olyan" alaptulajdonsága vagy legalábbis lehetősége, ám egyelőre csak az európai ember realizálta (legalábbis részben) az individuális szabadság és a racionális gondolkodás képességeit.

John Locke, a liberális politikai filozófia kidolgozója adott magyarázatot ezen ambivalenciára: jelesül, hogy az ember szabadnak és egyenlőnek (egyenlő racionalitással) született, ugyanakkor a földkerekség kultúráinak többségében nyoma sincs az individuális szabadság és tudatosság emberi kiváltságainak. Locke a szabadság és egyenlőség mellé harmadik elidegeníthetetlen természeti jogként a tulajdont posztulálta, melynek forrása a munka. S itt jő be a kultúrák, a civilizációk közti egyenlőtlenség forrása: a munka racionális szervezésében összemérhetetlen az európai és az Európán kívüli világ. Ugyan a Bibliából tudjuk, hogy a Teremtő az ember rendelkezésére bocsátotta mind a föld javait, de ezzel (legalábbis eleddig) a keresztény kultúrkör, az európai civilizáció embere tudott igazán élni. A munkával szerzett tulajdon természeti törvénye a természeti állapotban is érvényes, de korlátos: csak a közvetlen fogyasztás/fogyaszthatóság mértékéig jogos a felhalmozás, ha többletem van (még ha saját munkával szereztem is), a rám rohadó részt köteles vagyok szétosztani embertársaim között, különben megrablom az egész emberiséget a pocsékba ment résszel. A protestáns etika (munka minden mennyiségben, fogyasztás mérsékelten) itt egészül ki a kapitalizmus szellemével: a pénz feltalálása megszünteti a felhalmozás utolsó természeti korlátját; az arany nem romlik rám, tehát többé nem kötelességem elosztani embertársaim között a fölösleget, mert megszűnik a szó értelme. Amit megszereztem, az enyém, a valláserkölcs ugyan előírhatja a keresztény karitászt a szűkölködők megsegítésére, ám a politikai-jogi szabályozás nem ismeri el a nincstelenek jogait, csak a tulajdonosét, a jus utendi et abutendi természetes jogát, a tulajdonnal való élés (vagy akár visszaélés) korlátlanságát. Locke szerint az igazi sikertörténet a természeti korlátok ezen megszüntetése, a természet munkával történő átalakítása, egy olyan tulajdon teremtése, melyben kilencvenkilenc százalék a mi munkánk eredménye, s csupán a maradék egy százalék a természeti alapanyag. S ezt a csodát az európai ember vitte végbe: individualizmusa és racionalizmusa révén mintegy újrateremtette a természetet (a mai zöld ideológiáknak volna egy-két keresetlen szavuk ahhoz, hogy ez a csoda valóban annyira csodálatos-e eredményeit tekintve), s eképpen a fogyasztás-felhalmozás dinamikáját tekintve jobban él egy angol földműves - írja -, mint egy indián király az aranytrónusán csücsülve. Ennek az eszmeiségnek végzetes következményei lesznek a 18-19. század amerikai történelmében: ha nem is az őslakosok kiirtása, ám életterük visszaszorítása következik/következhet abból a Locke-i logikából, hogy a természetet sikeresebben (produktívabban) kihasználó kultúra magasabbrendű. Tehát joggal - mégpedig természetjoggal - veheti birtokba az angolszász farmer intenzív mezőgazdasági termelés céljából ama földterületet, melyen néhány száz indián hajkurász néhány ezer bölényt, mivel az előbbi emberek ezreit képes eltartani, míg ez utóbbi csak egy atavisztikus életformát tud fenntartani hatalmas anyagi veszteség árán. A kereszténység elterjesztése nem elsősorban a halhatatlan lélek megmentésének eszköze, hanem civilizatórikus jellegű: a hatékonyság, a munkaéthosz, a megtakarítás morálja a keresztény kultúrkörhöz, az európai civilizációhoz kapcsolódik, melynek fennsőbbrendűségét a termelés végtelen expanziója, a felhalmozás sohasem látott nagysága és ennek ellenére - pontosabban ennek alapján - a tulajdon és a személyes szabadság sohasem tapasztalt biztonsága bizonyítja. Ha Európa civilizálja a vadakat, akkor erre a munkaintenzitásra és tulajdontiszteletre kell megtanítani őket, s a racionális termelésszervezéssel szükségszerűen a személyes szabadság birodalmába vezeti őket: a szabadság és a racionalitás egyetemes emberi értékek, ám eleddig csak az európai (keresztény) kultúrkör érte el ezeket, bár minden ember számára elérhetőek, ha elfogadják a modern individualizmus és kritikai racionalizmus européer értékvilágát.

Ezen egységes - Európa-centrikus - értékrend leghatásosabb 18. századi megfogalmazását az emberi jogok nyilatkozatának amerikai és francia változata képviseli: az ember (minden egyes ember) természetes jogai - miként a keresztény középkor természeti törvénye - mindig, mindenütt, mindenkire (quod semper, ubique et ab omnibus) érvényesek. Ha a történelmi múlt vagy a jelen kulturális különfélesége ezzel ellentétes tapasztalatot prezentál, akkor ezen empirikus látszatnak el kell tűnnie az egyetemes értelem és az egységes jog egyedül érvényes normája előtt. "Egy jó törvény a világ minden táján egyaránt jó, ahogy egy helyes osztás eredménye is azonos Európában és Ázsiában, Párizsban vagy Pekingben" - írta Condorcet Montesquieu kulturális relativizmusának kritikájaként. Aki elveti ezen emberjogi egyetemességet, annak a keresztény univerzalizmussal is szembe kell fordulnia, mert bármennyire antiklerikális is a liberális emberi jogok elmélete (lévén a történelmi egyházak igen ellenségesek az emberi jogok eszméjével szemben), gyökere az ember istenképmás mivoltából származtatott emberi méltóság fogalom, az emberi természet kiválasztott-kiváltságos voltának hite. "A keresztény vallás elveit tekintve univerzalisztikus, amely nem ismeri a kizárólagosság szellemét, nem ismer el semmilyen lokális-partikuláris elvet, nem ismer el semmit, ami inkább megfelelne egyik nemzetnek, mint egy másiknak. A keresztény karitász nem ismer el ember és ember közti különbséget, nem ismerhet nemzeti határokat, nemzeteket elválasztó szokásrendszereket. A kereszténység minden embert testvérének tekint, nem fogadja el a polgártárs és az idegen szembeállítását, az Evangélium szelleme az egész emberi nem szeretetét tanítja". - írja Jean-Jacques Rousseau híres-hírhedt hegyi leveleiben (Lettres écrites de la Montagne, Oeuvres completes III. 704.)

Nem csak az emberi jogok nyilatkozata, a nemzeti szuverenitás eszméje is a felvilágosodás kori Európa ideológiai öröksége. Kivételes történelmi pillanatokban - a szabadság és az egyenlőség eszméihez hasonlóan - a két ideál kéz a kézben haladt az emberi emancipáció emelkedett útján. Az amerikai függetlenségi háború idején a neo-platonikus emberjogi gondolkodó, Richard Price a morális autonómia analógiájára igazolta a nemzeti önrendelkezés elvét; amikor "a zsarnokok csatlósai" megtámadták a forradalmi Franciaországot, joggal zendült fel a "Contre nous de la tyrannie...", a francia szabadságot az egész emberiség megváltásával összekötő forradalmi himnusz. Ám Rousseau radikalizmusa már a század közepén kimonta, hogy az individuális szabadság (az angol bourgeois "negatív szabadsága") nem azonos, sőt ellentétes az antik respublikák közvetlen demokráciája mintájára elképzelt citoyen szabadság pozitív eszményével; a nemzeti szuverenitás szentsége nem az egységes Európa alkotóeleme, hanem vele ellentétes princípium: "Ma már nincsenek többé franciák, németek, spanyolok, s bármit mondjanak, még angolok sem, csak európaiak vannak. Mindenütt ugyanazok az ízlések, ugyanazok a szenvedélyek, egyazon erkölcsök, egyazon szokások, melyeknek egyáltalán nincs sajátos nemzeti arculatuk, semmi, ami egy sajátos nemzeti intézményhez kötné őket". - írta Rousseau a lengyeleknek szánt alkotmánytervezetében (Considérations sur le gouvernement de Pologne, Oeuvres completes III. 960.) A mai szóval élve "multikulturális", a különböző kultúrák egyenrangúságát elismerő megközelítés összeegyeztethetetlennek bizonyult az emberi jogi univerzalizmussal, de még a kereszténység egyetemes emberszeretetével is. Az univerzalisztikus eszmerendszerek (kereszténység, liberalizmus, szocializmus) az egyes emberre érvényes erkölcsi normákat és racionalitás-fogalmat az egész emberiségre érvényes elvként fogják fel: ebből születhetnek - Bibóval szólva - "világmegváltó zsarnokságok", de lehet ezen ideál az emberi emancipáció nemes eszményének forrása. Rousseau és Johann Gottfried Herder, majd a 19. századi romantikus reakció (a szót természetesen nem politikai, hanem etimológiai értelemben használom: visszahatás a francia felvilágosodás és forradalom egyetemes emberi eszmeiségére) az egyes ember és az emberi nem közti természetes közösségek - mindenekelőtt a nemzet mint kulturális közeg - szerepét hangsúlyozta a szerződéselméleti modell tudatosságcentrikus világképével szemben, mely csak szabadon választott és tudatosan vállalt közösségeket ismer el természetesnek. (A társadalom alapja a szabad szerződés versus a nemzet organicista-historicista felfogása, az egyház tudatosan választott közösség, melynek alapja a gyülekezési jog szabadsága versus a történelmi egyházaknak a beleszületettség felülbírálhatatlan voltát hangsúlyozó ideálja). A szabadságelvű filozófiák ezen egyéni autonómián alapuló - valóban európacentrikus - világlátást tették meg az emberi történelem, a világtörténelem paradigmájának (legszebb példái Kant: Az emberiség egyetemes története világpolgári szemszögből, illetve Condorcet: Az emberi szellem fejlődésének vázlatos története); míg partikularista (nacionalista?) ellenlábasaik az egzotikus világába menekültek a kultúrák egyenrangúságának példáit kutatva, vagy az európai fejlődés fősodrából kiesett nemzetek tradicionalista értékeit állították szembe az egységesülő (Nyugat-) Európa haladás-hitével (Herder, Johann Gottlieb Fichte, Heinrich von Kleist, Novalis franciaellenes németség-mitológiája, Rousseau korzikai és lengyel alkotmánytervezeteinek felvilágosodásellenes és antiliberális tónusa). Rousseau azt írta egyik vitacikkében, hogy ha egy afrikai állam királya lenne, egyetlen intézkedést hozna országában: felállítana a határon egy akasztófát, melyre felhúzná az első európait, aki be kívánná hurcolni az elzárkózás boldogságában élő népéhez az európai civilizáció kárhozatos vívmányait; a munkamániát és a szerzési vágyat, a technikai fejlődés istenítését és a közösségi kötelékek, a hagyományos szokásrend individualista kritikáját.

Csaknem ugyanilyen elutasítással kezelte a szabadelvű-racionalista tábor a szabad individualitás és tudatosság értékeit nem ismerő kultúrák eredményeit, még a képzőművészeti remekműveket is beleértve. Condorcet idézett művében az ázsiai építészet és szobrászat, iparművészet csodáit azért nem csodálja, mert egy európai ember számára elképzelhetetlen "szolgaszellemű" szorgoskodást tételez fel megalkotásuk, ilyen időigényes és aprólékos tevékenységre tudatosságára és autonómiájára büszke individuum sohasem lenne képes: "ha jól megfigyeljük az ilyenfajta szolgai kézművesség csodáit, semmi olyat nem fedezünk fel benne, ami a lángelme üdvös hatásáról tanúskodnék: ezekben az országokban minden tökéletesedésen látszik, hogy hosszú, egyhangú rutinmunka lassú és gyötrelmes eredménye, és e bennünket bámulattal eltöltő kézművesség mellett mindenütt ott láthatók a tudatlanság és a korlátoltság jelei, melyek világosan jelzik szolgai eredetét". (Condorcet, 1986, A harmadik korszak: A földművelő népek)

Ám mivel minden ember (potenciálisan) egyenlő racionalitással és szabadságra született, ezeket az ázsiai despotizmusok által stagnálásra kényszerített népeket sem lehet leírni: az individuális szabadság és a kritikai gondolkodás előbb-utóbb (az amerikai és a francia forradalmak emberjogi deklarációinak hála inkább előbb) eléri a világ minden pontját, "testvér lészen minden ember", a nemzeti és a vallási különbségek csak annyira választják el az egyes embereket (és nemzeteket) egymástól, mint jobb angol körökben az, hogy golf- vagy krikettklubnak a tagjai... "Léteznek-e a földön olyan tájak, ahol a természet arra kárhoztatta a népeket, hogy sohase élvezzék a szabadságot, sohase gyakorolhassák értelmüket?" (Condorcet, 1986, Tizedik korszak: Az emberi szellem jövőbeli fejlődése, 240.)

Kant felvilágosodás-definiciója szerint "az emberiség kilábalásának a maga okozta kiskorúságból" a világ minden pontján azonosak az antropológiai és az ész-kritikai feltételei, ahogy "a világ bármely pontján esett jogsérelem az egész emberiség ügye". Az emberi jogok sérelme nem lehet a nemzeti szuverenitás nevében belüggyé minősített magánafférja egyetlen nemzetek sem. Az emberi jogok nyilatkozatát alkotmányos alapelvükké tevő szabad nemzetek Condorcet szerint nem tekinthetnek úgy a hagyományos hiteik és történelmi tekintélyeik rabságában sínylődő népekre, mint amelyek nem méltóak az euro-atlanti civilizáció által kivívott szabadságra: "Vajon egy napon minden nemzetnek el kell-e érkeznie a civilizáció ama fokához, ahová a legfelvilágosultabb, a legszabadabb, az előítéletek alól leginkább felszabadult nemzetek - a franciák és az anglo-amerikaiak - jutottak el? Lassacskán el kell tűnnie annak a hatalmas távolságnak, amely e népeket elválasztja az indiánok szolgasorától, az afrikai törzsek barbárságától, a vad népek tudatlanságától?" Condorcet minden bizonnyal felvilágosult filozófusok hadát küldené azon afrikai országokba, ahol a nők megcsonkításával kívánják biztosítani a házastársi hűséget. (Rousseau szerint "a régi szokásokat, akár jók, akár rosszak, fenn kell tartani, mert ezek adják egy nép erkölcsét".) Thomas Macaulay az angol gyarmatbirodalom liberális képviselőjeként Indiában megtiltotta az özvegyek elégetését, és az érinthetetlenek kasztjába tartozó gyermekeket a kiváltságos kasztok fiai közé akarta ültetni az iskolában: ki is tört olyan lázadás, amilyent a "sima" gyarmatosító rablógazdálkodás sohasem tudott kiprovokálni: az özvegyégetésben és a kasztrendszerben megtestesülő identitás-védelem erősebb volt, mint az anyagi javaktól való megfosztás miatti ellenszegülés. Ha Kanthoz és Condorcet-hoz, John Stuart Millhez és Macaulayhoz hasonlóan a felvilágosodás filozófiai, illetve a felvilágosult liberalizmus örökségét az emberi jogok egyetemes nyilatkozata zászlaja alatt vívandó szellemi szabadságharcként fogjuk fel, azzal sokkal jobban felbőszítjük "az előítéleteikhez ragaszkodó" nemzeti és vallási fundamentalizmusokat, mintha egy sima rablóháborút álcáznak humanitariánus-civilizatorikus jelszavakkal. Ám amennyiben valóban van Európának egységes szellemi öröksége, az a Condorcet szerint a görög gondolkodás óta kötelező "bizonyítási kényszer", a minden embertől egyaránt elvárható racionális érvelés az igazság mellett (azt hiszem, a keresztény teológián kívül nincs még egy vallás, mely az evidenciának tekintett Isten létezése mellett is argumentálni akarna), valamint a kanti sapere aude! (merj a magad értelmére támaszkodni) intellektuális és az embert magánvaló célként tételező morális kategorikus imperatívuszának hagyatéka az. Még akkor is, ha nemcsak az egész emberiség vonatkozásában, de magában Európában is (egyelőre) csupán egy kisebbség tart igényt erre az örökségre.


Kulcsszavak: felvilágosodás, erkölcsi univerzalizmus, erkölcsi relativizmus, természetjogi koncepció, jogi konvencionalizmus, társadalmi szerződés, emberi méltóság


Irodalom

Condorcet (1986): Az emberi szellem fejlődésének vázlatos története. Gondolat, Budapest

Locke, John (1986): Értekezés a polgári kormányzatról. Gondolat, Budapest

Kant, Immanuel (1974): Válasz arra a kérdésre: Mi a felvilágosodás? In: Kant: Az emberiség egyetemes történetének eszméje világpolgári szemszögből. Gondolat, Budapest

Pico della Mirandola, Giovanni (1984): Az ember méltóságáról. In: Reneszánsz etikai antológia. Gondolat, Budapest

Rousseau, Jean-Jacques (1964): Oeuvres completes III. Écrites politiques. Bibliothèque de la Pléiade, Gallimard, Paris


<-- Vissza a 2004/5 szám tartalomjegyzékére