Kisebbségkutatás - 2010. 1. szám

Belgium, az eltűnőben lévő királyság

Rosenzweig, Luc : Belgique : le royaume évanescent = Politique internationale, 2009, 123. no. 23- 36. p.

(A tanulmány szerzője újságíró, a Le Monde németországi, illetve belgiumi tudósítója volt. Ismertebb kötetei. Ariel Sharon (2006), Parfaits espions [Tökéletes kémek] (2007). )

Az ún. belga kérdés meglehetősen súlyos. Ennek alapvető okai a flamandok, akik függetlenségre vágynak. A politikai elemzők közül Fralon és Dutilleul egy kicsi, monarchikus, frankofón Belgiumot vizionálnak, amely az 1831-ben megalakult ország jó hagyományait folytatná. A szocialista szimpatizáns szociológus Javeau, és az újságíró Demelenne egyetlen megoldásként a Francia Köztársasághoz való csatlakozást látja megoldásként a vallónok és más frankofónok számára. Viszonylag kevés azoknak a politikusoknak a száma, amilyen például a liberális szenátor Alain Destexhe, akik a történelmi múltban mélyen gyökerező nemzet folytatására szavaznak. A jövőről szóló találgatások nem belgiumi kiadók kiadványaiban látnak napvilágot, mint korábban, hanem külföldön, mint egyszer-egyszer a nagy válságok idején.

Egy biztos, az erősen centralizált állam ötven év alatt föderatív állammá alakult át. Ez a flamandok és vallónok közötti legszélesebb kompromisszum bizonyítéka is egyúttal, igaz, a változás motorja mindvégig Flandria volt. A legendás vallón bánya- és acélipart mindinkább a flamand gazdaság dinamizmusa finanszírozta, és lendítette erőszakos exportjával az európai régió csúcsára.

 

Egy állam, három régió, három közösség

Amikor éppen nem kis nemzetük politikai erkölcsei miatt vannak lesújtva a belgák, akkor azzal dicsekszenek, hogy ők adják legnagyobb számban a kormányokat és minisztereket szövetségi, regionális, és közösségi szinten. A szövetségi kormány a külüggyel, honvédelemmel, igazságüggyel, általános pénzügyekkel és a nemzeti összetartás kérdéseivel foglalkozik. Miniszterelnöke hallgatólagosan mindig flamand nemzetiségű, tekintettel ennek az etnikumnak a többségére (6 millió) a vallónokhoz képest (3,5 millió). A régiókat elnök-miniszter vezetésű kormány igazgatja, a gazdaság, egészségügy, oktatás, szállítás és a kultúra irányítása tartozik feladatkörükbe. A flamand, frankofón, németajkú közösségek a „személyesíthető” kérdésekkel (oktatás, kultúra, idősek, hátrányos helyzetűek) foglalkoznak részletesebben. Ennek az évtizedek óta működő „rétestésztaszerű” közigazgatási berendezkedésnek a működtetése - hatékonyságához mérten - rendkívül költséges. Az egyes kormányokat természetesen politikai pártok támogatják változó mértékben. 1970 óta folyamatos széthúzás jelei mutatkoznak meg a korábban egységes régiókban. Így nem csoda, hogy például az 1945-1999 között keresztényszocialista dominanciájú Flandriában újabban a szélsőséges Vlaams Blok irányít. De hasonló jelenség következett be a keresztényszocialista Vallóniában is az elmúlt évtizedben.

 

Az új belga válság születése

A jelenlegi válságot a közösségek közötti dialógus közötti teljes hiánya jellemzi, valamint Flandria autonómia-követelése, és a frankofón politikai osztály tehetetlensége a flamand úthengerrel szemben. Azt lehetett hinni, hogy az 1994-es, úgynevezett Saint-Michel-egyezség pontot tett a belga föderációra. A flamandok ugyanis kőbe vésettnek hitték az 1962-ben meghúzott nyelvi határt. A frankofónok pedig megkapták az egymás közötti kapcsolatokat jellemző szociális biztosítást, a munkanélküli segélyt, és a Brüsszel körzetében, flamand területen élők a kulturális jogokat.

A flamandokat azonban nem nyugtatta meg a „belga kompromisszum”, és nem győzik hangsúlyozni az észak és dél közötti gazdasági különbséget. Folyamatosan megakadályozzák a megszavazott frankofón polgármesterek kinevezését, például a nyelvtudáshoz kötött szociális lakáskiutalási rendszerre hivatkozva.

A flamandok többsége mélyen igazságtalannak tartja Vallónia szociális támogatását, ahol a munkanélküliség kétszer akkora, mint Flandriában. Mindkét részen megrendült azonban a politikusok iránti bizalom a sorozatos botrányok miatt.. A szocialista párt dominálta a regionális és a közösségi politikát, de a liberálisok és a kereszténydemokraták is bele-beleszóltak. Az 1996-ban történt, gyermekrablásról és gyilkosságról emlékezetes Dutroux-ügy felhívta a figyelmet a tehetetlen rendőrségre, s arra, hogy a kinevezések, előléptetések sokkal inkább politikai párttól, semmint teljesítménytől függnek.

Azt mondták régebben, hogy a monarchia iránti rajongás közös nevezőre hozza a belgákat. I. Baudouin király 1993-ban bekövetkezett váratlan halála óta azonban korántsem ilyen példás a helyzet. Flandriában például nehezményezik, hogy a királyi család minden egyes tagja tud franciául is.

Maradnak a „vörös ördögök”, a belga nemzeti futball-válogatott, akik körül egységes a drukkolás. Az egyéni sportokban azonban szintén megoszlanak a táborok: a flamandok Kim Clijtersnek, a vallónok Justine Héninnek szurkolnak a világ nagy teniszversenyein. A pekingi olimpián szerencsére nem egyezett bele a rendezőség, hogy a flamand atléták a régió flamand oroszlánnal ékes zászlaja alatt vonuljanak be. El lehet képzelni, hogy a régiós összecsapások alkalmával a közönség mennyire kinyilvánítja nemzetiségi rokon-, illetve ellenszenvét!

A kommunikáció hiányának van még egy oka: lassan nyugdíjba megy az a korosztály, amelyik még az egységes Belgiumban nőtt fel (Wilfried Martens, Charles-Ferdinand Nothomb stb.); ők még egy iskolába jártak, sőt egyetemre is, együtt vettek részt kereszténydemokrata vagy szocialista gyűléseken, és nem ismerték a nyelvi kötöttségeket. Az újabb politikai generációk azonban különböző kultúrákon nőnek fel, és elég ritka például a frankofónok között az, aki flamandul is megtanul. Viszonozzák is ezt a flamandok! A brüsszeli tévé épületében pedig, noha egy emeleten található a flamand (VRT) és a vallón (RTBF) szerkesztőség, hermetikusan el van zárva az őket összekötő folyosó és lépcsőház.

 

Flandria politikai fejlődése

A flamand gazdasági-kulturális elit egy részére sokkszerűen hatott az évtizedek óta vezető helyen álló, flamand keresztényszocialista párt 1999-es veresége. Ekkor került hatalomra az 1980-as évek óta jelentkező nacionalista, idegengyűlölő Vlaams Blok.

Nyíltan monarchia-ellenes, nácibarát jelszavakat hangoztatnak, valamennyi más politikai formáció elhatárolódott tőlük. Érdekes módon a többi párt - a zöldek kivételével - azonban rákényszerült, hogy ugyancsak jóval radikálisabb nézeteket hangoztasson, s ebbe beletartozik az etnikum emlegetése is.

2006-ban pedig a hat leggazdagabb tulajdonos által támogatott De Warande klub manifesztumot bocsátott ki, amely szerint a 6 millió flamand és a 3,2 millió vallón két országba szerveződhetne, s úgy kellene szembenézniük a kihívásokkal. A sokk úgymond még jót is tenne a szegényebb délnek, talán így könnyebben meghozna bizonyos döntéseket. Ez a szeparatizmust siettető szöveg nyílt hadüzenet a frankofónok ellen. Mindössze a főváros, Brüsszel helyét nem jelöli ki a két leendő országhoz viszonyítva. A flamandok jól tudják, hogy történetileg, etnikailag Brüsszel is flamand város, ráadásul a vallón közigazgatás jórészt Namurben rendezkedett be, azonban letagadhatatlan, hogy a vallónok tették igazán európai kulturális, művészeti központtá Brüsszelt, s ez a folyamat aligha fordítható a visszájára. A jelenlegi főváros tehát a mérleg nyelve, amellyel, vagy amely nélkül a leendő, új miniország sorsa is meg van pecsételve.

A 2007 júniusi válság

A 2007 júniusában tartott törvényhatósági választások Flandriában a keresztényszocialista párt győzelmét hozták (Yves Leterme), és a liberális Verhofstadt miniszterelnök bukását. A szélsőjobb teret veszített. Vallóniában és Brüsszelben a szocialistákat valamivel megelőzték a reformisták (MR). A király Yves Letreme-et bízta meg kormányalakítással. A flamandok az állam reformját erőltetik, amire ígéretet tettek a kampány során. Ez a gyakorlatban egy brüsszeli választókerület szétválasztására való törekvésükben csúcsosodik ki. Bár így további frankofón szavazatok is születnének, a flamandok későbbi engedmények reményében akarnak döntést ebben a kérdésben.

Az új, ötpárti koalíciós kormány végül kilenc hónap elteltével kezdett működni a gazdasági válság ellensúlyozására irányuló minimum-programmal. 2007 őszén, a királyság történetében először saját számbeli fölényük kárára a flamandok is megszavazták a parlamentben a brüsszeli választókerület, Bruxelles-Hal-Vilvorde szétválasztását. Azonban a törvényerőre lépés még mindig hátra van, mert a parlamentben szokásos „vészcsengő” mégiscsak megszólalt: ez jelzi, ha egyik vagy másik etnikum javára (a másik kárára) születne valamely döntés. A helyzetet csak tetézte a világgazdasági bankválság. A belga Fortis bank a francia BNP-Paribas segítségével került újra sínre, de Leterme miniszterelnöknek át kellett adnia a helyét Herman Van Rompuynek, mert állítólag nyomást gyakorolt - igazságügy miniszterével egyetemben - az ügyben a bírákra.

A lehetséges jövő

A 2009. júniusi választásokon dől el, hogy milyen felállás szerint folytatódik a belga belpolitika. Egy biztos, hogy az autonomista, szeparatista törekvések mindenképpen erősödni fognak, amint a régiók hagyományos pártjainak párbeszéde is keményedik.

A vallónok létszáma gyorsabban nő a flamandokénál, ugyanakkor a munkanélküliség is a franciaajkúak körében nagyobb. A flamandok tehát bizonyosan nem engednek a saját gazdaságpolitikai, szociális elképzeléseikből.

Az egységes Belgium hívei bíznak abban, hogy az Európai Unió nem hagyja kettészakadni egyik alapító tagállamát, hiszen ezt további szakadások követnék: Spanyolországban, Itáliában, Nagy-Britanniában, amely nyilván nem kívánatos a nagyobb egység szempontjából. Pedig nincs realitása ennek a feltételezésnek sem. Ott van Washington DC példája, ennek alapján létre lehetne hozni egy európai föderatív körzetet Brüsszelben. A flamandok úgysem értik meg, miért is ne lehetnének önállóak, ha egyszer Koszovó az lehet…

Vallónia Franciaországhoz csatolása sokak szemében jó megoldás lenne, de mostanában e véleményhez is csak bizonytalankodások fűződnek. Daniel Ducarme, a reformmozgalom (MR) külügyekért felelős tisztségviselője sajátos megoldásként Franciaország és Vallónia-Brüsszel társult tagsági kapcsolatát vizionálja, amely (mondjuk, Polinézia mintájára) az oktatás és a kultúra területén, valamint a közigazgatásban lehetővé tenné a belga sajátosságok megőrzését, sőt, magát a monarchiáét is. Franciaország egyelőre őrzi a maga be nem avatkozó, ámde nem közömbös álláspontját Belgium-ügyben. Két 2008 őszi közvélemény-kutatás szerint 60 százalék határozottan támogatja a vallónok befogadását.