Egy pálya alkonya
(Az 1820-as esztendők Kazinczy Ference)

Fried István

„A Nyelv és Literatura emberei szabadok, s nem ismernek

sem auctoritást, sem praescriptiót, s alku és kölcsönös fel-

áldozások miatt a jónak ismeretétől el nem térnek. Potior iis

semper videbitur periculosa libertas quito servitio. [1] Ők a

Nyelv Urai s az áll meg a mit az Idő ő utánok sanctionál.”

(Kazinczy Ferenc levele Pápay Sámuelnek) [2]

„Ne nézzük magunkat nagyobbaknak, mint illik, de ne is

kisebbeknek, s valljuk meg, hogy ha mi örűlünk, ha ba-

rátunk és atyáink s őseink képeiket bírhatjúk, a mi bará-

tink, a mi maradékink is fognak örvendeni, hogy a mién-

ket bírhatják; s én a hamis lelküséget az alázatos kevély-

séget még inkább szégyenleném mint a hiuságot.”

(Kazinczy Ferenc levele Fáy Andrásnak) [3]

Az az indokolható és lényegében nagyjában-egészében elfogadható nézet, amely az 1810-es esztendők végével indított periódust a klasszikából a romantikába vezető szakaszként [4] határozza meg, a fő tendenciát némi egyoldalúsággal érzékeltető gesztussal azonban kissé elfedi, hogy a két, egymással ellentétes irodalom- és művészetfelfogás, alkotói mentalitás és irodalomszervezési törekvés – jóllehet egymás konkurenseiként aposztrofálhatók – valójában egyszerre volt jelen még olyan alkotói életművekben is, amelyeket joggal sorolhatunk a klasszika, illetőleg a romantika irányzatát képviselő „reprezentációk” közé. Nemcsak arra hivatkoznék, hogy a felvilágosodás problematizálta eszmevilág a romantikusnak tartott művekben is fel-felbukkan; [5] még csak azt sem hangsúlyoznám, hogy a klasszika magyar szerzőinek „világirodalom” képét és felfogását a romantika teoretikusa és szerzője szintén vállalhatónak tudta (s itt elsősorban Wieland vagy Osszián magyar utóéletének töredezettségében is többé-kevésbé egyenesvonalúságára célzok); [6] inkább arra, hogy a magyar klasszika elkötelezett alkotója, Kazinczy Ferenc ugyan nézeteit nem változtatta meg az 1820-as esztendőkre, ám kénytelen volt szembenézni mindazzal, ami Kisfaludy Károly és főleg Vörösmarty Mihály felől érkezett el hozzá, kiváltképpen Toldy Ferenc esztétikai leveleinek Kazinczy számára újszerű elgondolásai késztethették töprengésre. Ugyanakkor sem Toldy Ferenc, sem Vörösmarty Mihály nem függetleníthette magát, és nem is függetlenítette magát az előző évtized történéseitől, Vörösmarty (akart? akaratlan?) vitapozíciója például Kisfaludy Sándor érzékeny regéivel szemben, Kazinczy Osszián-átültetésének „átfordítása” egy másféle hangoltságba, Kazinczy kiadott és kiadatlan mesefordításainak esetleges hasznosítása a maga mesevilága számára, mind-mind arról tanúskodik, hogy a kétségtelenül sürgetett korforduló ellenére szemmel láthatóak az érintkezési pontok. Jóllehet ezeket egészen másképpen értelmezte Kazinczy, mint például Toldy vagy Vörösmarty.

            Ezt szem előtt tartva, előre bocsátva állítom, hogy aligha szükséges az „öreg” Kazinczyról az irodalomtörténet által inkább fölvázolt, mint részletesen kidolgozott kép újrafestése, de éppen, mivel a két „nagymonográfia”, a töredékben maradt (és részben a sokáig kéziratban heverő második kötet kiadatlansága miatt sokáig csupán az első kötet végéig hozzáférhető) Váczy János- és a kevésbé terjedelmes Czeizel János-kötet nem jutott el az 1820-as esztendőkig. [7] Ellenben erről az évtizedről készültek feldolgozások (az almanachokról, Kisfaludy Károlyról, Vörösmartyról), [8] nemigen mellőzhető egy olyan kísérlet, amely mindenekelőtt Kazinczy pozícióját, kikövetkeztethető törekvéseit, szemléletének olykor a nyilvánosság számára látványos, levelezésében azonban helyzetének lehetőségeit próbáló változásait tartaná szem előtt. Azt ugyanis, miként kísérelte meg Kazinczy a többé-kevésbé pontosan érzékelt irodalmi, „közéleti”, irodalompolitikai fordulatok ellenére megőrizni mindazt, amiről úgy vélte, hogy feltétlenül megőrzendő. S tette azt számára többféle szempontból kedvezőtlen körülmények között. Elsősorban az irodalmi központ áthelyeződése érintette kissé kellemetlenül. Hiába törekedett arra, hogy Igaz Sámuel Hébéjének támogatásával a hangsúlyozottan pesti vállalkozást, az Aurorát ellensúlyozza, hiába igyekezett a – valljuk be, jelentéktelen – Kovacsóczy Mihályt (a figyelmeztetések ellenére) Vörösmarty mellé emelni, hiába hátrált meg néhány, számára fontos ügyben (végül nem derült ki, hogy ha sem Vörösmarty, sem Horváth Endre nem érintettje párducos Árpád tömjénezőit támadó bírálatának, végeredményben ki ellen harcolt; más kérdés, hogy – előlegezve egy későbbi fejtegetést – a följebbivel eszmeileg rokon nyilatkozatokat szemügyre véve, körvonalazható, melyik tendenciát kárhoztatta), a levelezés nem bizonyult elegendő és megfelelő információforrásnak, a személyes találkozások hiánya nem egyszer tévesztésekhez, pontatlan helyzet-megítéléshez vezetett. Emellett akár lényeginek is minősülhet az, hogy a „pestiek” életformájával, akár a „szabadon lebegő értelmiségi” magatartásával szemben (persze, Kisfaludy Károlyékra nézve ez meglehetősen anakronisztikus vélemény) kénytelen volt a hagyományos birtokosi életformát élnie, foglalatosságait megosztotta a szintén hagyományos nemesi pereskedés, a birtok egyre keservesebb működtetése és az irodalom között; ezzel összefüggésben emberi-írói kapcsolattartásai, „viszonya” levelezőtársaihoz szintén egy avulóban lévő társasági-társadalmi elvárás-rendszer következtében maradtak többé-kevésbé olyanoknak, amilyenek korábban voltak, míg az új nemzedék levelezési szokásaikban is különböztek. Jól látható ez Kazinczynak Kisfaludy Károlyhoz, Toldy Ferenchez és különösen Vörösmartyhoz írott, tőlük kapott leveleiben. Helyzetét nem könnyítette meg számos betegsége az 1820-as esztendőkben, s ha nem ő volt beteg, akkor felesége. „Sírom széléről írom ezt a levelet”, üzen Jankovich Miklósnak, [9] amikor már túl volt az életveszélyen. Az „iliászi pör”, majd a Pyrker-pör nem kevésbé azt tanúsította, hogy mind az „írói tulajdon” (átvétel, plágium, újraírás stb.), mind pedig a nemzeti irodalom azonosítása az anyanyelvű irodalom ügyében magyarázkodásra szorult, jóllehet a tét nem volt csekély: a másutt védett szerzői-fordítói autoritás, valamint a mű mint szerzői tulajdon elismertetése a korábbi korszakok egészen másféle, az átírások és adaptációk korlátlan lehetőségeit érvényesítő nézetei ellenében. S ezzel összefüggésben az „originál” azonosul a szerzői alkotással; amennyiben az alkotó halála egyben szövegeinek rögzülését biztosítja, úgy „elvileg” nem járhat el úgy a sajtó alá rendező, amiként Kazinczy Daykával, kívánt volna eljárni Csokonaival; illetőleg a szerzői alkotás (és a fordítás is az, különösképpen, ha Kazinczy elvei szerint gondolkodunk) az alkotói önazonosság hirdetője, így a szerzői névhez kapcsolódik, semmi máshoz. Ennél még fontosabbnak tetszik, hogy a Pyrker-pörben egy új nemzetiirodalom-fogalom alakul, amellett, hogy a fordítói elvek is szétágaznak. Kazinczynak fölrótták, hogy verset prózában fordított, persze régebben maga sem helyeselte (vö. levele Helmeczyhez 1813. július 21-éről). Az előbb említett fogalom része egy új irodalomtörténeti elgondolásnak, amely (egyelőre a jelen) irodalmából csak a magyar nyelvűt ismerné el, s a korábbi periódusban szerzett, magyar(országi) költőtől származó irodalmat kiutasítaná a nemzeti irodalomból. Ami a polémia mögött húzódik, az részint összefügg Kazinczynak az általa érzékelt új „hazafiságot” megítélő véleményének, ellenfelei által legalábbis problematikusnak tartott, néhány vonásával. Kazinczy joggal állítja szembe a maga „allgemein” vagy rein menschlich [10] honfoglalás-költeményét a Vörösmartyéval, Guzmicsnak címzett óvatos, de határozott nyilatkozata szerint „Zalánnak Ossziáni kezdete engem igen kedvesen lepe-meg; csudálom, irígylem azt, valamint könyüségét. (…) Én azt szerettem volna, hogy Zalánjában leltem volna több nyomait Homérnak (…)” [11] Ez ugyan látszólag még csak az esztétika síkján hangoztatott kifogás, aminek külön érdekessége, hogy Homér és Osszián együtt említtetik, s ez távolról goethei illúziókat ébreszthet. Ám ennél lényegesebb, hogy kevéssé a nemzetébresztő tendencia hangsúlyozódik (közvetve, Homér emlegetésével, attól némi távolságtartás), inkább az első sorok „ossziáni” hangvétele; ennek révén akár a maga Osszián-fordítása körébe is vonható lenne a Zalán futása egy részlete. S ezzel szoros összefüggésben tiltakozik a „Magyarok Istene” fordulat ellen, jóval előbb, így ez semmiképpen nem vonatkozhat Vörösmarty(ék?)ra. A levélrészlet 1820-as. „Én megvallom, hogy ezt a szót nem tudom botránkozás, sőt borzadás nélkül hallani. Egy Istene van minden Népnek. Ez ugyan nem akar egyebet tenni, mint ezt: Magyarokat védő Isten. De ne szólljunk Isten felől Istenhez nem illően.” [12] Élete utolsó esztendejében Döme Károlynak fejti ki: „Annyi legalább való, hogy midőn Magyarok Istenét hallom emlegettetni, megborzadok, a Párduczos Árpád nevétől pedig futok is. Profanalva van e szent név a sok kontár által. [Vajon kik lehetnek azok? F.I.] Endre nem ezek számában áll, s még nem olvastam ugyan Árpádját, de hiszem, hogy az jó.” [13] Alig valamivel előbb Toldynak és Zádornak üzente: „Némelly embernek az a Magyaromaniája annyira viszen, hogy végre talán szégyelni fogom hogy magyar vagyok.” [14]

            Talán idevonatkoztatható a következetesen meghirdetett nézete az originál és a fordítás, átvétel, valamint a szokott és szokatlan viszonyáról, arról ugyanis, hogy szerinte a nemzeti jelleg nem változatlan, változtathatatlan (jellem)vonások rendszere, hanem alakulóban lévő, amelyet a mással, az idegennel, a külföldivel való kapcsolat során módosíthat az író, a gondolkodó. A „túladunaiak”-kal folytatott vita közepén írja Takács Józsefnek (még 1815-ben): „De mi az a Magyar szín? Ha ti a Magyar színt nem veszitek e eggynek az eddig szokásban volt színnel? az az, ha ti nem azt akarjátok e, hogy a szín ne nem-magyar, hanem csak ne a nem-szokott legyen? (…) Én úgy hiszem, hogy valami szép, annak szabad magyarra is tétetni, s áldom annak hamvait, a ki a szőlötövet Tokajnak hegyeire s a rózsát kertjeinkbe általhozta.” [15] (Talán még a Himnusz képének tárgytörténetébe is beiktathatnók Kazinczy félmondatát.) A Tudományos Gyűjteménnyel kapcsolatos állásfoglalás: „A Pesti Journal tendentiája, a mint veszem észre még elég nevetséges vignettjéből is, a nemzetiség. Szent czél. De én irtózom az olly nemzetiségtől, melly a külföldi szépet és jót irtózza, mert az külföldi.” [16] Még ugyanabban az évben, előbb Kis Jánosnak, majd Kölcsey Ferencnek majdnem változatlanul: „Én azt hiszem magam felől, hogy én is a dühösségig Magyar vagyok, de nem a hazugságig.” [17]

            Első megközelítésben önnön „nyelvújításának”, stílusújításának védelme volna kiolvasható, méghozzá mindazokkal szemben, akik egyfelől ellenzik Kazinczy fordítói programját, másfelől túlhajtottnak, erőltetettnek vélik (olykor joggal) ezeknek az újításoknak konkrét nyelvi-stiláris realizációját. E mögött a vita mögött azonban az önelvűség, versus világirodalomba lépés rejtőzik, még akkor is, ha ez a látszólagos önelvűség a műveket tekintve illuzórikus, a „világirodalmi” előszövegek éppen úgy lelhetők föl Kármán, Kisfaludy Sándor vagy akár Csokonai műveiben, mint a mintául vett verseket megnevezetlenül hagyó Verseghynél. A másik idekapcsolható kérdés a közvélekedés, a megszokás jogosultságának elismerése. Kazinczy vitázva ismerteti álláspontját: „Azt kell e mondani a mit Nemzetünk nagyobb része mond? s nem szoros tisztünk e, sok esetekben, egészen ellenkezőt mondani, még pedig egész tűzzel, de soha nem erőszakkal?” [18] Utóbb: „tűrni, tisztelni kellene a vélekedés szabadságát, valamíg az teljesen meg nem czáfoltatik.” [19] Tudományos-nyelvészeti-stilisztikai ellentétek választják el egymástól a „küzdő” ellenfeleket, és nem egy konkrét kérdésben nem Kazinczyt igazolta a nyelvfejlődés. Ugyanakkor az alapelveket tekintve, Kazinczy a tudományos vita lényegét igyekezett megragadni, s összhangban azzal, hogy az irodalmi élet szerves velejárójának hirdette a szigorú kritikát, nézeteit pusztán azért korlátozta az irodalomra, mert jó okkal nem merészkedett a közéletnek arra a területére, amelyen az 1790-es esztendőkben megfordult (különös tekintettel a „vélekedés szabadságá”-ra!), és amelyre kilépni fogsága után erősen kockázatosnak bizonyulhatott. A „dühösségig magyar” Kazinczy a tübingai pályairatban megcélozta ugyan azt a típusú „nemzetiség”-et, amelynek realizálódásától az 1820-as években már visszaborzadt, csakhogy az ott vázlatosan fejtegetett és polémiára kihegyezett magyarság-kép nem tartalmazta azokat az elemeket, amelyek másokat olvasva megfontolásra késztették élete végefelé. Elsősorban a „nyelvújítási” küzdelmek során volt kénytelen felmérni, hogy nyelv- és stílusreformját miként értékeli (le) – a leginkább részletkérdéseket vitatva – valójában a nyelv- és stílusreform jogosultságában kételkedve az „ellentábor”, amely bizonyára féltette Kazinczytól a magyar nyelv „tisztaság”-át, ám feltehetőleg még inkább ellenezte a kritika által létrehozandó véleményszabadságot, és talán még inkább szembeszegült (volna), hogy ha a vélekedés szabadsága az irodalmon túl található területeken is polgárjogot szerezne. Mindezzel nincsen ellentétben Kazinczy állásfoglalása a Berzeviczyvel folytatott vitában, amit Kazinczy (például) a nyelvkérdésről, a magyarság külföldi megítéltetéséről, ennek „befolyásolási” lehetőségeiről ír, megfontolandó. Maga tiltakozott a legjobban az ellen, hogy a feudális szisztéma vak védője volna. Az 1825-ös országgyűlésre állítandó követek ügyében kevésbé „lángoló” (és elhamvadó), hazafiúságot, mint inkább a szakértelmet, realitásérzéket kívánna. [20]

            Félreértés ne essék: szokott és szokatlan dichotómiája mindenekelőtt és elsősorban a nyelv és a stílus kérdéseit érinti. Miként az originál és eredeti ellentétpár az irodalomfelfogás válaszútjait jelzi, és elsősorban saját alkotói habitusára és irodalomtervezési akciójára vonatkozik. Az 1820-as esztendőkben megfontoltabban hangoztatja azt, amit az 1810-es években olykor ellentmondást nem tűrő hangon. 1808-ban még úgy gondolta, hogy a magyar irodalom még nem rendelkezik olyan „originális” darabokkal, amelyeket mintául lehetne venni („mellyek originálisoknak látszanak, mind idegen darabok követése”, de ez jellemezte valaha a német irodalmat is). [21] 1826-ban jóval megértőbb, igaz, az új nemzedék egy képviselőjéhez fordul: „Másoknak minden jó a mi originál. Igen is hogy kell merni; bukdosások nélkül nem járunk. De én szeretem, ha más mer, én merni e részben soha nem mertem.” [22] 1819-re nemcsak a nyilvánosság előtt módosítja nézetét, hanem magánlevélben is: „a mi iskolánk neve nem Neologia, hanem Syncretismus”. [23] A Pályám emlékezetében visszatekintve indokolja egykori végletes, később higgadtabb, értőbb állásfoglalását: „S a rettegés, hogy nyelvünk egyéb lesz mint volt, épen nem rettenthet bennünket, hiszen épen azt óhajtjuk, s a nyelven maga az idő is változtat. Minden kérdés az, hogy a nyelv bővebb és szebb lesz-e, mert a mi szép mindig jó. (…) ne mindig egy írót fordítsunk, hanem minél többet, és különbözőbb nemekben. Mert minden nemnek más meg más nyelve levén, a mi nyelvünk csak akkor emelkedik fel majd a főpontra, mikor minden nemre elkészül.” [24]

            Azt az általam több ízben leírt tézist említem, miszerint Kazinczynak és kelet-közép-európai kortársainak fő törekvése abban állt, hogy a lehetségig teljes és soktónusú műfaji-stílusbeli rendszert hozzanak létre, egyetlen olyan mozzanata vagy sávja ne legyen az irodalomnak, amely erőben, szépségben, színvonalban különbözzék az európai irodalmaktól. De Kazinczynak és jónéhány kortársának szocializációjára hatott, hogy II. József „epochá”-jában kaptak lehetőséget a közéleti szereplésre, a valóban alkotó munkára. Számukra a rendeleti úton történő kormányzás, a „felülről” indított reformok kényszerítő ereje, az elszánt reformdüh nem okozott sokkot, nem váltott ki belőlük ellenállást, részei lettek a jóra törekvő, a művelődést ösztönző-elősegítő kormányzati törekvéseknek. Talán megkockáztatható, hogy az ebben az „epochá”-ban tapasztaltak néha-néha Kazinczy „újító lelkesültség”-ében is visszaköszönnek. A túlságos igyekezet önmaga ellen fordult, már csak azért is, mivel az irodalom tervezése során hagyománykonstrukciója nem kevésbé különbözött kortársai egy részétől. Mindazonáltal ez a fajta nyelvi „mozgalom” alternatívát jelentett az inkább az irodalomban is sérelmi politizálást folytató (azon belül nem egyszer támadó) törekvésekkel szemben. S ha Kazinczy kétosztatúnak minősítette a magyar irodalmat, a „Pest-Buda tája” s az „emberiség” közös ügyét vállalókra és a maradás, a szokott képviselőire, ebben jócskán akad méltánytalanság, sőt, taktikai ügyetlenség, ám a magam részéről nem vonnám kétségbe, hogy Kazinczy elmozdult a nemzetiségnek egyoldalú felfogásától egy tágabb, a rein Menschlichet magába foglaló nézetrendszer felé. Igen beszédes, hogy amikor a pest-budai német lap, az Iris (1825-1828) szerkesztője Kazinczyt kéri meg, közvetítené kérését anyagi támogatásért Széchenyi Istvánnak, Kazinczy vállalja a közvetítést, bár nem ismeri Carl Stiellyt, 1829-ben, a Pyrker-pör előestéjén. [25]

            Önmagában jelentéktelen epizódja lenne a Kazinczy-életműnek a följebb idézett levél, de jelentőségét növeli, hogy innen kétfelé lehet tekintetni. Többször hangoztattam már, hogy Kazinczy az elsők között volt (lehet, hogy ő volt az első), aki fontosnak vélte, hogy a magyar irodalom európai nyelveken is hozzáférhető legyen, az irodalmi „auto-image” európai elfogadtatását rendkívül jelentősnek minősítette. Ennek érdekében szorgalmazta, hogy ausztriai (és német) folyóiratokban ismertetők lássanak napvilágot a magyar irodalomról, maga is közölt recenziókat (mint tudjuk, például Kisfaludy Sándorról és Verseghy Ferencről), mintegy tudtul adva a nem magyar(országi) olvasóknak, miféle történeti és elméleti megfontolások szerint ajánlható a magyar irodalom olvasása. Erre a tevékenységre buzdította kortársait, Kis János és Rumy Károly György szintén jelentékeny szerepet vállalt a közvetítésben. S ha a „külföldi szép” befogadását Kazinczy a magyar irodalom „európaizálódása” elengedhetetlen feltételének gondolta, érdemes figyelemmel fordulni ama törekvése felé, hogy a „megfordított” utat is javasolta, ösztönözte, akiket ösztönözhetett: a magyar irodalmat fordítások és recenziók révén juttassák el a külföldi olvasóhoz. Ezért támogatta Rumy Károly Györgynek az első kötetnél megrekedt almanachját, [26] többek közt ezért fordult bizalommal Mailáth János fordítói tevékenysége felé, támogatta mind Mailáthot, mind Toldyt és Fenyéryt a magyar irodalom német nyelvű prezentációja ügyében, irodalmi anyaggal segítve őket, mint ezt éppen az 1820-as éveket tartalmazó levelezéskötetekben olvashatjuk. Talán még ennél is lényegesebb gesztus, hogy egy pest-budai német nyelvű lapot, az említett Irist, amely messze nem szolgálta Kazinczy magyar nyelvi-ízlésbeli törekvéseit (ellenben helyet biztosított a szerb-horvát népköltészetnek és Toldy Ferenc írásának!), önzetlenül segítette, nem látván benne a magyar sajtótörekvések konkurenciáját, és itt most érdektelennek tetszik, hogy a Tudományos Gyűjtemény több szerkesztőjével szemben fenntartásokat hangoztatott. Sokat emlegetett vitája a szászokkal a szeparatistának elgondolt és bizonyára informátorai által hozzá eljutott törekvésekre adott reakció, amely „mindössze” a szászokétól eltérő nemzet- és hazafogalommal értelmezhető, korántsem nacionalizmusa dokumentálásaképpen minősíthető (s ha mégis, akkor a szászok nacionalizmusára adott válaszul). Kazinczy nyitottnak mutatkozott a Magyarországon és a szomszédos országokban élő népek, nemzetek művelődését értékelendő, s a főváros többnyelvűsége számára Széphalomról nézvést nem látszott veszélyesnek, semmi nyomát nem leljük annak, hogy az olvasók németnyelvűsége miatt a magyar nyelvi mozgalom eredményeit féltené. Erdélyi leveleiben ilyen passzusokat találunk: „Vezetőnk Seivert úr vala, Bruckenthalnak testvére gyermekétől született unokája s a könyvtáros Róth úr. Ha történet mutatta volna ki lakásomat, én e palotát gyakran látogatnám meg; még gyakrabban lakói, mint kincsei miatt. Seivert úr (egy érett lelkű tudós, és ami nem ér nevesebbet, tiszta ember) letette az erdélyi kormányszék mellett viselt hivatalát, s nőtlenül magának a tudományoknak s az általa nagyon kedvelt szász nemzetnek, szeretve, becsülve minden jóktól”. „Az új szász főtiszt, kormányszéki tanácsos és Leopold-rendbeli lovag Tartler János úrhoz Seivert úr vezete fel, s nála töltött óránk a legszebbek számába tartozik, melyeket Erdélyben éltem.” [27]

Visszatérve az idézetek miatt megszakított gondolatmenethez, a centrumtól távol élő Kazinczy Ferenc a pest-budai és az országos történéseket eltérő módon értelmezte, mint azok, akik nap mint nap szembesültek Pest-Buda többnyelvűségével és (mondjuk így) multikulturalitásával. Jóllehet Kazinczy aligha sorolható be a hungarus patriotizmus jegyében, emlékével és „gyakorlatával” jellemezhető írástudók közé (noha több évtizedes és egyre mélyülő barátsága Rumy Károly Györggyel mintha azt sugallná, nem volt számára ellenszenves ez a fajta hazafiság), kapcsolataiban ott leljük a hungarus patriotizmus képviselőit, így a szepességi Johann Genersichet, azokat, akik a következő magyar írói nemzedékkel nemigen tudtak szót érteni (hadd emlékeztessek a Kazinczy emlékéhez élete végéig hű Rumyra, és ezzel párhuzamosan Vörösmarty Rumy nyelviségét gúnyoló epigrammájára). S bár azt sem szabad tagadni, hogy Kazinczy a magyar nyelv hivatalossá emelésének ügyét a magáénak gondolta, a tübingai pályairatban is szó esik erről, sokkal jobban elkötelezte magát részint a goethei világirodalmi nyitásnak, hogy olyasfajta kizárólagosságokat hirdessen, mint majd polémiáiban az utána következő nemzedék egyik-másik képviselője. Nem nyelvek harcát, nem a kényszerű nyelvválasztást tartotta szem előtt, hanem azt, hogy a magyar nyelv illeszkedjék az európai nyelvi standardhoz, valamint a magyar nyelv erőben, szépségben, az egymástól eltérő tónusok, műfajok megszólaltatásában vetélkedjék az európai nyelvekkel. Ezt a nyelvi változást összefüggésbe hozta a tudományok és a mesterségek fejlődésével, még Báróczi életéről írva említi: „Herder azt mondja, hogy a mely nemzet a szót nem bírja, a dolgot sem bírja”. [28] Utóbb a Schediustól kapott könyv (Wolfgang Menzel: Die deutsche Literatur, Stuttgart, 1826.) olvastán jólesően nyugtázza, hogy saját nézeteire ismert: „Magából kell kifejteni a Nyelvet, (…) de az idegent s az újat is el kell venni, ha jó, ha szép, ha szükséges.” [29] Ez valóban összevág az általa közzétett Dayka-életrajz egy kitérésével: „Még egy nemzet sem vitte elő literaturáját a nélkül, hogy azon nemzetektől, melyeknél a tudomány és mesterség már virágzott, ízlést, szólást ne kölcsönzött volna”. [30] Másutt a jó, a szép, a hasznos az, amelynek elérését kell az „író”-nak megcéloznia. [31] A nyelv (és az irodalom) eszerint nem kész, nem változtathatatlan, nem maradhat a szokás rabja, hiszen a szokás és a despotizmus közé egyenlőségjel tehető. „Én egy hatalmat ismerek, melly ennek Despotismusát gyengítheti – az Ízlést, melly felől Adelung Német Grammatikájának előszavában olly helyesen beszél. A hol csak a philosophia ellenkezik a szokással, ott nem bírok elég bátorsággal minden esetekben felkelni ellene; de a hol a logicával együtt jár az ízlés, már ott ejurálom az ő hatalmát.” E levél további részében igen fontos elméleti megállapítást tesz: „Anomáliákkal minden nyelv grammatikája tele van: miért ne legyen tehát a miénkben is.” [32]

Nyilván nem csupán nyelvtani kivételekről beszél Kazinczy, hanem tekintetbe veszi a költői szabadságot is, védi a költő szabadságát a „szokatlan”-ra. A közvélekedéssel szemben – s ez gyakran vád Kazinczyval szemben – elitista felfogásnak volna vélhető, hiszen az „áldozat”-ot csak azok mutathatják be, akik epigrammája szerint jót s jól művelnek, alkotnak. Amennyiben elfogadjuk ezt a vélekedést, ti. azt, hogy Kazinczy irodalom- és nyelvfelfogása (és talán ezzel összefüggésben: nemzetfelfogása?) elitista volna, akkor az ellene szegzett vád, a rendi nacionalizmusé, elesik. Hiszen aki az irodalom és nyelv ügyét nem rendeli alá egy esetlegesen tömegmozgalommá váló igyekezetnek, hanem – írtam már – egy felülről irányított reformot jóval inkább gondol elfogadandónak, az nagyon kevéssé él érzelmi érveléssel, az nemigen adja föl, legalábbis a nyelv és irodalom dolgában, a meggyőzést. Annál is inkább, mert az ízlésnek legfőbb törvényhozóvá tétele igényli az eljutást az ízléshez, a művelődés és nevelés közreműködését az ízlés elsajátításában. Így az ízlés sem az emberrel veleszületett sajátosság, jóllehet művészi érzék az, de csak akkor fejlődik ki, érik meg (és ebben hasonlóság mutatkozik a képzőművészeti alkotások megítélésével), amennyiben az ígéretes kezdetet szorgalom, tanulás, a mesterművek tanulmányozása építi tovább. Minek következtében a művészetben-lét nevelő erejére kell ráismerni. Guzmicsnak ezt így fogalmazza meg: „és nem azt kiáltja-e a tapasztalás, hogy az a fő dolog, hogy lelkeinket és szemeinket a SZÉP vizsgálása s studiuma által élesítsük? Nem tiltom én, hogy aestheticázzunk, de azt kivánom, hogy a görög exemplárokat csudálgassuk (görög= régi és új Classicusok Munk.) – a görögöt itt egy Horátzi emlékezés hozza tollamba.” [33] S bár Goethének ehhez hasonló megnyilatkozásait nem feltétlenül Horátzi emlékezés hozza tollába, az irodalom- és irodalminyelv-felfogás közelít a rein menschlich-hez, s nemigen idomul az irodalmi mű mint hazafias cselekedet Kisfaludy Sándor képviselte eszmekörébe. Az európai irodalmak menetét tanulmányozva Kazinczy elkerülhetetlennek látta a velük tartandó, olykor átvételekben dokumentált, szoros kapcsolat fenntartását, a magyar nyelv és irodalom beépítését az európai nyelvi és irodalmi „rendszer”-be.

A továbbiakban érdemes idézni Kazinczynak egy – az eddigiek ismeretében – kevéssé meglepőnek tűnő megállapítását, amely kettős szempontból érdemel jóval több figyelmet, mint amit mostanáig tulajdonított neki a kutatás, amennyiben egyáltalában észrevette. Az első szempont lehetne azé a Kazinczyé, akinek „hazaszeretete”, haza-elképzelése, magyarság-, azaz „mi”-tudata alighanem a felvilágosodás eszmevilágában gyökerezett (nyilván része ennek mindaz, ami Rousseaunak a lengyelek és korzikaiak számára készített alkotmánytervezetében olvasható, része olyasmi is, ami az 1790-es esztendő eufóriájában fogalmazódott meg, Kazinczy részéről alighanem védekező-önmentő aktusként; de része annak (második szempont) az a belátás is, amely egyfelől a szomszédos és a magyarsággal együtt élő népek kultúrájának töredékes megismeréséből származtatható, valamint része a Kazinczytól kevéssé érteni vélt ”romantikus” nemzetelképzelés ellenében fölvázolt terv a magyar nyelv/irodalom „európaizálására”); de a sokrétűen értett, Rousseau-tól Kantig, Schillertől és Wielandtól Goethéig ívelő gondolatvilág konfrontálódása a csupán részint Kazinczy elképzelése szerint alakuló magyar viszonyokkal állásfoglalásra késztette. Perdöntőnek minősíthető mondatát [34] éppen Prónay Sándornak írta, akitől a hungarus patriotizmus nem állt messze, a magyar nemzeti mozgalomban résztvevő Prónay-család tagjaként nem szakította meg kapcsolatait azzal a Ján Kollárral, [35] akinek egyik első polémikus írása a szlávok „magyarosítása” ellen irányult, és aki egész életében a szlovák/szláv tudat élharcosa volt, egy össz-szláv gondolat jegyében vázolta föl a szlávok irodalmi kölcsönösségének lehetőségeit, és lényegében a szláv őstörténetet szintén a magyarok ellenében gondolta megrajzolhatónak. Prónay és a szlovák nyelv és irodalom között létezett kapcsolat, miközben Kazinczy neki címezte a hazafiságnak az „egzisztenciá”-ban elfoglalt helyéről véleményét. Amilyen rövid a megnyilatkozás, olyan beszédes is, ehhez hasonlót nemigen lelhetünk a kor magyar irodalmában, és feltehetőleg kevéssé kielégíthető, ha a német klasszika rein menschlichéhez közelítjük (ez inkább nyelv- és irodalom-felfogásában játszik számottevő szerepet). Íme, a levélrészlet:

„Nekem az igazság nem csak a barátságnál, de még a hazánál is kedvesebb, megvallom, látván némellyeknek igazságtalan hazafiúságokat, szégyellek úgy lenni hazai, mint ezek.” [36]

Találgathatunk, kik értendők ezeken, azaz kik a bírálat és az elhatárolódás címzettjei. Annyit tudhatunk, hogy Kölcseynek Berzsenyiről írt bírálatát a Tudományos Gyűjtemény szerkesztősége „meghúzta”, ám éppen nem azokból a passzusokból hagyott ki néhány mondatot, amelyek az érintett költőt személyében és költészetében sérthették (volna). A bevezetés szenvedte meg a szerkesztőség közbeavatkozását: Kölcsey itt arról ír, hogy az egész (régebbi) magyar irodalomban, talán az egy Zrínyit kivéve, nincsen annyi „költészet”, annyi érdem, mint a frissen fölfedezett, megismert, lassan-lassan európai népszerűségre szert tevő szerb népköltészetben. [37] Kölcseynek ez a vélekedése nem állt messze a Kazinczyétól, aki viszonylag korán a szerb és a horvát népköltészet ismerője, sőt, Herder és Goethe közvetítésével fordítója lett. Később Vitkovics Mihály közvetítette hozzá Lukijan Mušickit, aki ugyan a szerb klasszicizmus követője volt, ám érdeklődést mutatott a népköltészet iránt is. Vitkovics nép(ies) dalainak számottevő része Vuk Karadžić népköltési gyűjtésére vezethető vissza, és Vitkovics révén Kölcsey is beállt e népdalok tolmácsolói közé. Annyi feltétlenül elmondandó, hogy Kazinczy is, Kölcsey is jó érzékkel fordult a szerb népköltés felé, és mintegy megsejtették, hogy a leginkább német áttétellel miként lesz a folklorisztika és a népesség vitathatatlan érvévé mindaz, amit Vuk Karadžić köteteiből kiolvastak. [38] Ehhez képest a magyar irodalmi múlt feltáratlan volt, Kazinczy nem csekély érdeme Zrínyi életművének a kánonba emelése, népszerűsítése. Kölcsey önkritikus szemlélete a Tudományos Gyűjtemény szerkesztősége által képviselt tendenciának nem felelt meg, az igazságtalan, ám magyarázható passzusok kikerülése azonban Kazinczy rosszallásával találkoz(hat)ott. Az a nemzetfelfogás, amit Kazinczy bírált, az egyoldalú, önmagába forduló, a kritikát elutasító magatartás formájában jelölhető meg. Ez azonban csak (feltehetőleg) kiváltó oka lehetett Kazinczy kifakadásának, talán csak az egyik, jóllehet nem egészen lényegtelen összetevője. Elképzelhető, hogy az igazság tetszik kulcsfogalomnak. S ez – ezt gyanítom – a nyelvi/fordítási/stilisztikai küzdelmekből leszűrt tapasztalatból épül, nevezetesen abból, hogy a hazafiúság lényege a nyitottság, a más értékek befogadásának, integrálásának készsége és képessége, szemben azokkal, akik félremagyarázzák, amit Kazinczy a patriotizmussal együtt megnyilatkozó kozmopolitizmusnak nevez. Még a tübingai pályairatban is elutasítja a bezárkózás ideológiáját, az elkülönülés elgondolását, nem a magyarajkú nép a legkiválóbb, az uralkodó (das herrschende Volk), egyik sem az, tudniillik Magyarország népei közül, igaz, a nép, nemzetiség, nemzet fogalomköre nem válik teljesen szét. Korábban már figyelmeztetett Kazinczy, a magyar nemzetnek (ungarische Nation) megvan a saját nyelve, a saját ruházata, amely Európa minden más népétől megkülönbözeti. Ez önérzetet kölcsönöz, nemes büszkeségre ösztönöz, de könnyen tévútra téríthet, amennyiben túllép egy bizonyos határon. Itt – Kazinczy szerint – a nép egy és ugyanaz… Mindenki, aki a hazában él, „Hazafi” (Sohn des Vaterlandes). Az általános, közös jóért kell munkálkodnia. Ehhez képest elmozdulás, hogy a magyar nyelvet törvényesíteni kívánja, hivatalos nyelvvé emelni, ezt kell mindenkinek elsajátítania, hozzátéve ehhez azt, arról szó sincs, hogy a saját (nem magyar) nyelvét föl kellene adnia. [39] A Tudományos Gyűjteményben időnként megnyilatkozó nyelvi nacionalizmust a sérelmezett szlovák fél is szóvá tette, jóllehet itt a nemzetfogalom meghatározásában mutatkozó ellentétes értelmezések ütköztek. De az a tény, hogy (mint említettem) Kollár már viszonylag korán bírálta a magyarosításnak nevezett jelenséget, azt sugallta, hogy a nyelvi viták hamarosan politikai csatározásokba csapnak át. Kazinczy az 1820-as esztendők végéig még ritkábban jelentkező túlzó nézetekre figyel föl, s hogy 1817-től több levélrészletét ismerjük, amelyek egy mérsékeltebb hazafiúi magatartást igyekeznek elfogadottá tenni, mintha arra utalna, viszonylag hamar figyelt föl arra, hogy közeleg az agresszívabb nyelvi nacionalizmus periódusa.

S amiként Kazinczy visszariadt Bajza, Toldy, Vörösmarty szatirizáló, támadóan polémikus magatartásától (őmaga kritikáiban nem a személyt tette kétségessé, hanem a nyelvhasználatot, az érvényesített nyelvváltozatot, a klasszikától eltérő tónust, a szerinte nem vagy kevéssé „korrekt” szókincset), azonképpen attól az újtípusú költészetvállalástól, irodalom és „közélet” egymáshoz viszonyításának új feltételrendszerétől is, amely már az Aurora szerkesztői koncepciójában érvényesült, és amit részint a Kritikai Lapok fog képviselni, és amely Vörösmartynak igazán nem főművei sorába tartozó, többnyire méltánytalan epigrammáiban, Bajza vitáiban kap formát. Amikor Kazinczy számot vet az 1820-as esztendők teljesítményével, szükségét érzi annak, hogy a triász reflektálatlan Kisfaludy Károly-tiszteletével szemben legalább két levelében kifejtse a maga mértéktartóbb véleményét. Hiszen Kisfaludy „irodalmi vezér”-ként való magasztalása egyben a „Kazinczy-kor” lezárása, irodalomtörténeti múlttá nyilvánítása, a legjobb esetben előképpé elgondolása. Kazinczy viszont a maga szerepét a magyar irodalom történetében önéletrajzaival rögzítené, verseskötete megtervezésével jelölné ki. Éppen ezért tanulságos, hogy a maga előkép-minősítését nem a Kisfaludy Károly megtestesítette beteljesülés követi. Éppen ellenkezőleg, Kisfaludy Károly nem kevésbé lesz Kazinczy felfogásában csupán előkép, amelynek értékét és jelentőségét nem tagadja, mindössze a maga helyén igyekszik láttatni: „Azt sem tagadom, hogy K.K. nem csak a fő pontot, de még a maga fő pontját is épen érte el; hogy Színészi darabjai nem azok még, a mit óhajtottunk, de valljuk meg, hogy neki igen sok erő jutott; hogy lyrai darabjai közt sok van a mi hálánkat érdemli, és hogy ő kívánja tiszteletünket.” [40] S csak mellékesen, Kazinczy az 1820-as esztendők végén Bajzával vitatkozik Lessing-átültetése (Emilia Galotti) nyelvhasználati részletein, de a színmű kiadását nemcsak ő véli időszerűnek, hanem például Bajza is, minekutána efféle dráma még nem született meg a magyar irodalomban; a Bánk bán fölfedezésének előestéjén vagyunk.

A nem csak a Kazinczy által ostorozott „nemzeti dicsekedés” (Kisfaludy Károlynál „hazapufogtatás”) az, ami határozott állásfoglalásra készteti Széphalom levelezőjét, már 1812-ben figyelmezteti Jankovich Miklóst, Albrecht Dürer a „Német nemzet örök fénye”, nem ő volt magyar, hanem apja, [41] másutt nem tagadja a szláv jövevényszavak jelenlétét a magyar nyelvben, [42] számtalan esetben elutasítja a csak népszerűt, szembeállítja a színvonalassal a közvélekedés ellenére; s bár nem egyszer normatív felfogásából következően gyanús számára, ami nem illik a maga „rendszer”-ébe, a szakmaiság igényéből és követelményéből nem enged, a költészetből leválasztja azt, ami csupán morális prédikáció. Ilyen módon Kazinczynál a magyar irodalom mint differenciált műfaji-tónusbeli rendszer kérdése merül föl, kevéssé az úgynevezett nemzeti költészeté; Klopstocknál, akit fordított, sem szereti az efelé mutató vonásokat, ellenben a goethei példa felmutatásával és elfogadtatni akarásával a költői nyelv tökéletesítése és az irodalom „szabadsága” mellett szavaz. Az alkotó szabadsága összefügg azzal az igénnyel, amely a kifejezés tökéletesítését az ízlésfejlesztéssel véli megvalósíthatónak, igazságon a nyelvből és irodalomból kikövetkeztetett, azok által létrehozott tapasztalatot érti, amely elfordul az alkalmiságtól; nem hiszi a xenofóbiát vállalhatónak, a tárt és nyitott irodalomszerveződést minősíti elfogadandónak. Az általános és egyedi vonások egyként lényegiek, a nyelvművelésnek nem szabad ellenkeznie a változást elősegítő tényezőkkel, amelyek természetesen akkor üdvözlendők, ha a megnevezések segítenek a dolgok sajáttá tételéhez. A változásnak nincs alternatívája: az 1800-as, még inkább az 1810-es években Kazinczy eléggé türelmetlenül akarta, az 1820-as esztendőkben már Ortológus és neológus; nálunk és más nemzeteknél beszédes című értekezése szerint igyekezett eljárni, a sokáig készülő, minduntalan átírt Sallustius-átültetése bevezetésében újra meg újra hitet tesz a nyelvi változások szükségessége mellett. Még 1819-ről keltezve ilyképpen:

„A nyelv egyik legféltőbb kincse, egyik legfőbb dísze a nemzeteknek, s a nemzeti léleknek mind igen szép képe, mind hív fenntartója és ébresztője. Érzi ezt mind az egyik fél, mind a másik, s szereti a nyelvet szent hazafisággal, abban hasonlanak meg, hogy míg az egyik ezt elváltozásától s elkorcsosodásától félti, a másik annak elváltozását, azaz haladását még óhajtja is, de mint saját erejének kifejtése és gazdagítása, elkorcsosodásnak nem tekinti.” [43]

Az udvarias fogalmazás aligha hagy kétséget afelől, szerzője hová számítja magát, és mely magatartást véli előnyösebbnek. Az elváltozás azonosítása a haladással nem pusztán nyelvi kérdésre szűkíti az ortológusok és neológusok vitáját (más kérdés, hogy akiket Kazinczy ortológusoknak nevez, valóban azok-e; mindenesetre a nyelvbővítés Kazinczy szorgalmazta útjának helyeslése vagy kárhoztatása megosztotta a magyar irodalom szereplőit, Döbrentei Gábort például lassan-lassan a Kazinczy-ellenesek táborába sorolta, jóllehet maga is a nyelvújítók közé volna sorolható); amiképpen az 1820-as években, nem egyszer önvédelmi gesztusként, szóba kerülő eredetiségkérdés is beleilleszkedik a változás-haladás versus maradás-bezárkózás kérdéskörébe. Thaisz Andrásnak 1824-ben üzeni: „Nem csak a Neologiai Ultráskodás vétek, és bolondság egyszersmind, hanem az Orthologia Ultráskodás is.” [44] Az Előbeszéd Szalluszthoz pedig kijelenti, miszerint „Írónak kötelessége tisztelni a szokást és a kor ízlését”. [45] Hogy ezek egymással ellentétbe kerülhetnek, arról Kazinczy számos helyen tett említést, ezúttal a mondatzáró szintagma hangsúlyossága figyelmeztet az inkább számba veendő tényezőre. A következőkben a nyelvi/alkotói tevékenység általánosságára és különösségére figyelmeztet, összefüggésben azzal, hogy „Van bizonyos rokonság a Nemzetek között, bár mint különböznek arczaik.” [46] Pályája emlékezetének oly módon szentel sorokat, hogy az eredeti-fordítás antinómiák közé helyezi, önnön tehetségének jellegét és a kor igényét hozza egymás közelébe, s az irodalmi rendszer kiteljesítésének akarásával magyarázza a maga teljesítményének jelentőségét:

„Tudtam, mennyivel nagyobb a ki teremt, mint a ki másol; de ismervén magamat, és a kort mellyben éltem, s a nagy példák követelésétől(!) várván mindent, inkább vágyék nem rossz másolónak találtatni, mint nem jó alkotónak; kivált hogy az idő nem egyedül minél jobbat kívána, hanem jót minél nagyobb számban is, s a legkülönbözőbb nemekben. Ötven esztendeje, hogy járom utamat, sikamlásokkal, tévedések köztt, de lankadatlan hűségben. (…) De én is segélém a jót; de az ügy általam is gyarapodott; s példám, úgy hiszem azt, hevíteni fog szíveket, ha majd magam nem leszek is.” [47] (És csak mellékesen, kitérőképpen, Németh Lászlónak, nem utolsósorban a Kisebbségben Kazinczy-képével kapcsolatban válaszolva, Babits Mihály visszaigazolja Kazinczy nyelvi törekvéseit: „Kazinczy kitűnő író, s még a nyelvnek azt a durvaságát és erejét is, amit magyar őseitől örökölt, használja olykor, és tudja használni. Ez persze nem zárja ki, hogy ne üldözze és irtsa a durvaságot, ahol abban csupán a naivságnak és ügyefogyottságnak jelét látja.”) Végkövetkeztetései egyikében immár Kazinczytól látszólag függetlenül, mégis mintha örököseként, az életmű értelmezőjeként eképpen foglalt állást a magyar művelődés alapkérdésében: „A magyar kultúra legbensőbb lényegében sokszínű, tág és tárt; hatásokat és benyomásokat magába olvasztó; különböző fajok lelki hozadékát egységesítő, messze horizontokat átölelő.” [48]

Az 1820-as esztendők Kazinczyja nem avval tűnt ki, hogy meglepően újat hozott volna, azaz olyat, amit esetleg korábban ne vetett volna papírra, amiért korábban ne küzdött volna. Világirodalmi tájékozódása sem változott, antikvitás-eszménye sem módosult lényegesen. Ellenben a szinkretista szemlélet nem pusztán lezárni igyekezett a nyelvújításinak nevezett pennacsatákat, hanem úgy igazolta és hirdette múlhatatlanul szükségesnek az újítást, beleértve a szóalkotást, extremitásaival együtt, hogy tekintettel volt ellentábora érzékenységére, véleményére, amelyből elemeket emelt be a sajátjai közé. Ugyancsak figyelemre méltó, miként törekszik a maga irodalomtörténeti helyének megrajzolására, nyilvánvalóan az önkanonizálás akartságától nem függetlenül. Csakhogy a tét nem pusztán egyetlen szerző méltatása, önképének elfogadtatása, hanem egy korszak értékelése, egy periódus művelődési törekvéseinek és irányainak értelmezése. Kazinczy magatartása, az 1820-as esztendők levelezése, viszonyának változása a fiatalabb nemzedékkel, verseinek összegyűjtése, sajtó alá rendezése, néhány fordítása – mind-mind – azt célozta, hogy be/elfogadtassék egy írószerep, jóllehet Kazinczynak is rá kellett döbbennie arra, hogy a fiatalabbak más nyelven beszélnek, másféle irodalmat művelnek, másfelé tájékozódnak, másféle az életmódjuk, a művészetfelfogásuk, más ideáljaik vannak. Tévesen-e vagy nem, Kazinczy a maga tevékenységének folytatását nem az említett ifjabb nemzedékben ismerte föl, noha a legifjabbak, Szalay László és Eötvös József elfordulni látszottak Bajzáék kritikai hangnemétől és hatalmi pozíciójukat előkészítő/megvalósító polémikus magatartásától. A látványos különbségek ellenére Kazinczy a maga újításainak társadalmi következtetéseit vélte fölfedezni Széchenyi munkálkodásában, a maga ellenzőinek érveit látta Széchenyi ellenfeleiéiben, valamint elhitette önmagával, hogy amit őt tett a nyelv és az irodalom ügyéért, azt Széchenyi társadalmi-országos mértékben gondolta tovább. S ha élete utolsó esztendeit a Pyrker-pör megkeserítette, legalább olyan mértékben az a szerinte tiszteletlen hangnem, amiként Pyrkerről szóltak, elégtételt jelentett számára Széchenyi tevékenykedése, saját magatartását fényesen vélte igazoltnak. (S ezt majd – mint már több ízben rámutattam – Kemény Zsigmond fogja alaposabban kifejteni.). [49] Annyiban nem dimenzionálta túl Kazinczy a maga jelentőségét, hogy nyelvi/irodalmi harcai, javaslatai, „újításai” nyilvánvalóvá tették nem pusztán a nyelvi/irodalmi gondolkodás megosztottságát, nem modernség és anti-modernség összeférhetetlenségét, hanem szétváló magatartás-változatokat, akár a birtokosi életformán belül megnyíló ellentéteket, hazafiúi szerepeket. S ezzel összefüggésben a magános alkotók tiszteletet parancsoló küzdelmei ellenében megtörténő irodalomszervező, irodalomalapító, állandóan ösztönző, lelkesülő/lelkesítő költő-személyiség lehetőségeinek sorstörténetét fogalmazza levelezésbe, önéletrajzba, fordításokba, portrévázlatokba, útirajzba. S ha a test sokszor erőtlennek bizonyult is, a „lélek” mindig „kész”-en állt. [50]