Összetartozás nélkül: az emlékezéskultúra európai hangzavara

Leggewie, Claus: Schlachtfeld Europa. Transnationale Erinnerung und europäische Identität. = Blätter für deutsche und internationale Politik. Jg. 2009. H. 2. 81-93. p.

(A szenvedéllyel írt elemzés szerzője az esseni Kultúratudományi Intézet vezetője, egyben a tanulmányát közlő folyóirat felelős szerkesztője.)

A 2007. évi brüsszeli Európa-kiállítás ötlete és megvalósított formája maradéktalanul illusztrálja az EU megmosolyogtató „PR-érettségét“ abban a pillanatban, amikor a célkitűzések bizonytalanabbak, mint valaha. Ugyanis egyeztethető, közös történelemtudatunk sem létezik, még csak regionális szűkítésben sem, még kevésbé globális távlatokban. Előzetes szemléltetésül, csak a brüsszeli dokumentáció 1945-ös kiindulásánál maradva, elég utalni a lengyel-német „elűzés“-vitára vagy az Elba vonaláig, Bécsig és a keleti Balkánig előrenyomuló szovjet felvonulás homlokegyenest ellenkező interpretációira: „felszabadítás“, illetve „megszállás“. (E vita kicsúcsosodását lásd a tallini háborús emlékmű 2007. évi áttelepítését kísérő moszkvai felzúdulásban.) Itt közelebbi múltunk pokoli történeteit vennénk számba, amelyek „tanulságaival“ végre közösen kellene zöld ágra vergődnünk ahhoz, hogy hitele legyen jövőépítő törekvéseinknek. Ezek a történetek, csak a XX. és esetleg a kései XIX. századra visszanyúlva, a totalitárius, a revansista és sovén-nacionalista, valamint az Európán kívül gyarmatosító politika egyformán dicstelen művei, soroljuk bár kihatásában egyikét a másika elé vagy mögé.

1. Holokauszt

Európa hitleri lerohanásának következtében a zsidók szisztematikus elhurcolása és nagy részük kiirtása a kontinenst átfogó, legtöbb egykorú államát, társadalmát érintő rettenet. Brüsszel törekvése a holokauszt-emlékezés standardizálására (mint a január 27-i emléknap bevezetése, a holokauszt-tagadás büntethetősége) azonban nem egyéb mankónak használt politikai doktrínánál, amely negatív mítoszt kínál az emberi jogok és az emberméltóság Európájának alapeszméjéül. Ehhez járul a zsidó népírtás hasonlíthatatlan egyediségének tétele. (Talán a bármely formájában megvetésre méltó holokauszt-tagadást is eleve ez provokálja.) Nem arról van szó, hogy a tétel ne felelne meg a tragédia méreteinek, totalitásának, a holokauszt több szempontból valóban semmi máshoz nem hasonlítható. Ugyanakkor egyrészt más borzalmak elszenvedőit (így a kommunista diktatúrák áldozatait) nem lehet másodvonalba szorítani az emlékezés jogát vagy nyomatékát illetően, másrészt az újabb és újabb, családilag nem is érintett generációk mind kevésbé fogadóképesek a differenciálásokra. E tekintetben számot kellene vetni a történelemismeret visszafordíthatatlan gyérülésével és kétséges taníthatóságával is. Annál fontosabb volna a helyi kollaborációk tisztességes feltárása és beismerése.

2. Gulág

Az utóbb elmondottak a sztálinizmus rémtetteire is vonatkoztathatók. A holokauszt és a gulág világa a népirtás “versenyében” fej-fej mellett halad, emlékezeti értékében viszont az utóbbi inkább lemaradozik az előbbi mögött. Lehet-e felhozni bármit is a gulág javára a holokauszttal szemben? Cselekvése a szovjet államon, illetve Kelet-Európán belül maradt? (Ámde kelet-ázsiai import-formában ismétlődött és fokozódott.) Nem érte el az abszolút szervezettség precíziós fokát? (“Hatékonysága” így sem maradt alul.) A kérdés lényege nem ebben áll, hanem a szemforgató elhallgatásban, a felejtés közönyében – az új orosz impérium vagy az utódállamok színterén, és sok helyütt a Balkánon is. Hozzávehetjük a békés feledést, amely a “népi demokráciák”, főképp az NDK vagy a nyugat-európai kommunista-pártok hidegháborús előjelű szovjet-apologetikáját (“baloldali antifasizmus”) övezi mindmáig. Az ellenkező véglet: a sértett nacionalizmusok újmódi gágogása a rendszerváltás nyomán a revans-antikommunizmus szellemében. Ennek egyúttal éppen a holokauszt tökéletesen közömbös, esetleg nemlétező vagy hovatovább a “judeo-kommunista összeesküvés” méltó jutalma.

3. Német elűzés

A keleti határokon túli vagy éppen kelet-poroszországi németek népirtásig fajult exodusza a második világháború végén és a békekötés után – kollektív bünhődésként - nehezen szabadulhatott a hitleri bűnök, súlyponttal a holokauszt árnyékából. A maga nemében ez, a fél kontinenst átfogó eseménykör is egyedülálló a számos hasonló későbbi vagy korábbi között. A vád a német agressziót visszaverő Szovjetet és új csatlósait illeti a győztes előrenyomulás, a politikai átrendezés mellékcselekményeivel kapcsolatban. A kegyelet igénye több tekintetben a holokauszt-emlékezet terhére határozza meg magát (“szenvedtek eleget a németek is”), eközben azonban ütközik a hitleri bűnök más sértettjeinek engesztelés-igényével (Lengyelország). A szenvedés és a veszteségek kölcsönös felszámítolása bármely oldalon méltatalan a kegyelethez, és arcpirító, ha a kollaboráns-apologetika és/vagy a neonáci hullám a maga aljas céljaira használja. Egyben méltatlan az egykoron buzgó csatlósok mai “demokrata” örököseinek makacs ragaszkodása a német elűzés igazához (Csehország).

4. Örmény holokauszt

Máig küzd a békítő emlékezet jogáért az örmény nemzet és az örmény diaszpora, várva a török lelkiismeret ébredését. Erre soha jobb alkalom nem nyílt még eddig, mint a török EU-csatlakozási tárgyalások megkezdése. Ehelyett Talat Pasa (az egyik, nyugatra emigrált főbűnös) szeretett emlékének szentelt tüntetés zaja hallik (2006, Berlin). Törökországnak – a politikának, a civil társadalomnak - nincs hajlandósága a beismerésre; makacs holokauszt-tagadása ráutal az etnonacionalizmus szívós túlélésére.

5. Népirtó kolonializmus

2006 folyamán ENSZ-felkérésre EU-fegyveres kontingensek biztosították a kongói parlamenti választásokat, amiről a tagállamok előzetesen Brüsszelben egyeztettek, és nemzeti parlamentekben is szavaztak. Akár az ezzel kapcsolatos brüsszeli, akár a berlini közjáték “groteszk” minősítése nem lett volna ok nélkül való a két gyarmattartó hatalmi előzmény egykori üzelmeinek függvényében. Az 1885 és a hivatalos gyarmati státusz megadása, 1908 között belga királyi birtokként kezelt Kongói Szabadállam mohó gazdasági kiaknázása 10 milliónyi rabszolgamunkára kényszerített bennszülött pusztulásával járt (erőszak, éhínség, járványok). Nem sokkal távolabb, Német-Délnyugat-Afrika neve (ma: Namíbia) szintén ebben az időszakban hasonló folyamatok kapcsán vált ismertté. A klasszikus gyarmatosítás sötét világát tegyük is most zárójelbe, emlékeztetőnek a nevezett két tartomány is elég. Csak százegynéhány év előtti események színterei, de újabb történelmi bűnök szorították ki hírüket.

     Brüsszel egy másik múzeumában a gyarmati vidék dicsekvő felfedezés-romantikáját tálalják a turistának. A lényegi örökség ezzel szemben: a megroppant identitás politikai bizonytalansága a felszabadítás után, ahol a választásokat fél évszázad elmúltával is zavargások ellen kell biztosítani. Európa magába nézhet: mit tett – rémuralmi elfajzás nélkül is – más kontinensen. 2006-ban persze az aktuális megbízatás kérdése volt napirenden. A parlamentek jól megrágták a dolgot: igen, Kongóban végre nyugalomra van szükség, a kért kontingenset lehetetlen megtagadni! (Már csak az épp folyó üzleti kapcsolatok miatt is?) Egy leheletnyi magábaszállás nem sok, annyit nem lehetett észrevenni a gyűlésteremben.

                                                                      *

A sokadik utódnemzedék afrikai bevándorlója ámul, ha értesül a gyarmati idők történetéről. (A német történészek dicséretére legyen mondva: végre pártfogásukba veszik a témát, mint például a Völkermord in Deutsch-Südwestafrika – ‘Népirtás Német-Délnyugat-Afrikában’ - 2003-ban megjelent, zsebkönyv-formátumú dokumentumkötetével.) Majd hozzásorolja ezt is az öreg kontinens bűnlajstromához. Talán az ő szemével kellene nézni a táguló emlékezés-teret. Ezen a téren a népirtás szelleme túl gyakran hullámzott végig, ideje e szellemnek megálljt parancsolni, mielőtt újra színre lépne. Útját azzal zárhatjuk el, ha megvalljuk a teljes egészet: egyenként és együtt mindazt, ami történt, ahogyan megtörtént és megtörténhetett – hely, idő, okság, közreműködők szerint. Nem rangsorolva és kivonva-összeadva, hanem tisztán önmagában, és főként valódi részvéttel az áldozatok iránt.

                                                                                                                   Komáromi Sándor