Kisebbségkutatás - 2008. 4. szám

Corner, Mark

Belgium mint nemzet fennmaradása

Belgium' s Survival as a Nation = Contemporary Review, No. 1688 (2008), 23- 28 p.

A leuveni/louvaini egyetemen docensként oktató Mark Corner szemléletes képzőművészeti analógiával indítja Belgium kettéhasadt múltját, problémákkal terhelt jelenét és kérdésessé vált jövőjét megvilágító írását. A szürrealista belga festő, René Magritte egy pipát ábrázoló, a ráfestett Ez nem pipa felirat után elhíresült festményének címét parafrazeálva manapság egyre több olyan belga zászlót látni Belgiumban, amelyeket az ország jövője iránt szeptikusabb állampolgárok " Ez nem nemzet" felirattal toldanak meg.

Miközben egyesek már Csehszlovákia 1993-as szétválásához hasonlítva vizionálják az ország küszöbön álló holland nyelvű Flandriára és francia ajkú Vallóniára bomlását, addig mások sietnek kiemelni, hogy ebben az esetben a túlnyomó többségében francia ajkú, ám minden irányból flamand lakta területektől körülvett Brüsszelnek - az egyesült államokbeli Washington DC mintájára - végérvényesen az Európai Unió " területen kívüli" hivatalos fővárosává kellene válnia. Azonban olyanok is akadnak, akik korainak vélik még a belgák hagyományos kompromisszumkészségét és vele együtt az ország lakóinak a közös jövőjét temetni. Ez utóbbi álláspont persze némiképp indokolatlan optimizmusnak tűnhet a felületes szemlélő számára akkor, amikor a legutóbbi belga szépségkirálynő-választáson az antwerpeni közönség hangosan kifütyülte a hollandul egyetlen szót megérteni sem képes győztest; amikor a nemzeti himnusz eléneklésére felkért vezető belga politikus csupán a Marseillaise-t tudta elénekeli; vagy amikor a Flandria kiválásának médiába bedobott álhírét a megkérdezettek túlnyomó többsége minden további nélkül azonnal készpénznek vette.

A szerző a flamand-vallon kulturális szembenállás gyökereinek feltárását a XVII. századi németalföldi szabadságharc idejéig vezeti vissza, amikor a 17 németalföldi tartomány spanyolellenes küzdelmének egyik kulcsfontosságú momentumként a flamandok lakta térség legfontosabb települését, Antwerpent a spanyol seregek 1576-ban kíméletlenül feldúlták. A spanyol zsoldosok által kirabolt és megtizedelt Antwerpen (amely a XVI. századra már Európa legfontosabb kereskedelmi központjává nőtte ki magát és 1576 előtt a maga mintegy százezer lakosával a kontinens egyik legnépesebb városa volt), népességét tekintve, a háborús események és a protestánsok elűzése következtében 1590-re mindössze negyvenezer főnyire csökkent. A flamand metropolisz lényegében a XIX. század derekáig elveszítette korábbi gazdasági súlyát, addigi szerepét pedig egyre inkább a spanyol fennhatóság alól sikeresen függetlenedni tudó Hollandia legfontosabb városa, Amszterdam vette át. A spanyol, majd később osztrák Habsburgok kezén maradt németalföldi tartományok flamand lakóinak heves érzelmi ragaszkodása anyanyelvi kultúrájukhoz - melynek következtében nyelvüket még napjainkban is öntudatosan " hollandnak" , nem pedig flamandnak nevezik - , illetve a hollandokkal szemben megnyilvánuló kisebbrendűségi komplexusuk tehát Németalföldnek a XVI-XVII. században végbement fájdalmas két részre szakadásának korszakára vezethető vissza. A XVII. század vége és a XIX. század első évtizede közötti korszak ugyanakkor Franciaország és a francia kultúra európai hegemóniájának a klasszikus korszaka (benne a Napkirály ismétlődő németalföldi hadjárataival és Osztrák Németalföld 1794-es francia katonai megszállásával). A francia politikai befolyásnak végül a Waterloo-i csata vetett véget, majd az Amszterdam és Brüsszel központú, a holland gazdasági és kulturális elit uralta Egyesült Németalföldi Királyságot is életre hívó Szent Szövetség által létrehozott és erőnek erejével fenntartott törékeny status quo évtizedei következtek. Végül az 1830. augusztusi, ún. brüsszeli " operalázadás" nyomán felkelt déli tartományok katolikus és nagyobb részt francia ajkú felsőbb és középosztálya által vezetett szabadságharc következtében Belgium lakossága elszakadt kálvinista és holland nyelvű uralkodójától. A függetlenné vált Belgium történetének első évszázada a francia ajkú délnek kedvezett, a holland ajkú észak ellenben mind kulturális, mind pedig gazdasági szempontból másodrangú szerepbe kényszerült. A helyzet inkább csak a második világháborút követően, különösen a főként a vallonok lakta térségben koncentrálódó nehézipar hanyatlásával kezdett az ellentétébe fordulni, olyannyira, hogy napjainkra már az ország lakosságának hatvan százalékát kitevő Flandria termeli meg a belga nemzeti össztermék hetven százalékát. Nem meglepő tehát, hogy a belga közbeszédben egyre inkább lábra kapott a " gazdag és dolgos északot" a " lusta déllel" szembeállító retorika, jóllehet az északi termelőkapacitás fejlődése jelentős mértékben a déliek vásárlóerején és fogyasztási szokásain múlik, amelyre minden bizonnyal komoly csapást jelentene egy politikailag függetlenné váló és fokozottabban a francia gazdasághoz kapcsolódó Vallónia elfordulása a flamand tengeri kikötőktől. A " gazdag észak" flamandjai ráadásul igyekeznek maximálisan a saját hasznukra fordítani a közös állam és a regionális önkormányzatiság kínálta széleskörű lehetőségeket biztosító tágas játékteret - amíg a munkanélküliség és a kötelező egészségbiztosítás kérdéseit regionális szinten, a nyugdíjakat ellenben országos hatáskörben igyekeznek tartani (a vallon tartományokban tudniillik magasabb a munkanélküliség és rosszabbak az egészségügyi mutatók, Flandriában ugyanakkor magasabb a nyugdíjasoknak az össznépességhez viszonyított aránya).

A nyelvkérdés a belga történelem során, szoros összefüggésben a nyelv társadalmi mobilitásban betöltött szerepével, leginkább az iskolai nyelvhasználat terén éleződött ki. A XIX. században még a francia nyelvű elit által kizárólag a parasztok nyelvének tekintett hollandnak hosszas küzdelem után sikerült lépésről-lépésre emancipálnia magát a flamand lakta területek oktatási rendszerében (a folyamat szimbolikus fordulópontját jelöli a középkori alapítású, a világ legősibb katolikus egyetemének számító és flamand területen található lőveni egyetem 1968-as kettéválása holland és francia nyelven oktató két külön intézményre, ennek során a francia résznek kellett új épületbe költöznie). A holland nyelv ezen emancipációs küzdelem során előbb kivívta a francia nyelvvel szembeni egyenrangúságát, majd Flandria egyetlen hivatalos nyelvévé vált.

A flamandok másik történelmi sérelme - anyanyelvük mellőzöttsége mellett - a valaha flamandok lakta Brüsszel teljes elfranciásodása, amely mára nem csupán lakóinak nyelvhasználatában ölt testet, hanem abban is, hogy a főváros hagyományos városképét a XIX. században teljesen átalakító, leginkább az Haussmann báró-féle párizsi városrendezést utánzó átépítése révén szembetűnően elveszítette korábbi flamand jellegét. Brüsszel, azaz Belgium egyetlen hivatalosan kétnyelvű közigazgatási egységének kérdése - nevezetesen, hogy a város természetes urbanizációs terjeszkedése a tisztán flamand földrajzi környezete számára egyben a frankofónia mesterséges térhódításaként is értelmezhető - mint cseppben a tenger mutat rá a belga modell merevségének hátulütőire. A huszadik század utolsó harmadára a " pillarizációnak" is nevezett belgiumi állami és társadalmi berendezkedés ugyanis odáig fejlődött, hogy az élet minden területén nyelvi alapon különülnek el egymástól az ország különféle politikai, gazdasági, érdekvédelmi és civil szerveződései (így a pártok, szakszervezetek, nyugdíjpénztárak, bankok, kórházak, iskolák, médiumok, sportklubok stb.), és ezáltal voltaképpen egymástól világosan elkülönülő megannyi oszlop igyekeznek lehetőség szerint szilárdan tartani a közös állam politikai tetőszerkezetét.

A szigorú pillarizáció értelmében 1962 óta az ország politikai pártjai is területi alapon szerveződnek, aminek következtében az ország miniszterelnökét - a lakosság területi eloszlásából fakadóan - de facto mindig valamelyik flamand párt jelöltje adja. A megfelelő többségi kormánykoalíció megkötése azonban egyre nagyobb nehézségeket támaszt az ország politikusai számára, ahogy azt a legutóbbi választásokon nyertes flamand kereszténydemokraták vezetőjének, Yves Leterme-nek a kálváriája is bizonyítja, aki - hosszú hónapokig tartó sikertelen egyezkedést követően - végül visszaadta miniszterelnöki megbízatását, így ismét a korábbi belga miniszterelnök, Guy Verhofstadt kényszerült tető alá hozni az új koalíciós kormányt, amelynek felállását követően azonban sietett átadni a helyét Leterme-nek.

Joggal vetődik fel a kérdés, hogy az Európai Unió székhelyének is otthont adó Belgium miért nem képes saját maga is megvalósítani az Európai Parlament gyakorlatát, nevezetesen a különböző nemzetekhez tartozó politikusok világnézeti-politikai alapon nyugvó pragmatikus politikai közösségekbe és frakciókba tömörítését. Ahogy az is, hogy az Európai Bizottság által a közeljövőben megvalósítandó célkitűzésként megjelölt két-, sőt háromnyelvű európai oktatás megteremtésének a szorgalmazása ellenére Belgium miért ragaszkodik továbbra is a maga szigorúan egynyelvű, pillarizációs elven működő merev oktatási struktúráihoz?

A XIX. században valóságos építészeti Bábellé változott Brüsszel évtizedeken keresztül az emigráns francia értelmiség kedvelt tartózkodási helyeként szolgált (így - többek között - Victor Hugo, Alexandre Dumas és Charles Baudelaire is falai között talált menedéket hosszabb-rövidebb időre), ahogy Marx és Engels is ebben a városban vetette papírra a Kommunista Kiáltványt. Brüsszel nyitottsága a kulturális és politikai másság iránt a mai napig is erőteljesen érzékelhető, és mindinkább fokozódó kontrasztba kerül a Flandria és Vallónia képviselte erőteljes kulturális elzárkózással. A szerző meglátásai szerint a belga pillarizációs modell talán a múltban jó eszköznek látszott a kulturális különbségek felszámolására, hosszútávon azonban a két fél merev bezárkózásához vezetett, amely a másik jogainak teljes körű elismerése mellett egyúttal a két közösség tökéletes elkülönülését okozta, akik mindinkább az egy házban, de különböző emeleten élő elvált házasfelekre kezdenek hasonlítani.

Egy belga szerző szellemes megjegyzése szerint a három dolog, ami még egyben tartja Belgiumot: a sör, a futball és az uralkodó személye. Mark Corner mindazonáltal siet leszögezni, hogy az ilyesfajta kötelékek létezése egyre inkább kétséges szilárdságúnak tűnik akkor, amikor manapság már a belga sörök is kezdenek flamand és vallon márkákra szétválni, amikor a nemzeti futballválogatott egyre gyatrább teljesítményt nyújt, az uralkodót pedig nem győzi bírálni a flamandtöbbség gyengécske hollandtudása miatt, és állítólagos utódjáról sincs túlzottan jó véleménnyel. A belgák többsége által elképzelt " együttélés" valójában a különélés bevált gyakorlatán alapul. A Magritte-festmény kínálta analógia mindinkább valósághűen kezd tehát Belgiumra hasonlítani, amelynek jellemzésére már kevésnek látszik az eredetiből ferdített " Ceci n' est pas une nation" , hiszen a helyzetet a legplasztikusabban mégis akképpen ábrázolhatja az ember, ha - a pillaritás elvét követve - annak tükörfordításos holland változatát, a " Dit is geen natie" formulát is akkurátusan mellé helyezi.

Lajtai L. László