Kisebbségkutatás - 2008. 3. szám

Boisserie, Etienne

Magyar kisebbség és terület: a romániai és szlovákiai kisebbségi képviselet történelmi súlya

Minorité magyare et territoire. Éléments sur le poids des représentations historiques en Roumanie et en Slovaquie. = Transitions, 2005, vol. 44. no. 2, 49-61. p.

Az európai intézmények 1989 óta figyelemmel kísérik a közép-európai etnikai kisebbségek sorsát. A magyar kisebbség általában bűnbak szerepét töltötte be a romániai, illetve a szlovák politikai változásokban. Az előbbi helyen 1996, az utóbbiaknál 1998 óta mégis valamekkora szerephez jutottak a végrehajtó hatalomban a kisebbségiek. Vissza-visszatérően szívesen játsszák ki a helyi hatalomban is az ún. " magyar kártyát" , mely egyúttal a Magyarországhoz fűződő külkapcsolatokat is befolyásolja - csak a célok változóak. A ’magyar kérdés’ endogén formájában (azaz a magyar kisebbség mint belső, területeket fenyegető tény), és exogám (Magyarország mint külső, destabilizáló erő) változatában egyaránt folyamatosan megjelenik a retorikában a történelem folyamán, mint az állam területét alakító erő. Föl kell tenni azonban a kérdést, vajon az intézményrendszer stabilizálódásával mennyiben változott a magyarok körüli vita? A területi kérdések tartósan normalizálódtak-e így, vagy az elszenvedett traumák után csak látszólagos az elégedettség?

Az 1990-1996 közötti időszakban a romániai törvényhozói hatalom éppen csak a ’91-es Alkotmányban garantáltakat teljesítette a magyar kisebbség számára. Végre, 1996-ban az RMDSz hatalomba került; néhány, szimbolikus értékű változtatást sikerült is elérniük (Ciorbea kormányzása idején). Majd, egy újabb kormányzati ciklusban újra kisebb figyelem irányult rájuk. (Nastase) A szociáldemokraták szívesen nyúltak a XIX.századi eseményekhez, s még inkább a Nagy Románia Pártja képviselői, akik hiszterizált mondadójukban a bécsi döntés " soha nem feledhető következményeit" ecsetelték. Egészen a titkos összeesküvés hangoztatásáig is elmentek. Jó alkalom volt ez a román patriotizmus megnyilvánulására, és persze a magyar párt árulással való megbélyegzésére.

Szlovákiában, már 1993, a szétválás előtt is jogilag körültekintően kezelték a kisebbségi kérdést. Vladimír Mečiar színre lépésével azonban a magyar kisebbség státusa érezhetően süllyedt. Egyedül Moravčík rövid irányítása (1994-ben) alatt sikerült korrigálni néhány túlkapást. Az eredményeket azonban Mečiar, harmadik periódusa idején erősen vitatta. Az üzenet lényegében folyamatosan az volt, hogy Szlovákiában a magyarok idegen állampolgárok, és veszélyesek az államra nézvést. Az állandósult propaganda eredményeként az ország déli részeiben negatívra fordult a kisebbségek egymás közötti viszonya. Itt is hatott egy esetleges területi revízió hiszterizált, apokaliptikus képe.

Az 1998-2002-es időszak hasonlóan alakult Romániában az előző cikluséhoz. Szlovákiában ekkor került a koalícióba a Magyar Koalíció Pártja, ám a feszültségek ettől még nem csökkentek. Az elért eredmények nemcsak a kisebbséget érintették.

A negatív reprezentáció, és a folyamatos magyarellenes érvelések az oktatás/képzés terén látványosan megmutatkoztak. Szlovákiában furcsaságnak, ötödik hadoszlopnak, stb. számítottak a magyar pártok. Romániában ezalatt az RMDSz előretört ugyan, de számos koalíciós partnert veszített (pl. a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpártot).

A " határok spiritualizálásának" európai trendjét viszonylag kevés román gondolkodó fordította le úgy, hogy itt az ideje csatlakozni Európához, s ehhez a dinamikusan fejlődő Erdély jó apport lesz. Az állam persze, innentől kezdve egységesnek mondatik, ezen belül a magyar valamiféle idegennek számít, melynek tagjai könnyen esnek a " nemzeti érdekek elárulásának" bűnébe. A még szélsőségesebb nézetek szerint, Nastase-Iliescu politikája egészen erkölcstelen, mert kiszolgálja a magyarok, a " magyar kormány és szolgája, az RMDSz érdekeit" .

Az intézményrendszer központosításáról szóló vitát befagyasztották az irredentizmus fenyegetésének témája, illetve az állam autoritásának kérdése, s főleg a nemzeti térségben az Erdély mítikus helye iránti érdektelenség. 1990-1996 között Erdély kérdése minden manipulációban benne volt. A Román Nemzeti Egység Pártjának üstökösszerű megerősödése napirenden tartotta a határok revíziójának fenyegetését egy felől Budapest politikájának eredményeként (sic!), más felől az RMDSz szimbolikus, vagy ennél konkrétabb döféseinek köszönhetően. 2002-ben komolyabb szakaszába érkezett az Alkotmányról szóló vita, melyhez valamennyi politikai párt véleményét kikérték. Az RMDSz kifejtette, hogy nem köti meg magát az 1. paragrafusból kimaradó ’nemzeti’ jelző miatt, viszont a 148-as eltörlését javasolták, hiszen az megtiltja az 1. módosítását. A szociáldemokraták teljesen elzárkóztak a kérdés ilyen összefüggésben való tárgyalásától. Az RMDSz pedig azt kérte ráadásul, hogy a 2003 szeptemberi, prágai NATO-csúcs után folytassák ezt a vitát. Az RMDSz ezzel elérte, hogy az 1. paragrafus változatlan maradjon, és még néhány apróbb, 1992-93 óta hangoztatott változtatást is. A szociáldemokraták támogatását a kisebbségi nyelvek törvény előttiségének alkotmányossá tételéhez kötötte.

Visszatérő kérdés Románia decentralizációja. 2001 decemberében intellektuelek memorandumban kérték a tárgyalását. Octavian Paler, liberális újságíró tárgyalásában mindez teljesen negatív hangszerelést kapott, és a " magyar irredentizmus megváltozott taktikájaként" jelent meg. Iliescu és Nastase is hajlott a decentralizáció és a szeparatizmus egybemosására; a területi decentralizációt az etnikai alapúval rosszhiszeműen fölcserélték.

A román politika által mániákusan emlegetett egység eszméje legkésőbb 1998 óta eltűnt Szlovákiában, az ország déli részében élő, magyar etnikumtól való, hiszterizált félelemnek tulajdoníthatóan. A szlovák történetírás egy részében a magyarellenesség a csehellenességgel vetekszik, elég jó kifejezi ezt egy Kanadában élő történész könyvének a címe: " Szlovákia története: harc a túlélésért" (Stanislav Kirschbaum: Une histoire de la Slovaquie: le combat pour la survie). A magyarok is szívesen használják a ’harc’ kifejezést 1989 óta, igaz, ők főleg a kisebbségek intézményes elismerésére gondolnak ilyenkor. De a kulturális autonómiában visszamehetünk egészen a Kiegyezés utáni helyzetig, amikor a magyarok elismerték a szlovák nemzet létét. A területi autonómia mindig belejátszott a kulturális autonómiába (pl. Masaryk 1938-as Csehszlovákiájába) is. Az autonómia az egyenlőségre kell hogy utaljon, ami a régi, domináns (cseh és magyar) nemzetekkel teszi egyenlővé egy államon belül, 1993 után, a Szlovák Köztársaságban a szlovákokat, ahogyan az 1992-es Alkotmány is kezdődik: " Mi, a szlovák nemzet…" Az autonómia persze, többé-kevésbé úgy is fölfogható, mint a szeparatizmus előzetes követelménye.

A szlovák felfogásban azonban nincs alapvető különbség az autonómia és az elszakadás akarása között. Igaz, a magyar tervekben is hol kultúráról, hol meg területekről esik szó. Akárhogy is, a szlovákok mindig az 1918 előtti magyar kulturális dominanciát hallják ki a szövegekből. Ezért is olyan túlméretezett például az ország déli részén a Matica slovenská tevékenysége.

A magyarok által óhajtott intézményi reform rögtön rávilágít arra, hogy bizonyos dolgokat nem tehetnek meg. Például a Magyar Koalíció Pártja a legegységesebb magyarlakta településen, Komáromban hiába akarta egyetlen pártba tömöríteni a magyarokat, a többi pártok már rögtön újramagyarosításról, szeparatizmusról beszéltek. Íme, ismét együtt a kultúra és a terület kérdése a ’magyarosítás’-ban. A Magyar Koalíció Pártját azonban teljesen ellehetetlenítették e kérdésben 2001 nyarán, és a már " bevált" irredenta, soviniszta jelzőkön túl a NATO-ellenes, Európa-ellenes, szlovákellenes vádakat is megkapta. A területről szóló vita hevesen folytatódott a tévében, s annyi eredménye lett, hogy a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom és a Szlovák Nemzeti Párt erősen elítélte azokat a meglévő, alkotmánymódosító törekvéseket, amelyek az államnak a területek szuverén kezelését korlátoznák. A magyarok kérését azonban, hogy az Alkotmány bevezetőjében a kisebbségekre történjék utalás, vagy hogy az állam tekintse a kisebbségeket partnernek, továbbá valamennyi, a kisebbségeket érintő javaslatot mereven elutasítottak.

A kisebbségi magyar pártok támogatása, részvételük a román, illetve szlovák végrehajtó szervekben jelentős előrelépést tett lehetővé a két állam kisebbségi törvényeinek alakításában. Hangsúlyoznunk kell, hogy mindez a törvényhozási ciklus elején következett be Romániában, melynek nemzetközi érdeke is úgy diktálta, hogy még az 1997 decemberi NATO-csúcsot előzze meg a törvények tárgyalása. Ráadásul, a többségi-magyar kapcsolatok bizonyos, elsőrangúan konfliktusérzékeny oldalát gondosan kikerülték a megállapodási protokollok. Amelyeket meg nem, azok ügyében elkeseredett harc kezdődött, az együttműködés megszakításával fenyegetve. Ebben a krízisszakaszban a magyar oktatás/képzés támogatásának kérdése vált leginkább nyilvánvalóvá. Az atlanti oldalról semmi sem tűnt magától értetődőbbnek, mint a Szociáldemokrata Párt és az RMDSz szövetségre lépése. A romániai sajtó erről mint " poszt-prágai" forgatókönyvek változatairól cikkezett. A Szociáldemokrata Párt tudatában volt annak, mi az ára a magyar párttal való együttműködésnek, és annak is, hogy esetlegesen mire használhatja föl ezt politikai ellenfelük. Jellegzetes paradoxonként Iliescu elnök, aki a magyarokat fáradhatatlanul irredentizmussal vádolta az 1990-96-os időszakban, árulással vádolja azokat a csoportokat és személyeket, amelyekre és akikre akkor támaszkodott.

Több szempontból a szlovákiai helyzet stabilabbnak, kevésbé többértelműnek látszik. Az ellenzéki Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom és a Szlovák Nemzeti Párt (utóbbi parlamenten kívüli), továbbra is magyarellenes stratégiát követ. Az 1998-2002 közötti időszakban a parlamenti pártok inkább ellenálltak az identitás-kérdés feszegetésének. A 2002 szeptemberi választásokon durván megtámadták a legkevésbé megbízható, és a magyarokkal leginkább ellenséges csoportokat a koalíción belül. De korai lenne ebben többet látni, mint a kisebbség-többség viszonyának normalizálására tett törekvést. Létező korlátok vannak, ahogy azt például a keresztény-demokrata Pavol Hrušovskýnak a parlamenti Narodna rada elnökévé választása is bizonyítja - ez a szervezet a szlovákság nemzetként való elismertetéséért vívott harc szimbóluma. Valószínűleg elképzelhetetlen lett volna Bugár Bélának, a Magyar Koalíció Pártja elnökének adni ezt a posztot, pedig a második legnagyobb parlamenti pártot vezeti.

Az egyensúly tehát bizonytalan marad: a magyarok inkább csak nyerhetnek egy mégoly frusztráló koalícióval is a végrehajtó hatalomban; nemzetközi síkról nézve az ő apportjuk a hitelesség, amelyet igen könnyű megingatni, amíg a feszültségek oly nyilvánvalóak. Ugyanakkor a kormányok, amelyekben ellenzéki szerepük van, rendkívül ellenségesek, így tehát csak nagyon kevés mozgásterük maradt. A romániai és szlovákiai kormányok szinte csak a magyarokat foglalkoztató, szimbolikus, részkérdésekben tettek engedményeket. Ezért várható, hogy a feszültségek újra meg újra megerősödnek az olyan központi kérdések körül, mint az adminisztratív szervezet, az anyanyelv használat, vagy a kárpótlás.

Kakasy Judit