Kisebbségkutatás - 2008. 1. szám

Cordell, Karl - Wolff, Stefan

Németország mint anyaország: Egy normákon alapuló kisebbségi külpolitika kialakítása és alkalmazása Közép- és Kelet-Európa felé

Germany as a Kin-State: The Development and Implementation of a Norm-Consistent External Minority Policy towards Central and Eastern Europe = Nationalities Papers 35. vol. 2007. 2. no. May, 289-315.p.

Németország szerepe Közép- és Kelet-Európában mint a német etnikai kisebbségek anyaországa, több tényező eredményeként jött létre. Ezek közül az egyik egyedi történelmi öröksége, amely kibogozhatatlanul szövevényes szálakkal kapcsolódik az ország ebben a térségben folytatott külpolitikájához. A Német Szövetségi Köztársaság által a 60-as évek elejét követően kialakított Ostpolitik nagymértékben hozzájárult a hidegháború békés lezárásához, de fennmaradt a létjogosultsága az alapjaiban megváltozott geopolitikai helyzet ellenére is, mivel Németország továbbra is anyaországa a Közép- és Kelet-Európában, különösen a volt Szovjetunió, Lengyelország, Románia, Magyarország területén élő kisebbségi németek százezreinek. E határon túli kisebbségek irányában folytatott politika az Ostpolitik számottevő, de semmiképpen sem kizárólagos megtestesülése.

A szerzők célja, hogy bemutassák az Ostpolitik folyamatát, alakulását a 60-as évektől kezdődően, és magyarázatot adjanak ezekre azon normák fényében, amelyeket mind a német politika, mind a közvélemény túlnyomó többsége magáénak vall, és amelyekhez következetesen ragaszkodik. Ez a gyakorlatban nem azt jelentette, hogy az Ostpolitik-ra ne hatottak volna a szélesebb politikai környezet változásai a 60-as évek óta, sokkal inkább, hogy a német Ostpolitik alapvető céljai, értékei megbékélés, közeledés folyamatos fennállásuk alatt bizonyos időkben fokozatosan, máskor gyorsabban jutottak a sikerhez vezető lehetőségekhez. Ez a szélesebb elemzés adja meg a környezetet, amelyet Németország külső kisebbségi politikájának esettanulmányához használnak fel a szerzők, példaként illusztrálva ennek a politikának a folyamatosságát a gyakorlatban.

Érvelésük több lépcsőben épül fel. Kezdetként elemzésük kereteit mutatják be, ennek alapja a külpolitika és a nemzetközi kapcsolatok konstruktivista megközelítése. Az Ostpolitik az 1960-as évektől kezdődő működésének, összefüggéseinek bemutatása után részletesebben megvizsgálják, hogy egyes kulcsfontosságú elemei, mint pl. külső kisebbségpolitika, miként kerültek alkalmazásra a hidegháború időszakában, valamint 1989 és 1990 óta, ez utóbbit Lengyelország, Oroszország és Románia rövid esettanulmányaival illusztrálják. Végül visszatérnek az Ostpolitik szélesebb körű összefüggéseire, és bemutatják, hogy meghatározó értékei fennmaradtak még akkor is, amikor egy másik jelentős változás következett be a geopolitikai környezetben: az EU bővítése. Zárásként néhány általános megfigyelésnek adnak hangot az Ostpolitik, mint normákhoz kötődő külpolitika fejlődését és alkalmazását követően.

Németország Ostpolitikája és külső kisebbségi politikájának gyakorlata lehet, hogy számottevő változáson ment keresztül az elmúlt négy évtized során, de ezek külső tényezők változásaira vezethetők vissza és nem alapvetően különböző irányelvekre. Az 1960-as években megszületett és felemelkedett normák nagyjából változatlanok maradtak. Így bármilyen, a közép- és kelet-európai német etnikum helyzetének javítását célzó erőfeszítés ezen általános elvek mentén mérhető.

Részben elfogadva a felelősséget a második hidegháború következményeiért, az Ostpolitik normái a német politikai elit és közvélemény hallgatólagos elismerését is tartalmazták Európa geopolitikai és területi realitásának irányában. A geopolitikai okok mellett belpolitikai prioritások, mint pl. gazdasági újjáépítés vagy egy liberális demokratikus politikai kultúra kiépítése, megerősítése azt jelentette, hogy a hidegháború időszakában Németország szerepét mint anyaországot, az Ostpolitik békét és közeledést célzó prioritásainak keretei adják meg. A közép- és kelet-európai német kisebbségekkel folytatott politikai kapcsolatot alacsony szinten tartották fenn, amely nagyjából arra korlátozódott, hogy inkább lehetővé tette a német nemzetiségűek emigrációját lakóhelyükről és zökkenőmentes beilleszkedésüket a német társadalomba, mint követelte volna elismerésüket és védelmüket kisebbségként.

Az 1980-as évek végétől ez a helyzet fokozatosan átalakult, mivel a térség korábban kommunista társadalmai új lehetőséget nyitottak Németország külső kisebbségpolitikája előtt. Nagyobb lehetőségek nyíltak a német kisebbségek támogatására lakóhelyükön, és a szükség is megjelent, hogy megelőzzék a német nemzetiségűek tömeges elvándorlását, valamint a törekvés a volt kommunista országok részéről is, hogy fejlesszék kapcsolatukat Németországgal, amelyet fontos ugródeszkának láttak az EU- és NATO-csatlakozás felé vezető úton. Németország vágya, hogy áthidaljon kulturális és történelmi szakadékokat, kizárólag a megbékélés és a kölcsönös megértés útján volt lehetséges. Ennek része volt a Lengyelországgal és Csehszlovákiával közös határok feltétel nélküli elismerése. Mindazonáltal Németország és keleti szomszédainak jövője nem volt biztosítható a német kisebbségek helyzetének rendezése nélkül. Az 1990-es Koppenhágai CSCE Nyilatkozat számos, a Szlovák Köztársasággal, Magyarországgal, Romániával, az Orosz Föderációval, Ukrajnával és Kazahsztánnal kötött egyezmény alapjául szolgált. Olyan kapcsolatot alakítottak ki, amely mindkét fél számára lehetővé teszi a kisebbségvédelem és a német nemzetiségűek külső támogatásának rendezését, éspedig a német kisebbségek képviselőinek részvételével minden országban.

Történelmi és jelenkori okokból kifolyólag Németország kapcsolata Kelet-Európával és Oroszországgal rendkívül érzékeny kérdés maradt. Közép- és Kelet-Európa a demokratikus átalakulás során országai megérték a kisebbségi kérdés újbóli napirendre kerülését. A német külső kisebbségi politika ezért mindig is egy átfogóbb, összetettebb, a keleti szomszédokat célzó külpolitikai megközelítés része volt és marad, amelynek célja a demokrácia stabilizációja, a piacgazdaság létrehozása ezekben az országokban, és egy olyan társadalmi szerkezet kialakítása, amelyben a harmonikus etnikumok közti kapcsolatok alakulhatnak ki, ami a német kisebbségek javára is szolgál. Az 1960-as évek eleje óta az Ostpolitik törekvése az volt, hogy növelje a sikeres külső kisebbségpolitika lehetőségeit, oly módon, hogy ezek a kisebbségek nem messzebbre nyúló politikai célok eszközei, hanem egy együttműködő, sokkal kevésbé konfrontáló külpolitika haszonélvezői legyenek.

Bosznay Csaba