Kisebbségkutatás - 2008. 1. szám

Barclay, Linda

Az egyenlőséget tiszteletben tartó nacionalizmus és a kultúra relevanciája

Equality Respesting Nationalism and the Relevance of Culture = Nations and Nationalism , 2007. 13 (3) no. 505-521. p.

Mind Will Kymlicka, mind David Miller egyaránt védelmükbe veszik a nemzeti önrendelkezés értékeit, és amellett érvelnek, hogy egy megfelelően szervezett önrendelkező nemzet sokkal inkább tiszteli, mint aláaknázza minden tagjának – beleértve etnikai, vallási és kulturális kisebbségeknek – egyenlő bánásmódját. A szerző amellett érvel, hogy a nemzeti önrendelkezés és minden tag egyenlő kezelésének védelme súlyos feszültséggel terhes. Valójában meglehetősen nehéz koherens módon amellett érvelni, hogy a nemzeti önrendelkezés egyaránt betölt egy etikai szempontból értékes szerepet, és hogy egy önrendelkező nemzet minden tagját egyenlő bánásmódban képes részesíteni. Az egyenlőség tiszteletben tartásának követelménye ellentétben áll azzal az állítással, hogy a nemzetek biztosítanak etikai értékeket tagjaik számára.

Az önrendelkezés vágya a nagy, jól megalapozott nemzetek és a sérülékeny nemzeti kisebbségi csoportok körében egyaránt átható. A nacionalista érzelem kitartósága tagadhatatlan. Annak ellenére, hogy az emberek szerveződéseinek állandó vonása az önrendelkezés vágya, még mindig maradnak normatív kérdések. A közelmúltig a nacionalizmus mint jelenség kevés figyelmet kapott a gondolkodók részéről. Sok nemzeti kisebbségi mozgalom törekvése, hogy megszabaduljon az üldöztetéstől, lehet, hogy szimpátiát keltett, de a nemzeti egység vagy megosztottság általuk és bennük sokkal kevésbé volt népszerű. A nacionalista érzelmek és annak gyakorta közeli rokonainak tekintett rasszizmust és idegengyűlöletet a minden emberi lény által képviselt egyenlő érték felismerésének erkölcsi kudarcaként tekintették, valamint egy elvakult és nem védelmezhető hajlamnak vagy vonzódásnak az emberiség egy kisebb alcsoportjára jellemzően, amely gyakorta és könnyen jósolhatóan együtt járt a kirekesztés, a diszkrimináció, az elüldözés és mások sokkal rosszabb gyakorlatával.

Mint köztudott, a nemzeti összetartozás és az önrendelkezés vágyának filozófiai megközelítése számottevő változáson ment keresztül. Sok neves politikai gondolkodó védelmezi a nemzeti önrendelkezés erkölcsi értékét és fejezi ki elkötelezettségét a minden embert megillető egyenlő bánásmód mellett, függetlenül etnikai, kulturális vagy vallási hovatartozásától. Egy önrendelkezéssel bíró nemzet minden tagjának joga van az egyenlő bánásmódra, függetlenül etnikai vagy vallási különbségeiktől, ez alapvető feltétele bármely legitim politikai rendnek. Röviden tehát széles körben megkérdőjelezték, hogy a nemzeti önrendelkezés szükségszerűen együtt jár-e a diszkriminációval és a kulturális, etnikai vagy vallási kisebbségek iránti ellenségességgel. Míg ezek a kudarcok szinte minden jelenlegi nemzeti mozgalomra jellemzők, addig lehetséges a nemzeti önrendelkezésnek egy etikailag értékes formáját védelmünkbe venni.

A szerző nem tagadja, hogy az emberek gyakran különösen elkötelezettek saját nemzeti csoportjuk iránt. Sőt, mi több, az emberek saját nemzeti csoportjuk iránti elkötelezettsége nagymértékben egyedi kulturális és etnikai koncepcióját adja a nemzetnek. A legtöbb svéd Svédországban szeret élni, és nemcsak otthon, hanem munkában és a közéletben is svédül beszél. Alighanem sok svéd ennél többet akar. Hogyha ezek közül a vágyak közül néhányat, amelyek a kultúrát illetően útmutatóak, felsorolunk, akkor ők azt szeretnék, hogy munkahelyükön, szomszédságukban, tágabb értelemben vett családjukban olyan emberek vegyék őket körül, akik ugyanazt az ételt eszik, ugyanazt a zenét hallgatják, ugyanazokon a vicceken nevetnek, és a társadalmi interakciók egyéb formáiban is ugyanazt értik, mint ők, hasonló a családi életük, az emberi szükségletekről alkotott gondolataik, hasonlóak a vallásra vonatkozó nézeteik és törekvéseik és így tovább. Nielsen egyértelműen utal rá, hogy amikor egy dán egy másik dánnal találkozik, akkor megjelenik az otthon és a rokonság érzése, amely közös kultúrájukban gyökerezik, a dalokban, amelyeket énekelnek, a viccekben, amelyeken nevetnek, a helyekhez kötődő emlékeikben, a közös történelem érzésében, az irodalmi utalásokban, politikai tapasztalataikban, vagy az élet bármely területén. Amennyiben a Kymlicka és Miller által felkínált társadalom-modellt fogadjuk el, úgy kevesebb okunk van attól tartani, hogy a bevándorlók kirekesztődnek. Munkában, iskolában, szomszédságukban lehet, hogy kimaradnak a mindennapi interakcióból, de remélhetőleg nem panaszkodhatnak, hogy az új befogadó politikai közösségük valami más etnikai és kulturális hovatartozásának a kifejezése, mivel új politikai közösségük mentes ezektől a kötelmektől, illetőleg azokban a módokban, amelyekben különbözik, nyitott a tárgyalás felé. Ezt követően mind Millernek, mind Kymlickának el kell állnia attól, hogy védelmezzék ezeknek a politikáknak a létrejöttét azáltal, hogy hangsúlyozzák egy úgynevezett iránymutató kultúra vagy jól körülhatárolható közkultúra létrehozását és elősegítését célzó képességét. A szerző nem fordul szembe a nemzeti csoportok önrendelkezési jogával, pusztán amellett érvel, hogy a Miller és Kymlicka által elfogadott egyenlőséget tiszteletben tartó megközelítés feszültségekkel terhes. Az egyik alternatív lehetőség pl. hogy az önrendelkezési jogot az teszi életszerűvé, hogy a nemzeti csoportok fontos javakat biztosítanak tagjaik számára, de nem ragaszkodnak ezt követően az egyenlő elbánáshoz minden vallási, etnikai és kulturális csoport esetében, amelyeket az önrendelkezéssel bíró nemzet kormányoz. Amennyiben ez igaz, akkor pl. egy közös nemzeti identitás – amely alatt magunkat pl. katolikusként azonosítjuk – szükségszerű elkötelezettség a társadalmi jólét felé, akkor vitatható, hogy a nemzeti identitás megosztása előnyt élvez a nem katolikus kisebbségek egyenlő kezelésében. A szerző, állítása szerint, mindössze amellett érvel, hogy Kymlicka és Miller állításai, amelyek a nemzet tagsága által biztosított javakról vallanak, nehezen fenntarthatók. A szerző végül arra a következtetésre jut, hogy okok egész sora miatt lehetünk képesek elfogadni bizonyos, önrendelkezésre vonatkozó nacionalista törekvéseket, de ezek egyike sem kapcsolódik a közös nemzeti kultúrához köthető javakhoz, ahogy azt Kymlicka és Miller állítja.

Bosznay Csaba