Kisebbségkutatás - 2008. 1. szám

Tóth Norbert

A kiskakas esete az eupeni gyémánt félkrajcárral

Recenzió Bangó Jenő: A vallon kakas és a flamand oroszlán között. Belgium német nyelvű közössége. Gondolat Kiadó Budapest 2007. 312.p.

Belgium mindig aktuális. Igaz, ez a megállapítás csupán 1830 óta hangozhat el így. Jóllehet, a belga történelem nem innentől datálódik, Belgium csak ekkortól létezik önálló, független államként. Az országnak sok tekintetben ismertséget szerző, és a hétköznapokat az elmúlt évtizedekben megmételyező flamand-vallon konfliktus gyökerei a XVI. századig nyúlnak vissza. Amint az jól ismert, az 1579-ben megalapított Utrechti Unió – amellyel az akkor Németalföld északi provinciái létrehozták az Egyesült Északi Tartományokat, a későbbi Hollandiát – vetette meg a mai ellentétek ágyát. Az azóta eltelt századok során hol Franciaország (XIV. Lajossal kezdve a köztársaságpártiakon és Napóleonon ár egészen III. Napóleonig), hol pedig Hollandia követelte „jogos” jussát Belgiumból. Az ország hosszú évszázadokig ütközőzónában feküdt, egyrészt Hollandia és Franciaország, másrészt Franciaország és Németország relációjában.¹ A létrehozott unitárius állam először a vallásosság kérdése mentén polarizálódott,² majd a II. világháborút követően felerősödött a nyelvi-etnikai-kulturális törésvonal jelentősége. Ez utóbbi kényszerítette ki Belgium föderalizálását, majd később, 1993-ban egy teljesen unikális alkotmányos struktúra létrejöttét. Eleinte a flamand-vallon konfliktus, valamint a főváros kapcsán felmerült vita mellett nem sok figyelmet szenteltek annak, hogy Belgium területén, az ország keleti végein egy öntudatos, ám parányi német közösség is élni szeretné mindennapjait.

Bangó Jenő az utóbbi csoport ügyének szentelte legújabb monográfiáját, amely a Gondolat Kiadó gondozásában jelent meg 2007 végén, a sokat sejtető „A vallon kakas és a flamand oroszlán között” címet viselve. Az ehhez kapcsolódó alcím „Belgium német nyelvű közössége” kijelöli a könyv tárgyát, meghatározva egyúttal a téma kereteit is. Ez azonban csak látszólag történik így, ugyanis a majd’ háromszáz oldalon taglalt főtéma mellett a szerző belgiumi, sőt időnként európai konstellációk közé helyezve tárgyalja az Eupen és St. Vith körül élő németség problémáit. Emellett Bangónak még arra is maradt ereje, hogy a Belgium és a belgiumi németek, valamint a Magyarország, illetve a Kárpát-medencei magyarság szituációja közötti esetlegesen fennálló párhuzamokat észlelje, és azokat az érdeklődő olvasó elé tárja. A jól ismert közhellyel szólva hiánypótló munka született. Egyrészt igaz ez a megállapítás azért, mert a Belgiumban élő németekről szóló, magyar nyelvű tudományos szakirodalom eddig meglehetősen szerény. Másrészt, és ez a cikkünk tárgyát képező könyv legfőbb erénye, Bangó Jenő arra tett – jórészt sikeres – kísérletet, hogy a Belgiumban élő német közösség, vagy az ismert rövidítés általa magyarított változatával élve, az NK viszonyait több oldalról elemezve mutassa be. Nem vitás, hogy ehhez a munkához sok mindenre szükség volt. Így egyfelől kiemelendő a szerző témát illető jártassága, tapasztalata és felkészültsége. Másfelől hallatlan előnyt biztosíthatott a szerző számára az is, hogy nem csak a karosszékben ülve, de a helyszín alapos ismerőjeként, Eupen és St. Vith környékén is tájékozódva dolgozhatott könyvének írása során. Végül talán ide kívánkozik annak megemlítése is, hogy a NK kormánya anyagilag és morálisan is támogatta Bangó Jenőt művének írásában, melyről a könyv Karl-Heintz Lamberts³ általi meleg hangú méltatása árulkodik.

A könyv, a szerző bevezetőjével együtt huszonkét fejezetre tagolódva vezeti végig olvasóját a mai belga valóság egy a magyarok számára különös jelentőséggel bíró szeletén⁴. A könyv részletességét és alaposságát jól mutatja, hogy jóllehet, alapvetően társadalomtudományi munkáról van szó, Bangó a belgiumi németek által lakott területet természet- és gazdaságföldrajzi, valamint kultúrtörténeti aspektusból is bemutatja. Ez a szóban forgó opusnak egyfajta útikönyvjelleget is ad, amely talán az ehhez hasonló művek esetében inkább hátrány, mintsem előny, bár kétségkívül láthatóbbá teszi a könyv tárgyát képező problémát. Az útleírás-jelleget egyébként valószínűleg a könyv egyik lehetséges célja is indokolhatta, jelesül a magyar olvasóközönség figyelmének felkeltése Kelet-Belgium, valamint Belgium⁵ mint potenciális turisztikai célpont iránt. Színes és összetett világ képe tárul fel előttünk Bangó Jenő könyvét forgatva. A belgiumi német(nyelvű) közösség, vagy a helyben szokásos terminust használva DG (Deutschsprachige Gemeinschaft) jelenleg az identitáskeresés állapotában van. Az Eupen és St. Vith körüli településekből álló régió, alig több, mint 70 ezer lakosával négy történeti- és kultúrtáj között található. Egyrészt az 1993-as belga alkotmányreform a kelet-belgiumi németek területeit nem emelte a régió szintjére, és emiatt az a vallon régióhoz tartozik. A közösség azonban a Belgiumban elismert három – flamand, francia, és német nyelvű – nyelvi közösségeként – többek között saját parlamenttel és kormánnyal is rendelkezik, és a vallon régióhoz tartozást nem tartják túl szerencsésnek. A belgiumi németek távlati célja, hogy a már meglévő kulturális autonómiát területi önkormányzattal kombinálva, regionális státuszt kapjanak a belga törvényhozástól. A frankofón hatás mellett (amit a helyi német nyelvjárásba átment nagyszámú francia jövevényszó is bizonyít⁶) viszonylag jelentős impressziók érik a kelet-belgiumi németeket délről, vagyis Luxemburg, és északról, azaz Hollandia és részben Flandria irányából. A legjelentősebb befolyást érthető okokból mégis a „nagy testvér”, a Német Szövetségi Köztársaság gyakorolja nemcsak történelmi, kulturális vagy nyelvi, de gazdasági okokból is. Németország esetében különösen Aachen városa és annak környéke forr tulajdonképpen szerves egységbe a belgiumi német területekkel. Az Eupen és St. Vith körüli táj az első világháborút követően került Belgiumhoz, és bár Sopronhoz és más európai területekhez hasonlóan itt is rendeztek népszavazást a vidék hovatartozásáról, az manipulációk sorozata miatt a Belga Királyságnál maradt.⁷ Amikor 1940-ben a náci Németország lerohanta Hollandiát és Belgiumot, a mai németnyelvű közösség területét a Harmadik Birodalom bekebelezte. A német katonák bejövetelét a helyi németség kitörő örömmel üdvözölte, ám a felfokozott lelkesedés nem tartott sokáig, ugyanis a Reich nem volt tekintettel a helyi sajátosságokra, és lekezelte az itteni lakosságot. Az anyaországhoz tartozás öt éve alatt a kelet-belgiumi németek összességében hasonló tapasztalatokat szereztek, mint az 1938 és 1941 között a Magyar Királysághoz visszatért területek lakosai. Ennek megfelelően örömükbe üröm is vegyült, ugyanis a központi kormányzat messziről jött és a helyieknél megbízhatóbbnak tartott hivatalnokokkal, tanítókkal és vezetőkkel cserélte le az ittenieket, sokszor erőszakot is alkalmazva.⁸ Így az 1945-ös újbóli impériumváltást is vegyes érzésekkel fogadták az eupeni németek, ugyanis – noha nem sajnálták a náci rezsim kimúlását –, a belga megtorlástól is rettegtek. Ez utóbbi nem is maradt el, még ha nem is volt olyan könyörtelen, mint például a Kárpát-medence térségében. A francia nyelv oktatását ismét kötelezővé tették az iskolákban, és a Wehrmachtban szolgált katonákat kivétel nélkül háborús bűnösökként kezelték. A német nyelvet egészen az 1960-as évekig száműzték a közéletből, de hivatalos nyelvként való elismeréséig még három évtizedet kellett várni. Az 1993-ban tetőzött alkotmányreform, illetve inkább alkotmányozási folyamat hozta meg az áttörést ezen a téren, és a nyelvi jogok bővülése azóta is töretlen.

Bangó Jenő könyvének külön érdekessége, hogy feldolgozza a jelenleg a Németnyelvű Közösség területén található egykorvolt Semleges-Moresnet történetét is. A Moresnet vagy Semleges-Moresnet, esetleg Altenberg problematikája kapcsán a szerző tévesen ítéli meg a terület korábbi jogállását. Semleges-Moresnet ugyanis nem volt független állam, hanem egy nemzetközi igazgatás alatt álló speciális státusú terület. Az államiság egyik legfontosabb attribútuma ugyanis azok eredeti és teljes nemzetközi jogalanyisága, ám Moresnet soha nem vált nemzetközi jogi személlyé. Arról volt szó, hogy az 1815. évi bécsi kongresszuson Poroszország és Hollandia nem tudott megegyezni a Neu Moresnet és Moresnet települések közötti terület hovatartozása kérdésében, ugyanis a szóban forgó vidék rendkívül gazdag cinkpát lelőhelyet takart. A két állam egy évvel később végül megkötötte az 1816. évi aacheni határszerződést, amelynek értelmében Hollandia és Poroszország közös igazgatása alá került a később Semleges-Moresnet néven ismertté vált terület. 1830-ban a Belga Királyság vált a fenti szerződésben Hollandia jogutódjává, és ettől kezdve a Poroszországot és Belgiumot királyi biztosok képviselték Moresnet-ben. A terület 1859-ben korlátozott közigazgatási autonómiát kapott (a királyi biztosok által kinevezett polgármesterrel és tíztagú tanáccsal), és lakossága nem kis mértékben a bányajövedelmeknek köszönhetően, az 1850-es évek közepére megtízszereződött (1816-ban valamivel kevesebb, mint háromszáz lakosa volt). Semleges-Moresnet hanyatlása a cinkbánya 1885-ös bezárásával vette kezdetét, és újból feléledtek a terület hovatartozásával kapcsolatos viták. A helyi lakosok jelentős része teljes függetlenséget, és így államiságot szeretett volna elérni a mindössze hét km²-nyi, majdnem szabályos háromszöget formáló területnek, és Wilhelm Molly, Altenberg akkori háziorvosa 1908-ban azt javasolta, hogy legyen Moresnet a világ első eszperantó nyelvű állama Amikejo⁹ néven. Belgium és Németország természetesen nem támogatta az ötletet, sőt az utóbbi az első világégés alatt megszállta Semleges-Moresnet-t. A 103 évig tartó speciális jogállásnak végül az 1919. évi Versailles-i Szerződés tett pontot amikor rögzítette, hogy:

(…)

32. cikk) Németország elismeri Belgium teljes szuverenitását a vitatott Moresnet-i terület felett. (az egykori Semleges-Moresnet)

Az ezt követő cikkekben (33. és 34. cikkek) mondott le Németország „Porosz-Moresnet”-ről, (Neu-Moresnet falucska és környéke), valamint Eupen és Malmédy körzetéről is.

További nagy erénye a Bangó Jenő által jegyzett műnek, hogy segíti eligazodni olvasóját a belga alkotmány- és közigazgatási jog sokszor átláthatatlannak tűnő, zegzugos útvesztőjében. Az 1993-as új belga alkotmány sui generis rendszert intézményesített, megakadályozandó (vagy csak késleltető?) ezzel az állam széthullását. Az „új” alaptörvény értelmében a királyság három (Flandria, Vallónia, Brüsszel) régióra, és három (német-,flamand-, és francia) nyelvi közösségre tagolódik. Minden régió és közösség saját törvényhozást kapott, ám a két flamand parlamentet (valószínűleg költségkímélési- és presztízsszempontok¹⁰ miatt) 2003-ban összevonták¹¹. Így Belgiumnak ma már „csak” hat különféle törvényhozó szerve van a szövetségi parlamenttel együtt. Az ország kormányformája parlamentáris monarchia, azaz az uralkodónak csupán protokolláris, és néhány szimbolikus politikai funkciója van. A monarcha testesíti meg az állam egységét, és ennek Belgium esetében különös jelentősége is van, ugyanis a jól ismert klisé szerint Belgiumot csupán a söre, a labdarúgása és a királyi ház tartja össze, élén a rendkívül populáris II. Albert királlyal.

A szerző a könyv második felében átfogó betekintést nyújt a Németnyelvű Közösség politikai, gazdasági, kulturális, és művészeti evolúciójába, kitérve még a szociális kérdésekre, valamint a verseny- és tömegsport aktuális helyzetére is. Végezetül Bangó Jenő izgalmas kísérletet tesz a DG külkapcsolatainak bemutatására is. Eszerint a Németnyelvű Közösségnek lehetősége van arra, hogy a belga diplomáciai és konzuli képviseleteken küldöttei reprezentálják a DG érdekeit, valamint bizonyos alkotmányos korlátok között szerződéseket is köthet más entitásokkal¹². Ez a két jogosítvány néhány autonóm terület (pl. Feröer, Åland, Grönland stb.) és szövetségi tagállam (pl. a német Bundeslandok vagy Québec stb.) hasonló jogköreivel mutat hasonlóságot, és egyértelműen a hagyományos államközpontú nemzetközi jog lassú bomlásának tünete. A kelet-belgiumi németek először a többi belgiumi közösséggel, majd elsősorban a világ németségét megjelenítő államokkal és entitásokkal kötöttek szerződéseket. Így egyértelműen kiemelkedik a sorból a Németországgal és az autonóm Dél-Tirollal kötött két megállapodás, és örvendetes tény, hogy 2002-től már a Magyar Köztársasággal is szerződéses viszonyt ápol Belgium Németnyelvű Közössége. A címe szerinti kulturális egyezmény eupeni részről elsősorban a magyarországi német kisebbségre fókuszál, alapvetően nyelvi-, anyanyelv-ápolási szempontokat figyelembe véve. Emellett lehetőséget teremt a kétoldalú művészcserére, könyv- és más ismeretterjesztő célú művek kiadására és forgalmazására, valamint a bilaterális turizmus élénkítésére is. Az egyezmény részletes ismertetését követően Bangó Jenő elemzi a hivatalban lévő eupeni kormány középtávú programját, majd egy németnyelvű összefoglalóval zárja opusát.

Summázva a fentebb leírtakat és újfent megerősítve azokat, „A vallon kakas és a flamand oroszlán között” című munka, a régi közhellyel élve hiánypótló jellegű. Ennek nagyrészt az az oka, hogy a Belgiumban élő németségről mind ez idáig nem született átfogó magyar nyelvű monográfia. A több, mint ötven éve Belgiumban élő Bangó Jenő most erre tett jórészt eredményes kísérletet. Könyvének legfőbb erényei, hogy rendkívül informatív, a kérdést több oldalról is megvizsgálja, és minden tévedése vagy hibája ellenére is haszonnal forgathatják azok, akik fogékonyak Európa kisebbségeinek kérdései iránt.

Irodalom

Bangó Jenő: Az etno-kulturális identitástól a regionális identitásig: a belgiumi német közösség fejlődése. In.: Regio 2005/1. 97-113 pp.

Bangó Jenő: Németek Belgiumban. Német nyelvű közösség a vallon régióban. Európa legjobban védett kisebbsége? In.: Comitatus 2003/5 31-37. pp.

Bangó Jenő: A vallon kakas és a flamand oroszlán között. Belgium német nyelvű közössége. Gondolat Kiadó, Budapest 2007. 312.pp.

Győri Szabó Róbert: Föderalizmus Belgiumban. In: Pro Minoritate 2002/Tavasz 72 pp.

Barsi Boglárka: A belga államszerkezet átalakulása, avagy a flamand-vallon konfliktus. Pro Minoritate, 2001 Nyár

Karsai László: Flamandok és vallonok. Kossuth Könyvkiadó 1986, Budapest, 201 pp.