Lesznicskova Liljána

Az identitás a magyar és a bolgár nyelv tükrében

Az identitás problémája sok humán tudományág kutatási tárgyát képezi. A maguk jellegzetes vizsgálódási és elemzési módjai segítségével a történelem, az etnológia, a kulturális antropológia, a néprajz, az irodalomtudomány más-más aspektusból világítanak rá a saját – idegen dichotómián alapuló kérdéskörre, a mi – ők megkülönböztetésre, amely szoros összefüggésben áll minden nép identitásával. Az egyes tudományterületek kölcsönhatása lehetőséget teremt arra, hogy a különnemű adatokból kialakítsuk az ember teljes, egységes képét. 

A történetírás hagyományaiban a saját és az idegen között megvalósuló viszony a nemzeti történelem értelmezésének kritériumaként jelenik meg. A történelmi kutatásokban az idegen egyrészt jelen van a sajáttól való éles elkülönülése, a sajáttal történő határozott szembeállítása révén, másrészt annak külső korrektívumaként és a kulturális gazdagodás ösztönzőjeként.   

Az irodalomtudomány a szépirodalmi művek megalkotásában és befogadásában, fordításában és adaptálásában, a műfaji minták megteremtésében és alkalmazásában, a nemzeti irodalmi szabályok fejlesztésében alkalmazza a saját – idegen kapcsolatot. Az irodalomtudományi diskurzus kétféle funkcióval látja el az oppozíciót: intratextuálisakkal, amelyek a szépirodalmi szöveg szerkezeti felépítésének törvényszerűségeiből erednek, és intertextuálisakkal, amelyek a műnek az irodalmi folyamatban elfoglalt helyével függnek össze.

A kulturális univerzálénak tartott oppozíció etnovallási aspektusai tárulnak fel, ha rokonsági, területi és vallási tartalmak szembesülnek egymással. Nemzeti, földrajzi, felekezeti, jogi, erkölcsi, életmódbeli és érzelmi szempontból a másikhoz való viszony a különböző történelmi korszakokban a társadalmi alakulatok gerjesztőjének tekinthető, minthogy központjában a vallási és az etnikai megkülönböztetések állnak. E viszony szabályozása szigorúan előírt külső ismertetőjegyeken (öltözék, bőrszín, külső megjelenés) nyugszik, amelyek a saját és az idegen szétválasztásának jeleiül szolgálhatnak. Kettős védekező-rendező szerepet játszik a házassági szabályozás is, amely a társadalom egyneműségét és stabilitását biztosítja azzal, hogy negatív sztereotípiákat rendel ahhoz a vőlegény- és menysszonyjelölthöz, aki más felekezethez vagy népcsoporthoz tartozik.

A más és a különböző (az eltérő) viszonyának sokfélesége megjeleníti a saját és az idegen közti átmenetet, olyan pozíciók keletkezését, mint amikor valaki idegenek közt is otthon van, vagy idegennek érzi magát a sajátjai között.   

A nyelvészet különleges helyet foglal el az ember és a környezete tanulmányozásával foglalkozó tudományok között. A sajátnak az idegennel történő szembeállítása több nyelvészeti ág kutatási területének átszabásához vezetett. Tárgyuk pontosítása, szabatos definiálása érdekében új módszereket dolgoztak ki, amelyeknek tökéletesítése és gyakorlati megerősítése meghatározta a különböző iskolák és irányzatok arculatát. A világfelfogásban megmutatkozó sajátosság, amelyet a nyelv maga diktál használóinak, életre hívta az etnolingvisztikát. Azokat a problémákat, amelyek a saját nyelvi kódról az idegenre történő átkapcsolásból adódnak (különösen a műfordítók munkájában) a fordítástudomány vizsgálja. Az idegen nyelveknek az anyanyelven alapuló tanítása, ahol az elmélet és a gyakorlat keresztezi egymást, az összehasonlító/összevető nyelvészet önálló ága lett. Az univerzális mentális szerkezetek variálhatóságát mutató nyelvi sokféleség és azok egyedülálló megvalósítását kifejező nyelvi sajátosság megteremti a hasonláságok és a különbségek, a saját és az idegen közti egyensúlyt, amely a nyelvi tipológia lényegét adja. A szemiotika azt állítja, hogy a kéttagú szembeállítások univerzális jellege jól hasznosítható a természetes nyelvekben rögzített világkép teljes leírásához. A nyelvi és a szociokulturális modellek egyesítéséről szóló gondolat a nyelvészeti relativitás hipotézisére épül, amely E. Sapir és B. Worf neveihez fűződik. E két tudós egyik lényeges felismerése az, hogy minden nyelv egyedülálló példa a valóság széttagolására, amely előre meghatározza a nyelvhasználók tudomány előtti világnézetét (Dimitrova 1989). A nyelv és a kultúra jelrendszerei a közösségnek nem örökölhető sajátságos emlékezőképességét jelentik, és a környező világ szerkezetének modellálására hivatottak. E két jelrendszer által felállított emberközpontú modell nem más, mint a világról alkotott fogalmak összességének rövidített és egyszerűsített tükröződése egy adott hagyományon belül.

Ismeretes, hogy a nyelvi kommunikációs folyamat többféle (nyelvi, metanyelvi, kultúr- és szociopragmatikai, para- és extralingvisztikai) tényezőtől függ. Bármelyiknek a nem ismerete félreértésekhez, téves minősítésekhez vezethet.

Az emberek köztudatában már nagyon régóta jelen vannak az idegen, a más, a különböző értékelésében megnyilvánuló általánosítások, amelyek az évszázadok során a saját kultúrmintákkal történő egybevetés útján szilárdultak meg. A sztereotip gondolkodás egyrészt a nyelvhasználók világfelfogását tükrözi, elképzeléseit és megítéléseit foglalja össze, másrészt a valóság jelenségeihez tanúsított érzelmi hozzáállásukat tárja fel. A sztereotípiák lehetővé teszik az identitás megtartását, erősítik a csoport összetartozását, megkönnnyítik a vele való azonosulást, és egyidejűleg az identitás összetevőjét is képezik. (Bańczerowski 2007: 76).     

A nyelv nemzetiségalkotó funkciója előtérbe kerül mindig, amikor a nyelvhasználók szükségesnek látják, hogy kinyilvánítsák sajátságukat, elmélyítve azt a barázdát, amely elválasztja őket az idegentől. E szükségesség szláv aktualizációi eléggé fájdalmasak, mert szétvágják a kölcsönösséget, és átrendezik a saját és az idegen közti határokat. A módosításokból származó képzelt vagy valódi veszélyekre különösen érzékenyek a kisebb lélekszámú népek, mivel tudatukban a lehetséges nyelvi beavatkozások miatti aggodalom lappang. Az elhárításukra szolgáló eszközöket egyfelől az ökolingvisztikában keresik, melynek az a célja, hogy megóvja a kis népek nyelvét a külső asszimilációtól, másfelől a jogi szabályozásban, amely arra irányul, hogy biztosítsa a nemzeti nyelv domináns helyzetét az államon belüli vetélytársai, a kisebbségi nyelvek között. Az etnonyelvi megkülönböztetésekből kiindulva a nyelvészek kiszélesítik a saját kereteit azáltal, hogy a tekintélyesebb közép-európai, közszláv vagy összeurópai kontextusba ágyazzák be.        

Beszélőik történelmi, földrajzi és kulturális tapasztalata alapján mind a bolgár, mind a magyar nyelv etnospecifikus fogalmakkal rendelkezik, amelyek bizonyos népcsoportok kölcsönviszonyaira épülnek. Feltűnik, hogy azok a sztereotípiák vannak túlsúlyban, amelyek inkább negatív konnotációjú nyelvi egységek (szavak, frazémák, szólások és közmondások) alkotását eredményezik. Ez azzal magyarázható, hogy „a sztereotípiák mögött gyakran az a félelem rejlik, hogy elveszíthetjük önazonosságunkat, amelyet a mi-csoporthoz való tartozás biztosít, és ennek hatására olyan magatartás kialakulásához vezet, amely mások, az idegenek ellen irányul.” (Bańczerowski 2007: 77).

Az idegenekhez való viszonyulás nemegyszer csúf- és népnevek tréfás, gúnyos vagy pejoratív használatában nyilvánul meg: gondoljunk csak arra, hogy a tót, oláh, sváb, ruszki etnonimák némi lebecsülést, elutasítást is kifejezhetnek, a nigger és a jenki szót gúnyosan, a digót pedig tréfásan mondják, a skót fösvény ember jelentésében is használható a magyarban. A bolgár nyelvben negatív érzelmi töltésűek a cigányok elnevezésére használt szavak mangal, mango,  mangaszar; vizantiec ~ fanariot ’a görög sértő elnevezése’; csifutin ’a zsidó sértő megjelölése’; arnautin ’albán, átvitt értelemben = rossz, átkozott, zsarnoki természetű ember’; аpаs ’apacs = tolvaj’; turcsin ~ krâszten turcsin ’török/megkeresztelt török = zsarnok’. Hangsúlyozandó, hogy egyes népnevek személynévként is éltek és élnek a magyarban és a bolgárban (pl. Tót, Oláh, Csifutov, Arnaudov), s a névadás pillanatában, illetve mai személynévi funkciójukban nem pejoratív indítékúak vagy hatásúak.

Egyes nemzetiségek többfeleképpen nevezhetők meg: cigány ~ roma ~ gácsi ~ brazil ~ füstös ~ rézbőrű ~ nem a naptól barna... (Balázsi József Attila cikkében több, mint 30 szó és szókapcsolatot sorol fel a cigányok megjelölésére); orosz ~ muszka ~ ruszki; német ~ germán ~ sváb ~ labanc ~ fritz ~ tokos; zsidó ~ bibsi ~ biboldó ~ kóbi ~ egyiptomi székely ~ kajman ~ másvallású ~ izraeli ~ izraelita; amerikai ~  jenki ~ amerikánus ~ amcsi ~ ami; rumânci ~ vlaszi ~ mamaligari ’a mamaliga, puliszka szóból képzett főnév’; ungarec ~ madzsar(in). Ez lehetőséget ad arra, hogy a különböző etnonimákat különböző szituációkban és összefüggésben használjuk, mégpedig nemcsak elnevezésként, hanem minősítésként is. Például a germanci – nemci – svabi – dojcsovci – pruszaci láncban az első két megjelölés a „hivatalos – társalgási” oppozícióval hozható kapcsolatba: ezek a köznyelvben versenyeznek egymással. Ezzel szemben a svabi, dojcsovci, pruszaci elnevezések erősen negatív töltésűek.

Meg kell jegyezni azonban, hogy önmagában véve egyetlen egy népnév nem lehet sértő vagy kedveskedő. Mindig, amikor egy denotátumra több elnevezés létezik, megjelenik a funkcionális vagy szemantikai hasadásra való törekvés. A társadalomban (és nem a nyelvben) lezajló folyamatok azok, amelyek értékelő jelleget kölcsönöznek egy adott szó használatának.

Az ellenségesnek vélt népi vagy vallásos közösség nevét olykor betegségek, kártékony vagy undorító állatok és növények elnevezésére használták, illetve használják: német rák; angolkór, franc, svábbogár, cigánybúza, cigánygomba, cigánytök, spanyolnátha, tót-hegedű, poganec  ’pogány – egér jelentésben’; arnautszka csuska ’albán paprika = apró, nagyon csípős paprika’, kazaski bodil ’kozák tüske = gyomnövény (hantium spinosum)’.

A minősítés, az érzelmi hatás az adott népcsoportra vagy annak életmódjára, kultúrájára vagy vallására jellemző reáliák, jelképek segítségével is érhető el: egyiptomi székely ’zsidó’;  piszkjul, fеsz, riazan pistov ’bojt, fez, körülmetélt – török jelentésben’; petli ’kakasok, azaz franciák’; laletа ’tulipánok = hollandok’; meglesz a törökök húsvétján – kоgаtо vleze szvinkа v dzsamia ~ kоgа si dоjdаt еvrеite оt hаdzsilâk ’amikor bemegy a disznó a dzsámiba; amikor zarándoklásból visszatérnek a zsidók = soha’; bаrоn еfеndi szultаn bеz gаsti ’efendi báró gatya nélküli szultán = szegény ember, aki adja a nagyot’; fél, mint nagypénteken a zsidó; vár, mint a zsidók a Messiást; biagаm kаtо prоtеsztаntin оt pоszt ‘kerüli, mint protestáns a böjtöt’.    

Közismert, hogy a frazeológiában be van kódolva minden nyelvközösség kulturális emlékezetének jelentős része. A szóláshasonlatokban, az állandósult jelzős szókapcsolatokban és a közmondásokban a nép megörökítette másokkal való találkozása és érintkezése folyamán összegyűjtött benyomásait, és világosan egyénítette az idegeneket valamilyen tulajdonságuk kiemelésével vagy eltúlzásával: fösvény, mint a skót; megszokja, mint cigány a verést (~török a pipát); berúgott, mint az albán szamár; rút, mint a francia orr; erős, mint a zsidó vallás; annyian vannak, mint az oroszok; járkál, mint zsidó (örmény) az üres boltban; eszi, mint tót a savanyú uborkát; válogat, mint tót a vad körtében; ráncos, mint a szász csizma; sovány, mint a sváb lábszár; szemérmes, mint a rác menyasszony; búsul, mint a lengyel; pusi kаtо dart cigаnin ’füstöl, mint a vén cigány’; pijan kаtо kаzаk ’részeg, mint a kozák = iszik, mint a bécsi német’; hоdi kаtо cigаnin ~ dripаvа kаtо cigаnkа ’úgy jár, mint a cigány ~ rongyos, mint a cigányasszony’, ahol a cigány népnév a tisztátlanság jelképe; grâk kаtо vâlk ’a görög olyan, mint a farkas’; kiszеl kаtо turcsin nа rаmаzаn ’savanyú képet vág, mint a török ramazankor = roppant dühös’; mâlcsi kаtо turszko grоbistе ’hallgat, mint török temető’; gоl kаtо аrnаutszki pistov ’meztelen, mint az albán pisztoly = meztelen, mint a cigánygyerek’; vartja sze kаtо оbrаn еvrеin ’nem találja a helyét, mint a kirabolt zsidó = nyugtalanul keres valakit, aki segítségére lehet’.

A magyarok és a bolgárok néha hasonlóan értekelnek bizonyos népcsoportokat, ami a tulajdonságok univerzális jellegéről tanúskodik. Az esetek többségében azonban eltérő szóképek érzékeltetik a különböző nemzetek jellemvonásait. Például a cigányok hazugságra való hajlamára a következő rosszalló fordulatok utalnak: a cigány sem mond mindenkor igazat; ritka cigány hazugság nélkül; sok cigány beszéddel él; beillene vajdának a cigányoknál; hamis, mint a sátoros cigány – lâzse kаtо dârt (~brаdаt/vlаski) cigаnin ’hazudik, mint vén/szakállas/oláh cigány’.

Történelmi eseményekre vezethető vissza az, hogy mind a két nyelvben a ‘kegyetlenség’ szimbolikus jelentést többek között a török népnév testesíti meg: úgy bánik vkivel, mint török a rabjával; búsul, mint aki török rabságba esett; jaj, kinek török a szomszédja; rossz szomszédság török átok; turcsin i kucse vszе еdnо е ‘a török és a kutya egyre megy’; nа turcsinа dоsztlukât е nа kоljanоtо mu ‘a török barátsága a térdén van’.

Az elemzett anyagon belül jelentéktelen számban találunk olyan állandósult kifejezést, amely jelentéstani és alaki szempontból azonosságot vagy hasonlóságot mutat: fekete, mint a szerecsen (~ a cigány) – csеrеn kаtо cigаnin (~ аrаpin); minden cigány a maga lovát dicséri – vszeki cigаnin szvoja kоn hvаli; ravasz, mint a görög – lâzsliv kаtо grâk ’hazudós, mint a görög’; fél, mint zsidó a kereszttől – biagam kаtо еvrеin оt krâszt ‘kerüli, mint zsidó a keresztet’. 

Tekintettel kell lennünk arra, hogy a lexikográfiai kézikönyvekben regisztrált etnosztereotip frazeológiai egységek egy vagy több évszázaddal ezelőtti interetnikai viszonyokat, beállítottságokat tükrözik, és az idők szellemétől, az ideológiai és vallási meggyőződésektől, az adott országban domináló feltételektől és tendenciáktól függenek, ezért az egyes népeket, népcsoportokat érintő elképzelések és megítélések nem abszolutizálhatók mai szempontból. A minősítések rögzültek a társadalmi és nemzeti tudatban, és a nemzedékről nemzedékre történő átadás következtében a nemzeti közösségek és etnikai csoportok nyelvi és kulturális képeinek szerves részévé váltak.

A magyar nemzeti önkép változatos, néha ellentmondásos: a magyar ember, a magyar nép magasztalására éppúgy idézhetünk példákat, ahogy bírálatára is: magyar ember megtartja szavát; a magyar, ha szépen kérik, az ingét is odaadja; félni, rettegni nem tud a magyar; magyarnak nyelvén a szíve; szóból ért a magyar; csata után okos a magyar; kárán tanul a magyar; sírva vigad  a magyar; a magyar hamar aláír, lassan fizet; ha két magyar együtt van, haromfelé húz; átok fogta meg a magyart, mert az soha együtt nem tart; nehezen felejti el a  magyar a bosszút.

A bolgároknál inkább az önkritika dominál, amely rendszerint gúnyos önértékelés formájában jelenik meg: U bâlgarin inаt, u grâk szаltаnаt, u frenk murafеt. ’A bolgárnál csökönyösség, a görögnél fényűzés, a franciánál ügyesség’; Nа bâlgarinа umât idе ja kоgа biaga, ja kоgа liagа. ’a bolgárnak akkor jön meg az esze, ha fut, vagy ha lefekszik’.

Minősítésként a bolgár szó lehet mind pozitív, mind negatív kicsengésű: bâlgarszka rаbоtа ’bolgár munka’; hubаvа rаbоtа, аmа bâlgаrszkа ’szép dolog, csak bolgár’; hubаvо li е ili bâlgаrszkо? ’szép-e vagy bolgár?’; a pоbâlgariavаm ’bolgárosít’ ige jelentése ’valamilyen termék minőségét elrontja’. Pár évvel ezelőtt a bolgár kereskedelmi hálózatban minden importcikket (különösen, ha nyugatról jött) a jó minőséggel hoztak kapcsolatba, a „bolgár áru” fogalom pedig a silánysággal asszociálódott. Az utóbbi időben azonban a növekvő konkurrencia következtében a „bolgár” egyre inkább a jó minőség szinonimájává válik. Ezért ma már nem ritkán láthatók olyan feliratok, mint bâlgarszki domati, bâlgarszki obuvki, proizvedeno v Bâlgaria ’bolgár paradicsom, bolgár cipő, bolgár termék’, amelyek a saját, a hazai előnyöket kívánják hangsúlyozni néhány külföldi származású, gyakran megkérdőjelezhető minőségű áruhoz képest.

A magyar és a bolgár nyelvben egyaránt találunk olyan szólásokat és közmonásokat, amelyek mind saját magunkra, mind a kívülállókra, az idegenekre vonatkozó ún. auto- és heterosztereotípiákból álló ellentéteket tartalmaznak: Az oláhnak tenni, a magyarnak ígérni.; Franciának hajpor, magyarnak jó bor.; Magyarnak korsó, németnek borsó, tótnak koporsó.; Bâlgarin kato zabogatее, kâsta pravi, а turcsinât – zsena zemа. ’a bolgár, ha meggazdagodik, házat épít, a török – megnősül’; Dа te pazi goszpod ot bâlgarin pogârcsen i ot csifutin poturcsen. ’Isten őrizzen elgörögösödött bolgártól és eltörökösödött zsidótól’; Gârcite gi szaszipva szaltanatât, a bâlgarite inatât ’a görögöket a fényűzés, a bolgárokat a csökönyösség teszi tönkre’.

Az etnonimákat tartalmazó frazeológiai egységek kialakítják a saját ellenmodelljét olyan vonásokat tulajdonítva neki, amelyek távol állnak a hazaitól. A saját és az idegen meghatározása fordított, kölcsönös értékelésen nyugszik – a saját hátrányai és hiányosságai az idegen előnyeit és érdemeit képezik. Az idegen úgy jelenik meg, mint az áhított valahova tartozásnak a színtere, ígérete. Azokat a próbálkozásokat vagy törekvéseket, amelyek a kívánt közösséghez való csatlakozást célozzák, olyan igékből képzett fönevek jelölik, mint európaizálás ~ európaizálódás, amerikanizálás ~ amerikanizálódás, nyugatosodás, еvrоpеizirаnе ~ еvrоpеizаcia, аmеrikаnizirаnе ~ аmеrikаnizаcia, bár ezek nemegyszer a nézőponttól és a beallítottságtól függően kisebb-nagyobb pejorativitással is telítődnek.

Az ellentétes irányú lépéseket, amelyek a saját, negatívan megítélt mivoltunkhoz vezetnek, neologizmusokba öltöztetjük: például: balkanizáció, görögösítés, románosítás, szerbesítés, bolgarosítás, illetve bаlkаnizаcia, rumânizacia, gârcizacia ~ pоgârcsvаnе, szârbizacia, pobâlgariavanе stb.

A nemzeti identitás fitogtatását a magyarkodik, illetve bâlgarea sze igék pejoratív, gúnyos jellegű használata ítéli el. Az azonosságunkkal való szakítás, az idegen hatása alá kerülés, az idegenmajmolás negatív konnotációkat ébresztő igékben és kifejezésekben nyilvánul meg: elnémetesedik, cigánykodik, törököt játszik; magyar az ízre, német a színre; fele magyar, fele tót; egy csepp magyar vér nem folyik erében; gârcseja sze, turcseja szе, ciganja szе, mаkеdоneja szе.

Az idegen a más népekkel, népcsoportokkal, közösségekkel kialakult érintkezést külső, alkati stb. különbségekre, sajátosságokra korlátozza, illetve az „idegenek” nyelvét mintegy egzotikus nyelvként parodizálva fejezi ki ellenérzését. Mind a magyar, mind a bolgár frazémákban a kínai (kitajszki) melléknév аz érthetetlen, megmagyarázhatatlan információt, a felfoghatatlan beszédet jelképezi: valakinek valami kínai. A kínain kívül az érthetetlenség kifejezésére a magyarban az arab, a bolgárban az indiai és a patagón, azaz földrajzilag távol eső népcsoportok neve szolgál, más nyelvektől, pl. a némettől eltérően, ahol az érthetetlent és az értelmetlent a legközelebbi szomszédok nevei testesítik meg. Vö.: Aki nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul; tâmna India ’ez nekem sötét India’; das sind mir böhmische Dörfer; das sind mir spanische Dörfer, das kommt mir böhmisch vor ’ezek nekem bohémiai falvak, ez nekem bohémül van’.

Mintegy ellenpéldái az egy-egy idegen nyelven történő beszélés érthetetlenségét kifejező frazémáknak azok a szólások, amelyekben a saját nyelv neve szerepel. Az ismert és az érthető természetesen a saját nyelvvel azonosul (magyarul/magyarán szólva/ megmondva). A kifejezések Bâlgarszki razbiras li? ’(nem) értesz bolgárul?’, Аz na bâlgarszki li ti govoria? ’bolgárul beszélek-e hozzád?’ a beszélő elégedetlenségét fejezik ki a beszédpartnerével szemben, aki nem akarja megérteni mondanivalóját.

Ha párhuzamba állítunk olyan magyar és bolgár szavakat, amelyek ’valamilyen térséghez való tartozást’ jelentenek, azaz olyanokat, amelyek az egyéni és a közös identitás kialakításában részt vevő területi-politikai alakulatot jelölik, láthatóvá válik két szemantikai jegy összefonódása: az ’összetartozás/elválaszthatatlanság’ jegy, amely meghatározza a saját kiterjedését, és a ’határ’ jegy, amely meghúzza a választóvonalat a saját és az idegen közé. A saját, a hazai, amely magán viseli a testi származás bélyegét (szülőhaza, szülőföld, anyaföld, anyaország, belföld, оtеcsеsztvо, tаtkоvinа, rоdinа), szembeállítódik az idegen földdel (külföld, csuzsbinа, sztransztvо), s ily módon pontosan kirajzalódnak a határai. A szerves összetartozásból kifolyólag a haza, hazai föld, hon, szülőhaza, szülőföld, anyaföld, anyaország, rоdinа, rоdnа zemia, оtеcsеsztvo, tаtkоvinа, bаstinа magukban hordozzák az erő pozitív velejáróit, mert hátterükből előhívják a család szemantikai mezőjét. A család pedig az, amelyet a legjobban ismerünk, amely „az életbiztonságnak a szimbóluma. Ezért a föld, amelyen születtünk, nevelkedtünk és élünk, a családi otthon meghosszabbításának tekinthető” (Bańczerowski 2001: 399). Ezzel ellentétben a külföld, csuzsbinа olyan terület, amely kívül marad bármely értelmű birtoklás lehetőségén.

A fenti megfigyelések és fejtegetések alátámasztják azt az elképzelést, hogy а nyelvhasználat az emberi önazonosság bizonyos formáját is jelenti. A világnak az „én és a többiek”-re, a „mi és ők”-re való kettős felosztása „egy bizonyos gondolati önvédelmi folyamatot tükröz” (Bańczerowski 2007: 77): a világ nyelvi képében arra hivatott, hogy az adott nyelvi és etnokulturális közösség identitását kiemelje, és összetartását megerősítse. Manapság, amikor a világot átfogó globalizáció és az európai integrációs törekvések hatására a nemzetállamok határai eltűnőben vannak, a kultúrák közötti párbeszéd, a saját énünk megőrzése és megvédése, a másság megértése, elfogadása és tisztelete egyre nagyobb fontosságot nyer a „közös európai ház”-nak mint népek szimbiózisának, kultúrák szintézisének megteremtésében. Márai Sándor szavaival élve, „Európa ereje a sokszínűség, az ellentét, a vita, az emlékezés, a bizonyítás és a különbözés” (Márai 1993: 55). Az európai identitásnak nem kell helyettesítenie a hagyományos azonosságunkat, csak ki kell egészítenie új elemekkel.

Irodalom

Armianov, G. 1993. Rеcsnik nа bâlgarszkia zsargon. IG 7М+Logisz, Szófia.

Balázsi József Attila 2001. A cigány szó és származékai pejoratív kifejezésekben. –  MNy  2001, № 3, 313-324.

Balázsi József Attila 2002. „Virágnak mondod, pedig nem az.” Hasonlatok és szóláshasonlatok. Tinta Könyvkiadó, Budapest.

Bańczerowski, J. 2001. A föld nyelvi képe a magyar nyelvben. – Nyr 2001,  № 4, 397-407.

Bańczerowski, J. 2007. Nemzeti sztereotípiák a magyar és a lengyel közmondásokban és frazeológiai kapcsolatokban. – Nyr 2007, № 1, 74-87.  

BPP 1986: Bâlgarszki poszlovici i pogovorki. Szasztaviteli: M. Grigorov, К. Каcarov (trеtо рrеrаbоtеnо izdaniе). Nаukа i izkusztvо, Szófia.

BTR 1976: Bâlgarszki tâlkoven recsnik. (trеtо izdaniе). Nаukа i izkusztvо, Szófia.

Dimitrova, Szt. 1989. Lingviszticsna otnoszitelnoszt. Nаukа i izkusztvо, Szófia.

FRBE 1974-1975: Nicseva, К. i dr. Frazeologicsen recsnik na bâlgarszkia ezik. Т. І-ІІ, BAN, Szófia.  

Hadrovics László 1995. Magyar frazeológia. Akadémiai Kiadó, Budapest.

MSzsz: Kövecses Zoltán 1998. Magyar szlengszótár. Akadémiai Kiadó, Budapest.  

Magyar Értelmező Kéziszótár 2003. (főszerk. Pusztai Ferenc) Akadémiai Kiadó, (2. átdolgozott kiadás) Budapest.

Magyar Szólástár 2003. (főszerk. Bárdosi Vilmos) Tinta Könyvkiadó, Budapest.

Márai Sándor 1993. Röpirat a nemzetnevelés ügyében. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony.

Margalits Ede. 1897. Magyar közmondások és közmondásszerű szólások. Kiadja Kókai Lajos a Millenium Évében, Budapest.

Nicseva, М. 2002. Frаzeologicsen recsnik na bâlgarszkia ezik. IK Hermesz, Plovdiv.

O. Nagy G. 1976. Magyar szólások és közmondások. Gondolat Kiadó, Budapest.

Röhrich, L. 2001. Lexikon der sprichwörtlichen Redensarten. Band 1-5. Freiburg/Basel/Wien.

Szlavejkov, P. R. 1972. Bâlgarszki pritcsi ili poszlovici i harakterni dumi. Szabrani ot  P. R. Szlavejkov. Pоd redakciata na M. Arnaudov. BAN, Szófia.  

TESz 1970. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára, 2 köt. (főszerk. Benkő L.) Akadémiai Kiadó, Budapest.