A székely örökség

Egyed Ákos: Egy sajátos földtulajdon: a székely örökség.= Korunk, 3. folyam, 2007. 7.sz. 48–54.p.

A történeti források tanúsága szerint a jobbágyfelszabadítás másként zajlott le az erdélyi vármegyékben, mint a Székelyföldön. Míg a Kolozsvárt ülésező utolsó rendi országgyűlés 1848. június 6-án hozott törvénye szerint az úrbéres földeket bíró jobbágyok egész Erdélyben felszabadultak a robot és a dézsma kötelezettsége alól, tulajdonosai lettek annak a földnek, amit addig használtak, a földesurakat pedig állami kárpótlás illette meg, addig a székely örökséges földeken élő jobbágyok az önmegváltás útján szabadultak fel. A szerző vizsgálatainak meglepő eredménye: a székelyföldi jobbágyoknak csupán 12–13 százaléka vált szabaddá állami megváltás mellett, a többi a jobbágytartóval kötött megállapodás értelmében juthatott az általa használt föld tulajdonába. Ennek oka, hogy a székelyföldi jobbágyok, zsellérek nagy része olyan földön élt, amely a jobbágytartó családi öröksége volt, tehát magántulajdonnak minősült.

A székely örökség intézménye az a terület, amelyet egy család a közföldből szerzett meg vagy foglalt el, s ez képezte a hadi szolgálat alapját. Az viszont, hogy a nemzetségi föld kikerüljön az újraosztás kényszere alól, s örökölhetővé váljon, csak a faluközösség és a hadszervezet helyi képviselőinek közös beleegyezésével történhetett meg. A székely örökség kialakulásának legelterjedtebb formája az erdőirtás volt, és az irtványföld már az irtást végző család örökletes birtokává vált. A 24 esküdt székülővel hozott törvény 1451-ben kimondta, hogy „azon örökség, amelyet 32 év óta valaki háborítatlanul bír, örökre az övé marad”. Egyértelmű tehát, hogy a Székelyföld autonómiájának alapvető jogai közé tartozott a földbirtoklás szabályozása

A székely örökségnek mint birtokjognak és tulajdonnak 1562-ig meghatározó szerepe volt a székely társdalom sajátos rendi struktúrájának alakításában, fenntartásában és a székely szabadság (libertas) önigazgatási rendszerében. (A királyi jog nem terjedt ki a székelyek szállásterületére, azaz nem adományozhatott birtokot, a székelység gyakorlatilag adómentességet élvezett – a székely családokat csak az ún. ököradó terhelte stb.)

Az adóztatás bevezetésével a székelység előjogai megszűntek: rájuk is kiterjesztették a hűtlenségnek fej- és jószágvesztéssel járó büntetését, a székely örökségek nagy része került át jogos tulajdonosától az adományosokhoz, ami a székely földesúri réteg kialakulását segítette. Elvesztették örökségüket a házasságtörésben, vérfertőzésben, emberölésben elítéltek is, sőt gyakran a család magvaszakadása esetén a kincstár örökölte a vagyont.(Mindezek következménye lett az 1562-es felkelés.) A önálló Erdélyi Fejedelemség korában tehát az archaikus székely társadalom átalakult, a régi rendek jogi státusa is nagy változásokon ment keresztül: a primori és lófői rend felsőbb rétege nemesi jogokat bíró renddé, a korábbi harmadik rend, a közszékelység részben darabont vagy libertinusi (szabad székely) renddé, illetve jobbágyi réteggé esett szét. Átrendeződött a földtulajdon is: a székely örökség a különböző rendek és rétegek birtokában más-más jogi státust kapott. Mindezek ellenére sokat megőrzött régi funkciójából az erős faluközösségi rendszer keretében. Ennek köszönhető, hogy a feudalizmus – előretörése dacára – sohasem tudott uralkodó társadalmi formációvá válni a Székelyföldön. Az 1848-as forradalom idején a szabad rétegek még mindig túlsúlyban voltak a székely társadalomban.

Cholnoky Győző