Miért kellene a muszlimoknak lemondani a dzsihádról?

Az emberi jogok és a nemzetközi jog jövője

An-Na’im, Abdullahi Ahmed: Why should Muslims abandon Jihad? Human rights and the future of international law = Third World Quarterly, 27. vol., 2006. 5. no. 785–797. p.

A cikk iszlám perspektívából vizsgálja az emberi jogok egyetemességét és nemzetközi legalitását. A szerző egyértelműen a nemzetközi legalitás és törvényes rend intézményi kereteinek szisztematikus elkötelezettjeként foglal állást, és ösztönzi a muszlimokat, hogy szakítsanak a dzsihád hagyományos fogalmával. Ezzel egyidejűleg részletesen kifejti, hogy a legalitás és törvényes rend intézményi keretei a nemzetközi kapcsolatokban szükségesek az emberi jogok védelméhez, és hogy ezen keretek hiánya az emberi jogi normák hitelességét és megvalósíthatóságát ássák alá.

A címben megfogalmazott kérdés egyszerre valós és retorikai jellegű, ez megkérdőjelezi a dzsihád tiltásának alapját és fenntartja az emberi jogok egyetemességét oly módon, hogy a muszlimok megerősíthetik elkötelezettségüket a nemzetközi törvényesség mellett. Mindazonáltal tudatában kell lennünk, hogy a „dzsihád” szónak sok jelentése van, és különböző követelményeknek kell teljesülni annak megfelelő alkalmazásához. A szerző ebben a munkájában az erőnek egyoldalú alkalmazására utal, amikor muszlimok próbálnak meg politikai célokat elérni a nemzetközi törvényesség intézményi keretein kívül, és az általános törvényesség keretein kívül. Mivel a legalitás és a törvényes rend keretei hiányosak a „való világban”, így nincs alapja annak az elvárásnak, hogy a muszlimok hagyjanak fel a dzsiháddal.

A szerző saját véleménye szerint az emberek mindenütt felelősek egymás védelméért, mivel ugyanúgy sebezhetőek az önkényes erőszakkal, szegénységgel, általában mindennemű igazságtalansággal szemben. Ahogy azt a New York, Madrid és London elleni terrortámadások egyértelműen jelezték, a technológiailag legfejlettebb országok épp annyira sebezhetőek az önkényes erőszak számára, mint a legkevésbé fejlettek bárhol a világon. Az igazi kérdés a szerző szerint, hogy miként leszünk képesek eleget tenni ennek a közös felelősségnek, ahelyett, hogy ezeket a kérdéseket a nyugati országok biztonságát vagy az emberi jogokat fenyegető iszlám „veszedelemként” értelmezzük. De ez a célkitűzés nem értelmes, politikailag sem kivitelezhető ezen normák és a nemzetközi kapcsolatok törvényességének folyamatos és következetes megfigyelése hiányában. Amennyiben ez a helyzet, a muszlimoknak még mindig le kellene mondaniuk a dzsihádról a nemzetközi jog és az emberi jogok világméretű tiszteletben tartása érdekében, de fel kellene ismerniük, hogy ezek a felhívások nem találnak meghallgatásra mindaddig, míg más társadalmak nem tartják ugyanúgy tiszteletben ezeket az értékeket. Sőt, mi több, ezek az elvek természetüknél fogva nem lehetnek igazak, ha nem fogadják magukba a teljes emberiséget, beleértve a muszlimokat is.

Muszlimok alkotják a világ teljes lakosságának egyötödét, jelen vannak minden kontinensen és térségben, bár nagyrészt Afrikában és Ázsiában. 44 országban alkotják a lakosság döntő többségét. Ezek a demográfiai adatok megerősítik az iszlám és a nemzetközi jog között fennálló kapcsolatot, de semmilyen módon nem írják le e kapcsolat jellegét. A vallás, az emberi jogok és a nemzetközi jog közti kapcsolatot ajánlatos lenne megvizsgálni minden vallási hagyomány szemszögéből, és nemcsak az iszlámra szorítkozva. Mindazonáltal ez a kérdés csak akkor töltődhet fel tartalommal, ha valóban hívőkről beszélünk és nem csak a vallás elvont fogalmáról, mert hogy ez a muszlimokról szól és nem az iszlámról, a zsidókról szól és nem a zsidó vallásról és így tovább, feltéve ugyanezt a kérdést minden vallási hagyomány esetében. Amennyiben ezt a kérdést ezen keretek közé szorítjuk, akkor az az emberekről fog szólni, társadalmi, gazdasági és politikai környezetükben, és saját vallásukhoz fűződő viszonyukról és gondolkodásukról. Minden hívő számára az a kérdés, hogy emberi lények miként viszonyulnak vallási hitükhöz és gyakorlataikhoz egyfelől, másfelől világi aggályaikhoz, amelyek a biztonságot és a jólétet érintik. Ez a perspektíva azt is aláhúzza, hogy ugyanezek a kérdések felvetődnek egyes muszlimok és hinduk esetében, és nemcsak a muszlimok összességére vonatkozóan, mint egy egyöntetű, különbségek nélküli tömeg.

A cikk tárgyát képező módra, amellyel a különböző iszlám társadalmak valószínűsíthetően kölcsönhatásba lépnek a nemzetközi joggal vagy emberi jogokkal, ugyanazok a tényezők és feltételek vannak hatással, amelyek más emberi társadalmakat is befolyásolnak. Az ún. „iszlám faktor” csak egy a sok közül ebben a folyamatban, és a végeredményeket más tényezők és összefüggések is befolyásolják. Például Mohamed próféta karikatúráit tartalmazó publikáció Dániában sokkal inkább utal a muszlimok szocio-ökonómiai helyzetére Európában, és a politikai légkörre az iszlám többségű országokban és azok neokoloniális kapcsolatára a nyugati hatalmakkal, mint amennyire az iszlámról és a muszlimokról szól. Az iszlám és az iszlám identitás ugyan releváns tényezők, de ezek semmiképpen nem meghatározó okai a muszlimok viselkedésének, sem pedig izolált tényezők oly mértékben, hogy ne lennének relevánsak.

Bosznay Csaba