Pozitív diszkrimináció

Agrawal, P.; Rossouw, J.; Skrentny, J.D.; Vidal, D.: Discrimination positive [Dossier] = Le Monde diplomatique, 2007, május, 12–15. p.

Indiában kvóta jár az alsóbb néposztálynak

Indiában 2006 áprilisában az emberi erőforrások minisztere bejelentette a hátrányos néposztályok számára kiterjesztett kvótát az államilag finanszírozott tanítási intézményekben. Az intézkedés tulajdonképpen hosszú politikai egyeztetés eredménye.

1990-ben erőteljes tiltakozó megmozdulásokkal fogadták a közszférában kiterjesztett kvótát. A mostani megegyezés egyrészt az alsóbb néposztály megerősödését jelzi, másrészt a politikai célok közvetlen alkalmazására példa. Indiában a társadalmi osztályba tartozás nem bevallásos alapú, sem nem választható, hanem születéstől fogva meghatározott, és a kormányzat vagy állam állapítja meg az egyes osztályokhoz tartozó kvótákat. Azaz nem valamiféle független intézmény. Ma összességében a kollégiumi és egyetemi helyek 15 százalékát tartják fenn a hátrányos helyzetű alsóbb néposztályok (ideértve az érinthetetleneket is) számára.

Kezdetben a „fenntartott helyek” sorsa párhuzamosan alakult az agrárreforméval, és az oktatásba való bejutással. Az érinthetetlenség története és gyakorlata mély bűntudatot alakított ki az indiai társadalomban, és speciális politika szükségességét mutatta.

Az egyéb hátrányos helyzetű osztályok sem jutottak társadalmi hatalmi pozícióba, de korántsem bélyegezték meg őket úgy, mint az érinthetetleneket. Akad közöttük olyan, aki némi gazdasági, sőt társadalmi hatalommal rendelkezik. A kvóta ezért váltott ki most ellenérzéseket. A politikai pártok meg választási megfontolásból nem fogadják el a tiltakozást. A hátrányos helyzetűek egyik képviselője, Vallabhbhai Patel már miniszterelnök-helyettességig jutott el, és a „Mozgalom a szabadságért” egyik legerőteljesebb képviselője.

Mint minden egyenlőtlenségen alapuló társadalomnak, Indiának is voluntarista politikára lenne szüksége, hogy a különböző kultúrájú népcsoportok be tudjanak illeszkedni. A kasztrendszerben, noha változtathatatlannak tűnik, a politikai és társadalmi hatalom szintjei nem esnek egybe a kasztokkal. A brahmanok a csúcson vannak, de juttatásuk apanázsszerű. India régmúltjában is így volt ez. A Gupta-dinasztia például azt várta el, hogy az éppen uralkodó király a harctéren bizonyítsa be hűségét, és nem a szertartásokon.

A ’kaszt’ fogalma a hindu tradícióban elméleti alapot kapott. Valójában azonban a brit fennhatóság alatt volt igazán képes kifejezni a különböző identitásokat, közösségeket, társadalmi szervezeteket. A ’fenntartott helyek’ politikáját már egyszer bevezették, 1918-ban, és 1921-ben is, Mysore-ban, illetve Madras-ban. Mindkét esetben a nem brahman kasztokat mint retardáltakat kezelték. Észak-Indiában csak az 1960-as években merült fel velük kapcsolatosan a ’fenntartott hely’ szükségessége.

Az alkotmány arra sarkallja a kormányt, hogy hozzon más intézkedéseket az alsóbb néposztályok számára, mint az érinthetetlenek számára. Az ’osztály’ a ’kaszt’ szinonimája lett.

Egy valódi beilleszkedésre ösztönző rendszernek mindenféle egyenlőtlenséget figyelembe kellene vennie, a nemekét, földrajzi területekét, oktatásét. A kvóta-rendszer automatikusan a kasztidentitást hívja elő, és nem a társadalom szélén rekedtek felelősségét. Így a demokratikus változás dinamikája is gátolva van.

Nyáron fölmerült egy pozitív diszkriminációs rendszer, amelyben több index jelezné a halmozott hátrányokat. Satish Deshpande közgazdász és Yogendra Yadav politológus nevéhez köthető ez az elképzelés. A Tudás Nemzeti Delegációja, amelyet a miniszterelnök hozott létre, azt a feladatot kapta, hogy tegye Indiát a tudás „szuperhatalmává”. Egyelőre ez még nem valósult meg, de az alsóbb néposztályok számára már kvótát biztosítanak.

„Méltányos elhelyezkedés” a dél-afrikaiaknak

Amikor az Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) 1994-ben hatalomra jutott, meglehetősen siralmas társadalmi és gazdasági állapotokkal kellett szembesülnie. Thabo Mbeki terve egy fekete középosztály kialakítása volt, mégpedig pozitív diszkriminációval az elhelyezkedés terén, illetve a magánüzemek egy részének a feketékhez juttatásával. A mintegy 40 milliós színesbőrű társadalomból sikerült is létrehozni az egy-kétmilliós fekete középosztályt. S valóban, tíz év alatt a fekete munkanélküliek száma lassabban növekedett, mint a fehéreké.

A legfontosabb intézkedést 1999 áprilisában szavazták meg: ez a méltányos elhelyezkedésről szól, és célja a feketék (a nőket és sérülteket is ideértve) tényleges helyét kialakítani a társadalomban.

E faji logikának fehér alkalmazottak ezrei estek áldozatul, akiket mind elbocsátottak a munkahelyükről. Csak az oktatók vonatkozásában 103 millió euró kiadást jelentett mindez az államnak. Megszámlálhatatlan fehér, jól képzett, fiatal munkaerő vándorolt ki az Egyesült Királyságba, Kanadába, Ausztráliába és Új-Zélandra. 1999-ben először fordult elő, hogy a kivándorló afrikaansok száma meghaladta az egyéb fehérekét.

A fekete munkavállalók száma látványosan megnőtt a közszférában, míg a magánszektorban kevésbé. Ezért elfogadtak egy, a feketék gazdasági előmenetelére vonatkozó törvényt. 2015-ig a vállalatok tőkéjének 25–30 százalékának feketék kezébe kell kerülnie. Csakhogy általában semmilyen tőkével nem rendelkeznek. Nem véletlen, hogy a pénzügyi tranzakciókat mindig ugyanaz a néhány, politikailag megbízható fekete oligarcha hajtja végre. A pozitív diszkrimináció általános gyakorlatával, azaz a gazdagság újraelosztásával szemben így egy kis létszámú, újgazdag fekete elit alakul ki.

Az évszázados gyakorlattal ellentétben most egy üzleti-politikai kaszt ült rá Dél-Afrikára. A többi afrikai országhoz hasonlóan, itt is a fehérekhez igyekeznek hasonlítani az újgazdag feketék.

Az ANC pillanatnyilag nem hajlandó újraértékelni pozitív diszkriminációs politikáját. A mostani egy társadalmi kritérium: a fajta helyett a nyelvet (melyből tizenegy hivatalos is van!) kellene alkalmazni. Az apartheid alatt ugyanis a dialektusokat is elnyomták. Ha az alkalmazottakat két nyelv használatára köteleznék, az kiküszöbölné az igazságtalanságokat, és a nemzeti megbékélést szolgálná.

Az amerikai „igenlő cselekvés” hanyatlófélben

2006 novemberében a michigani választók 58 százaléka szavazott a faji kisebbségeket előnyben részesítő szabályozók eltörlésére.

A többi amerikai egyetem folytatja pozitív diszkriminációs politikáját, noha a foglalkoztatás témáját nem tárgyalják újra.

A feketék munkanélkülisége kétszer olyan fontos, mint a fehéreké.

Ám az igenlő cselekvés célja nem a szegények megsegítése volt. Azokért indult, akik a nemük vagy fajtájuk miatt hátrányt szenvednek. Az amerikai gondolkodásban a faji kisebbség fogalma gyakran összekeveredik a társadalmilag hátrányos helyzettel. A feketék és a hispánok 13–13 százalékát teszik ki az amerikai társadalomnak, de a feketék a szegények egynegyedét, míg a hispánok csak a szegények 22 százalékát.

A pozitív diszkrimináció sok mindent jelent, de semmiképpen nem olyan színvakságot, ami az esélyegyenlőség terén előrelépést jelent. Az 1964-es Emberi Jogi Egyezmény megtiltotta, hogy az alkalmazás terén bármiféle hátrányt jelentsen a faj, az állampolgárság, a vallás vagy a nem.

A pozitív diszkrimináció nem kvóta meghatározására szolgál, hanem olyan ’tényező’ jelzésére, amelyet akkor használunk, ha egy csoport eléri a ’kritikus tömeget’. Az egyetemi felvételin az etnikai kisebbséghez tartozók alacsonyabb szintű teljesítménnyel is bekerülnek. A munkába álláskor a nőknek általában még valami plusz „kiképzést” is adnak. A lényeg, hogy a diszkriminációt megelőzzék a jövőben és orvosolják a múltra vonatkoztatva.

Az 1964-es diszkriminációellenes törvény célja a munkanélküliség javítására irányult, amikor is a feketék kétszer annyian voltak ebben a helyzetben, mint a fehérek. Noha a törvény nem változott, az arányok 2007-ben is nagyjából ugyanezek.

Egyes szakértők a fizetéseket vizsgálván megállapították, hogy a feketék a nemzeti átlagnál mintegy 11 százalékkal alacsonyabb díjazást kapnak, s mindezt a bőrszínük miatt.

Szociológusok viszont arra a megállapításra jutottak, hogy a hispánok, bűnöző elődeik kapcsolatrendszerének köszönhetően könnyebben kapnak munkát, mint a feketék. A bevándorlókat tanulmányozók szerint a feketék lusták, ezért választanak a munkáltatók inkább ázsiait, hispánt, vagy más bevándorlót.

Ha csak úgy merül föl a kérdés, a pozitív diszkrimináció előnyökkel jár-e, – az egyetemi fölvétel szempontjából a feketék és hispánok számára minden bizonnyal igen. Amikor 1995-ben a California University abbahagyta az előnyös faji megkülönböztetés politikájának alkalmazását, a feketék és hispánok aránya rohamosan csökkent, és csak a kevésbé keresett szakokon lehetett velük találkozni. A nagy magánegyetemek (Princeton, Harvard, Yale) hallgatóságának társadalmi összetételét vizsgálva inkább az a kérdés merül föl: miért nem a szegényebb családok gyermekeit támogatják (akik alacsonyan reprezentáltak ezeken a helyeken), semmint a színesbőrűeket?

Az alkalmazásban állók esetében szép eredmények jellemzik a pozitív diszkriminációt élvezőket. Különösen a felelősségteljes pozíciókat betöltő színesbőrűek száma emelkedett.

A társadalmi konszenzus eléggé nagy a pozitív diszkrimináció kérdésében. A demokraták tudják, hogy az amerikaiak nem kedvelik a faji alapú előnyöket. Jobbnak látják tehát agyonhallgatni a kérdést. A republikánusok pedig ugyancsak nem beszélnek róla, nehogy a rasszizmus vádja érje őket.

De 2007-ben anakronisztikus is a pozitív diszkriminációt emlegetni. A munkáltatók szívesen alkalmaznak különböző fajtájú embereket. Ám hogy megvalósul-e Martin Luther King álma, a „bőrszín iránt közömbös” jövő? Meglepő, de az intézményesített szabályzók miatt az etnikai hovatartozásnak igen nagy szerep jut, főleg a magánszektorban. Itt ezeket a szabályzókat kénytelenek látványosan figyelembe venni.

Ami igazán elgondolkodtató, hogy ma már a hispán vagy ázsiai eredetű amerikaiak emelkedő számban találnak fehér házastársat maguknak, összességükben 30 százlékuk él vegyes házasságban, a feketék azonban továbbra is csak 10 százalékban vegyülnek a fehérekkel.

Az amerikaiak rossz közérzete a majdnem teljesen fehér hatalmi berendezkedésnek tudható be. S annak, hogy noha szinte mindnyájan vágynak a különbözőség előnyeire, a hosszútávú, nagyon erőszakos intézkedésektől tartózkodnak.

Álvita francia módra

„A fordítás: hamisítás” – tartja egy olasz közmondás. Mindenesetre illik arra, aki a tengerentúli affirmative action/ positive action kifejezéseket ’pozitív diszkriminációnak’ (discrimination positive) fordította franciára. Amerikában ugyanis a nők és mindenféle hátrányos helyzetű állampolgárok egyenlőtlen esélyeinek megszűntetésére irányul a nevezett fogalom. Hogyan is mozgósítana egy demokratikus mozgalom bármiféle diszkriminációra?!

2003. november 20-án ejtette ki először nyilvánosan a ’pozitív diszkrimináció’-t Nicolas Sarkozy, aki akkor már komolyan foglalkozott a köztársasági elnöki pozíció megpályázásával. Hogyan is lehetne fölvenni a harcot a bevándorlók gyermekeinek tartósan egyenlőtlen helyzetével? Ettől kezdve széltében-hosszában folyt a vita a pozitív diszkriminációról Franciaországban.

A Franciaországi Feketék Tanácsa (CRAN) nyíltan harcol a fajták, a bőrszín megkülönböztetése ellen. Ugyanakkor egy képviselőjükkel készített egyórás interjú során egyszer sem ejtették ki a ’kvóta’ kifejezést.

A Nemzetközi Munkaügyi Ügynökség (BIT) 2007-ben közzétett felmérése szerint, melyben csaknem ötezer munkáltatót kérdeztek meg Franciaország nagyvárosaiban, ötből négyen úgy válaszoltak, hogy ’francia származású’, és nem ’afrikai fekete’ munkaerőt alkalmaznak szívesebben. Ötből hárman inkább franciát, mint arabot, és ötből ketten inkább férfit, mint nőt foglalkoztatnának. A franciák javára működő ’pozitív diszkrimináció’ tehát eléggé nyilvánvaló, a legutóbbi, 1958-as Alkotmány ellenére, amely biztosítja származásra, fajra és vallásra való tekintet nélkül az egyenlőséget.

A tendencia biztató a ’60-as évek óta az Észak-Afrikából repatriált állampolgárok foglalkoztatása tekintetében, sőt a különféle sérültek alkalmazását illetően is. Ez utóbbiak arányához igyekeznek most fölzárkóztatni a nőket is (1999-es törvény).

A megkülönböztetés látványos módon az oktatásban jelentkezik, ahol Alain Savary indítványára, még 1982-ben kialakították az ún. ’kiemelt oktatási zónákat’ (ZEP), amelyek esetében vitatható, hogy mennyiben földrajzi meghatározottságúak, s mennyiben etnikailag azok. Ugyanekkor keletkeztek az ’érzékeny városi zónák’ (ZUS) is. A szakszervezeti és szakmai irányítók is jól tudják, hogy csak egy jóval jelentősebb költségvetési tétel, a tanárok magasabb fizetése szüntethetné meg a magas osztálylétszámot, a tanítás gyengébb színvonalát a külvárosokban.

Napirendre kell tűzni az iskolapolitika és a városi foglalkoztatás globális átalakítását. A nem, a bőrszín, a név, illetve a születési hely föltűntetése egy életrajzon eleve meghatározza az alkalmazásra pályázó sorsát. Újdonság ezért az ún. ’anonim önéletrajz’. Egy zenekar pedig függöny mögé helyezi az oda pályázó zenészt, hogy kizárólag a muzsikája alapján tudjon elfogulatlan döntést hozni.

Régen az iskola, a származás folyományaképpen biztosította az egyéb társadalmi csoportoktól való elkülönülést. Ma sokan örülnek, hogy a ZEP révén továbbtanulási lehetőség nyílik meg előttük. A ’pozitív diszkrimináció’ patetikus, egyszersmind nevetséges hatást ér el a társadalomban a szociológusok szerint.

Tulajdonképpen az etnikai statisztika ugyanolyan formális a francia médiában, mint a pozitív diszkrimináció. Mert vajon miféle statisztika képes figyelembe venni az etnikai alapú megkülönböztetést?

1999-ben a Nemzeti Demográfiai Kutatóintézet (INED) készített fölméréseket a származási ország és ugyanazon ember állampolgárságáról. Amint azonban Georges Felouzis az iskolai szegregációról végzett kutatásokat, és céduláin föltűntette a keresztneveket, máris diszkriminációt emlegettek vele kapcsolatban. Jean-François Amadieu, párizsi egyetemi tanár (Observatoire des discriminations), petíciót nyújtott be legutóbb az etnikai-faji statisztikák készítése ellen. Szerinte feleslegesek a most kért információk: állampolgárság, szülőké, nagyszülőké, a születési helyek, idők megadása is, mert ezek megbízható módon diszkriminációra adnak alkalmat. S vajon egy munkáltató miért kíváncsi arra, hogy arab vagy fekete-e az alkalmazott, ha nem a kvóta felállítása miatt? A Diszkriminációt Megfigyelő Intézet (Observatoire des discriminations) kvázi etnikai statisztikái egyébként tényleg több céllal is felhasználhatók. Így, feltételes módban...

Patrick Simon (kutató az INED-nél) szerint a diszkriminációt tagadók, és az ő véleménye között a számok, a statisztikák jelentik a különbséget. Más kérdés az, hogy ideje lenne optimális módszerrel végezni a kutatásokat.

Kakasy Judit