Ázsiai Amerika lerombolása: dél-ázsiai amerikai történetek, mint az elbeszélések stratégiai helyszínei

Sridevi Menon: Disrupting Asian America: South Asian American Histories as Strategic Sites of Narration = Alternatives 31. vol. 2006. 345–366. p.

Bharati Mukherjee-ről készült kép a Mother Jones borítóján egy kukoricaföld közepén ábrázolja őt, egy száriként magára terített USA zászlóba öltözve, alatta a felirat „Amerika változó színei (colour = szín, zászló, lobogó)”. Az üzenet egyértelmű. Az indiai születésű Mukherjee sajátjáénak vallja Amerika földjét, és kijelenti, hogy ő amerikai és azáltal, hogy megtagadja az ázsiai mint kiegészítő jelzőt, visszautasítja azt a kulturális kategóriát, amely egy centrumra és annak perifériáira osztja az amerikaiakat, így adva hangot követelésének, hogy az amerikai nemzet minden tagja ugyanúgy részesüljön az amerikai álomból és az amerikai alkotmány által biztosított javakból. Irodalmi munkáiban Mukherjee az amerikai álmot kereső és Amerikát újraalkotó bevándorlókkal népesítette be az amerikai tájat. Történetei az Egyesült Államokba érkező nincstelen bevándorlókról szólnak, akiknek mindössze hatalmas élet iránti vágyuk van és képesek álmodni.

Mukherjee állásfoglalása alapvetően asszimilációpárti oly módon, hogy a bevándorlók viselik amerikanizálódásuk felelősségének súlyát. Ebből a szemszögből vizsgálva a kulturális asszimiláció a felelős állampolgárság kritériumává válik. Bár Mukherjee úgy érvel, hogy ő a kreatív átalakulás támogatója, amit ez a kultúra képviselhet. Az, hogy Mukherjee nem tesz különbséget azok közt az ideológiai gyakorlatok és anyagi feltételek között, amelyek közé ezek a bevándorlók érkeznek, abból származik, hogy képtelen megkülönböztetni azokat a heterogén módokat, ahogy ezek a genealógiák a bevándorlók tapasztalataivá alakulnak. A történelem Mukherjee számára olyasvalami, amit meg kell tagadni akkor, amikor az tehertétel egy új identitás megalkotásában, egy új világban, egy olyan földön, amelyet ő valószínűleg a bevándorlók tabula rasa-jának tart. A történelem mindazonáltal soha nem biztos, továbbá soha nincs kellőképpen feltérképezve, így annak kényelmetlen részei elhagyhatók. Ahogy azt Mukherjee maga is elismeri, a bevándorlók meglehetősen rendszertelen életet élnek. Magukkal hozzák vibráló történelmi történeteiket, miközben erre hatással vannak új valóságaik. Az Egyesült Államokban konfrontálniuk és egyeztetniük kell más történetekkel, amelyek már átestek különös traumákon az amerikai földön, valamint egymáshoz közelítő és keresztező történelmeken is. Ezen bevándorlási történetek elbeszélésének kísérlete anélkül, hogy az egymást átfedő genealógiákat, vagy azok politikai képviseletét számításba venné, magában foglalja azoknak a kritikus gyakorlatoknak a figyelmen kívül hagyását, amivel elhomályosítja a bevándorlói lét materiális vetületét. Ehelyett ennek a sokféle történelemnek stratégiai ütköztetésére lenne szükség, amellyel nemcsak a közös gondolatok, de az azok közt meglévő szakadékok, rések is feltárhatók. Egy ilyen olvasat megnyitná a teret a perifériák és a központ, illetve a perifériák egymás közti kritikus tárgyalásai előtt, amelyet Kathleen Stewart „út menti térnek” nevezett.

Cikkében a szerző kritikus vizsgálati gyakorlatot folytat, ennek tárgya a nemzet történelmét elbeszélő, és képzelt közösségeit megnevező diszkurzív protokoll. A szerző bemutat dél-ázsiai amerikai genealógiákat, mint olyan helyszíneket, amelyekről az Egyesült Államok és az ázsiai Amerika feltárható. Azáltal, hogy a dél-ázsiai bevándorlókat ázsiai Amerika kontúrjaiba helyezi, az Egyesült Államokba érkező ázsiai bevándorlók történeteit illeszti be az elbeszélésekbe. Az ilyen típusú történetírás felhívja a figyelmet a bevándorlók történeteiben azokra a hiányokra, amelyek a bevándorlók eredetét az amerikai Ázsia diszkrét helyszíneitől eredezteti. A dél-ázsiai amerikai bevándorlási genealógiák beillesztése ázsiai Amerika elbeszélésébe szükségszerűen az egymással átfedésben lévő genealógiák transznacionális fókuszát vonzza, amely a képzelt és a materiális kontextuson belül helyezkedik el a gyarmati és a posztkoloniális történelemben. Sőt, mi több, azáltal, hogy megidézi Dél-Ázsiát, mint az ázsiai amerikai történelem helyszínét, elhomályosítja az identitás földrajziságát, amely meghatározza az Egyesült Államokbeli ázsiai identitást.

A cikkben a szerző kiemeli következetes és állandó szükségességét és jelentőségét történelmi és genealógiai különbségeknek, azzal a céllal, hogy elfogadhatóvá váljanak a faji alapon csoportosuló bevándorlók ellentmondásos érdekei. A nemzet által különbözőképpen fogadott bevándorlók diszkrét valóságainak biztosítása lehetővé teszi számukra, hogy felfedezzenek közös, vagy egymással átfedésben lévő emlékeket, tapasztalatokat. Ezek a közbeeső terek egyes közösségi helyeket ázsiai Amerikában felerősíthetnek oly mértékben, hogy áttörhessék a pánetnikum elszigetelő politikáját és visszafoghassák a nemzet domináns diskurzusát.

Mivel a bevándorlók folyamatosan érkeznek a nemzetbe, és helyet követelnek maguknak annak történelmében is, valamint kihívásokkal szembesítik az uralkodó rezsimeket – amelyek megpróbálják őket gyarmatosítani – más történetek és más életek írják le az ő valóságaikat a nemzet új nyelvén. Most, ebben a kakofón világban, Rey Chow szerint sokkal jobban, mint eddig bármikor, „az emberek nem maradnak szülőföldjükön és az azáltal biztosított keretek közt”. A szerző egyetértőleg hozzáteszi: „velük együtt a nemzet történelme sem.”

Bosznay Csaba