A Rigómezőn innen és túl

Sack, Jörg: Jenseits des Amselfelds – Ahtisaaris Kosovo-Plan: Rezept mit unangenehmen Nebenwirkungen. Internationale Politik. Jg. 2007. Június. P. 114–118.

Martens, Michael: Das Versprechen von Thessaloniki – Serbien, das Kosovo und die EU. = Europäische Rundschau. Jg. 2007. No. 2. p. 57–63.

A Martti Ahtisaari ENSZ-különmegbízott által 2007 folyamán előterjesztett rendezési terv Koszovó jövendő státuszaként a „korlátozott szuverenitású” függetlenséget ajánlja. Most ne menjünk bele abba: mit jelent a „korlátozottság”. A Szerbiától való elszakítás javaslatát a területen elkövetett szerb bűntettek motiválták. A terv határozottsága abból nyert erőt, hogy Szerbiának, ha be akar lépni az EU-csatlakozási folyamatba, nincs más választása, mint a beleegyezés, továbbá, hogy Európa döntési helyzetben van Szerbia nélkül is. Mindkettő nyílvánvaló tévedés. Belgrád a maga részéről, Moszkvával az oldalán, már előre jelezte: a tervet nem fogadja el, ragaszkodik Szerbia területi integritásához, kitart a széleskörű autonómia javaslata mellett. Az EU-, orosz és amerikai diplomatákból álló közvetítő hármas („trojka”) azóta is azon igyekszik, hogy közelítse egymáshoz a feleket. Az előterjesztővel ellentétben, aki még úgy vélte: az idő a tervének dolgozik. Abban mostmár mindenki egyetért: minden halogatás csak tovább nehezíti a döntést. Ám nemcsak Belgrád, Priština is hajthatatlan, december 10-én akár egyoldalúan is deklarálni kívánja a függetlenséget. Belgrád eddigi utolsó ajánlata: „korlátozott szuverenitású” autonómia, és óvja Európát a precedenstől, ami bátorítaná a kisebbségi régiók elszakadási törekvéseit (például Erdélyben is). Mi több, Belgrád ebben az összefüggésben nagyon „félti” a Vajdaságot.

A huzakodás kimenetelét illetően nem elhanyagolható az „orosz kártya”. Moszkva az elszenvedett vereségsorozat után új erőre kapva nem egykönnyen mond le vétójogáról új védencével kapcsolatban. A szerb-orosz kapcsolatok súlyát figyelembe véve az EU-nak is lassan rá kell ébrednie: balkáni jövőjét illetően Belgráddal szemben voltaképp nincs már tárgyalási fölényben. Szerbia biztos nyugati orientációját csak a szerb nemzet demokráciaigénye döntheti el, ami egyelőre még várat magára. A 2003-as Thessaloniki EU-csúcs ígérete a balkáni bővítésről hamvába holt, nincs is, ami az embereket motiválná a gondolkodásra és a vezetőket a meggondolásra. Szerbiából Zoran Djindjić meggyilkolásával (ugyancsak 2003-ban) kiköltözött a demokratikus szabadság szelleme. Szabadgondolkodású értelmiségiek ezrei távoztak keserű emigrációba. Némely visszalátogató „szerb-ortodox nemzeti parkot” talál ország helyett (mint Bora Ćosić: ’Alaszkai utazás’ című könyvében). Vojislav Koštunica miniszterelnök az elítélt Milošević utánzata, nyomában fű nem terem. Bátran hangoztatja: Koszovót az EU-tagságért sem adná oda. Az EU nem fogja jobb belátásra bírni. A hágai büntetőbíróság sem tudta sarokba szorítani a háborús bűnösök kiadásával kapcsolatban. Pozíciójának erejét nem gyengíti az ellentmondás: például a Vajdaság történelmileg soha nem tartozott Szerbiához, Belgrád (mint Mirko Tepavac valamikori jugoszláv külügyminiszter elmondja) mindig az ottani – menet közben mások kiszorítása mellett jól felszaporított – szerbség miatt tartott igényt, a 95 százalékban albánok lakta Koszovóra – most éppen területi alapon. És arra nincs program: Belgrád mit is kezdene Koszovóval?

De Ahtisaari motivációja is sántít abban, hogy a Koszovóra vonatkozólag az „önrendelkezés” jogára épít. Igazság szerint korábban ők is kiszorították a szerbeket. Vagy ezt is meg kellene gondolni, vagy el kellene hagynia a „korlátozott szuverenitást”! Koszovó „független” lenne akkor, ha például jogában állna csatlakozni Albániához. Az önrendelkezési jog önmagában ritkán volt mindjárt kellő alap a szuverenitás kivívásához, a lépés általában rá volt utalva korfordulókra, átfogóbb átrendeződésre is (mint történt a közelmúltban Horvátországgal, Szlovéniával, Szlovákiával stb.) Tudunk pozitív példákat ugyanakkor a széleskörű autonómiára, melyek mögött nemkülönben elszakadási törekvések álltak, s mégis feloldhatók voltak az ellentétek az autonómiával (Ĺland-szigetek, Dél-Tirol). Koszovói részről nagyon is mélyen meggondolandó volna: mit kezdene egyáltalán a függetlenséggel, miből tartaná fenn magát, merre vezetnének a gazdasági kapcsolatai Szerbia nélkül? A tartomány számára ilyen szempontokból függetlenség helyett az autonómia lenne az ésszerű, biztonságosabb megoldás. „Pedagógiai” szempontból is az autonómia-megoldás volna irányadó. Az államközösség letenne a békéltetés eszméjéről? Kitér előle valamilyen megoldással. Már ha valóban „könnyebb” lenne…

Jelen pillanatban Koszovó valójában inkább függ Európától, mint Szerbia. Miért nem lehet tőlük elvárni némi önkorlátozást? Ha a tartomány ennyire képtelen politikai belátásra, akkor mit várhatunk egy független Koszovótól? A Koszovó-téma rendkívül összetett, egy rossz döntés a státuszát illetően, nagyon sok irányban kihathat. Koszovó függetlenségének megadása, akármilyen „korlátozott” formában is, fatális tévedés volna. A maradék szerbség fejvesztve menekülne, nyilvánvalóan tovább súlyosbítva például a vajdasági helyzetet. Hogy idáig jutottak a tárgyalások, már az is szarvas hiba.

Komáromi Sándor