Tóth Pál Péter

A vándorlás szerepe a magyar népességfejlődésben
(A migráció népességpótlásban játszott szerepének elemei)

Vándorlás és népességfejlődés

Senki számára nem lehet kétséges, hogy a vándormozgalom keretében lejátszódó folyamatok jelentős szerepet játszanak a népességfejlődésben. Ez a szerep – attól függően, hogy a kibocsátó vagy a befogadó közösségről van-e szó – lehet pozitív, vagy negatív. A vándorlás eredményeként ugyanis a kibocsátó közösség létszáma csökken, a befogadóé pedig nő. A vándorlási egyenleg, a vándorlás „eredménye” azonban nem csupán a népesség létszámát csökkenti vagy növeli, hanem a népesség egyéb demográfiai meghatározottságát is módosítja.

Mint ismeretes, a nemzetközi vándormozgalom legújabbkori történetének „klasszikus” folyamataiban – a XIX. század közepétől a XX. század tízes évéig – döntően fiatal férfiak vettek részt, s amellett, hogy a befogadó népesség férfi-nő arányát javították, kor szerinti összetételét is fiatalították. A kibocsátó közösségben viszont ezzel ellentétes folyamatok játszódtak le. A vándorlás okozta közvetlen népesedési hatások mellett e folyamat közvetett hatásaival is (az adott népesség iskolai végzettség, foglalkozás stb. szerinti megoszlásának módosulása) számolni kell. Témánk szempontjából a közvetett hatások közül a legfontosabb a vándorló termékenységével függ össze. A vándorló ugyanis nemcsak személyével gyarapítja vagy csökkenti az új, illetve a régi közösségének számát, hanem utódaival is növeli, illetve hiányukkal csökkenti azt.1

A vándorlás népességfejlődésben játszott szerepével kapcsolatban figyelembe kell venni, hogy a vándormozgalom két nagy formája: a külső és a belső vándorlás népességfejlődésben játszott szerepe, hatása – a különleges, vagy a rendkívüli esetek kivételével – jelentős mértékben eltér egymástól. Külső vándorlás esetében ugyanis, a már említett hatások következményei közül nemcsak az adott településen, a kibocsátó közösségben kiváltott közvetlen és közvetett népesedési hatásokat kell figyelembe venni, hanem azokat is, amelyek a kibocsátó közeg tágabb közösségében, vagyis az adott ország népességében következnek be. Belső vándorlás esetében, bár a vándorló csökkenti az adott településen élők számát, de „mozgása” közvetlenül nem befolyásolja az adott ország népességének létszámát. Hosszabb távon viszont, mivel a magasabb termékenységi mutatóval rendelkező terület elhagyója általában az új lakóhely alacsonyabb termékenységi mintáját „veszi át”, a belső vándorlás a lakosság összlétszámának csökkenéséhez vezet.

A fenti gondolatmenetből, amit a gyakorlat és a nemzetközi vándorlással kapcsolatos szakirodalom egyértelműen alátámaszt, az következik, hogy a nemzetközi vándorlás a fogadó országok népességfejlődésében pozitív, a küldő, a kibocsátó országok esetében pedig, negatív szerepet játszik. Mindezek alapján megfogalmazható: azokban az esetekben, amikor egy ország népessége fogy, s ezzel párhuzamosan a népesség kor szerinti összetétele mind öregebb lesz, s ezt a tendenciát a népesedéspolitikai eszközeivel megállítani, módosítani, esetleg megfordítani már nem tudják, akkor a migrációs folyamatok népességpótlásban játszott szerepét felhasználva kísérletet lehet tenni a hiányzó népesség pótlására.

A fenti alapvető összefüggések figyelembevételével a továbbiakban azt vizsgáljuk meg, hogy a hazánkat érintő nemzetközi vándormozgalom folyamatai milyen szerepet játszottak, játszanak a magyar népességfejlődésben, Magyarország fogyó népességének pótlásában.

Pillanatkép a múltból

A honfoglalás kori, és az azt követő évszázadok magyar népességfejlődését modellszerűen kettős, egymást feltételező folyamat határozta meg. E folyamat egyik „eleme” a magyar nép termékenysége által determinált, s a halálozással módosított folyamatos, a magyarok lélekszámát, nem és kor szerinti összetételét alapvetően meghatározó népességfejlődés. A másik „elem” pedig, a különböző formában megnyilvánuló ún. külső tényező, amely a saját (magyar) termékenység és a halandóság együttes hatását a magyar néphez asszimilálódott idegen elemek és utódaik számával módosította, egészítette ki.

A második „elem” nem homogén, hanem három csoportból állt. Az elsőhöz a „hozott”, a honfoglalókkal együtt érkező idegen, nem magyar népekhez tartozó személyek tartoztak. A második csoport tagjai az itt „talált”, a Kárpát-medencében élő nem magyar népek közül rekrutálódott. A második „elem” harmadik csoportjához pedig, az országba hívott, befogadott, bevándorló idegen, nem magyar népek tagjai és utódaik közül azok tartoztak, akik az együttélés során magyarrá „váltak”, magyarokhoz asszimilálódtak. Mindez azt jelentette, hogy a magyarok termékenységét – a fenti három népcsoporthoz tartozók közül – a magyarokhoz asszimilálódók és utódaik termékenysége folyamatosan kiegészítette. Ezt, vagyis a nem magyar népek magyar népességfejlődésben játszott kiegészítő szerepét a magyar népességfejlődés meghatározó jellegzetességének tekintjük.

A történeti és a történeti demográfiai kutatások eredményeként ismert, hogy az államalapítás idejére a honfoglalókkal együtt érkező nem magyar népekhez tartozók (és utódaik) döntő többsége saját etnikai identitását már magyarra „cserélte” és magyarrá vált. Így a magyar népességfejlődésben játszott szerepük a XI.-XII. századtól már nem pótlólagos és kiegészítő jellegű, hanem az belesimult a magyarba, azzal eggyé vált.

A Kárpát-medencében élő népek magyarokhoz még nem asszimilálódott tagjai, valamint a különböző időszakokban bevándorló idegenek azonban továbbra is életben tartották, „működtették” azokat a „mechanizmusokat”, amelyek következtében önmaguk és utódaik is folyamatosan pótlólagos „forrást” jelentettek a magyar népesség létszámának növekedésében.

A pótlólagos szerep betöltéséhez, az asszimilációs folyamatok fenntartásához és működtetéséhez a Magyar Királyság, valamint népeinek területi elhelyezkedése jó keretet, hátteret, feltételt biztosított. A magyarok többsége, mint az ismeretes, a honfoglaláskor a Kárpát-medence központi területét foglalta el, s a központi funkciókat ellátó politikai, gazdasági, katonai, kulturális és igazgatási központok is szükségszerűen ide koncentrálódtak. Ennek következtében, az itt élő, illetve a belső vándormozgalom keretében az ország perifériáiról a centrumba vándorló nem magyar ajkú népesség, és az e területekre érkező „vendégek”, bevándorló külföldiek egy részének asszimilálódása, elmagyarosodása is itt, az ország központi területein volt a legdinamikusabb.2

A fentiekben megfogalmazottakkal összhangban megállapíthatjuk, hogy az államalapítást követő századokban az I. világháború végéig a magyar népesség lélekszámának növekedését a saját nép természetes szaporodása, az ugyanazon a területen élő más népek magyarokhoz asszimilálódott tagjainak és azok leszármazottainak, valamint a bevándorlók és leszármazottjaik magyarokhoz asszimilálódott tagjainak termékenysége együttesen biztosították.

Törés a magyar népességfejlődésben

A Magyar Királyság egységének felszámolása, valamit az I. világháború polgári és katonai vesztesége a magyar népességfejlődés vonatkozásában is jelentős változást hozott. Az új határok közé szorított ország népessége esetében ugyanis már nem, vagy csak alig működik az, a magyar népesség fejlődését 1918-ig meghatározó törvényszerűség, amely szerint az ország területén élő nem magyar népek – a szélső területeken élők többségében magyarok által lakott központi területekre vándorolva – pótlólagos forrásként szerepet játszanak a magyar népességfejlődés folyamataiban, a magyarok lélekszámának növelésében. Ettől kezdve ugyanis a belső vándormozgalom döntően már csak a lakosság súlypontjainak területi átrendeződését, a modernizációs folyamatok követelményeinek kielégítését szolgálta (és lényegében szolgálja jelenleg is). De nemcsak a belső vándorlás, hanem a külső vándorlás népességfejlődésben játszott szerepe is megváltozott. Az új helyzetben, mivel az új határok közé szorított ország migrációs vonzása megváltozott – Magyarország migrációs cél-országként döntően már csak a békedöntés következtében az új ország határain kívül hagyott magyar nemzetiségűek számára jelentett s meghatározó módon napjainkban is csak számukra jelent vonzást. Ennek pedig az lett a következménye, hogy a bevándorló külföldiek döntő többsége, azaz a szomszédos országokban élő magyar nemzetiségűek egy részének Magyarországra vándorlása, áttelepedése nem a Kárpát-medencében élő magyar népesség lélekszámát, hanem csak az itt, Magyarországon élő magyar nemzetiségűek létszámát, s ezzel együtt az ország lakosainak számát növeli. (Természetesen ez még mindig jobb, mintha asszimilálódnának, vagy egy harmadik országba vándorolnának. A magyar nemzetiségűek Magyarországra történő áttelepedésével ugyanis Kárpát-medence magyarságának lélekszáma legalább is rövid-, és középtávon nem csökken.)

A fentiekben vázolt folyamatok következtében 1918 óta a hazánkat érintő migrációs mozgás eredményeként felgyorsult az a napjainkban is tartó folyamat, amelyet némi leegyszerűsítéssel a Kárpát-medencei magyarság, pontosabban a szomszédos országokban élő magyar nemzetiségűek mai Magyarország területére történő tömörülésével jellemezhetünk. Ennek negatív következményei a magyarországi, illetve a szomszédos országokban élő magyar nemzetiségűek népességfejlődésében egyaránt tetten érhetők. A bekövetkezett változás szükségszerű következményeként ugyanis (a halálozási többlettel, asszimilációs és vándorlási veszteséggel „támogatva”) felgyorsult a kibocsátó magyar közösségek, a szomszédos országokban élő magyar nemzetiségűek létszámának, termékenységének csökkenése, kor szerinti összetételének elöregedése. Ezek következtében egyértelműbbé vált a magyar nemzetiségűek szórványosodása, a többségi néphez történő asszimilálódása, illetve az általuk lakott területek összeszűkülésének folyamata. Mindezek hatására pedig előbb-utóbb népességcsere következik be, amelynek következtében, ha nem is egyszerre, de semmissé válnak azok az értékek, amelyeket az addig ott élő magyarok a századok során létrehoztak.

A fentiekkel párhuzamosan a folyamatosan zajló áttelepedések eredményeként pedig egyrészt Magyarország lakosainak száma még meghaladja a 10 millió főt, másrészt pedig az itt élők etnikai „egyneműsödése” mind egyértelműbbé vált.3 Ezek ellenére az alapprobléma, a hazai népesség lélekszáma csökkenésének és a népesség kor szerinti összetétele elöregedésének megállítása, vagy a folyamatok visszafordítása nem oldódik meg.

A szomszédos országokban élő magyar nemzetiségűek áttelepedésének esetleges hivatalos támogatásának vagy csendes tudomásulvételének következményei hosszabb távon katasztrofálisak. A leírt folyamatok diszfunkcionális hatása ugyanis visszafordíthatatlanná teszik a Kárpát-medencei magyar (ezen belül a magyarországi4) népesség lélekszámának fogyását, s a népesség kor szerinti összetételének elöregedését. Tehát az áttelepedések, miközben nem oldják meg a magyarországi népesség létszámának csökkenést, s a népesség elöregedésének folyamatát, aközben a jelenleg saját szülőföldjén nyolc országban élő magyarság (részeinek és egészének) népességnövekedési hátterének meggyengülését, majd felszámolódását fogja okozni.

A bekövetkezett változást, s a felvázolt népességfejlődési tendenciát az adatok egyértelműen tükrözik.

1. Magyarország népességének száma
1870 és 2006 között

Megjegyzés: az első öt népszámlálás esetében a táblázat a Magyar Birodalom lakosságának számát Horvátország nélkül adja. A fő összefüggések bemutatása érdekében az 1910-re, és 1941-re vonatkozó dőlt népességszámok a mai országterületre vonatkoznak. 1949-től az adatok a megmaradt Magyarország népességszámai.

Forrás: Népszámlálás 2001. Központi Statisztikai Hivatal, Budapest, 2001. és a szerző számítása a KSH népmozgalmi adatokból (Demográfiai lekérdező).

A szomszédos országokhoz került magyarok lélekszáma az elmúlt kilencen év alatt egy millió fővel lett kevesebb. Az 1910. évi népszámlálás szerint az elcsatolt területeken élő magyar nemzetiségűek száma 3 175 000 volt, amely 1991-re 2 667 000-re csökkent (Hoóz, 1996, 937. p.). A folyamat ezzel nem állt meg, hiszen tíz évvel később, 2001-ben a szomszédos országokban élő magyar nemzetiségűek száma már csak 2 174 921 fő volt. A magyarok népesedési „tér”-vesztését a százalékos arányok még egyértelműbben tükrözik. A szomszédos országokhoz került területeken élő magyarok aránya ugyanis a Kárpát-medencében élő magyarokéhoz viszonyítva az 1910. évi 32,1 százalékról 1991-re 20,7 százalékra, 2001-re pedig 17,6 százalékra esett.5 Magyarország lakosságának száma pedig 1920-ban és 1949-ben csak úgy érte el a táblázatban közöltet, hogy mindkét alkalommal százezrek települtek át, az új országoknak hagyott területekről.

Az 1918 után kisebbségbe került magyar nemzetiségűek és utódaik egy részének az egykori központi területre történő áttelepedése tehát – annak ellenére, hogy rövid távon és közvetlen formában a meghagyott Magyarország lakosainak számát növeli – hosszú távon a magyar népességfejlődés még megmaradt feltételrendszerét teszi egyre szűkösebbé. Lehetetlen tehát nem felismerni, hogy az áttelepedés következményei rövid- és középtávon a kibocsátó közösség, hosszú távon pedig az összmagyarság életlehetőségeinek összeszűkülését, majd felszámolását okozza.

Az áttelepülők hiánya, mint ahogyan arra rámutattunk, nemcsak a kibocsátó közösséghez tartozók lélekszámát, tagjainak termékenységét csökkenti, kor szerinti összetételét öregbíti, hanem ezekkel párhuzamosan tovább szűkíti azt a teret, amelyet jelenleg még magyarok „töltenek ki”, laknak be. S ezzel – az áttelepülők szubjektív szándékaiktól függetlenül – egyrészt elősegítik a még helyben maradók szórványhelyzetbe kerülését, másrészt pedig, felgyorsítják a már szórványhelyzetben élő magyarok többségi néphez történő asszimilálódását, s a népességcsökkenés és elöregedés ütemének felgyorsulását.

A fentiek eredményeként megállapíthatjuk, hogy 1918 óta a nemzetközi vándorlásból származó magyarországi vándorlási nyereség népességpótlásban játszott szerepe, amennyiben nem leszűkítve, csak a Magyarországon élők, hanem a Kárpát-medencei magyar népességfejlődés szempontjából vizsgáljuk, teljes mértékben ellentétes azzal, melyet a népességfejlődés területén ezt megelőzően eredményezett.

A jövő lehetőségei

A népesedési folyamatokat, nevezetesen a népességfogyás és elöregedés ütemét meghatározó tényezők módosítása, befolyásolása igen bonyolult feladat. Jellegükből következően, rövid távon még a csökkentés ütemét sem lehet befolyásolni. Középtávon, 15–20 év alatt viszont, megfelelő népesedéspolitikai intézkedések eredményeként ennek még van reális esélye. Sikeresek ez esetben csak akkor lehetünk, ha a magyar népességfejlődés jövőjét alakító elképzeléseinket a továbbiakban már nem szűkítjük le a Magyarországon élőkre, hanem a népességfejlődéssel kapcsolatos hosszú távú feladatok megfogalmazásakor a magyarságot – szétdaraboltsága ellenére –egységnek tekintjük.

Említettük, hogy 1990-et követően az ország lakosainak száma azért nem csökkent tízmillió alá, mert a bevándorlók a fogyást és az elvándorlók hiányát jelentős mértékben ellensúlyozták. Ebből logikusan következhetne, hogy a migráció segítségével biztosított népességpótlás szervesen illeszkedik a jövőbeli hazai népességfejlődési folyamatokba. Ez igaz is lenne, amennyiben az országban letelepedő migránsok zömét nem a Romániában, Szerbiában és Ukrajnában élő magyar közösségek adnák. Ezzel összefüggésben a korábbiakban már dokumentáltuk, hogy az eddigi, a magyar nemzetiségűek áttelepedését hallgatólagosan tudomásul vevő vagy tudatosan segítő program(?) nemcsak, hogy nem oldja meg a hazai népességfogyás problémáját, hanem diszfunkcionális következményei miatt véglegesen ellehetetleníti a Kárpát-medencei magyar népességfejlődés távlati, jelenleg még meglévő lehetőségeit. Éppen ezért, mivel lényeges változásra az ide érkezők nemzetiség szerinti összetétele vonatkozásban az elkövetkező időben sem számíthatunk, addig, amíg ez be nem következik célszerűbb, ha a hiányzó népesség pótlásának nem ezt az útját választjuk.

Akkor hogyan?

A termékenység területén radikális változás – a házasságkötések számának csökkenése, a válások gyakorisága, az élettársi kapcsolatok, a tudatos gyermektelenség terjedése, a gyermekvállalás későbbi életkorra történő elhalasztása, illetve más demográfiai tényezők eredményeképpen – a következő években sem várható. A nemzetközi tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy azokban az országokban sikerül a gyermekvállalási kedvet pozitívan befolyásolni, ahol aktív és komplex – a pénzbeli támogatásokat, természetbeni szolgáltatásokat sokoldalú foglalkoztatási rendszerrel is kiegészítő – családpolitika valósul meg (Tárkányi, 2001). Abban az esetben tehát, ha meg van hozzá a közös akarat, akkor a természetes fogyás üteme, s az ehhez társuló elöregedés folyamata még lassítható. (1960-tól a természetes népmozgalom területein bekövetkezett legjelentősebb elmozdulásokat a 2. táblázat adatai alapján kísérhetjük nyomon.)

2. A természetes népmozgalom főbb adatai, 1960–2006

Megjegyzés: a születéskor várható átlagos élettartam 2004-ben férfiaknál 68,59 év, nőknél 76,91 év.

A nettó reprodukciós együttható 2004-ben 0,618. (A 2004. évi halandósági tábla alapján számítva.)

Az ország lakosainak száma 2007. január 1-jén 10 066 158 fő volt, s ez az egy évvel korábbi

népességszámhoz viszonyítva 10428 fővel volt kevesebb.

Forrás: Gyorstájékoztató. Népmozgalom 2005. január–december. Közzététel: 2006. február 27., illetve Gyorstájékoztató. Népmozgalom 2006. január–november. Közzététel: 2007. február 22.www.ksh.hu.

Kiindulópontnak a családot tekintjük, amely a társadalom legősibb önkéntes közössége, a társadalom alapegysége, amelynek legfontosabb funkciója az utódok felnevelése. Mivel jelenleg a háztartások többségében minden újszülött gyermek a szegénységbe kerülés esélyét növeli, a családok marginalizálódási folyamatát meg kell állítani (Spéder, 2002). Az anyagi javak igazságosabb elosztása révén elő kell segíteni, hogy az utódok felnevelésére fordított társadalmilag elismert költségekből mindenki egyforma mértékben részesüljön. A gyermekvállalás, mint az köztudott, a családok részéről hosszú távú „befektetés”, amelyre kedvezően csak a stabil feltételek hatnak, ezért hazánkban is a parlamenti pártok konszenzuson alapuló átfogó, kiszámítható, választási ciklusokon átívelő stabil, a gyermekvállalást hatékonyan ösztönző, egyben a lakosság preferenciáit és megváltozott gazdasági körülményeit figyelembe vevő hosszú távú népesedéspolitikára és annak alárendelt családtámogatási gyakorlat megvalósítására van szükség.6

A fentiekkel összefüggésben a közgondolkodás olyan típusú átalakítására, megerősítésére is szükség van, amelynek eredményeként az élet legfontosabb és legtermészetesebb ajándékaként jelenik meg a családban a gyermek, aki nem teher, nem a szülők, mindenekelőtt az anya karrierjét gátló, lehetetlenné tevő „csapás”. A pénzügyi egyensúlyt rövid távon érvényesíteni kívánó gyakorlattal szemben tehát a távlatos népesedéspolitika – a termékenység és a születésszám emelkedése, illetve a halandósági viszonyok területén történő javulás érdekében – a családot és a családi jellegű együttélési formákat részesíti támogatásban.

Figyelembe véve a népességhiány migráció segítségével történő népességpótlás hazai s a magyar népességfejlődéssel kapcsolatos diszfunkcionális következményeit, mindaddig, amíg a népesedési folyamatok területén a remélt változást megalapozó népesedéspolitikai koncepciót ki nem alakítják, s az azt valóra váltó gyakorlati intézkedések meg nem valósulnak, döntően saját „forrásainkra” támaszkodva a megszületetteket, valamint a már közöttünk élőket kell olyan helyzetbe „hoznunk”, hogy valamennyien a társadalom aktív tagjaként a munkaerőpiac szereplőivé is váljanak.

A népességfogyás ütemének lassítását elősegíthetjük azzal, ha az újszülöttek számára biztosítjuk, hogy felnövekedve azonos eséllyel kapcsolódhassanak be a magyar társadalom életébe. Ez esetben nem a csecsemő- és gyermekhalálozás mérséklésére gondolunk, hanem arra, hogy minden újszülött felnövekedve, egészségesen és megfelelő ismeretekkel felvértezve kezdhesse felnőtt életét. Vizsgálatok hiányában nem lehet megmondani, hogy – a rossz körülmények között élő családok életlehetőségei miatt – jelenleg az újszülöttek hány százalékának nincsen esélye arra, hogy felnövekedve bekapcsolódhasson az ország társadalmi, gazdasági stb. életébe. Arányuk feltételezhetően közel 20 százalékra tehető. Úgy gondoljuk: amennyiben az ehhez a csoporthoz tartozó gyermekek felnevelésnek normális körülményei megteremtődnek, akkor már 2025-től, 2030-tól évente mintegy 18–20 ezer fővel több jól felkészült magyar állampolgár kezdheti meg életpályáját.

Tartalékaink azonban nemcsak ezen a területen, hanem a halandóság területén is vannak.7 Csak az elmúlt tizenöt évben több mint félmillióval többen haltak meg, mint amennyien születtek. A meghaltak számának elmúlt években bekövetkezett mérséklődése ellenére az évenként meghaltak száma továbbra is magas, ez a jövőben is tartós tendenciaként hat a hazai demográfiai folyamatokra. Ennek ellenére biztatónak tartjuk, hogy az utóbbi években a halálozás „elhalasztása” elsősorban a férfiakat érintette, és feltételezzük, hogy a fejlettségünkhöz viszonyítva jelenleg még indokolatlanul magas halandóság az elkövetkező évtizedekben mérséklődni fog. Abban az esetben pedig, ha ez általánossá válik, és végre majd halandósági „mintaváltásról” beszélhetünk, akkor 2025–2030 után e folyamat pozitív eredményeit a népességcsökkenés ütemének mérséklődése területén is egyértelműen érzékelni fogjuk.

Jelenleg azonban még sokkal többen távoznak el közülünk az olyan korosztályokhoz tartozók, akiknek munkájára a társadalom még évtizedekig joggal számíthatna.8 Abban az esetben ugyanis, ha az ezen a területén meglévő „tartalékainkat” mobilizálva például a 60 év alattiak halandóságát 2020-ig évenként előbb „csupán” 10, majd 20 százalékkal csökkentjük, akkor ezzel a népességcsökkenés ütemének lassításában komoly előrelépést teszünk.

Összességében megállapíthatjuk: abban az esetben, ha a következő évtizedekben minden újszülött egészségesen és megfelelő ismeretekkel felvértezve kezdi meg felnőtt életét, illetve, ha az idő előtt meghaltak számát mérsékeljük, akkor – még a jelenlegi szinten konzerválódó termékenység mellett is – anélkül érünk el haladást a lakosság számának megőrzésében, az elöregedés ütemének mérséklésében, hogy ebben a szomszédos országokból áttelepülő magyar nemzetiségűeknek fontosabb szerep jutna. Ezzel pedig, az első jelentősnek mondható lépést tesszük meg a Kárpát-medencei magyarság népességfejlődésének reorganizálásában, lélekszámának megőrzésében.

Irodalom

Hoóz István (1996): A nemzetiségi struktúra átalakulása a Kárpát-medencében. Statisztikai Szemle, 74. évf. 11. 937. p.

Spéder Zsolt (2002): A szegénység változó arcai. Tények és értelmezések. Andorka Rudolf Társadalomtudományi Társaság – Századvég Kiadó, Budapest, 68–84. p.

Tárkányi Ákos (2001): Népesedéspolitika Nyugat- és Észak-Európában. In: Cseh-Szombathy László–Tóth Pál Péter (szerk.) (2001) 482–507. p.

Tóth Ágnes–Vékás János (2004): Határok és identitás. In: Kovács Nóra–Osvát Anna–Szarka László (szerk.): Tér és terep. Tanulmányok az etnicitás és az identitás kérdésköréből III. Akadémiai Kiadó, Budapest, 135–190. p.

1 A nemzetközi vándormozgalom meghatározottsága az 1910-es évektől fokozatosan módosult. A változás mindenekelőtt a migránsok nem, kor, iskolai végzettség és foglalkozás szerinti összetételének átalakulásában nyilvánul meg. Először a nemek szerinti összetétel változott meg, a migráns népességen belül a nők aránya fokozatosan növekedett. E változással párhuzamosan következett be a migránsok iskolai végzettség, foglalkozás és kor szerinti összetételének átalakulása is. Ennek ellenére az idősebb korosztály a migrációs „piacon” történt jelentősebb arányú megjelenése a vándormozgalom legújabb fejleményei közé tartozik. Ez a változás szoros összefüggést mutat a családegyesítés keretében lezajló migrációs mozgások 1970-es, ’80-as évek során bekövetkezett általánosabbá válásával.

2 E folyamat keretében a szélső területeken élő magyar nemzetiségűek központi területre való vándorlása is zajlott, amely e területek fentiekben leírt szerepét még egyértelműbbé tette.

3 A 2001. évi magyarországi népszámláláskor kisebbségi nemzeti-etnikai kötődést vallott külföldön születettek demográfiai jellemzőit részletesen Tóth Ágnes és Vékás János dolgozta fel (Tóth–Vékás, 2004.).

4 A magyar népesség száma – az országban élő, magukat valamilyen nemzetiséghez tartozóknak valló magyar állampolgárokkal együtt – 2003-ban még 26 474 fővel meghaladta a tízmilliót. 2004-ben számuk 9 986 633, 2005-ben pedig 9 963 775 lett. Annak következtében azonban, hogy az itt tartózkodó külföldi állampolgárok száma 2004-ben 130 109, illetve 2005-ben 142 153 volt, a lakosság száma továbbra is meghaladta a tízmilliót.

5 A környező országokban élő magyarok száma az utolsó népszámlálás adatai alapján a tíz évvel korábbihoz viszonyítva csupán Ausztriában (2001) nőtt 21,2 százalékkal. A többi országban csökkent. A csökkenés mértéke Horvátországban (2001) 26,2 százalék, Magyarországon (2001) 6,6 százalék, Romániában (2002) 11,7 százalék, Szlovákiában (2001) 8,2 százalék, Szlovéniában (2001) 27 százalék, Szerbiában (2001) 14,7 százalék, és Ukrajnában (2001) 4 százalék volt.

6 Az elmúlt évtized tapasztalatai ebbe az irányba mutatnak, hiszen a családpolitika bármely elemének negatív megváltoztatása azonnali és tartósan kedvezőtlen hatással volt a gyermekvállalási kedvre. Az is megfigyelhető volt, hogy az elvett kedvezményeket hiába adták vissza, korábbi szerepüket már nem töltötték be.

7 Magyarországon évente másfélszer több férfi hal meg, mint átlagosan az Európai Unió országaiban.

8 2004-ben a meghaltak 8,4%-a tartozott a 15–49 éves korosztályhoz, és 9,9% a 60–65 évesekhez. Feltételezésünk megvalósulása esetén évente több mint 2400 honfitársunk maradhatna még közöttünk.