Az új típusú haderő szervezésének vezetői
(Batthyány miniszterelnök katonai tanácsadói 1848-ban)

            1848 tavaszán a hadügyi politika formálásának legmeghatározóbb alakja gróf Batthyány Lajos miniszterelnök lett, akinek kormányfői működésében – a kérdéskör legalaposabb kutatója, Urbán Aladár megfogalmazása szerint – „többségben vannak a haderő különböző kérdéseivel, s az ország védelmével kapcsolatos rendelkezések”. A kormány még meg sem alakult, de a kijelölt miniszterelnök már hadügyi intézkedéseket tett bécsi útja során. De Batthyány hadügyi politikát meghatározó szerepe korántsem csak miniszterelnöki pozíciójából fakadt. A kinevezett hadügyminiszter, Mészáros Lázár ezredes csak május 23-án tudott hivatalba lépni (április közepén minisztersége is kérdésessé vált), így ezen időpontig Batthyány látta el feladatkörét. Csakúgy, mint Mészáros augusztus 7-14 közötti délvidéki szemleútja során is. Ennél is fontosabb azonban az a szerep, amelyet Batthyány az új típusú haderő kialakításában játszott. A nemzetőrség szervezését és felügyeletét a kezdetektől ellátta, majd a honvédek ügyei is hozzá tartoztak. Szeptember 12-től pedig ügyvezető miniszterelnökként, miniszterek nélkül kormányozva szinte egy személyben látta el az ország védelmének megszervezését. Mindezeket figyelembe véve Batthyány Lajos grófban, ebben a kevés beszédű, de határozott, erős akaratú, büszke arisztokratában tisztelhetjük a szabadságharc hadseregének megalapozóját, az önálló magyar haderő, a honvédsereg kikovácsolóját.

            Nyilvánvaló, hogy ezt a hatalmas munkát csak jól képzett katonai szakemberek bevonásával lehetett ellátni. Bár Batthyány rendelkezett katonai előképzettséggel, ez csupán annyira lehetett elég, hogy pontosan tisztában legyen a rá váró feladatok bonyolultságával és tudja, hogy milyen képességekkel rendelkező embereket válasszon ki majd segítőiül. A birodalomban már – ha csak korlátozott mértékben is – létezett elméleti ismeretekre alapozott tisztképzés, de a tisztek döntő többsége még a csapatoknál, szinte kizárólag a gyakorlati tapasztalatokra támaszkodva szerezte meg több-kevesebb ismeretét hivatása ellátásához. Így történt Batthyány Lajossal is, s a fiatal gróf – nem utolsósorban a zsarnokoskodó anyja felügyeletétől való szabadulás reményében – kadétnak állt a 32. (Esterházy) sorgyalogezredbe. Alig több mint félévnyi tisztjelöltként eltöltött idő után – amelynek jelentős részét jogakadémiai tanulmányai befejezésével és Zágrábban történő vizsgáival töltötte – kapott tiszti kinevezést a 9. (Frimont) huszárezredbe, így még a csapatoknál alkalmazott szegényes tiszti képzésből is alig részesült. Az is igaz viszont, hogy az Itáliában állomásozó huszárezredével a birodalmi haderőszervezés legkorszerűbb elemeivel találkozhatott, de semmi nyoma nincs annak, hogy különösebben elmélyült volna a hadtudományokban. Mintegy négyévi huszárhadnagyként ellátott katonai szolgálat után vált meg a császári-királyi hadseregtől 1831-ben, tiszti jellege megtartása nélkül, s 1848 tavaszáig nem is foglalkozott behatóbban a hadsereg ügyeivel.

            Batthyány hadügyi politikájának alapjait hármas tagozódás jellemezte, amely a meglévő katonaságra, a haderő fejlesztésére, illetve az új típusú haderő megteremtésére épült.

            Elsősorban a magyar ezredek hazarendelése, illetve a Magyarországon lévő sorkatonaság kormány alá rendelése került napirendre, amely a király személye körüli miniszter, valamint a hadügyminiszter intézkedéseit kívánta meg. Így Batthyánynak ebben a kérdésben inkább csak kormányfői minőségben, koordináló szerepben kellett volna eljárnia. Csakhogy – éppen a legfontosabb időszakban – hiányzott a hadügyminiszter, így a miniszterelnöknek nemcsak kezdeményező, de bizony végrehajtó szerepet is el kellett látni. Sürgősen megfelelő munkatársakat kellett bevonnia, akik a hadügyminiszter helyettesítéséhez segédkezet tudnak nyújtani.

            A nemzetőrségnek, mint a belbiztonságot garantáló fegyveres erőnek a megteremtése kifejezetten a miniszterelnök feladatköre lett. A kormányalakítási megbeszélések során hamar elvetették a belügyminisztériumhoz történő rendelését, és az első kormányülésen a nemzetőrség minden vonatkozásban a miniszterelnök felelősségi körébe kerül. Ehhez a tevékenységhez már nem egyszerűen csak munkatársakat kellett találni, de egy egész hivatalt is létrehozni.

            A honvédségnek mint a nemzetőri törvény alapján, de a hadsereg kiegészítése céljával életre hívott katonaság megszervezése képezte a harmadik összetevőt. Eleinte a nemzetőrséggel párhuzamosan látták el az erre hivatott szakemberek a felügyeletét, de aztán itt is meg kellett teremteni az önálló munkatársi gárdát.

            Batthyány Lajos miniszterelnökségének teljes időszaka alatt alapelvnek tekintette, hogy a sorkatonaság, vagyis a császári-királyi hadsereg Magyarországon lévő alakulatainak ügyeivel a hadügyminisztérium, míg a nemzetőrség és a honvédek ügyeivel az Országos Nemzetőrségi Haditanács, a miniszterelnök közvetlen irányításával működő szerv foglalkozzon. Minden esetben a leghatározottabban járt el, ha úgy vélte, hogy a hadügyminisztérium nemzetőrségi vagy honvéd ügybe ártotta magát.    A kormány hadügyi politikájának a kulcsát az ország katonasága feletti hatáskörének elismertetése jelentette. Különös fontosságúvá emelte a kérdést, hogy az udvari körök számára a legfájóbb tüskét az önálló magyar hadügy jelentette, ezért elsősorban ehhez a tárcához tartozó jogkörét igyekezett csorbítani a magyar felelős kormánynak. Bonyolította a dolgot a birodalom sajátos katonapolitikája is, ami bár a haderő egységének és központi irányításának elvén nyugodott, de alkotmányjogi alapon mégis különbséget tett a Magyar Királyság és az egyéb tartományok által kiegészített alakulatok között. Ez a magyar ezredek szerkezetének és kiegészítésének némi eltérésében jelentkezett, és külsődleges jegyként megmutatkozott az egyenruha sajátosságaiban is. A birodalom vezetése katonasága állomásoztatásánál alapelvnek tekintette, hogy az alakulatokat a kiállító tartományokon, országokon kívül helyezze el, lehetőleg olyan nyelvi közegbe, ahol a legénység és a lakosság nem érti egymás nyelvét. Így a rendfenntartó feladatokra is igénybe vett katonaság nehezebben tudott szót érteni az esetlegesen meggyőzésükkel próbálkozó elégedetlen helyi elemekkel. Így a magyar katonaság túlnyomó része az ország határain kívül, elsősorban Itáliában, kisebb mértékben Galíciában, illetve cseh és morva területen és az osztrák tartományokban teljesített szolgálatot. Magyarországon főként szláv, kisebb részt olasz legénységű alakulatok állomásoztak. Ilyen körülmények között a kézenfekvőnek tűnő megoldás, hogy a magyar kormány a magyar katonaság felett diszponáljon nem egykönnyen volt végrehajtható. Különösen úgy nem, hogy Észak-Itáliában hadiállapot volt, s a birodalom fegyveres erejének szerves részeként ott lévő magyar ezredek harcban álltak a Szárd-Piemonti Királyság csapataival és a helyi felkelőkkel. De a galíciai forrongások és a bizonytalan csehországi helyzet sem kedvezett a magyar kormány azon szándékának, hogy megszerezze a rendelkezést ottani csapatai felett. Az udvar, sőt a bécsi forradalom nyomán létrejött osztrák kormány is úgy vélte, a magyar kormány rendelkezési joga nem terjedhet ki Magyarországon kívül eső tartományok által felállított alakulatokra, még ha azok magyar területen állomásoznak is. Ebben a helyzetben a legcélszerűbb megoldásnak a magyar ezredek hazavezényeltetése kínálkozott, amiért a kormány a legnagyobb erőfeszítéseket tette.

            Batthyány ezzel kapcsolatos utasításait Esterházy Pál hercegnek a király személye körüli miniszternek küldte, illetve István főherceg, nádor és királyi helytartó közreműködését kérte. Az igen szegényes eredmény láttán maga lépett akcióba, s a miniszterelnökként tett első bécsi tárgyalásai során május 2-7. között csikart ki szóbeli ígéretet több ezred hazaengedésére, ami azonban csak 6-8 hét múlva valósult meg. A későbbiekben a magyar katonaság hazarendelésére vonatkozó tevékenységet a megérkező Mészáros Lázár hadügyminiszter vette át.

            Batthyány Lajos nem akarta hadügyminiszterének kezét megkötni azzal, hogy távollétében szervezi meg számára hivatalát, s a hadügyminisztérium megszervezését Mészárosra hagyta. Azonban a katonaság napi ügyeinek intézése, különösen az itáliai háború és a Délvidéken fellazuló közbiztonság miatt felélénkülő csapatmozgások, majd pedig a hazatérő magyar katonaság és a helyébe kerülő Magyarországról kivonuló csapatok mozgatása, elhelyezése, ellátása szükségessé tette a birodalom hadügyi igazgatását végző főhadparancsnokságok mellett a kormány részéről is a közvetlen hadügyi irányítást. Hivatalt ugyan erre nem hozott létre Batthyány, de kinevezett egy ideiglenes hadügyminisztert, kormányfői működése első hónapjának legjelentősebb katonai munkatársaként. Választása Ottinger Ferenc vezérőrnagyra, a budai dandár parancsnokára esett. Az 56 éves császári-királyi tábornok soproni német családban született és 18 éves kora óta katonáskodott, folyamatosan magyar huszárezredekben, ami reményt nyújtott a kormány iránti lojalitására. Ezzel együtt megbízatása csak szükségből történt, miután április 20-án már kinevezték az Országos Nemzetőrségi Haditanács elnökének, s ez által a nemzetőrség szervezésének gyakorlati irányítására. Eredetileg a nádor javaslatára Leopold Rousseau d’Happoncourt vezérőrnagyot kérték fel az ideiglenes hadügyminiszterség ellátására. Az április 20-i minisztertanács örömmel fogadta Rousseau jelölését, „aki tevékeny részvételével több országgyűlési tanácskozásban a legelőnyösebben elismert”, de a bécsi hadügyminisztériumban szolgálatot teljesítő tábornok azonnal elhárította a felkérést, amiről hivatalos nyilatkozata április 23-án érkezett Pestre.

            Batthyány az Országos Nemzetőrségi Haditanács szervezéséhez lendületesen hozzálátó Ottingerben ekkor alkalmas személyt lát, hogy kapocs legyen a császári-királyi hadseregvezetés felé, és bízik is benne. Április 21-i miniszterelnöki felhívása a nemzetőrségben teendő szolgálattételre pályázókat már Ottingerhez utasítja, majd olyan, a kormány mellett elkötelezett személyek, mint Nyáry Pál, Rottenbiller Lipót és Irányi Dániel társaságában jelöli az április 27-i fegyvertári szemlére felállított bizottságba Ideiglenes hadügyminiszteri kinevezése „az illető miniszter úr haza érkezéséig” április 24-én kelt, azonban a megbízatását megelégedéssel fogadó tábornok csak óvatosan látott hozzá ehhez a hivatalához. Az történt ugyanis, hogy a budai főhadparancsnokság vezetője – így mint budai dandárparancsnoknak hivatali elöljárója – Ignaz Lederer lovassági tábornok bár a nemzetőrségi megbízatását minden ellenvetés nélkül tűrte, az ideiglenes hadügyminiszterséget már erősen nehezményezte, és az erre vonatkozó bécsi jóváhagyást napokig elfektetve csak május 7-én továbbította a miniszterelnöknek. Ottingert ez meglehetősen kényelmetlen helyzetbe hozta, mert már április 28-án konkrét utasításokat kapott Batthyánytól a fegyvertárban talált lőfegyverek szétosztására vonatkozóan.

            A vidéki nemzetőrség számára 8450 darab gyalogsági puskát választottak ki, ezek csomagolását és szállításra történő előkészítését kellett megszerveznie. A tábornok nem mert egyenes úton intézkedni és csak két nap múlva rendelkezett, de akkor is csak a főhadparancsnokság útján (a Ledererrel történt egyeztetés után, bár ekkor ideiglenes hadügyminiszterként eljárva, tőle független katonai vezetőként cselekedhetett volna). Ottinger az ideiglenes miniszterségét jóváhagyó hivatalos irat megérkezése után is óvatos maradt, különösen a magyar hadügyi önállóság kifejlődésének meggátlására irányuló bécsi törekvések érzékelésével.

            Batthyány május 1-től mindennemű magyarországi katonai hivatalt és szervezetet a magyar kormány alárendeltségébe vont. Az uralkodó viszont április 28-án kéziratot intézett a nádorhoz, a magyar kormány hadügyeket hatáskörébe vonó tevékenységének lehető leállítására, a törvényes alap hiányára hivatkozva. Batthyány a helyzet tisztázására Bécsbe utazott, ahol határozott fellépésével elérte, hogy a magyarországi sorkatonaság alárendelése ügyében a magyar álláspontot fogadják el. Uralkodói kézirat utasította a magyarországi főhadparancsnokságokat a magyar kormány felé tartozó engedelmességre, az osztrák hadügyminisztert pedig a magyar kormánnyal történő egyeztetésre katonai ügyekben is, különösen azokban, amelyek „a magyar seregnek külföldön alkalmazását tárgyazzák.” A nádor viszont olyan kéziratot kapott, amely az osztrák hadügyminiszterrel történő előzetes egyeztetést írt elő minden esetben, amely a birodalom hadseregét érinti. A bizonytalan helyzetre jellemző, hogy a május 7-i királyi kéziratok kiadását követően került sor a macskazeneként elhíresült súlyos incidensre, amelynek során 10-én katonaság verte szét halálos áldozatot is követelve a Budán tüntetőket. A kormány felügyelete a katonaság felett kérdésessé vált. A Bécsből másnap megérkező Batthyány azonnali vizsgálatot rendelt el, s a polgári-katonai vegyes bizottság katonai vezetője Ottinger lett, akinek óvatos lavírozását jól jelzi a kényes ügyben gyakorolt eljárása. Míg nyilvánvaló megkönnyebbüléssel fogadta a felelősségre vonás elől megszökő Lederer főhadparancsnok Bécsbe távozását (amit nem, hogy nem gátol, de inkább segíti), addig a katonaság eljárása ellen zúgolódóknak is kedvében járt, s a tisztjeik ellen tanúskodó három gránátost, akit laktanyafogságra vetettek, május 21-én áthelyezte az alakuló honvédségbe a további bonyodalmak megelőzése szándékával.

            A kormány bizalma azonban már megingott a lavírozó ideiglenes hadügyminiszterben. Elsősorban a bécsi hadügyminisztérium intézkedéseire való hivatkozásai és a magyar hadügyi érdekeknek a birodalmi hadvezetés felé történő súlytalan megjelenítése, időnként elsikkasztása miatt következett ez be. Május 11-én Batthyány magánúton volt kénytelen értesülni arról, hogy az olaszok által Buccariba szállított lefegyverzett magyar katonaságot ahelyett, hogy Fiumébe helyezték volna helyőrségül, visszavezényelte Itáliába a magyar kormányt megkerülő császári-királyi hadvezetés. A nemzeti színek felvétele ügyében is huzavonát tapasztalt, de a Latour bécsi hadügyminiszter által kért tüzéreknek a magyar dalmát tengerpart védelmére történő átvezénylése sem az utasításának megfelelően (Zágráb kikerülésével) történt, ami végül is Jellačić szeptemberben Magyarországra törő erőit növelte. Így aztán hiába hajtotta végre Ottinger azonnal és következetesen Batthyány május 15-i, a feszült délvidéki helyzet által kiváltott rendelkezéseit a várak háborús készenlétbe helyezése és a királyi kéziratok katonaság előtti kihirdetése vonatkozásában, menesztése már csak idő kérdése volt. Kettős hivatalából az ideiglenes hadügyminiszteri tevékenysége volt a kevésbé megfelelő, mégis az Országos Nemzetőrségi Haditanács elnöki tisztségéből mentették fel előbb.

            A május 15-i döntés a honvéd zászlóaljak felállítására ugyanis sürgetővé tette egy sokkal megbízhatóbb katonai vezető kinevezését a szervezést irányító hivatal élére. Ideiglenes miniszterként még maradhatott Mészáros Lázár május 23-i megérkezéséig, bár a vele szemben mutatkozó bizalmatlanságot már jól jelezte, hogy a május 22-re tervezett sorkatonaság általi ünnepélyes vérmezei eskütételt, amelynek előkészítését Ottingerre bízták a május 21-i minisztertanács az utolsó pillanatban elhalasztotta a várható ellenszegülés miatt. A későbbi eskütétel körüli bonyodalmak bizonyították az eljárás helyességét, amely Mészáros Lázárra bízta a probléma kezelését.

            Ottinger katonai tapasztalataira azonban továbbra is számított Batthyány, s júniusban a horvát betörés ellen létesített drávai őrvonal parancsnokságával bízta meg. Eleinte itt is megfelelően ténykedett, Csány László kormánybiztos július 5-én még így nyilatkozott: „Dicsekedve mondhatom, hogy Ottinger vezérőrnagy úrral mind eddig a legnagyobb egyetértésben vagyunk, és hiszem, hogy leendünk is.” Augusztus 10-én azonban Nagykanizsán olyan mértékű nézeteltérése támadt a tábornokkal, hogy lemondását helyezte kilátásba. Ottinger ugyanis augusztus 3-án – Csány hozzájárulásával – személyesen tárgyalt az őt erre kérő Jellačić bánnal, aki befolyása alá tudta vonni. Erről ugyan a tábornok nem számolt be, de Csány tudomása nélkül olyan parancsot adott ki, hogy a horvátok Dráván történő átkelése esetén fegyverhasználatot mellőzve, parlamenter által kell őket visszatérésre bírni. Ha ez nem állítja meg őket, akkor vissza kell vonulni, s megtiltott minden összeütközést. Csány László jelentésére a kormány augusztus 12-én felmentette Ottingert parancsnoki beosztásából, aki addigra magától is lemondott, de még mintegy két hétig a táborban maradt nem kevés fejfájást okozva a vele korábban baráti kapcsolatokat ápoló kormánybiztosnak. A tábornok ingatagságának okát különben legtalálóbban Szemere Bertalan belügyminiszter fogalmazta meg Csányhoz intézett levelében: „úgy ismertetett, mint ki a régi rendszert nem bírta felejteni… és én leküldéséhez semmi reményt nem csatoltam”. Ottinger Sopronba vonult vissza, s 1848. október végén csatlakozott a Bécs alatt állomásozó császári hadsereghez. Decembertől a részvételével életre hívott honvédsereg ellen küzdött mint az egyik legsikeresebb lovassági parancsnok. Lovasdandára élén Bábolnánál és Mórnál is a császári győzelem legfőbb kovácsa volt, majd 1849 nyarán Kátynál verte tönkre Perczel csapatait.

            Ideiglenes hadügyminiszterségénél pozitívabban lehet értékelni Ottingernek az Országos Nemzetőrségi Haditanács megszervezését eredményező tevékenységét.

            Batthyány hadügyi politikájának fontos része volt a nemzetőrség intézményének a megteremtése, bár a nemzetőrség a kormány eredeti szándéka szerint nem volt a katonaság része. A felállításáról rendelkező 1848. évi XXII. törvénycikk értelmében szerveződő nemzetőrség pedig a későbbiekben sem vált azzá. A polgári forradalmak jellegzetes vívmányaként megszülető testület Magyarországon elsősorban „a személyes és vagyonbátorság, a közcsend, a belbéke” biztosítására, vagyis rendvédelmi feladatokra jött létre, és szervezését a helyi törvényhatóságok kötelességévé tette. A törvény nemzetőri szolgálatra kötelezett minden 20-50 év közötti fél jobbágytelekkel, 200 forint értékű ingatlan vagyonnal vagy évi 100 forint tiszta jövedelemmel rendelkező férfit, ami mintegy 400 ezer főnyi fegyveres erőt kínált a kormány számára. Az azonban teljesen nyilvánvaló volt, hogy ekkora tömeg felfegyverzésére, felszerelésére nincs mód, és kivonásuk a termelőmunkából csődbe juttatná az országot. A belbiztonsági feladatok ellátása egyébként ezt nem is kívánta meg. Őrszolgálatot, rendvédelmi feladatokat hiányos felszereléssel is el lehetett látni. Bár voltak a kormány részéről a nemzetőrség katonai alkalmazására is elképzelések, a tábori alkalmazás során azonnal kiderült erre való alkalmatlanságuk. A legnagyobb problémát a nemzetőrök kiképzetlensége, ebből fakadó fegyelmezetlensége és a túlságosan rövid, 4-6 hetes szolgálati idejük jelentette. Emellett túlságosan sokba került tábori alkalmazásuk, hiszen a kiállító törvényhatóság területét elhagyva a nemzetőrség a katonasággal azonos zsoldot és ellátást kapott, annak ellenére, hogy csak kisegítő feladatokra lehetett igénybe venni. A kormány hadügyi politikája számára a nemzetőri intézmény legnagyobb értékét az adta, hogy törvényes keretet biztosított az új típusú haderő megteremtéséhez, ami azonban csak a nevében és csak a kezdeti időszakban volt nemzetőr. A nemzetőrségről szóló törvény egyik passzusa kimondta, hogy olyanok is a nemzetőrség tagjai lehetnek, akik bár nem felelnek meg a vagyoni cenzusnak „érdekeltek az alkotmányos rend fenntartásában”. Ez jelentette azt a jogi kiskaput, ami lehetővé tette a nemzetőrség törvényi keretein belül a katonaság mintájára létrehozott honvédség megszervezését. Így vált a nemzetőrség felügyeletére létrehozott Országos Nemzetőrségi Haditanács a hadseregteremtés legfontosabb szervévé.

            Ez ugyan csak május végétől következett be, de kétségtelen, hogy felállításában, munkája elindításában Ottinger jelentős szerepet látott el. Kiválasztott munkatársai meghatározó szerepet vittek a nyári és őszi hadseregszervezésben, többen honvéd tábornokok lettek, bár éppen ők lesznek azok, akik válságos helyzetben meginogva elhagyják majd a honvédsereget, de az itt szolgáló katonai szakemberek többsége hűen kitartott a szabadságharc leveréséig. Kiválasztásukban viszont Batthyánynak azon szándéka is érzékelhető, hogy lehetőleg kerülte a radikális nézeteket valló tisztek bevonását. Elsőként báró Majthényi István nyugalmazott őrnagy, Kiss Károly nyugalmazott százados, Földváry Lajos nemzetőr százados és Kállay Ferenc nyugalmazott százados „hadügyvéd” kerültek tanácsosként kinevezésre április 20-án. Négy nap múlva Lukács Dénes hadnagy tüzérségi szakértőként kapott meghívást az Országos Nemzetőrségi Haditanácsba, 26-án pedig Baldacci Manó ezredes, akinek – miután frissen kinevezett ezredparancsnokként alakulatához kellett volna utaznia – alkalmazását a nádor engedélyezte május 10-én. A hivatalhoz sorolták, mint előadót Korponay János főhadnagyot is, aki a miniszterelnök legközvetlenebb katonai munkatársaként már április 16-tól Batthyány mellett dolgozott nemzetőri titkárként.

            A hét tisztből hárman voltak hivatásos katonák, akik Baldacci kivételével becsülettel végigszolgálták a szabadságharcot. Korponay János és Lukács Dénes mindketten ezredesek lettek, s a későbbi hadügyminisztérium egy-egy osztályát vezették. A három nyugalmazott és egy kilépett tiszt (Földváry) közül csupán Kiss Károly maradt mindvégig a szabadságharc szolgálatában, ő is ezredes és minisztériumi osztályvezető lett. Baldacci és Majthényi már honvéd tábornokként 1849 januárjában, Kállay még 1848 decemberében, Földváry pedig 1849 februárjában vált ki a honvédseregből. Valamennyien jól képzett szakemberek voltak, többségük komoly, a katonaságon túlmutató műveltséggel rendelkezett. Baldacci a bécsújhelyi katonai akadémián, Korponay a Magyar Nemes Testőrségben, Lukács Dénes pedig tüzérségi iskolán, illetve a bombászkarban szerezte szerteágazó elméleti katonai tudását. Kállay Ferenc nagy tekintélyű jogászként a Magyar Tudományos Akadémia tagja volt, s írói, történészi munkásságot is folytatott. Kiss Károly is akadémikus volt, tekintélyes hadtudományi szakíróként ismerték. (Különben Korponayt is megválasztották 1844-ben az akadémia levelező tagjának katonai szakírói munkássága elismeréseként.) Földváryt, a végzett jogászt is művelt társasági emberként tartották számon, egyedül Majthényi nem rendelkezett komolyabb elméleti alapokkal, aki viszont rendkívül széleskörű gyakorlati ismeretekkel bírt a lovassági szolgálat minden ágában, még harctéri tapasztalatokra is szert téve a napóleoni háborúkban. Hatvan évével ő volt a legidősebb, Kállay és Kiss Károly hasonló korúak voltak, 58, illetve 55 évükkel. Baldacci Batthyányval azonos évben született, a többiek 40 év alattiak voltak, Korponay mindössze 29 éves.

            Ez a hét katona volt a miniszterelnök katonai tanácsadója az új típusú haderő formálódásának időszakában, a honvédzászlóaljak megszervezése alatt. Amikor Batthyány április 20-án létrehozta az addig helyi irányítás alatt szerveződő nemzetőrség összefogására az Országos Nemzetőrségi Haditanácsot, felállította a katonai és nemzetőri irodáját is az addig „nemzetőri segédként” mellette dolgozó Korponay János főhadnagy nemzetőri titkári megbízatásával. A fiatal tiszt nemcsak az Országos Nemzetőri Haditanács felé közvetített, de eljárt a hadügyminisztérium felé is. Mészáros Lázár május 24-i hivatalba lépését követően Batthyány rövidesen a hadügyminisztériumba tétette át, ahol a júniusban megszerveződő elnöki osztály titkára lett, ezúttal a hadügyminisztérium felőli megbízható kapcsolattartást biztosítva mind az Országos Nemzetőrségi Haditanács, mind pedig a miniszterelnök felé. Kapcsolatuk azonban mindvégig szoros maradt, olyannyira, hogy szeptember 16-án Korponay írta a Friedrich Mertz altábornagy komáromi várparancsnok megrendszabályozását Hrabovszky főhadparancsnoktól követelő miniszterelnöki utasítást. Utóda az öt évvel idősebb Sztanko Soma hadnagy lett, akit szintén a haditanácsba soroltak, amelynek ekkor már legfontosabb feladatává a honvéd zászlóaljak felállítása lett. Ez az alakulatával Pesten állomásozó 34 éves sorgyalogsági tiszt dolgozta ki a részletes tervezetét a felállítandó önkéntes haderő egy zászlóaljának, és készítette el költségvetését is mindössze néhány nap alatt május első dekádjában. A feladattal a miniszterelnököt távollétében hadügyekben helyettesítő Deák Ferenc bízta meg Széchenyi javaslatára, s a kitűnő munka láttán Batthyány május 13-tól az Országos Nemzetőrségi Haditanács munkatársaként alkalmazta Sztankót.

            Ottinger elnöki tiszte csak a honvédség szervezésének elhatározásáig tartott, s amikor az erre vonatkozó döntés a május 15-i kormányülésen megszületett, Batthyány azonnal kinevezte a hivatal élére Baldacci Manó ezredest. Az új elnök már a miniszterelnök közvetlen felügyelete alatt tevékenykedett, mint kinevezett helyettese, akinek a rendeleteket „kibocsáttatásuk előtt átnézés, s aláírás végett okvetlen” Batthyány elé kellett terjesztenie. Elsődleges feladata – a honvéd zászlóaljak toborzásának megkezdése mellett – a hivatal szervezeti kereteinek kiépítése és a hadseregszervezés valamennyi fontos területének lefedése volt. Tevékenysége a hadügyminisztérium kiépítésével párhuzamosan folyt, mivel Batthyány határozottan elkülönítette a nemzetőrség és a honvédség ügyeit a hadügyminiszter feladatkörétől. Így aztán a miniszterelnök tulajdonképpen egy második hadügyminisztériumot vezetett hivatali ideje végéig. A hivatal hatásköre kiterjedt a honvédség toborzására, a felszerelésére, felfegyverzésére, kiképzésére és a táborba indítására. Előkészítette a tiszti kinevezéséket, majd előléptetéseket, és fegyelmi jogkörrel is rendelkezett. A nemzetőrség központi irányításából katonai vonatkozású feladatai a nemzetőri mozgósítás megszervezése és a tábori szolgálatra kirendelt nemzetőr alakulatok ellátása volt, ami 1848. augusztusában pedig az önkéntes nemzetőrség szervezésével, kiképzésével, felfegyverzésével és hadszíntérre indításának előkészítésével egészült ki. Az egyre nagyobb hatáskörrel rendelkező hivatal Batthyánynak azt a szándékát tükrözte, hogy ha fel kell adni a megbékélés érdekében a magyar hadügyminisztériumot, ne maradjon irányító szerv nélkül a kormány önállóságát biztosító magyar fegyveres erő. Az Országos Nemzetőrségi Haditanács életrevalóságát bizonyítja, hogy az őszi hadseregszervezés központi szerve is ez lett, majd pedig amikor sor került a hadügyminisztériummal történő összevonására, osztályai szervesen illeszkedtek a minisztérium rendszeréhez, vezetői pedig minisztériumi osztályok élére kerültek.

            Az Országos Nemzetőrségi Haditanács hivatali struktúrája július elejére alakult ki. Először a két fő fegyvernemet, a gyalogságot és lovasságot felügyelő osztályokat szervezték meg még május végén. A gyalogsági osztály főnöke május 31-i kinevezéssel az a Csuha Antal őrnagy lett, akit elsőként küldtek alakulata, a 39. (Don Miguel) sorgyalogezred II. zászlóalja élén a kikindai „véres húsvét” másnapjának hajnalán, április 26-án a kibontakozó szerb felkelés lokalizálására Óbecsére. Az 54 éves törzstiszt alig kezdhetett munkájához, amikor június 12-én Szegedre küldték az ottani nemzetőrség szervezésére, hogy megfelelő biztosító erő várja az oda vezénylendő katonaságot. Az ún. „szegedi táborban” kívánta ugyanis a kormány összevonni azt a katonai erőt, amelynek véget kellett volna vetnie a szerb felkelésnek. A sikerrel ténykedő Csuhát, aki a napóleoni háborúk harctereit is megjárta hadnagyként, június 19-én az Óbecsén szerveződő dandár élére állították, ami egyúttal a hivatali beosztásából való felmentését is jelentette, bár helyi nemzetőrségi ügyek intézésével még megbízták Utóda az 52. (Ferenc Károly) sorgyalogezred pécsi főhadfogadójának a parancsnokából nemzetőr őrnaggyá avanzsált 49 éves Csanády Pál lett. Megbízatásában komoly szerepet játszott átfogó toborzói tapasztalata, s beosztását mindvégig ellátta Batthyány hivatali ideje alatt. Nagyon jó szervező volt, így az őszi újoncozás eredményeként szerveződő új honvéd zászlóaljak alakításánál központi szerepet játszott a pécsi hadmegye (katonai kerület) élén, s honvéd ezredes lett. A császári-királyi csapatok Pécsre történő bevonulását követően azonban reménytelennek ítélve a harcot, kilépett a szolgálatból, s február elején jelentkezett a császári hatóságoknál. Csuha Antal viszont vitézül harcolt a szerb lázadók ellen, majd Pétervárad parancsnokává történt kinevezése után honvéd tábornok lett, s meg tudta tartani a Délvidék kulcsának számító erődöt 1849. március végi ostromzár alóli felszabadításáig. Miután azonban elzárt helyzetében várfeladási tárgyalásokat folytatott az ostromló csapatok parancsnokával, a Péterváradot felmentő Perczel Mór megbízhatatlannak minősítve leváltotta beosztásából, s Debrecenbe küldte. Itt nyugalmazását kérte, amit május 21-én teljesített a kormány.

            A lovassági osztály élére június 1-jén nevezték ki a vezetőt Majthényi István személyében. Mindvégig élvezte Batthyány bizalmát, bár a lovas nemzetőrség szervezése eléggé nehézkesen haladt, még leginkább a fővárosban és a környező megyékben ért el számottevő eredményt. A nehézségek alapvető oka az anyagi feltételek elégtelensége volt, amit nem róttak fel a rövidesen nemzetőr alezredesnek előlépő tiszt hibájául, sőt őt bízták meg Baldacci helyettesítésével is, ha az elnök távol volt hivatalától. A bizalom egyre nőtt iránta, s a szeptemberi válságos napokban igazi bizalmi feladatot kapott, amit ügyesen teljesített. Komáromot, az ország legfontosabb erődítményét kellett megtartania a kormány hűségén, miután azt parancsnoka a küszöbönálló horvát-magyar összecsapás esetére semlegesnek akarta nyilvánítani. 241 önkéntes nemzetőrrel jelent meg a városban, s bár Mertz altábornagy először nem engedte a várkapukon belülre katonáit, határozott fellépésével, támaszkodva a miniszterelnöki nyílt rendeletre elérte, hogy az idős császári tábornok végül is meghajoljon akarata előtt. Ebben az időben (szeptember 9-15. között) napi kapcsolatban volt Batthyányval, akit részletesen tájékoztatott a várparancsnokság minden rezdüléséről, s a kapott instrukciókat pontosan és határozottan hajtotta végre. A miniszterelnök az országgyűlésben számolt be Komárom biztosításának megtörténtéről, amelyben kiemelte Majthényi szerepét, aki szeptember 15-én az idegen katonaság erőd körzetéből való elküldését is el tudta érni a várparancsnoknál. Mertz szeptember 29-i lemondása után rövidesen őt nevezték ki várparancsnoknak, s október 20-án harmadikként kapja meg a honvéd tábornoki kinevezést, amellyel megelőzte korábbi főnökét, Baldaccit is! Határozottsága és a magyar kormány melletti eltökéltsége azonban a főváros feladása után megcsappant, s bár az erődöt még ostromzár alá sem vették, a megadás lehetőségét pendítette meg, amiért a vár védelmi tanácsa január 9-én lemondatta a parancsnokságról, majd február végén az erődből is kiutasították.

            Majthényinek a lovas nemzetőrség szervezésében nagyon hasznos segítséget jelentett a hozzá beosztott Nádossy Sándor. A 37 éves huszár kapitányt a császári-királyi hadsereg egyik legjobb lovasa és lóismerőjeként tartották számon, aki egy sor eredeti ötlettel gazdagította a lovassági szolgálati ág fejlesztését. Szaktudására utal, hogy bár kényszernyugdíjazással büntették a császári hatóságok, később mégis reaktiválták és már 1852-ben a tüzérségi központi lovasiskola igazgatója lett 1848 nyarán. 1867-ben még tábornoki kinevezést is kapott, és a hadsereg pótlovazási felügyelője lett. Iránymutatása nyomán változtattak a honvédtüzérség felállításakor a fogatolás császári-királyi hadseregben előírt módszerén, és a láncok helyett erős szíjakat használtak, ami mozgékonyabbá tette a honvédütegeket. Ezt a szabadságharc leverését követően a császári-királyi tüzérség is átvette. Nádossy szaktudása mellett általános műveltségével és rendkívül megnyerő modorával kedveltette meg magát, többek között Batthyányval is. Rokoni szálak fűzték Pest város vezetéséhez, így az már április 10-én kérte a Miniszteri Országos Ideiglenes Bizottmány közbenjárását a nádor (mint ezredtulajdonos) felé a 12. (Nádor) huszárezred kapitányának és két altisztnek a fővárosba történő áthelyezésére a város lovas nemzetőrségének kiképzéséhez. Május 24-én „pestvárosi lovas nemzetőrség” parancsnokává nevezeték ki, megtartva haditanácsosi beosztását is. Ezekben a napokban készítette el tervezetét a lovas nemzetőrség szervezésére, amelyben a legnagyobb problémának, a lótartási kötelezettségnek az orvoslására tett javaslatot. Ettől várta a lovas nemzetőri szolgálatra való jelentkezés (amely anyagi terhei miatt önkéntes volt!) fellendülését. Elképzelése arra épült, hogy az önként, saját lovukkal szolgálók csekély számát - 50 telkenként egy lóval számolva - állami költségen vásárolt lovakkal ellátott nemzetőrök egészíthetnék ki, amelynek a lovasság növelésére gyakorolt üdvös hatása mellett a hazafias gondolkodású gazdálkodóknak komoly gazdasági támogatást biztosító hatása is jelentkezne. Nádossy mellett július 1-től egy 53 éves nyugalmazott huszár kapitány, Pándy Soma és az osztály beosztott tisztje lett címzetes nemzetőr őrnagyi ranggal. Pándy kitűnő lóismerőként a pótlovazás felelőse lett. Honvéd ezredesként a merőhegyei katonai ménes parancsnokaként érte a szabadságharc vége.

            A gyalogsági osztály beosztott tisztje lett Földváry Lajos nemzetőr őrnagy, aki Nádossyhoz hasonlóan pesti nemzetőrparancsnoki feladatot is ellátott tanácsosi beosztása mellett. Az egyik gyalogos nemzetőr zászlóalj parancsnokának nevezte ki május 24-én Batthyány. Az első önkéntes zászlóaljat ő szervezte meg július végén, ami még eltért az önkéntes nemzetőrség augusztus végi szervezési elveitől, de már jól jelezte a megoldásra váró problémákat. Július 1-jén Weingartner (később Szőlényi) József százados került az osztályhoz, s hamarosan a honvédzászlóaljak felruházásának a felelőse lett. 1848. szeptember végén újabb zászlóaljak felállításáról döntött a kormány, így a szerveződő honvédsereg tömeghadsereggé válása megkövetelte, hogy egy külön felszerelési osztályt létesítsenek, és Szőlényi József immáron honvéd őrnagyként ennek élére került. A szabadságharc leverését az Országos Ruházati Bizottmány vezetőjeként ezredesi rendfokozatban érte meg. A gyalogsági osztályon teljesített szolgálatot honvédtiszti pályája kezdetén a szabadságharc (s főként az emigráció) egyik legszínesebb egyénisége is, Gál Sándor. A 14. (1. székely) határőrezred 31 éves hadnagya volt a hivatal egyetlen igazán radikális forradalmi nézeteket valló tisztje. Hatalmas energiákkal rendelkezve már április elején bekapcsolódott a pesti nemzetőrség szervezésébe, és tulajdonképpen ő javasolta Korponay és Sztankó alkalmazását is a nemzetőrség betanításánál egy április 10-én a város nemzetőrparancsnokságához írott levelében. A három fiatal tiszt jó barátságban kezdte honvédtiszti pályáját, de hamarosan szétváltak útjaik. Legtovább még Gál maradt a hivatalban, a kiképzési utasítások és szabályzatok elkészítését bízták rá, amellett a miniszterelnök bizalmas utasításait is ellátta, mint azt székelyföldi utazása során tette, a székelyek segítségül hívása ügyében. Augusztusban végleg Erdélybe került.

            Az Országos Nemzetőrségi Haditanács szervezeti kereteinek kiépítése június 9-én a politikai és a fegyelmi osztályok létesítésével folytatódott. A politikai osztály vezetőjének bizalmas állását Kiss Károllyal töltötték be, aki választékos stílusával, mély hadtudományi jártasságával komoly segítséget nyújtott Baldaccinak a jelentések, tervezetek és körrendeletek megszövegezésében. A fegyelmi osztály élére Kállay Ferenc került, mindketten nemzetőr őrnagyi rangban. Bár nemzetőr tüzérséget hivatalosan nem szerveztek, Aradon és Debrecenben is alakult ilyen testület. A tüzérségi osztály létesítését azonban nem annyira ezek az elszigetelt esetek, hanem a honvédtüzérség szervezésének egy lovasüteg felállításával elindított folyamata indokolta. Lukács Dénes lett a vezetője, bár a 32 éves, rendkívüli szervező tehetséggel és hatalmas tüzérségi szakmai tapasztalatokkal megáldott tiszt csupán hadnagyi rendfokozatot viselt. (Emiatt az osztály felállításakor csak előadói kinevezést kapott, de miután nem találtak osztályvezetőnek alkalmas szakembert, addig végzett kimagasló tevékenysége meggyőzte hivatali főnökeit vezetői kvalitásairól.) Kitűnő kiképzést biztosítva százával váltak jól használható tüzérré az önkéntesek, s a tüzérszertárak anyagának felhasználásával szeptember első felében sorra állították fel irányításával a honvéd ütegeket, amelyek végül is a legfontosabb szerepet játszottak Jellačić támadásának megállításában Pákozdnál. Mindvégig ezt a beosztást töltötte be, bár az osztály 1848 őszén átkerült a hadügyminisztériumba. Ezredesként érte a szabadságharc leverése.

            Július 4-én került sor az Országos Nemzetőrségi Haditanács gazdászati osztályának vezetői kinevezésére, amellyel teljessé vált a hivatali struktúra. Az osztályvezető Erdőss Ferenc, a Pesten állomásozó, de csehországi legénységű 5. (Bervaldo) tüzérezred számvivő századosa lett. A 35 éves gazdászati tiszt igazi lelkiismeretes bürokrata volt, aki mindvégig katonai tisztviselői tevékenységet végzett, 1848 őszétől a hadügyminisztériumba beosztva.

            Baldacci Manó ezredes ezeknek a tiszteknek a segítségével vezényelte le azt a hatalmas szervezőmunkát, amellyel megteremtették az alapjait az új típusú haderőnek, a honvédseregnek. Baldaccit munkatársai kitűnő katonának ismerték, aki elméleti tudását jól tudta hasznosítani szervezési tevékenysége során. A szeptemberi válság időszakáig határozottság és kezdeményezőkészség jellemezte. Még kinevezése napján elkészítette honvédtoborzási felhívását, ami a miniszterelnök teljes megelégedését váltotta ki. Tökéletesen megértve Batthyány szándékát a nemeztőrségi törvényi keretek között szervezett katonaságról, a honvéd zászlóaljak szervezését és felszerelését tekintette a legfontosabb feladatának. Ennek sikere érdekében még a kormány általa – különben teljes joggal – károsnak tartott szándékával is szembeszegült, és szakmai érvelésével képes volt meggyőzni a kormányfőt igazáról, aki minisztereivel szemben az Országos Nemzetőrségi Haditanács elnökének álláspontját fogadta el. Az történt ugyanis, hogy a honvédújoncok olasz katonákkal történt összetűzésétől és maguknak a laktanyában zsákmányolt fegyverekkel való önhatalmú felfegyverzésétől aggodalmaskodó kormány június 14-én (Batthyány távollétében) elrendelte a Pesten szerveződő 1. és 2. honvéd zászlóaljak kiindítását. Baldacci azonnal beadványban tiltakozott, amit Kiss Károly szerkesztett meg. Legalább 8 nap haladékot kért a felszerelés és a fegyveres kiképzés igényei miatt, amit a megérkező Batthyány teljes mértékben jogosnak tartva, még két nappal megtoldott, és június 24-re tűzte ki a zászlóaljak elindítását a Dráva vonal védelmére, illetve a délvidéki hadszíntérre. Június 17-én kemény hangú panaszt tett az Óbudai Ruházati Bizottmány gáncsoskodásaira a ruházati anyagok honvédzászlóaljak számára szükséges kiszolgálása vonatkozásában, ami nagy botrányt robbantott ki. A hadügyminiszteri vizsgálat során kiderült, hogy tudatos szabotálásról volt szó a bizottmány császári-királyi tisztjei és tisztviselői részéről. A miniszteri intézkedés nyomán, ha nem is szűntek meg a hiányosságok, gördülékenyebbé vált az alakulatok ruházati ellátása.

            Baldacci Manó volt az első felelős katonai vezető, aki vállalva esetleges politikai következményeit, nyíltan megfogalmazta a nemzetőrség hadszíntérre küldésének hiábavalóságát: „a nemzetőrség mobilisatiója elvonatkoztatván az azzal összekötött tömérdek kiadásoktól, semmi kedvező eredményt nem ígér”. Véleménye szerint inkább a helyőrségi szolgálatot kellene a nemzetőrségre bízni, s az így felszabaduló katonasággal pótolni a hadszíntér igényeit. Bár az önkéntes nemzetőrség megszervezése nem az ő ötletéből fakadt, a nemzetőri mozgósítás hiányosságait kiküszöbölni hivatott haderőfejlesztési forma kidolgozásához az indíttatást megnyilatkozásai segítették. Egyelőre azonban a nemzetőrségi szolgálati szabályzatok és kiképzési segédletek megalkotása volt a sürgető, amivel a már említett Gál Sándort bízta meg, illetve ezzel foglalkozott a hivatalába ideiglenesen beosztott Péterffy Gyula gránátos főhadnagy, június 16-tól már honvéd százados. (Az 1. honvéd zászlóaljba osztva  július elején a Drávához vezényelt alakulata után utazott.)

            Baldacci tevékenységének döntő részét június első felében a személyügyi munka irányítása tette ki, amellyel kiválasztották a jelentkezők közül a nemzetőr törzstiszteket, illetve a honvéd zászlóaljak tisztikarát. Ebbéli tevékenysége során szoros összeköttetésben volt Batthyányval, aki rendszeresen instruálta a kinevezésekre vonatkozóan, de mindig ügyelve arra, hogy a kinevezéseket Baldacci terjessze elő.

            A honvéd zászlóaljak tisztikaránál megállapítható, hogy összességében sikeres volt kiválasztásuk. A zászlóaljparancsnokok, illetve egyéb törzstiszti beosztású honvédtiszteket számba véve a Batthyány miniszterelnöksége alatt kinevezett 25 főből 5 tiszt még ez idő alatt kivált a szolgálatból, vagy el sem fogadta azt. További 7 fő a későbbiekben hagyta el a honvédsereget, ami így már egészen rossz arányt mutat. Ezen csak keveset javít, hogy négyen is honvéd tábornokok lettek, annál is inkább mert egyikőjük (Lázár György) a honvédsereget elhagyókhoz tartozott. A beosztott tisztek között azonban már jóval nagyobb volt a szabadságharcot végigszolgálók aránya, akik közül tömegesen váltak törzstisztekké, de még tábornokká is, hogy csak a legismertebbet Klapka Györgyöt említsük. A mintegy 250 kinevezett honvédtiszt közül mindössze két fő adta be a lemondását Batthyány hivatali ideje alatt. A 160 kinevezett nemzetőr törzstisztből ebben az időszakban 23 fő vált ki a szolgálatból.

            Baldacci nemzetőr mobilizációt kritizáló megállapításaira reagálva a pénzügyminiszter szót emelt a nemzetőrség inkább pénzpocsékolást jelentő, mintsem eredményeket felmutató alkalmazása ellen. 1848. július 19-én Kossuth Lajos a nemzetőrök közül toborzott önkéntes csapatok szervezésére tett javaslatot a hadügyminiszternek, illetve a nemzetőrség fölötti közvetlen felügyeletet gyakorló Baldacci Manó ezredesnek. A „mozgó” nemzetőrség helyett olyan nemzetőröket kívánt hadszíntérre indítani, akik nemcsak néhány hétre, „hanem amennyi időre szükség van, arra önként vállalkoznának”.

            Az Országos Nemzetőrségi Haditanács elnöke július 22-i levelében már helyeselte a mobilizáció Kossuth által javasolt átalakítását, ugyanakkor tovább folytatta a nemzetőrség őrszolgálati feladatainak szabályozását, s augusztus 7-én a másnapi Közlönyben megjelentetett körrendelete a katonaság táborba vonulása miatt a nemzetőrségre váró helyőrségi szolgálat rendszerét ismertette. Batthyány időközben átlátva a nemzetőrség tábori alkalmazásának teljesen új alapokra történő helyezésének szükségét, augusztus 13-án „önkéntesen ajánlkozó erős, egészséges egyénekből álló” nemzetőr csapatok felállítására adott ki rendeletet a törvényhatóságoknak. Ugyanakkor megbízta a katonai és nemzetőri irodáján szolgálatot teljesítő új nemzetőrségi titkárát, Ivánka Imre honvéd századost az új típusú nemzetőrség szerkezetének és alkalmazásának kidolgozására. Ivánka a lőszergyártás csehországi tanulmányozásából hazatérő, s arról a miniszterelnöknek ekkor jelentést tevő egykori Nádor-huszár tiszttársát, Görgei Artúr honvéd századost is bevonta a munkába, amelynek nyomán augusztus 27-én kormányrendelet adta meg az önkéntes nemzetőrség végleges formáját. Ivánka tervezete szerint a törvényhatóságok által kiállított önkénteseket az ország négy kerületében kijelölt táborokba vonták össze, amelyek élére 1-1 honvéd őrnagyot (tehát a reguláris katonaságtól vezényelt törzstisztet) állítottak. Itt kellett harcba vethető alakulatokat összeállítani a táborok parancsnokainak, és sort keríteni azok alapvető kiképzésére, begyakorlására és felszerelési hiányosságaik pótlására, amelyre három hetet szántak.

            A táborok kijelölése gondos stratégiai tervezésről árulkodik. Egyértelmű, hogy a pápai tábort a Jellačić készülő támadása ellen összegyűjtött fegyveres erő, az ún. drávai őrvonal támogatására szánták. Az aradi tábort a Délvidéken a szerb felkelők ellen küzdők segítségére szervezték. A váci és szolnoki tábort pedig a helyzet változásának függvényében több célra is használhatták, hiszen hajóval viszonylag gyorsan el lehetett juttatni legénységüket a déli hadszíntérre, de talán még fontosabb volt az a tény, hogy a magyarországi vasútvonal két végpontján voltak. Így aztán mindkét helyről órák alatt lehetett nagy létszámú, s a kormány számára megbízható fegyveres erőt a fővárosba juttatni, ahol megjelenésük döntő fordulatot adhatott válságos helyzetben az eseményeknek. Mint ahogy az Ivánka Imre parancsnoksága alá helyezett váci önkéntes nemzetőr tábort be is rendelték Pestre szeptember 9-én a főváros körül gyülekező kétes engedelmességű császári-királyi sorkatonaság ellensúlyozására. Emellett Jellačić nagy erejű támadása esetén a vasútvonal igénybevételével meggyorsíthatták a két tábor csapatainak a Dunántúlra való átcsoportosítását. Ezen körülmények avatták a váci és szolnoki tábort az önkéntes mozgó nemzetőrség két legfontosabb csoportosításává, s nem véletlen, hogy a szeptember végi-októberi hadműveletekben ezek a csapatok, s parancsnokaik (Ivánka Imre és Görgei Artúr) kiemelkedő szerepet játszottak. Az önkéntesek táborba küldése viszont nem ment egyszerűen. Egyedül a váci tábor volt kivétel, s közelítette meg szeptember közepére az 5000 főnyi létszámot. Történt ez annak következtében, hogy a dunáninneni kerület törvényhatóságai eltekintettek attól, hogy szabályos módon, a nemzetőrök közül toborozzák az önkénteseket, s jelentős „felpénz” ígéretével gyakorlatilag a társadalom minden rétegéből (a nyár eleji honvédtoborzáshoz hasonlóan) megengedték az önkéntes állítást.

            Mindez tulajdonképpen bújtatott katonatoborzást eredményezett, ami a nemzetőrségi törvény betűi mögé rejtőzködve már jelentős mértékben meghaladta annak eredeti rendeltetését. Így vált az önkéntes nemzetőrség a magyar hadseregfejlesztés rejtett tartalékává, s Ivánka rugalmasan alkalmazkodva a változásokhoz, már szabályos katonaságként kezelve csapatait nem engedte a szabad tisztválasztást, mivel legénységük döntő része a nemzetőrségi kvalifikáción kívül esőkből toborzódott. Bonyolította a kiképzést, hogy az egyes törvényhatóságokból különböző időpontokban és felszereléssel érkeztek az önkéntesek, és meg kellett találni egységesítésük mikéntjét. Ezt követően indíthatták ezeket az alakulatokat hadműveleti területre a tábor parancsnokának vezénylete alatt, akinek alárendelték – a rangidősségtől függetlenül – valamennyi illetékességi területükön levő nemzetőr törzstisztet is. Batthyány kitűnően választotta meg a parancsnokokat, amit a szabadságharcban később is betöltött kiemelkedő szerepük bizonyít (bár csak egyikük ért el tábornoki rangot). Görgei Artúr szerepét nemigen kell ecsetelni. Ivánka Imre Görgeihez hasonló villámgyors karriert futott be 1848 őszén. Október 26-án, amikor Windisch-Grätzhez küldött hadikövetként az alapvető hadijogot semmibe véve letartóztatják a császári-királyi hadsereg táborában, már ezredes, akit tábornoki kinevezésre szemeltek ki. Kosztolányi Móric januárban lesz ezredes, később rövid ideig hadtestparancsnoksággal is megbízzák. Máriássy János ugyan később lesz ezredes, de hamarabb jut önálló és nagyon fontos parancsnoki megbízatáshoz. Október végétől az aradi várat ostromzároló erők parancsnoka. Bár ehhez a feladathoz nem volt megfelelő képzettsége, ezért később beosztásából felmentették, a tavaszi hadjárat során a fősereg egyik legvitézebb hadosztályparancsnokának bizonyul. Figyelemre méltó a nagy gyakorlati tapasztalatot kívánó megbízást elnyert parancsnokok fiatal kora. Ivánka és Görgei 30 éves, az aradi tábor parancsnoka, Máriássy mindössze 26, egyedül a pápai vezénylő Kosztolányit nevezhetjük középkorúnak a maga 42 évével. Valamennyien megfelelő elméleti alapképzéssel rendelkeztek. Ivánka Imre a miniszterelnök katonai titkáraként komoly szerepet játszott a kinevezéseknél, sőt ezen túlmenően az önkéntes mozgó nemzetőrség szervezésére kiadott rendelkezések kidolgozásában is.

            Baldacci az önkéntes nemzetőrök harci alkalmazását már nem érte meg hivatalában. A szeptemberi válság kiéleződésével elbizonytalanodott, érezvén, hogy a nemzet és az uralkodó szolgálata egyre nehezebben egyeztethető össze. Batthyányt mélyen tisztelve a kormány szeptember 11-i lemondását követően ő maga is benyújtotta lemondását. Batthyány újabb miniszterelnöki megbízatásáról értesülve azonban mégis megmaradt hivatalában, de a lényegi ügyintézést egyre inkább Nádossy Sándor végezte. A rendkívül agilis nemzetőr őrnagyot augusztus 27-én az alakuló önkéntes nemzetőrség Országos Nemzetőrségi Haditanácson belüli ügyintézésével bízták meg, majd a honvéd tüzérség is a felügyelete alá került olyannyira, hogy szeptember 22-én már az újonnan szervezett tüzérütegek felszerelése lett a legfontosabb feladata, s a tüzér toborzási költségek fedezésére külön hitelkeretet nyitottak számára. Szeptember 16-án alezredessé előléptetve Batthyány a nádorral kinevezteti a honvéd zászlóaljak ideiglenes főparancsnokává a lemondott Széth János helyébe. A Közlönyben azonban Nádossynak csak alezredesi előléptetése jelent meg, beosztás megjelölése nélkül, mert a miniszterelnök még aznap kinevezte a nádor utólagos jóváhagyása reményében az Országos Nemzetőrségi Haditanács elnökévé. Baldacci azonban csak szeptember 22-én adta be végleges lemondását, így Nádossy hivatalos elnöki kinevezésére a nádor megerősítésével szeptember 23-án került sor, István nádor egyik legutolsó intézkedéseként.

            Nádossy karrierjének hirtelen meglódulásában alapos szakmai ismeretei mellett megnyerő természete, simulékony modora és jó helyzetfelismerő készsége egyaránt szerepet kapott. Bár Baldacci hivatalát Kiss Károlynak adta át, Nádossy pontosan látta, hogy a miniszterelnök környezetében ő az egyetlen lendületes stílusú, akadályt nem ismerő jó szervezőkészséggel rendelkező tiszt, aki Batthyány utasításainak erélyes végrehajtásával, elképzeléseinek megvalósításával magára tudja irányítani a politikai figyelmet (Ivánka a nemzetőrtáborával, Majthényi Komárommal volt elfoglalva!)

            Azt is jól felmérte, hogy Kossuth körül kezd kialakulni az új hatalmi központ, és hatalmas energiával belevetve magát a hadseregszervezésbe, rövidesen meg is szerezte bizalmát. 1848 szeptemberének végén, október elején sokkal inkább az Országos Nemzetőrségi Haditanácsban – s ezáltal Nádossy kezében –, mint a hadügyminisztériumban futottak össze a hadügyi irányítás szálai. 1848 őszén Nádossy sokkal inkább a hadseregszervezés motorja volt, mint Baldacci 1848 nyarán.

            Úgy tűnt, megtalálták az igazi forradalmi hadsereghez alkalmas hadseregszervezőt, de aztán kisült, hogy válsághelyzetben épp úgy meginog, mint egykori főnöke. Sorsát azonban mindenképen ügyesebben alakította. Baldacci ugyanis nehezen tudta magyarázni az 1848 októberében már az Országos Honvédelmi Bizottmánytól (így Kossuth Lajostól) kapott honvéd tábornoki rangját, így hiába hivatkozott uralkodói akaratra, ami őt magyar szolgálatba rendelte hadbírósági perét nem tudta elkerülni. Pedig a császáriak fogságába is úgy került Pesten, hogy a magyar hatóságok is hadbírósági eljárást folytattak vele szemben Kolozsvár árulással határos szégyenteljes feladása miatt, s a főváros kiürítésekor ott felejtették. A császári hadbíróság rangfosztásra és két év várfogásra ítélte, amit Ohmützben töltött. Súlyosbodó betegségére tekintettel hiába kapott kegyelmet, a szabadlábra helyezése utáni napokban belehalt ott szerzett betegségébe a honvédsereg szervezésének első irányítója. Nádossy 1849 januárjában hagyta el a honvédsereget miután nem egyszerűen csak kilépett, de a délvidéki magyar csapatokat le akarta beszélni a kormány csapatösszevonást elrendelő utasításának teljesítéséről. Bár csupán néhány magasabb rangú tisztre tudott befolyást gyakorolni, s a haderő megmaradt a kormány hűségén, a császári hatóságoknál jelentkező Nádossy büntetlenséget kapott, bár kényszernyugdíjazták. Rövidesen reaktiválták, és császári és királyi tábornokként fejezte be katonai pályafutását.

            Batthyány közvetlen katonai munkatársairól összegezve megállapíthatjuk, hogy döntő többségük szakmáját kitűnően ismerő, jól felkészült tiszt volt.

            A miniszterelnök bátran támaszkodva a fiatal szakemberekre, a felmerülő egyáltalán nem egyszerű katonai problémákon túlnyomó részben megfelelő választ talált. Ezekből a tisztekből a szabadságharc során a hadseregszervezés és irányítás igen fontos pozícióit betöltő katonai vezetők lettek. Batthyány vezető katonai tanácsadói viszont kivétel nélkül előbb vagy utóbb elhagyták a honvédsereget. Rájuk leginkább annak az Ivánka Imrének a jellemzése illik, aki maga is vezető tanácsadóként az egyetlen volt, aki nem önszántából vált meg a honvédsereg szolgálatától: „normális viszonyok között bizonyosan jók lettek volna”.

Felhasznált források és irodalom

Magyar Országos Levéltár, 1848/49-i minisztériumi levéltár

                                               H3. Miniszterelnök hadügyi és nemzetőrségi iratai

                                               H92. Országos Nemzetőrségi Haditanács iratai

Hadtörténelmi Levéltár, 1848/49-es gyűjtemény

gróf Batthyány Lajos miniszterelnöki, hadügyi és nemzetőri iratai

                                   A dokumentumokat válogatta, a jegyzeteket készítette, az előszót írta

                                   Urbán Aladár. Budapest, 1999.

Csány László kormánybiztosi iratai 1848-1849. I. k.

                                   Sajtó alá rendezte Hermann Róbert. Zalaegerszeg, 1998.

Kossuth Lajos Összes Munkái XII. k. Kossuth Lajos az első felelős kormányban.

                                   Sajtó alá rendezte Sinkovits István. Budapest, 1957.

Militär-Schematismus des österreichischen Kaiserthurmes 1810-1848. között kiadott kötetei

                                   Wien 1810-1848.

Bona Gábor: Tábornokok és törzstisztek az 1848/49. évi szabadságharcban

                                   (Harmadik átdolgozott és javított kiadás) Budapest, 2000.

Gelich Rikhárd: Magyarország függetlenségi harcza 1848-49-ben I. k.

                                   Budapest, é. n.

Urbán Aladár: A nemzetőrség és honvédség szervezése 1848. nyarán. Budapest, 1973.

Urbán Aladár: Batthyány Lajos miniszterelnöksége. Budapest, 1986.

Közlöny 1848. évf.

Pesti Hírlap 1848. évf.