Egyed Ákos

Batthyány Lajos Erdély-politikája

Batthyány Lajos mártír miniszterelnök jóval kevésbé ismert a magyar történelemben, mint a nagy kortársak: Széchenyi, Kossuth és Deák Ferenc. Az Erdéllyel kapcsolatos politikáját pedig alig érintette eddig a történettudomány. Batthyány Lajos születésének 200. évfordulója jó alkalom arra, hogy áttekintsük a miniszterelnök Erdélyhez való viszonyulását, ezzel is ápolva az első magyar heroikus miniszterelnök emlékét.

Magyarország és Erdély kapcsolatai a reformkorban felerősödtek, különösen az irodalom és az ellenzéki politika területén. Gyakorivá vált a magyarországi, valamint az erdélyi magyar írók, művészek és politikusok kölcsönös látogatása, levelezése, eszmecseréje. Ennek hátterében nem nehéz felismerni két nagy európai történelemformáló jelenségnek:, a polgárosodásnak, valamint a modern polgári nemzet születésének előrehaladó folyamatát.

E folyamat magyarországi politikai programját konkrétan megfogalmazta a reformellenzék, amelynek Széchenyi István, Kossuth Lajos, Deák Ferenc és Wesselényi Miklós mellett kiemelkedő tagja volt Batthyány Lajos (1807–1849), a későbbi mártír miniszterelnök. Fontosnak tartjuk hangsúlyozni, hogy a magyar reformprogramot az erdélyi magyar ellenzék is elfogadta, hozzáadva a maga szempontjait, hogy Erdély se maradjon ki az átalakulásból, a rá nagyobb súllyal nehezedő Habsburg hatalmi politika ellenére sem.

Erről b. Kemény Zsigmond, az erdélyi reformellenzék egyik legkiemelkedőbb ideológusa, az Erdélyi Híradó, „Magyarország és Erdély” című rovatának vezércikkében a következőket írta: „A gondviselés kegyelméből Erdély sem fekszik annyira kívül a polgárosodás zónáin, hogy nálunk semmi fagyat ne oldjon fel a míveltség azon sugára, melly másutt melegít és érlel. Kezdjük érezni, hogy papiros jogokból, vagy mint Kossuth nevezni szereti, írott malasztból nemzeti jólétet építeni nem lehet, és hogy az álladalmi törvények tulajdonképpeni sankciója  egy szám- és vagyonosság által erős nép. Sejdítjük a láncszemeket, mellyek a szabadítékos osztály érdekeit a néptömeg sorsa gyarapulásával, jövendőnkint nemzetiségünk terjedésével szorosan összefűzik.” [1]

Az erdélyi reformkori liberalizmus tehát ugyanazon nagy eszméket és célokat követte, mint a magyarországi, az úrbéri viszonyok rendezését, a nép beemelését a nemzetbe; a program egyszerre volt társadalmi és nemzeti jellegű, hogy társadalmi reform által a modern nemzet építése előrehaladjon. Erdély az 1830-as években Széchenyire és Wesselényire figyelt, majd Kossuth Lajost és Deák Ferencet tartotta a mozgalom vezéregyéniségeink. Batthyány Lajos szerepe 1848-ban vált kiemelkedővé, miután március 17-én a felelős kormány miniszterelnökévé nevezte ki a király nevében István nádor. [2]

Ez azonban mégsem jelenti azt, hogy Batthyány 1848 előtt ne került volna kapcsolatba Erdély problémáival, hiszen a pozsonyi országgyűlés vitáiban, a sajtóban, s a politika más fórumain bőven volt alkalma ismerkedni azokkal. A Partium (Részek) rendezetlen helyzete, s az erdélyi unió ügye már a magyar országgyűlésben is felvetődött, és Wesselényi Miklós felségsértési pere és elítélése a magyar politikai élet egyik sokat vitatott tárgyát képezte. Ennek alapján és során – ez kiderül a történeti forrásokból – Batthyánynak már a reformkorban voltak jelentős ismeretei Erdélyről, de ez a kérdés nem tartozik szorosan tanulmányunk tárgyához.

1848-ban a felelős kormánynak végre kellett hajtania azokat az átalakításokat, amelyeket a reformkorban a liberális ellenzék programjára tűzött, de a forradalom következtében változott formában és sürgősen. Miniszterelnökként elsősorban Batthyányra nehezedett a felelősség súlya azért, hogy az unió végrehajtása során a nemzetiségi ellentétek ne éleződjenek jóvátehetetlen konfliktusokká, és – amint a következőkben látni fogjuk – Batthyány ennek tudatában próbálta irányítani a magyar kormány működését: kerülni igyekezett a legradikálisabb megoldásokat, ami miatt többször került szembe Kossuth-tal, akinek az Erdély-kérdésekben az övénél olykor nagyobb volt a súlya, azért is, mert ő jobban felmérte a helyzet súlyosságát.

Konkrétabban: a Batthyány-kormánynak már megalakulása után szembe kellett néznie az erdélyi unió körül csoportosodó problémákkal, amelyeknek több elágazása és csomósodási pontja volt. Az egyik a Partium helyzete és visszacsatolása Magyarországhoz, aztán az erdélyi országgyűlés segítése abban, hogy az uralkodó hívja össze a rendeket, és hagyja jóvá az erdélyi törvényjavaslatokat, miközben a belső rend és az ország védelme nap mint nap új feladatokat rótt a kormányra.

I.

Észak-Partium (Kraszna, Közép-Szolnok vármegyék, Kővár-vidék és Zaránd egy része) visszacsatolásának kérdését Wesselényi Miklós vetette fel és szorgalmazta nagy kitartással. A Partiumot az Erdélyi Fejedelemség korában csatolták Erdélyhez, azonban jogilag sohasem olvadt be teljesen Erdélybe, bár követeit az erdélyi országgyűlésbe küldte. Tehát köztes terület volt Magyarország és Erdély között. Ez a kérdés a magyar politika előtt nem volt ismeretlen, hiszen már az 1830-as években foglalkozott vele a sajtó, a közélet. Wesselényi ugyan egy ügynek tartotta Erdély unióját és a Partium reincorporatióját, de taktikai okokból mégis jobbnak látta külön kezelni, mivel a visszacsatolást könnyebben megvalósíthatónak vélte, mert az erdélyi országgyűlés megkérdezése nélkül elintézhető volt. Ezt az álláspontot terjesztette elő az 1833. évi pozsonyi diétán, de azt sem a felsőházi konzervatívok, sem Bécs nem fogadta el. Később azonban, 1836-ban ugyanaz az országgyűlés mégis megalkotta a Partium visszacsatolására a XXI. törvénycikket, de az sem kerülhetett  akkor megvalósításra.            1848. tavaszán azonban Wesselényi elérkezettnek látta az időt terve teljesítésére, és valóban Pozsonyban sikerült megszavaztatnia az uniót, külön azt is, hogy a Partium követei megjelenhessenek a magyar országgyűlésben, ugyanakkor Wesselényi – Szemere belügyminiszter közbenjárására – megbízatást kapott mint kormánybiztos a reincorporatió törvényes végrehajtására.

Mi volt a szerepe Batthyány miniszterelnöknek Wesselényi megbízatásában?

Nyilvánvaló, hogy egy ilyen jelentős kérdés rendezése csak a felelős miniszterelnök előzetes beleegyezésével történhetett. Erre vall az is, hogy április 20-án Wesselényi jelentést küldött Batthyányhoz, kifejtve véleményét az ország helyzetéről, 23-án pedig Szemere Bertalan belügyminiszter előterjesztést tett István nádornak a visszacsatolásról s egy végrehajtó bizottság kinevezéséről, amelynek elnökévé Wesselényi Miklóst javasolta. A nádor az előterjesztést jóváhagyta és így Wesselényi a kinevezés birtokában tért vissza  Partiumba. Batthyány végig támogatta Wesselényit a visszacsatolásban; már április 27-én átiratot küldött a Puchner generális által irányított katonai főparancsnoksághoz, a következő szöveggel: „Hivatalos kötelességemnek ismerem a fő hadi kormányt felkérni, miszerint a Szilágy-Somlyón tanyázó gyalog századot a netalán előfordulható körülmények esetében egészen a királyi biztos báró Wesselényi Miklós rendelkezésire utasítni szíveskedjék.” [3]

Batthyány széles látókörű politikus volt, kereste a békés megoldásokat, amiről működése során sokszor bizonyságot tett, de bizonyos helyzetekben kénytelen volt a belbéke és a biztonság érdekében a fegyveres erőt is igénybe venni, azonban akkor is inkább a megelőzés, semmint az erőszak alkalmazása érdekében. 1848. április 27-én viszont azért kellett Wesselényi számára fegyveres erőt kérnie, hogy a reincorporatio, amelyet országgyűlési törvény írt elő, s István nádor rendelt el, lehetőség szerint súlyosabb konfliktusok nélkül menjen végbe. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy a miniszterelnöknek, aki akkor a hadügyminisztérium vezetője is volt (április 7 – május 22 között) tudomása volt a Partiumban kirobbant parasztmozgalmakról. [4] Szemere belügyminiszter május 2-án a kormány nevében, leiratot küldött Wesselényinek, arra kérve őt, hogy „Belátás, tapintat és erély együtt” legyen, hogy a nép érezze a gondoskodást, ami meghozza a várt sikert, bár tudja, hogy „az elmék jelen lázas állapotában a közrendet és csendet nehéz fenntartani.” [5]

Wesselényi ennek a felhívásnak azzal próbált eleget tenni, hogy bejelentette: a visszacsatolással a szilágysági jobbágyok felszabadulnak jobbágyi helyzetükből, éppúgy, ahogy ez Magyarországon már megtörtént, de a bejelentés nem hozta meg a várt sikert, emiatt a mozgalom lecsendesítésére fegyveres alakulatok igénybevételét is  szükségesnek tartotta Wesselényi. Batthyány és Wesselényi politikája az úrbériség felszámolásában a reformkorban lényegében azonos volt, de megvalósítása 1848-ban mégis eltért: a miniszterelnök már márciusban sietett kihirdettetni Magyarországon a jobbágyok felszabadítását, Wesselényi viszont ezt szerette volna összekötni az unió megvalósításával. Emiatt 1848 márciusában csak a jobbágyterhek könnyítését tartotta helyesnek Erdélyben és a Partiumban. Kormánybiztosként úgy módosította elképzelését, hogy a visszacsatolással együtt a Szilágyságban eltörlik az úrbéri rendszert, [6] Erdélyben viszont az uniós országgyűlés mondja ki az úrbériség felszámolását. De az erdélyi országgyűlés késve, csak május 29-én ülhetett össze. Addig Wesselényi igyekszik kormánybiztosi teendőit elvégezni, amiről május 11-én beszámolt Batthyánynak. Érdekes, hogy a levél nem is annyira a Partiumról, mint a történeti Erdélyről szól, mert, amint írja, „Erdélynek Magyarhon s Corona számára meg vagy meg nem tartása forog kérdésben.” Kifogásolja Teleki József kormányzó erélytelen működését, Puchner katonai főparancsnokot azért marasztalja el, mert a béke és engedelmesség fenntartására egy parasztháború megelőzésére „minek ott szélén állanak” székely katonacsapatot nem enged igénybe venni. Mindezekért teljhatalmú királyi biztos küldését kéri Erdélybe: „királyi biztosnak – írja Wesselényi Batthyánynak – legjobb lenne Perényi Zsigmond, Vay Miklós vagy Vay Ábrahám is betöltenék helyöket.” Wesselényi ugyan erről már előzőleg írt Szemere belügyminiszternek, amelyben az erélyesebb fellépést azért is szükségesnek tartja, mert a Partiumba kért katonai segítség sem érkezett meg. [7]

Tanulmányunk tárgya szempontjából különösen fontos hangsúlyoznunk: Wesselényi azt javasolta a magyar miniszterelnöknek, hogy küldjenek teljhatalmú megbízottat Erdélybe, lehetőleg az előbb említettek közül. És mint ismeretes, a magyar kormány éppen Perényi Zsigmondot, majd utána Vay Miklóst nevezte ki erdélyi kormánybiztosnak. Világos tehát, hogy Batthyány miniszterelnök erdélyi politikáját Wesselényi Miklós jelentős mértékben befolyásolta. Ezen mit sem változtat az, hogy 1848 nyarán Széchenyit is javasolta erdélyi királyi biztosnak, akit a minisztertanács szívesen ki is nevezett volna, de ő ezt nem vállalta, [8] s azért kapott megbízatást Vay Miklós. Batthyány és Wesselényi együttműködésének alapja a régi, már bizonyított kölcsönös bizalom lehetett, s mivel a Partium reincorporatiója is sikeres volt, az együttműködés folytatódott. A reincorporatio befejezéséről Wesselényi 1848. május 26-án a következő jelentést küldte Batthyánynak:

Miniszterelnök Úr!

Jelentem miszerént a vissza csatolt részbeli megyékben a törvényes rend és engedelmsség helyre van álitva. Az új polgárok most már nyugodtan viselik magokat; s az oláhok közt sincsenek az erdélyiekhez hasonló mozgalmak, sőt főkén s a csaknem mind oláhokból álló Kővárban is, s a magyarok iránt minden jóra kész szellem mutatkozik.

Ezen jelentésem nem oly siető ugyan, hogy sürgönyt igényelne, de mégis azáltal küldeni helyesnek látám, mert Deák, Klauzál, Szemere és Eötvös Minister uraknak igen fontos és nagyon sürgető tárgyról kelle a végre irnom, hogy ők azt Önnek, a fenséges helytartónak s az egész Ministeriumnak igen sietve elébe terjesszék. Könyörgök önnek  e végre haladék nélkül Ministertanácsot tartani, s nekünk az erdélyi országgyűlés tagjainak sietve választ adni, mert attól, hogy hamar és jó választ kapjunk, nagyrészt függ az Unió sikerülése vagy nem sikerülése. [9]

Alighogy kihirdette a Partium visszacsatolását, Wesselényi gondolatai már a május 29-re Kolozsvárra összehívott erdélyi országgyűlésre összpontosultak. Ez volt egyébként az a másik nagy esemény, amelynek története Batthyány miniszterelnök neve nélkül hiányos lenne, ezért erre valamivel részletesebben ki kell térnünk.

II.

Első kérdésünk: mi lehetett, mi volt az a sürgős ügy, amiért Wesselényi a minisztertanács összehívását kérte a miniszterelnöktől? Ezt megtudjuk abból a levélből, amelyet többek között Deák Ferenchez intézett.

Wesselényi hivatkozik a pozsonyi országgyűlésnek a VII. törvényére, amely kimondotta az uniót, s mivel bízott abban, hogy az erdélyi országgyűlés is ugyanezt teszi, tisztázandó volt, hogy az erdélyi követek milyen alapon mehetnek majd Pestre a július 5-re összehívott magyar országgyűlésbe. Wesselényi kérdése az volt, hogy az erdélyi követek csak új választások alapján jelenhetnek meg Pesten, vagy ha a kolozsvári országgyűlésben megjelenők mandátumot kapnak, nem szükséges új választásokat tartani, mivel az erdélyi országgyűlés követeinek „nagyobb része már a magyarhoni gyűlés számára is van választva.” [10] Wesselényit az aggasztja, hogy új választások esetén Pestre „hű szövetségesek helyett egy jó rakás ellenség fog küldetni.” [11]

Batthyány ezúttal is teljesítette Wesselényi kérését, összehívta a minisztertanácsot, amely meghozta az erdélyi politikus által óhajtott döntést. Ezt a miniszterelnök május 31-én közölte Wesselényivel: „… sietek főispán urat, [12] a ministeri tanács határozata következtében értesíteni: miszerint a ministerium az ellen, ha talán a már megválasztott követek fognak a magyar országgyűlésen megjelenni, részéről semmi kifogást nem teend, – a választás módjára nézve azonban, azon kívül, mit a törvény rendel, semmi szabályozó utasítást nem adhat; nem kis mértékben óhajtván, egyébaránt, hogy ezen kérdés megoldásában az ottani lakosok közt minél csekélyebb súrlódás idéztessék elő.” [13]

A válasz megnyugtathatta Wesselényit, hiszen az erdélyi követek (képviselők) nehézség nélkül megjelenhetnek majd júliusban Pesten. Közben az erdélyi politika is módosította álláspontját: részben az új választási törvény előírásai szerint, részben megyei választóbizottsági döntések alapján fognak Erdélyből követeket küldeni. [14]

Bár az erdélyi országgyűlést összehívó királyi rendelkezés, amelyet egyébként csak hosszú küzdelem árán sikerült elérni, [15] az unió ügyét csak harmadik pontként határozta meg, Wesselényi javaslatára elsőként tűzte napirendjére s az országgyűlés s május 30-án egyhangúlag el is fogadta az egyesülésről szóló törvényt. [16] Ezt követően a törvényjavaslatot – a bevett szokásoknak megfelelően – az országgyűlés királyi megbízottjának, Puchner tábornoknak hivatalos úton az uralkodó elé kellett terjesztenie megerősítésre. Ez megtörtént ugyan, de Wesselényiék nem bíztak ez unióellenességéről ismert tábornokban, ezért Pálffy János és Weér Farkas képviselőket a törvényjavaslat másodpéldányával Pestre küldték a kormányhoz, hogy segítsen a törvény mielőbbi megerősítésében. Erről, valamint az Innsbruckban történtekről Pálffy János tollából első kézből részletes forrás maradt ránk, [17] és az Innsbruckban június 7–8–9-én és 10-én Ferenc Károly elnöklete alatt Erdély ügyeiről tárgyaló értekezlet jegyzőkönyve is. Emlékeztetünk arra, hogy az uralkodó és az udvar egy része Bécsből a forradalom elől Innsbruckba menekült. Az előbb említett tárgyaláson jelen volt Batthyány Lajos miniszterelnök, valamint Zsedényi Ede, aki a jegyzőkönyvet vezette. [18]

Az erdélyi országgyűlés küldöttei június másodikán érkeztek meg Pestre, s nyomban jelentkeztek Deák Ferencnél, majd Batthyány miniszterelnöknél, aki mindkettőjüket meghívta a minisztertanács ülésére. Azon – Batthyány mellett – jelen volt Széchenyi István, Kossuth Lajos, Deák Ferenc, Eötvös József és Klauzál Gábor. A minisztertanács Batthyányt bízta meg azzal, hogy maga menjen Innsbruckba. Batthyány vállalta, hogy együtt utazik a kolozsváriakkal a királyhoz. Közben Wesselényi levélben fordult Széchenyihez és Deákhoz is, kérve támogatásukat a megerősítés ügyében.

Emellett – mivel kitudódott, hogy szász és román delegáció is készül Innsbruckba, hogy az unióval kapcsolatos ellenvéleményeket beadják – id. Bethlen János és társai is levelet küldtek Pestre a kormány tagjainak és más politikusoknak. A levelekkel Jakab Elek fiatal publicista, a későbbi híres történész indult május 31-én Biasini gyorskocsiján Pestre. Ott először Nyáry Pált kereste fel, majd Széchenyihez és Kossuthoz kopogtatott be, hogy tőlük Batthyányhoz siessen. Jakab Elek tollából ismerjük a fogadtatást, amely nemcsak érdekes, de lényeges is a magyar nagypolitika gondolkodásáról Erdélyt illetően. Ezért valamivel részletesebben szólunk róla.

Közbevetve: Batthyány alakjának megpillantása mély benyomást tett a fiatal erdélyi küldöttre, ezért talán nem felesleges az ő szavait idézni. Miután belépett és körültekintett, „egy magas homlokú imposáns férfialak, nyílt mellel, szépen fésült, hosszú és sűrű szakállal, találszerű, de sajátságos fekete bársony kabátban néhányat lépve előre, tőlem egy lépésnyi távolságban megállott, s jobb kezét melle felső részén kabátja nyílásába tette, a másik balfelől egyenesen lecsüngött. Megdöbbentem e Homeros-féle alaktól, mintha Hectort vagy Akhillest láttam volna magam előtt. Ő észrevette zavartságomat. Isten hozta!, szólt röviden.” [19]

Legyen szabad itt azt is közbevetve megjegyeznem, hogy Pálffy János is hasonló sorokat jegyzett le a Batthyányval való találkozásáról. „Azon sajátságos hatást, melyet a Batthyány alakja, tekintése és hangja költött fel és hagyott hátra lelkemben az első látásra, soha sem azelőtt, sem azután nem éreztem” – írta Pálffy. [20]

Jakab Elek sietett kijelenteni, hogy levelet és üzenetet hozott Erdélyből. Batthyány azt kérdezte tőle: „Mi újság Erdélyben?”; a válasz: „Csönd van és öröm, kegyelmes úr.” A miniszterelnök azonban rögtön kétkedő véleményének adott hangot: „Az oláhság részéről aligha” [van csönd és öröm].

Elnézést kell kérnem az Olvasótól, a most következő újabb hosszú idézetért, de nem mondhatok le róla, mert az derül ki belőle, hogy Batthyány Lajos miniszterelnök amennyire a rá jellemző komolysággal és elkötelezettséggel tekintett Erdélyre, az unió ügyére, miközben ő kérdésesnek tartotta azt, hogy az unió megnyugtatta-e a románokat, illetve a szászokat. Ennek ellenére nem tudta teljes valóságában felfogni azt a veszélyes helyzetet, amely Erdélyben kialakulóban volt, mert úgy vélte: a társnemzetek végül is meggyőzhetők arról, hogy a tervezett átalakulások előnyösek minden erdélyi nemzet számára s a márciusi törvények, amelyeket ő alkotmánynak nevezett, alkalmasak a „kézfogásra.” A párbeszéd így zajlott le.

Batthyány: „Leveleket hozott az Unió-ügyben?

Jakab: Igen, kegyelmes úr!, és szóbeli üzenetet. Az erdélyiek kérik a mimister elnök urtól Unió-törvényük megerősíttetését.”

Batthyány: „Tudom a követektől. Megpróbáljuk. És az izenet mi tárgyú?”

Jakab: „Az ország békéje és a rend érdekében intézkedést kérnek.”  T.i. a küldői.

Batthyány: „Értesülve vagyok mindenről. Nem nagyítják a dolgokat Ön honfitársai? Aki az árnyéktól fél, a testben megjelenő veszélytől elszalad.”

Jakab: „Csak óvatosak, s megelőzni akarják a bekövetkezhető rosszat.”

Batthyány: „Helyesen. Gondoskodunk róla.”

Jakab: „Utasítva vagyok kegyelmes úr, szükség esetében szóval felvilágosításokat adni a szász és oláh gyűlésekről.”

Batthyány: „Egyebekről föl vagyok világosítva, csak a szászok valódi számát óhajtanám tudni.”

Jakab: „Százötvenezer, kegyelmes úr.”

Batthyány: „Honnan hát nagy befolyásuk?”

Jakab: „Kiváltságaik, nemzeti pénztáruk, míveltségök, és az udvarnál kedvességben létök adja, miniszterelnök úr!”

Batthyány: „A kiváltságok most megszűnnek. Hát a magyaroknak nincs hasonló nemzeti alapjok?”

Jakab: „Nincs, kegyelmes úr!”

Batthyány: „S míveltségben hogy állnak?”

Jakab: „Az megvan, de a szászokét a nagy Németország gazdag irodalma teszi intensivvé.”

Batthyány: „Közintézményeink reformja, az iskolák s idővel gyarapodó irodalmunk majd segítnek ezen. És az oláhok? Mi voltaképen az ő sérelmök?”

Jakab: „Hogy nem ők az uralkodó nemzet, mint voltak Decebal korában a dákok.”

Batthyány: „Ez phantom. […] Nem igen kihívók-e önök irányukban? Nem követelnek igen sokat tőlük? Vessenek önök véget a viszálynak. Az új alkotmányban alkalom van kézfogásra. Igyekezzenek kiengesztelődni. Tegyék ezt. Isten önnel, levélben majd többet, mondjon minden jót otthon.” [21]

Világos, hogy Batthyány – aggodalmai ellenére – bízott az unió békés megvalósításának lehetőségében, s ezzel a meggyőződéssel indult Innsbruckba, hogy az Unió-törvényt megerősíttesse V. Ferdinánd királlyal.

Innsbruckban Batthyány először is Ferenc Károly főherceget kereste fel, akinek a Puchner által küldött futár már át kellett volna, hogy adja a törvényjavaslat eredeti példányát. A főherceg szerint azonban a futár még nem érkezett meg, és ugyanezt ismételte több napon át, sőt az említett értekezlet első napjaiban is. Így Batthyány és Pálffyék számára „világos volt, hogy valami úton ki akarják játszani a törvény megerősítését, hiszen tisztában voltak azzal, hogy a hivatalos személyeknek már jelentkeznie kellett a megjelölt helyen”. Erre fel Pálffy azt javasolta Batthyánynak, hogy terjesszék be szentesítésre az általuk hozott másolati példányt, azonban a miniszterelnök erre nemet mondott, mert „ő jobban szeretné, hogy ezen mindkét országra oly fontos ügy egészen törvényszerűleg menne végbe, megtartva még a törvény formalitását is.” Ezért meg kellett találni a bújkáló futárt, akit egy kocsmában tényleg felismertek Pálffyék. A küldött, Puchner generális egyik tisztje végül is a miniszterelnök erélyes fellépésére kénytelen volt beismerni, hogy már korábban átadta a főhercegnek a törvényjavaslatot. Miután ezt Batthyány „élesen lobbantotta a főherceg szemeire”, követelte, hogy terjessze a törvényjavaslatot a király elé. Ha nem teszi ezt, „én nem vagyok többé miniszterelnök” [22] – jelentette ki Batthyány –, aminek sejthető következményeit a főherceg nem vállalhatta, ezért teljesítette Batthyány kérését. Zsedényi jegyzőkönyve kitér arra is, hogy Batthyány azt is kérte: az előterjesztéssel „tévedésből” késlekedő Czillich udvari tanácsost büntessék meg. Végül néhány napos huzavona után 1848. június 10-én Pálffyék a király által aláírt unió-törvénnyel indulhattak vissza Kolozsvárra. Legyen szabad itt megemlíteni, hogy a törvényjavaslat királyi megerősítésében az Innsbruckban tartózkodó gróf Mikó Imrének is szerepe volt.

Batthyány miniszterelnök teljesítette tehát Wesselényi kérését azért is, mert híve volt az uniónak, amelynek törvényességéhez végig ragaszkodott. Tette mindezt olyan körülmények között, amikor olyan sürgető és életbe vágó kérdést kellett a kormánynak megoldania, mint a határok védelme a déli országrészt fenyegető szerb felkelők s Jellačić készülő felléptetése ellen. Meg kellett tehát szervezni a határvédelmet, s ebben Batthyány Erdélyre, nevezetesen a székelyekre is számított. Ezt a kérdést azonban itt nem tartjuk szükségesnek tárgyalni, mert máshol Urbán Aladár már kifejtette, és magam is foglalkoztam vele.

III.

Wesselényi és idősb Bethlen János 1848. június 14-én drámai hangú levelet írtak Batthyánynak: „Minister Elnök Úr! Erdély elhatározott veszélyben forog”, mert a megbukott kamarilla és a bürokrácia „Erdélyben gondolta Vendeéjét találhatni fel”. [23] Mivel a románok és a szászok mozgalma egyre erőteljesebben az Unió ellen irányult, húzta meg a vészjelet Wesselényi és Bethlen János.

Amint már június 9-én írta Wesselényi Deáknak, Erdély magyar vezetői alkalmatlanok arra, hogy a végveszély bekövetkezésének elejét vegyék. Perényi Zsigmond kormánybiztos nem jelent meg királyi biztosi színben, márpedig a miniszteri biztosnak nem lehet kellő sikere. „Nem is lépett fel elég innepélyességgel […] olly bureocratico-aristocraticus országban, mint Erdély,köztársasági egyszerű modor által hatni s imponálni nem lehet ; itt cím, fény, pompa kell. [24] ”

Wesselényinek ennél a megállapításánál meg kell állnunk, mert teljesen téves kritériumokat jelölt meg az új politika bizonyos külsőségeit illetően. Ugyanis akkor már Erdélyben úgyszólván a teljes jobbágyság lázadásban volt, s a többségi románság csak Balázsfalvára és Nagyszebenre volt hajlandó hallgatni, a magyar kormány képviselőjének négylovas-hintós pompás megjelenése a letűnt, s vissza nem kívánt múltat idézte, és merő ellentétben volt a forradalmi idővel. Annál feltűnőbb Wesselényinek előbb említett nézete, mivel éppen Széchenyit kérte kormánybiztosnak kinevezni, akinek neve pedig Erdélyben is sokkal inkább a civilizátor jelképe volt, semmint a feudalizmusé. Egyébiránt valószínű, hogy az összes lehetőségek közül mégis Széchenyi lehetett volna, ismert múltja és eszméi által, a legmegfelelőbb „békéltető” az erdélyi nemzetek között.

A Batthyánynak küldött levél megismétli a Deáknak már kifejtetteket: „kell ide polgári és katonai ismeretekkel bíró, mindkét mezőn működni képes férfi, kell ismert és nagy nevű, fényes című s megjelenésének külsőleg is díszt és fényt adni tudó egyén […]. Úgy látszik nekünk, hogy a magyarok istene rendelt számunkra illy férfit, Gr. Széchenyi Istvánban.” [25]

Wesselényi levélben kérte Széchenyit: vállalja el a megbízatást, s erről a magyar minisztertanács próbálta is meggyőzni őt, de vonakodott vállalni a számára igen nehéznek ígérkező megbízatást, pontosabban csak, és esetleg bizonyos feltételekkel vállalta volna. [26] Így esett a választás a koronaőr Vay Miklósra, akit – amint az előbbiekben már szó volt róla –, előzőleg Wesselényi javasolt volt alternatívaként Perényi Zsigmond mellé. Wesselényi egyébként megpróbálta befolyását érvényesíteni Vay erdélyi tevékenységében; mihelyt megtudta kinevezését, gyorsan tanácsadó testületet kívánt létrehozni számára, amelynek vezetőjéül id. Bethlen Jánost gondolta, de a körülmények másfelé terelték a magyar kormány erdélyi politikájának irányát.

A magyar kormány új Erdély-politikájának alapelveit Szemere belügyminiszter körvonalazta. Eszerint Erdélyben továbbra is fennmarad a főkormány, vagyis a Gubernium, de a magyar kormány kormánybiztos által közvetlen kapcsolatot létesít Erdéllyel; Vay kormánybiztos (akit gyakran királyi biztosnak neveztek) a közigazgatás csúcsán fog állni. [27] Ez „kettős hatalmat” jelentett, holott Puchner fő hadi parancsnoksága is önálló politikai erőt képviselt, és egyre inkább erre törekedett a nagyszebeni román nemzeti Komité is.

Ez az új koncepció, bár nem rendelkezünk közvetlen bizonyítékkal rá, láthatóan Kemény Dénes belügyminiszteri államtitkártól származott, s ez nem kis mértékben eltért Wesselényi és társai elképzelésétől. Wesselényiék meg szerették volna szüntetni a Guberniumot, amelyet – helyesen – túlhaladottnak tartottak, s arra törekedtek, hogy az Unió-törvényt minél hatásosabban és gyorsabban alkalmazzák, erre a célra szolgált az erdélyi országgyűlésen létrehozott Unióbizottság. De Wesselényi befolyása az új helyzetben egyre csökkent. Ezt már egy szeptember elsején a belügyminiszternek küldött levelében maga fogalmazta meg: több beadványára nem kapott választ a belügyminisztériumtól, s Mihályi Gábor máramarosi alispánt több megyében, így Közép-Szolnokban is királyi biztosnak nevezték ki, holott – írja Wesselényi – ő „ott még folytonosan […] királyi biztosnak” tekinti magát s mint ilyen működik. [28] Meg kell jegyeznünk azonban, hogy Szemere belügyminiszter, akivel Wesselényi baráti viszonyban volt, szeptember 12-ig töltötte be ezt a funkciót, Kemény Dénes pedig csak 28-tól vette át a hivatal vezetését. Mivel Wesselényi említett leveleit ebben az időben küldte, lehet, hogy emiatt nem kapott válaszokat. De ez nem vonja kétségbe azt a megállapításunkat, hogy az ő befolyása már nem érvényesült olyan mértékben, mint korábban, sőt erősen csökkenőben volt.

Vay mégis megpróbált a kapott utasítások szerint eljárni, de Erdély sem tudta elkerülni a szeptember 11-i fordulat következményeit, vagyis azt, hogy Bécs a magyar forradalom vívmányai ellen Jellačić által fegyveres akciót indított. Különösen súlyosbító tényezőként jelentkezett a román nemzeti Komité elhatározása, hogy 195 000 főből álló fegyveres erőt állít fel, valamint az is, hogy Urban alezredes az első román gyalogezred parancsnoka nyíltan felmondta az engedelmességet a magyar kormánynak.

Érthető, hogy Batthyány is keményebb fellépést helyezett kilátásba, amit maga a miniszterelnök közölt szeptember 21-én Vay Miklós főkormánybiztossal. Leiratában arról szólt, hogy Urban felmondta az engedelmességet, s nyilvánvalóan „második Jellasich akar Erdélyben lenni”. [29] Ajánlja Urban elfogatását, mert „most közönséges rendszabályok már célra nem vezetnek”. Vaynak tudomására hozza, hogy a főkormánybiztos mellé segítségül újabb kormánybiztosokat nevezett ki Erdélybe.

Batthyány erősíteni kívánta az erdélyi haderőt is. Már ezt megelőzően négy honvéd zászlóalj kiállítását rendelte el a kormány Erdélyben, amelyből kettőt sikerült fölszerelni. Ezzel egyidőben Kossuth kezdeményezésére Berzenczey László kormánybiztos megkezdte egy önkéntes székely huszáregység megalakításának szervezését. Ez azonban ellentéteket szült Vay kormánybiztossal, aki Berzenczey fellépését veszélyesnek tartotta, radikálisabb nézetei miatt. Batthyány ebben a kérdésben Vayt pártolta. [30] De a vészhelyzetben visszavonta a Berzenczeyvel kapcsolatos megszorító intézkedéseit.

Vayt a továbbiakban arra szólította fel Batthyány miniszterelnök, hogy általános hadfelkelést szervezzen Erdélyben megbízható elemekből: székelyekből, volt nemesekből, városi polgárokból; „Nem rendes fegyverviselés ez – írta – hanem egy rendkívüli veszély elhárítására intézett lépése ez az önfenntartásnak; nincs itt helye elmélkedni sérelmekről, arányról, jogrúl: az önfenntartás iránti természeti ösztön itt a fő parancsoló.” [31] A miniszterelnök 5000 fegyver küldését ígéri, s azt ajánlja, hogy vegyék igénybe a Gyulafehérvárt őrzött fegyvereket is. Jellačić támadásának hatása alatt írta befejezésül: „Árulás örvénye és anarchia szörnye fenyegetik e hazát, a hon egységének eréllyeli védése, okos, de gyors és hatályos intézkedések háríthatják csak el a közeledő veszélyt.” [32]

De Batthyány nemcsak a fegyveres önvédelemre szólította fel Erdélyt, hanem a békességre hajlandóságot mutató románokkal való szorosabb együttműködést is kezdeményezte. Mivel ez egy kevéssé ismert törekvése Batthyánynak, a következőkben erről szólunk.

IV.

Emlékezünk arra, hogy Batthyány Jakab Elek kolozsvári publicistát azzal az ajánlattal bocsátotta vissza Kolozsvárra, hogy a magyarok egyezzenek ki a románokkal az új törvények alapján. Ez a nemes felszólítása azonban különböző okok miatt nem következett be, sőt 1848 őszén már polgárháborús állapotok kezdtek kialakulni. Az új helyzetben is Batthyány növelni szerette volna az országgyűlésben és a hivatalokban a románok részvételét, sőt szorgalmazta, hogy törvényjavaslatot készítsenek a román kérdés megoldására, ebben Wesselényit és Kossuthot támogatva, akik már korábban tettek javaslatot egy nemzetiségi törvény kidolgozására.

Wesselényi már 1848 augusztusában törvényjavaslatot nyújtott be az országgyűlés felsőházában, amelyben az egyházi autonómiát, a román nyelv tanítását és használatát a közigazgatásban ajánlotta az országgyűlés figyelmébe. [33] Aztán szeptember 19-én a képviselőház egy olyan nemzetiségi törvényjavaslatról tárgyalt, amelynek kidolgozásában, Kossuth kérésére, részt vettek a magyar országgyűlés román követei (képviselői) is.

Amint említettük, Batthyány is siettetni szerette volna a megegyezést, újabb fellépésére alkalmat adott az, hogy a szeptemberi balázsfalvi román nagygyűlés után az ott megválasztott bizottság (Simion Bărnuţiu, Treboniu Laurian, Nicolae Bălăşescu, Timotei Cipariu, Florian Micaş, Ioan Bran) szeptember 16-án beadványt juttatott el Batthyány miniszterelnöknek. Kérik, hogy a magyar kormány legyen velük igazságos, szüntesse be a katonai összeírást, az elítélteket engedjék szabadon, alkalmazzanak képzett románokat a közigazgatás minden ágában, a románok tarthassanak szabadon gyűléseket. Ehhez a beadványhoz egy általuk összeállított törvénytervezetet csatoltak, a Román nemzet polgári jogainak egyenlőségének biztosításáról. [34]

Szeptember 19-én öt román politikus (közülük ketten a Nemzeti Bizottság tagjai) a maguk nevében is eljuttatták a miniszterelnöknek ugyanazt a tervezetet az emlékirattal együtt. [35]

Batthyány késlekedés nélkül intézkedett: megbízta Kemény Dénes államtitkárt az ügy továbbvitelével. Az államtitkár már szeptember 22-én „a miniszterelnök nevében” felkérte Teleki Józsefet, az Unióbizottság elnökét, hogy a románok beadványának megtárgyalására „méltóztassék az unió iránt országgyűlésen választott bizottmányt még ma összehívni és megjelenésre tanácskozásközbeni részvétre felhívni azon románajkú egyéneket is, kik ezen bizottmányhoz a ministerium által pótlólagosan kineveztettek.” [36]

Teleki József szeptember 23-ra hívta össze az unióbizottságot, amelyben valóban részt vettek az említett román politikusok is. Ők először kijelentették, hogy „mint egyes polgárok jelennek meg és kívánnak nézetni, nem pedig mint a román nemzet meghatalmazott képviselői”, de furcsamód mégis a balázsfalvi nemzeti Komité májusi határozatát és az ezzel kapcsolatos királyi válaszokat kívánták volna vitára bocsátani, nem pedig a miniszterelnökhöz eljuttatott beadványukat. (Nyilvánvaló, hogy itt politikai húzásról volt szó, amely később be is bizonyosodott.)

Az Unióbizottság viszont azokat a pontokat, amelyeket a román képviselők megemlítettek, „elenyészettnek” tartotta, mert azok az Unió előttiek, és a román képviselők törvényjavaslatának tárgyalására tértek rá. A gyűlés jegyzőkönyve szerint, a románok jelenlétében „olvastatott az általuk szeptember 19-én aláírt és a minister elnökhöz szóló folyamodvány, úgy az általuk, mint egyes személyek által a román nemzetet illetőleg négy fejezetben és húsz pontban készített törvényjavaslat.” [37]

Ennek alapján készült el a „Törvényjavaslat az Erdélyi románokról” című tervezet, már szeptember 23-án. Ebből kimaradtak azok a pontok, amelyekkel a bizottság nem értett egyet. Azokról a pontokról volt szó, amelyek „a magyar nyelv diplomaticai állását” és fenntartását kérdőjelezték meg. De biztosította a románok nemzetiségi és nyelvi jogainak fenntartását s nagyrészt a román tervezetet fogadta el.

Az öt román politikus azonban továbbra is elégedetlen volt a változtatások miatt, és már szeptember 24-én újabb „folyamodványt” juttatott el Batthyány miniszterelnökhöz, megjelölve a kifogásolt részeket. Az említett törvényjavaslatot – írták a román politikusok – csak némi módosítások mellett fogadtatták el, éspedig a 3. § szerint a jegyzőkönyveket a román nyelv mellett magyarul is vezetni kell, ahol a románok többségben vannak; kifogásolták azt a paragrafust is, amely az új választási törvényre vonatkozott. [38]

Ezzel tulajdonképpen megszakadtak a tárgyalások, a román politikusok rövidesen elhagyták Pestet, Batthyány miniszterelnök pedig a közismert politikai viszonyok miatt ezzel a kérdéssel már nem tudott foglalkozni. Azonban amit eddig tett, bizonyította, hogy a megegyezést őszintén kívánja, és ennek érdekében minden törvényes eljárást hajlandó volt támogatni.

*

Vázlatosan ugyan, de végigkísértük Batthyány Lajos Erdély-politikáját. Láttuk, hogy a rá jellemző határozottsággal és felelősséggel, de kellő körültekintéssel látta el miniszterelnöki feladatait erdélyi politikájában is. Azt tette, amit hivatala szerint tennie kellett, ti. az országgyűlés törvényei és határozatai alapján. Ezekhez mindig megpróbálta megszerezni a királyi megerősítést, hogy Magyarországnak a bécsi vezetéssel való viszonyában valahogyan a konfliktusok kiéleződése elkerülhető legyen. De a hivatali elkötelezettségen túl Batthyány őszintén bízott az áprilisi törvények jótékony hatásában az ország polgári átalakítása terén, tudván azt, hogy az unió által az átalakulások Erdélyre is kiterjednek és bízott abban, hogy ezek természete lehetővé teszi az összefogást a románokkal.

Batthyány miniszterelnök az Unió-törvény megerősítéséig főként Wesselényi Miklósra figyelt, aztán inkább Kemény Dénes belügyminiszteri államtitkár javaslatai befolyásolták erdélyi politikáját. De mindig a békés átalakítások érdekében cselekedett, amíg erre lehetőség volt, de nem volt hajlandó lemondani semmilyen törvényen már kivívott nemzeti szabadságjogról. Tiszta ember, rendkívül bátor politikusként a haza boldogulását mindenek felettinek tartotta. Mártírhalálával 1849. október 6-án ezt meg is pecsételte.