Morosinik a történelmi Magyarországon III. András uralkodásának idején és Tommasina királyné halálának kétféle változata

Štefánik, Martin: Morosiniovci v Uhorsku za vlády Ondreja III. a dve verzie o smrti kráľovnej Tommasiny = Historický časopis. 54. r. 2006. 2. no. 187 – 199. p.

            1301-ben az utolsó Árpád-házi király, III. András halálával a magyar királyság történetének jelentős fejezete zárult le. A trónért folytatott hosszas küzdelem után a dél-itáliai Anjou dinasztia szerzett érvényt magának és Károly Róbert személyében egy rendkívül rátermett uralkodót adott Magyarországnak.

Valójában már az utolsó Árpád-házi király, a Velenceinek is nevezett III. András is idegen volt a magyar trónon.

III. András apja, István, II. Andrásnak az itáliai Beatrice d’Estével kötött harmadik házasságából született. István, atyja halála után, az ország határán kívül jött a világra, mivel édesanyja menekülni kényszerült az elsőszülött IV. Bélának, a trón várományosának üldözése elől. István élete nagy részét Észak-Itáliában töltötte. A talján rokonok és szövetségesek segítsége ellenére sem sikerült megszereznie a magyar trónt. IV. Béla mindent elkövetett annak érdekében, hogy Istvánt távol tartsa a tróntól: a Velencei Köztársasággal kötött béke (1244) feltétele az volt, hogy a velenceiek ne szövetkezzenek Istvánnal. Istvánnak a velencei Tommasina Morosinivel kötött házassága politikailag is igen előnyösnek bizonyult, mivel Velence évszázados harcot vívott Magyarországgal a dalmát partokért.

Tommasina és István gyermeke III. Andrásként lépett be a magyar történelembe. István, a magyar trón megszerzésére irányuló utolsó hadjáratát követően, visszatérvén Velencébe belehalt a kimerültségbe. Andrást nagybátyja, Albertino Morosini nevelte. Mindeközben Magyarországon IV. (Kun) László lett a király, akinek férfi ágon a Velencében nevelkedett András volt a legközelebbi rokona.

IV. László botrányos életvitele miatt András jelöltsége egyre nagyobb támogatottságot szerzett, aki már László király életében Szlavónia hercege lett. András utódlásával szemben elsősorban László nővérének, a nápolyi II. (Anjou) Károly király hitvesének, Máriának volt kifogása.

1290-ben, László meggyilkolását követően, Andrást Székesfehérvárott a hazai klérus és a magyar főurak támogatásával királlyá koronázták. Tommasina hamarosan követte fiát Magyarországra. 1291-ben a Velencei Köztársaság Tommasina nagybátyja vezetésével hivatalos delegációt küldött a királyhoz, melynek célja a Dalmáciáról szóló egyezség megerősítése és egyéb privilégiumok kieszközölése volt.

Tommasina és Albertino képezték az ifjú király és a legjelentősebb szövetségese, a Velencei Köztársaság közötti köteléket. 1293-tól Tommasina felügyelte a Dunától a tengerig terjedő területet. Az ország déli részén és a partokon elterülő régiók szláv-román vegyes lakossága, a velenceiekhez közel álló nyelvük, hagyományaik és mentalitásuk miatt, mindig is foglalkoztatta a Velencei Köztársaságot.

Andrásnak már az uralkodása kezdetén meg kellett küzdenie az ország nyugati határvidékéért (beleértve Pozsonyt is) az osztrák Albert herceggel. Az Anjou fenyegetés pedig végigkísérte az egész életét. 1292. január 6-án László király nővére, a nápolyi Mária királyné, a saját fia, Martel Károly számára jelentette be a trónigényt. Mária mindent megtett annak érdekében, hogy a saját oldalára állítsa a magyar nemeseket. Az ellenzéki nagyurak gyakran mindkét féllel együttműködtek. Az ilyen módon taktikázó nemesek közé leginkább a szlavóniai és a horvát bánok tartoztak, mivel az ország déli területein mindkét fél érdekei találkoztak és ebből lehetett a legtöbbet nyerni.

András ügyes politikájának és katonai sikereinek köszönhetően az országban stabilizálódott a helyzet: a tizenkét éves Károly Róbertet, az Anjou ellenjelöltet, Horvátországban sikeresen elszigetelte, felesége halála után pedig elvette az osztrák Albert herceg lányát, megerősítvén ezzel a Habsburgokkal kötött szövetséget.

András 1299-ben férfi örökös híján nagybátyát, Albertinot, és annak férfi utódait nevezte meg a trón örököséül.

1301. január 14-én a király váratlanul elhunyt. A hivatalos historiográfia szerint a halál oka a kimerültség és a királynak az anyja halála miatt érzett fájdalma volt.

Ottokár stájer rímes krónikája szerint Tommasina halálát mérgezés okozta. Ez a verzió nagy figyelmet kapott és idővel általánosan elfogadottá vált.

De az itáliai historiográfia – pl. Donato Contarini krónikája is – úgy tartja, hogy Tommasina túlélte fiát és 1311-ben vagy 1315-ben halt meg Velencében.

A kérdés tehát az, hogy Tommasina valóban András előtt halt-e meg. Ottokár szerint igen és bár a stájer krónikás korban közelebb állt az eseményekhez, több száz kilométerre élt a történésektől. Viszont Contarini ott élt, ahol a krónika szerint Tommasina az utolsó éveit élte le (igaz hat-hét generációval később) és személyesen ismerte a Morosinik leszármazottait és hozzáfért a család dokumentumaihoz is. A továbbélő hagyományt igazolja a magyar királynéról elnevezett utcácska és udvartér is, ugyanis az ilyenfajta hagyomány természetes okát az a tény képezi, hogy a királyné a Magyarországról való visszatérése után Velencében élt, ott ahol a Morosini palota állt és áll a mai napig is.

A két változat valódiságát a rendelkezésre álló források alapján nem lehet teljes bizonyossággal és egyértelműen megállapítani, de érdemes figyelembe vennünk Donato Contarini kevésbé ismert és gyakran mellőzött munkáját is.

Császári Éva