Bukarest – Zürichben? Különös írósors, nyelvváltással

Craciun, Ioana: „Spricht Gott fremde Sprachen?…” Die Erfahrung der Fremde in den Romanen Aglaja Veteranyis. = Spiegelungen. 1. Jg. H 3. p. 34 – 40.

Rangos stuttgarti kiadó néhány évvel ezelőtti újdonsága volt az elsőkönyves Aglaja Veteranyi (1962-2002) különös költői groteszket formázó kisregénye: Warum das Kind in der Polenta kocht (1999; magyar kiadása, melyből idézünk: A gyermek a forró puliszkába esett, 2003), melyet később még egy kisregény: Das Regal der letzten Atemzüge (’A végső sóhajok polca’), továbbá egy elbeszéléskötet: Vom geräumten Meer, den gemieteten Socken und Frau Butter (’Az eltűnt tenger, a kölcsönzokni…’, mindkettő 2004) követett. Ez utóbbiak megjelenését a szerző már nem is érte meg: 2002 folyamán leszámolt a saját életével.

     Aglaja Veteranyi a bukaresti Állami Cirkusz külföldre szökött mutatványos famíliájának törékeny alkatú, annál érzékenyebb tehetségű, a szökés idején ötéves leánygyermeke. Anyja és velük lévő nagynénje román, idősebb féltestvére inkább cigány, ők közvetítik számára az otthoni környezet és kötődés emlékezetét. Az apa („bohóc, akrobata és gengszter”) a magyarnak mondott származásával (ezzel egybehangzó a családi név) eléggé magára marad ebben az együttesben. Hosszú vándorlások után Zürichben kötnek ki, ahol varietékban keresik a megélhetésüket. (Érdekes, hogy a 20. század első feléből is ismert egy keletről jött cirkuszi ivadék Zürichben, akiből német nyelvű költő lett ott helyben: Marton Jenő, 1905-1958.) A vándorélet következtében sokáig analfabétának számító Aglaja nagy nehezen iskolába kerül, majd színészeti stúdiókat látogat, és alternatív csoportok pártfogolják. Végül írni kezd. Már első részközléseit érdeklődés fogadja, különböző díjakat nyer. A három vékonyka kötetbe belefoglalt, aforisztikus tömörítésű írások a gyermeki és a félig serdült fiatal tudat naiv észleleteiből épülnek fel, melyek a furcsa családi ötszög történéseinek kereteiben átfogják az idegenbe szakadt létezés („a családom külföldön széttörött, akár az üveg”; „itt minden ország külföld”), a mutatványos életforma mint nagyon megbízhatatlan megélhetés, az artistára leselkedő mindennapi veszély elemeit. („Egész nap arra várok, hogy éjszaka legyen. Ha anyám nem esik le a trapézról, előadás után mindannyian tyúkhúslevest eszünk.”) A „normától” többszörösen elütő meghatározottságok: a bohém, a mutatványos, az útonjáró és a menekült élet paradigmái együttesen érlelik a fiatal én-hős katarzisát. Ennek egyik súlypontjában mindenesetre a haza, a rokoni kör, a szerves életközösség elvesztése áll. („A hazámat csak az illatáról ismerem. Olyan illata van, mint anyám főztjének.” - „A nagynéném mindig grízes süteményt süt a holtaknak Smarties-díszítéssel. De mi esszük meg végül, mert nincs ortodox templom a közelben, ahol adakozhatnánk. Anyám sír evés közben, és felsorolja a család halottait.”)

     A szereplők a „diktátor” eszelős törvényei elől menekültek ugyan, s még a felszabadító idegenben is rettegnek az ügynökeitől („a kémek a falak közötti titkos járatokban közlekednek”), a politikai szabadság viszonyai között ugyanakkor veszendőbe megy mindaz az érzelmi, tapasztalati támasz, amit az „otthonlét” napi keretei nyújtottak. Veteranyi észleleteiben (a sajátjai mellett a felnőtt családtagokéit is képviselve) élesen ütközik egymásnak a hátrahagyott világ és a szokatlan idegen környezet más-más megszokása, ösztöne, észjárása. Ezzel írásai odasorakoznak a mai német irodalom ama új szárnyához, amely az idegenből honosodott közösségek török és más nyelvi gyökerű tehetségeiből szerveződik („Ausländerliteratur”). A típus román – német viszonylata emellett a diktatúrában megnyomorított, de önmagában a demokrácia szabadságával sem boldogított egyén problematikájával bővíti az ütköztetések körét.

     Veteranyi íróvá válásában kétségkívül meghatározó szerepe van a nyelv, a nyelvek, a sokféle nyelv eleinte riasztó élményének. („Apámnak más az anyanyelve, mint a miénk, […] itt szinte minden mondatban más nyelven beszél…”; „Minden nyelven más jelenti ugyanazt...”; „Isten más nyelven is beszél? A külföldieket is érti? Vagy apró üvegkabinokban ülő angyalok fordítanak talán?”) Ezt, a sokféleségben megmutatkozó egyetemes hontalanságot kell visszafordítania valahogy egy kiválasztott, anyanyelvet helyettesítő idegen nyelvre. Elbeszélésszövetének talán legérzékletesebb mintája a nyelvi kontrasztálásban fedhető fel. A lassanként helyettes-nyelvvé váló német az a felület, amelyen kirajzolódnak egyszerre a nyelvvesztés és a „megmentésére” tett erőfeszítés kiszámítottan tudatos, játékos nyomai, hol a román szóalkotási logika, hol egy-egy képes kifejezés (közmondás, szólás és néprajzi motívum) szóelemenként lefordított beemelésével. Ez utóbbiak közé tartozik a könyvcímekben szereplő „gyermek a forró puliszkában” vagy az „végső sóhajok polca” motívuma is.

                                                                                                               Komáromi Sándor