Bevándorlóból lett állampolgárok: muszlimok Nagy-Britanniában az 1950-es évektől az 1990-es évekig

Kylie Baxter: From Migrants to Citizens: Muslims in Britain 1950s-1990s in Immigrants & Minorities, Vol. 24, No. 2, July 2006, pp. 164-192.

A brit muszlim közösség jelentős szerepet töltött be az állam politikai és közéletében. E cikk a muszlimok szemszögéből mutatja be Britanniát. A muszlim közösség a század közepén alakult meg és a cikk az 1990-es évekig követi végig a kisebbségi közösséget érintő politikai lépéseket. A Rushdie és a Honeyford ügyek esettanulmányával a cikk célja a brit iszlám fejlődésének és közéleti útjának bemutatása.

Ahogy arra John L. Esposito rámutat, a XXI. század elején „legalább olyan fontos beszédtéma az iszlám a nyugaton, mint az iszlám és a nyugat”. Mivel 15 milliónyi európai lakos muszlim, egy ilyen megközelítés meglehetősen időszerűnek tűnik. Fura, de kétségtelen módon Európa kulturális fejlődése a történelem során nagymértékben függött az iszlám másságától, hogy önmaga koherens egész maradjon. Az európai hadtörténet áttekintése során szükségszerűen látjuk, hogy a kereszténység védelme a feltételezett vagy tényleges iszlám veszély ellenében arra enged következtetni, hogy az iszlám hagyományosan jelentős szerepet töltött be az európai identitás kialakulásában.

A globalizáció kontextusában ez a kettőség még élesebben jelenik meg. Miközben látszólag az állami szintű integráció az Európai Unióba életképes alapokon nyugszik, Európa egyesítése kiváltott egy védekező jellegű nacionalizmust is. Ennek a társadalmi trendnek súlyos következményei vannak a kisebbségek számára, különösen abban az esetben, ha azok látványosan „mások”. Európa muszlim közösségeiben ez a környezet annak az újragondolásához vezetett, hogy mit jelent muszlimként a nyugaton élni, amely természetesen az egyéni identitás újragondolását jelenti, amit az adott egyén egyéni és muszlim közösség tagjaként megélt tapasztalatai a befogadó országban nagyban befolyásolnak.

A brit muszlim közösség, mely több mint 1,6 millió tagot számlál, érdekes esetekkel szolgál arra nézve, hogy a muszlimok miként reagálnak akkor, amikor egy nyugati nemzetállam realitásaival és kihívásaival kerülnek szembe. A brit példa rávilágít azokra a nehézségekre és félreérthetőségre, amely Európa a határain belül élő iszlámnak adott válaszait övezi. A cikk a muszlimok letelepedésének, jogi státuszának, politikai magatartásának és a brit társadalom fő irányával való kölcsönhatásának történelmi áttekintését nyújtja. Ennek feltárása közben szükségszerűen felvetődnek a különböző identitások és lojalitások kérdései, melyek komplikálják, vagy kihangsúlyozzák a nyugati nemzetállamban élő muszlimok társadalmi, vallási és politikai tapasztalatait.

A cikkben felsorakoztatott két esettanulmány közül az egyik Ray Honeyford középiskolai igazgató nevéhez, és publikációi által elindított események láncolatához kötődik. Kezdetben amellett érvelt, hogy a bevándorlók, akik önkéntes döntésük alapján telepedtek le Britanniában, a döntés meghozatalával elfogadták a brit normákat, beleértve az iskoláztatási normákat is, amely a vallást a magánélet körébe utalta, és hogy egy kisebbségi csoport kedvezményezett helyzete (hosszabb időre hazalátogató bevándorló családok) igazából káros hatással van a gyermek érdekeire, mivel nem készítik fel őket a brit társadalomban elkövetkező életükre. Honeyford aggályainak középpontjában a brit kulturális és társadalmi normák dezintegrációja állt. Véleménye szerint a szeparatizmus megjelenése tette lehetővé, hogy a kissebségek helyi iskolákat szigeteljenek el a szélesebb körű brit társadalomtól. A szülőknek lehetőségük nyílt, hogy befolyással legyenek az iskola pedagógiai programjára a kulturális, vallási, etnikai normákat illetően. Az esetet Nielsen úgy kommentálta, hogy „a Honeyford ügy volt az első jelentősebb győzelme a Britanniában élő muszlim közösségnek egy közéleti kampány során”, amelynek jelentős hatása volt a brit muszlimok társadalmi és politikai önbizalmára.

A Sátáni Versek (Satanic Verses) 1989-es publikációja nem az első megnyilvánulása a muszlim ellenes érzelmeknek a brit vagy a nyugati irodalomban. A nyilvánvaló különbség a Sátáni Versek és más, az iszlámhoz kötődő irodalmi hírnévrontás között, az maga a szerző személye Salman Rushdie. Noha Rushdie nem azonosítja magát muszlimként, mégis egy pakisztáni származású muszlim család gyermekeként látta meg a napvilágot. A nyugati irodalmi élet jelentős alakjaként Rushdie a sikeres és asszimilált muszlim örökségű egyén jelképét testesíti meg. Ügyének nemzetközi visszhangja 1989. február 14-én érte el csúcspontját, amikor az iráni vezető, Khomejni Ajatollah halálos ítéletet mondott ki Salman Rushdie-ra és „mindazokra, akik részt vettek a könyv megjelentetésében úgy, hogy ismerték annak tartalmát”. Az 1980-as években úgy tűnt a Rushdie ügy a teljes társadalmi spektrum összes muszlim résztvevőjét mobilizálta. Peter Mandaville szerint a fiatalok nem vallási meggyőződésből csatlakoztak a Rushdie elleni tiltakozásokhoz, hanem mert „ez jól tükrözte, hogy milyen mértékben érzik magukat elidegenítettnek és elutasítottnak a brit társadalom részéről”.

Az itt vizsgált időszak olyan kérdéseket vonultat fel, mint integráció, asszimiláció, multikulturalizmus, kultúrák közti párbeszéd, felmerült még a befogadó-készség jelentősége illetve a politikai, társadalmi és vallási különbségek elfogadása. Vallás és vallási identitás életbevágóan fontos témák. Ezeken belül is legfőképp a brit muszlimok tapasztalatai - melyek a Rushdie ügy kapcsán kristályosodtak ki - mutatnak rá, hogy szükség van egy olyan térre a közéletben, amelyben a kisebbségi közösségek képviselői, önálló egyének kifejezhetik az állam politikai életével, programjával való egyet nem értésüket anélkül, hogy fennállna a marginalizálódás veszélye. A jelenlegi politikai klímában egy ilyen tér megalkotása és fenntartása Britanniában és az egész nyugati kultúrában életbevágó jelentőséggel bír.