Franciaországi muszlimok

Stéphanie Giry: France and Its Muslims in Foreign Affairs, 2006. Vol. 85, No. 5. pp. 87-104.

Az elmúlt évek eseményei, a madridi és londoni bombatámadások adtak alapot annak a félelemnek, hogy Európa a saját terroristáit neveli fel. Kevésbé érthető módon, még ide sorolhatók olyan események is, mint a német filmkészítő Theo van Gogh meggyilkolása, a francia külvárosi zavargások, a Mohamed prófétáról készült becsmérlő karikatúrák elleni tiltakozások. Mindezeket együtt bizonyítékként kezelik néhány európai ország bevándorlási és integrációs politikájának kudarcára.

Ez a diagnózis felületes és pánikkeltő, emellett mellőz sok reménykeltő szociológiai realitást. Természetesen fontos kérdés a belső muszlim terrorizmus kezelése, de nem az egyetlen. Emellett a 15-20 millió európai muszlim jelentős többségének semmi köze sincs a radikális iszlámizmushoz, és komoly erőfeszítéseket tesz a beilleszkedésért. A muszlimok európai integrációjától meglehetősen jól elkülöníthető kérdés a dzsihádizmus.

A legnagyobb 4-5 millió főt számláló muszlim populáció a kontinensen Franciaországban él és jól tükrözi az integráció kérdésének összetettségét. Egy nemzet, mely büszke az egyenlőséget és a demokratikus kultúrát célzó törekvésére, komoly küzdelmet folytat, hogy saját szabályainak megfelelve, teljes mértékben integrálja a muszlim közösséget az élet minden területén. A franciaországi muszlimok helyzete sokkal egészségesebb, ugyanakkor több problémát hordoz magában, mint azt napjainkban bármely kommentár megfogalmazza. A francia szociológusok véleménye szerint az integráció a történelmük során kialakult, iszlámmal szembeni fenntartások ellenére, elfogadhatóan működik. A muszlimok nagyobb része - akiknek 50-60% francia állampolgár – magáévá tette a francia kulturális normákat, lelkesen hozzájárulnak a köztársaság értékeihez. Szívesebben adják le a szavazatukat a baloldalra, mint a franciák többsége, de ez nem vallási, mint inkább társadalmi-gazdasági okokra vezethető vissza. Asszimilációs törekvéseik során szembesülnek az iszlám felé irányuló mélységes bizalmatlansággal és a nativizmus által gerjesztett diszkriminációval, mely megnehezíti az otthon megteremtését és a munkához jutást.

A 2007. évi parlamenti és elnökválasztás jó alkalom lehetne a politikai osztály számára, hogy kifejezze a muszlim populációval való törődését. Sajnos, a legnagyobb baj az, hogy a politikusok hajlamosak a muszlim közösséget egységes egészként kezelni, okot adva rá, hogy megbélyegzettnek érezzék magukat. A francia muszlimokkal kapcsolatos jó hír, hogy meglehetősen jól beilleszkedtek, és minden jel arra mutat, hogy a folyamat beteljesedik, a rossz pedig az, hogy a francia elit nem akar vagy nem képes ezt elősegíteni.

Másfél évszázadon keresztül széleskörű bevándorlás jellemezte Franciaországot, így napjainkban a népesség közel negyede a bevándorlókból és leszármazottaikból áll. Igaz ez az emigrációs hullám kisebb nyomot hagyott Franciaország kollektív öntudatán, mint a hasonló múltú Egyesült Államokén. Ez részben annak a ténynek köszönhető, hogy a francia társadalom jóval homogénebb, másrészt az államigazgatás centralizáltabb. Franciaország alaposabb olvasztótégely, mint az Egyesült Államok, ahol a nem teljesen asszimilálódott bevándorolt rétegek megőrzik közösségi öntudatukat, az amerikai mellett.

A muszlimok politikai tevékenysége rámutat az általuk elért nagyfokú asszimilációra: a szavazók választásának többsége nem mutat különbséget a többi hasonló szociális és gazdasági háttérrel rendelkező francia polgárhoz képest, vallási hátterük nem hagy mély nyomot politikai állásfoglalásukon. A 2004-es választásokat elemezve Ternisien úgy találta, hogy nincs egyértelmű összefüggés a muszlimok vallása és etnikuma, valamint szavazataik között.

Az egyetlen különbség a politikában való részvételük viszonylagos hiánya, mely okozója lehet a muszlim szavazók választásokon való kisebb részvételének is. A 908 tagú francia parlamentben mindössze két muszlim található, őket is 2004-ben választották meg. Egy 2001-es felmérés szerint biztató, hogy a megválasztott helyi tisztségviselők 2,4 százaléka észak afrikai származású, leszámítva azt, hogy az ő hatáskörükbe többnyire „saját” közösségükhöz kapcsolódó feladatok ellátása tartozik.

Aggasztó a politikai jelenlét hiánya, mivel teret adhat a vallási radikalizmus és a kiszámíthatatlan erőszakos cselekmények számára, mint például a Novemberi események. Az utóbbi időben érzékelhető jelei vannak a mobilizálódásnak, de továbbra is kérdéses, hogy ez mennyiben fogja befolyásolni a francia politika összképét. A tavalyi zendülések következményeként megnőtt a külvárosi szavazók regisztrációja. Le Pen 2002-es elnökválasztási szereplése és előretörése a Muszlim internetes fórumok aktivitását eredményezte, de ezek létrejötte csak felingerelte a konzervatívokat, mivel hazafiatlannak és megosztónak találták őket. A legmesszebbmenő kezdeményezések, még ha szerények is, a magánszektorban jelentek meg. Különböző vállalatok, iskolák vállalták fel a muszlimok segítését.

Az iszlám terrorizmus továbbra is komoly kihívás marad, de Franciaországban és Európa nagy részében a bizalom, tapasztalat és törekvés elválasztja a szélsőségeseket a muzulmánok többségétől, akik a beilleszkedésért, nem pedig az elhatárolódásért küzdenek. Franciaország számára nyitva áll a lehetőség, hogy asszimilálja a mérsékelt muszlimokat, bár tovább fog tartani, mint az általánosan elfogadott, és ennek a ténynek a felismerése talán az első lépés. A muszlimok alapvetően független polgárokként tevékenykednek, és az a kép, hogy egységes csoportot alkotnak, csak némely politikusnak vagy azoknak a szemében létezik, akik előítélettel kezelik őket, vallásuk vagy származásuk miatt. Ahogyan a svájci filozófus Tariq Ramadan megfogalmazza, a francia politikusok mostanában veszélyes kettős mércét használnak: egyrészt a nemzeti egységről szónokolnak, másrészt a potenciális választói csoportok szavazatait próbálják megszerezni. Ha továbbra is folytatódik ez a fajta megkülönböztetés, az azzal járhat, hogy a francia muszlimok hozzászoknak ahhoz, hogy a vallásuk és származásuk döntő jelentősége alapján kezelik őket. Ami azzal járhat, hogy a muszlimok kénytelenek lesznek egyfajta védekező, identitás politikához folyamodni. Legrosszabb esetben egy elfranciátlanodott, marginalizálódott csoport kiszakadhat a fő köztársasági irányvonalból, és nemzettől külön álló muszlim közösséget alkothat. Ez nemkívánatos, önmagán ejtett seb lenne Franciaország számára. Mindazonáltal az egyik súlyos akadály: az általános félreértés, miszerint az Iszlám alapjaiban radikális és összeférhetetlen a francia köztársasági érzülettel, még mindig fennáll. Egy CEVIPOF tanulmány szerint a válaszadók Iszlámról alkotott véleménye alapvetően meghatározza a muszlimok integrációjáról alkotott képüket. Minél bizalmatlanabbak az Iszlámmal szemben, annál inkább a muszlimokat okolják az integrációs nehézségekért. Ne gondoljuk, hogy megannyi, az iszlámmal kapcsolatos félreértést és bizalmatlanságot a közoktatással meg lehetne szüntetni. A túlzottan felduzzasztott köztársasági retorika elhagyása is segítene. Nem az a probléma, hogy a francia értékek túlzottan beszűkültek, vagy maradiak lennének az összetett társadalom számára, hanem az, hogy túl gyakran szolgálnak ürügyül a rugalmatlanságra.

Sabeg szerint a kisebbségi gondok a francia társadalom tágabb értelemben vett állapotára és egyéb problémáira vezethetőek vissza. Véleménye szerint a francia társadalom megmerevedett, mivel egy 5000 fős elit tartja a kezében a rendszert, amely nem ismeri fel mi áll a széles néprétegek érdekében. Ahelyett, hogy a társadalom összes problémájáért - a stagnáló gazdaságért, a túlzott ideológiai vitákért, a cinikus politikai lépésekért - a muszlimokat kiáltanák ki bűnbaknak, inkább az igazi problémákra kellene összpontosítani.