Bevándorlás és integráció (Franciaország, Németország) – elméleti tükörben

Bizeul, Yves (Hrsg.): Integration von Migranten. Französische und deutsche Konzepte im Vergleich. Wiesbaden: Deutscher Universitäts-Verlag, 2004. 195 pp.

A téma francia és német kutatóinak közös kötete nemcsak párhuzamosan, de részben egymás párhuzamában is vizsgálja a két ország immigrációs viszonyait.

     Franciaország és Németország – Nagy-Britannia mellett – a legutóbbi három-négy évtized az európai bevándorlásának két legfontosabb célterülete. Francia vonatkozásban a bevándorlók többsége a volt gyarmati területek (Maghreb, Fekete-Afrika) többé-kevésbé még nyelvismerő lakosságából verbuválódik, Németország esetében ez a többség a (tökéletesen nyelvidegen) török vendégmunkások fogadásából ered, mindkét vonatkozásban előbb a háború utáni újjáépítés és gazdasági fellendítés munkaerőhiányának pótlása, később pedig a letelepedettek családegyesítésének vonzatában. Vendégmunkás körben nagyságrendekkel kisebb szélességben szerepelnek portugál, olasz, jugoszláv és egyéb dél-, illetve kelet-európai betelepedők is. A világ különböző válsággócainak menekültjeiből, továbbá a túlnépesedő legtávolabbi helyek feleslegéből is számosan érkeztek és érkeznek a legális keretek mellett sok esetben illegális úton, főként az 1980-as évektől, a szóban forgó befogadó országokba.

     A bevándorlók integrációjának több közül csak egyik aspektusa az állampolgári befogadás kérdése, ez önmagában kihat azonban a statisztikai megközelítésre. Németország esetében több évtized immigrációs (ma már egyben másod., sőt harmadgenerációs) gyarapodásaként legújabban 7 millió „külföldi” állampolgárról beszélnek, akiknek döntő többsége nem átmeneti tartózkodásra érkezett, kétharmaduk pedig – az új bevándorlási törvény értelemében, amely 7 év várakozás feltételével, immár német állampolgár. (Németországban elég halogatták az állampolgársági automatizmus bevezetését, csak a 2000. évvel lépett életbe.) Francia vonatkozásban általában 4 millió „idegent” említenek, de ez a szám ezesetben csak az 5 év alatt megszerezhető állampolgárság körén kívül álló szélességre utal. Egyetemleges adat itt nem szerepel, hiszen a döntő többségű frankofón betelepedők államjogilag és kulturálisan nem vagy nem „teljesen” idegenek. Közkeletű azonban a mohamedán vallású „lakosság” 6 milliós létszámbecslése, márpedig ennek java része nyílván a gyarmati előzményt képviseli. (Németországban ez a szám, természetesen más eredettel: 3; össz-EU szinten: 18 millió.)

     E nagyarányú (az összlakossághoz képest 10 % közeli, illetve francia viszonylatban afeletti) bevándorlótömegek társadalmi integrációjának kérdésével (a félillegalitás széles szürkezónájával súlyosbítva) hosszú időn keresztül egyik befogadó országban sem foglalkoztak módszeresen, általában rábízták a folyamatot a spontán asszimilációra vagy a „szükséges” mértékű környezeti alkalmazkodásra, legfeljebb rávetítették a szocializáció-elmélet (francia) politikai vagy „köztársasági”, „republikánus”, illetve (német) kulturalista elvű változatait. A téma jobbára a muszlim disszimiláció megindulásával került napirendre kényszerítő erővel. A francia – német párhuzamos vizsgálat különösen releváns a két, egymással ellentétes elméleti irány megvilágítása szempontjából.

     A francia republikánus doktrína, az államnemzet tisztán politikai fogalmából kiindulva, állampolgáraiban pusztán jogi alanyokat lát („citoyen”, illetve „citoyenne”), participációjukat az általános „emberi”-jogi egyenlőség-elv alapján („alkotmányos” elvű „szerződés-elmélet” szerint) kezeli, és a magánszférára és helyi civilszerveződésekre szorítva figyelmen kívül hagyja mentális, etnikai és kulturális egyéniségüket. A vallási különbségektől a laicitás elve jegyében határolódik el. A bevándorlók, betelepedők „integrációját” ennél fogva elintézettnek tekinti munkaszervezetekbe, fiatalkorúaknál az iskolai keretekbe való betagolódásukkal és végsősoron az állampolgári státuszig („területi” kritérium alapján) történő elvezetésükkel, ez viszont elvben garantált. Az „integrálás” fontos iskolájának számított (persze, csak a férfinem vonatkozásában) a katonaság intézménye, amig sorkatonaság létezett. A sokkal óvatosabb német befogadási gyakorlat, különösen kezdetben, korántsem ennyire automatikus. „Népnemzeti” államfelfogásából a honosítás „vérségi” kritériuma következik (ami alapján határon túli tömegeit a háború, illetve a keleti rendszerek összeomlása után rövid úton befogadta és fogadja a mai napig), egyszersmind a szocializáció „kulturális” elve is, amely az idegenek honosítását hosszú időn keresztül – gyakorlatilag az újabb keletű honosítási törvény elfogadásáig - negatív oldalon, azaz a kirekesztés irányban határozta meg. A vendégmunkás vagy a későbbi menekült körből tartósan letelepedett egyének „integrációjának” kérdését a politika ennél fogva eredetileg a hétköznapi vonatkozásokra korlátozott átmeneti beilleszkedés távlatában szemlélte és kezelte, és gyakorlatilag azokat az általános, empirikus eszközöket vetette be (munkaszervezet, iskola, helyi kommunális struktúra), mint a francia módozat (ott akár állampolgári keretekben is), és nemkülönben asszimilációs várakozás vezette. Nagy számú török lakosságcsoport például képviseleti jogokat szerezhetett helyi önkormányzatokban.

     Évtizedek múltán azonban láthatóvá vált: a kulturális egyéniség akár „köztársasági”, akár német alapkultúra-elvű zárójelbe helyezése hosszú távon egyként alkalmatlan a mind szélesebb tömegű kisebbség kezelésére. A törökök németországi integrációja – állampolgársággal vagy anélkül – elért ugyan részleges sikereket: asszimiláns életutak felhatoltak egészen a magaskulúráig („török”-német irodalom). A magára hagyott tömeg azonban, mint Franciaországban is, az ipari boom lecsendültével egyre nehezebb szociális teherként és robbanásveszélyesen nehezedik a többségi társadalomra. Németországba begyűrűzött az anyaországi török-kurd konfliktus feszültsége, Franciaországba a poligámia, és mindkét befogadó országba a radikális iszlamista ideológia, melynek hatását a szociális elesettség beláthatatlan mértékben hatványozza, és tudatilag is tovább mélyíti a többségi társadalomtól elválasztó szakadékot. Ezzel a klasszikus doktrínák szerepe lejárt, legalább is a történelmileg eredendően új, lényegében globális horderejű immigrációs jelenséggel kapcsolatban. A francia jogi univerzalizmus és a német kulturális megkülönböztetés színterén egyként megjelenő iskolai „fejkendő”-vita megmutatta az egyoldalú elvek tarthatatlanságát. (Talán a német minta javára szól, hogy hosszas alkotmánybírósági huzavona után ott végül is a fejkendő győzött.) Michel Wieviorka kötetbeli elemzése kimutatja a francia „republikanista” integráció-elv rejtett kulturalizmusát, amely a francia nemzeti kultúra, a racionalista „gloire” diktátumát hordozza a passzív, egyoldalú asszimilációs elvárásban, ennélfogva nem egyéb egyfajta „mítosznál”. Németországban az elmélet időközben a „multikulturalizmus”, a párhuzamos kultúrák partikularizált jelenlétének elfogadása irányába lépett tovább, anélkül azonban, hogy napirendre tűzte volna ezek gyakorlati interakciójának kérdését. 

     A kötet nyolc tanulmánya, melyek rövid összefoglalásával Bizeul bevezetése szolgál, alaposan körüljárja a különböző elméletek hozadékát az ellentmondásaikkal együtt, Bizeul zárótanulmánya pedig megpróbálkozik azzal, hogy a különböző elméletek elemeiből és más gondolati források alapján előre tekintsen a megvalósítható integráció elvi keretei felé. Elképzelése „civiltársadalmi”, több tekintetben Jürgen Habermas társadalmi kommunikációs elméletét hasznosító módozatot körvonalaz, amelyben adott állampolgári csoportok kollektív szereplői lépnek kommunikációs viszonyba az össznemzeti intézményekkel, és egyként a sajátos egyéniségük és a nemzet-egyetemesség sérelme nélkül, illetve kölcsönös engedményeivel lépésről-lépésre kialkudják a kölcsönös együttműködés feltételeinek minimumát, kimunkálják az együttműködés optimális formáit. Ebbe az irányba mutat máris egy-egy iszlám felekezeti vagy világi érdekszövetségi csúcsegyesülés közös akarattal történő létrehívása a két országban a hatóságokkal történő egyeztetések számára. Bizeul meggyőződése szerint a körülmények maguktól is erre fogják kényszeríteni a feleket. De a konfliktushelyzetek megelőzése érdekében még jobb elébemenni a kényszerű változásoknak. EU-keretek között ezt a prevenciót, kezdődjék akár ideológiakritikával, ma már segíti a nemzeti dimenziók és felfogások transznacionális átjárhatósága is.

                                                                                                                    Komáromi Sándor