Botlik József

A magyar közalkalmazottak tömeges kiűzése Burgenlandból

1921– 1923

A trianoni békediktátumban elszakításra ítélt Nyugat-Magyarország területén élő magyar ajkú lakosság – különösen az értelmiség és a közalkalmazottak – a bevonuló osztrák csendőralakulatok és hatóságok általi kíméletlen, tömeges üldözése az 1921. augusztus 28-án kitört nyugat-magyarországi felkelés után kezdődött. Már két nappal ezután, augusztus 30-án délelőtt gróf Sigray Antal főkormánybiztos géptávírón – többek között – a következőkről tájékoztatta Bethlen István miniszterelnököt: „Az osztrákok sok helyen, brutális módon túszokat szednek… Kismartonból jelentik, hogy az osztrákok letartóztatták a kismartoni városi plébánost, főjegyzőt, táblabírót és polgármestert. Az Esterházy várba zárták őket, és állítólag Wienbe akarják szállítani”. [1]

Hegedűs Pál altábornagy szeptember 12-én, késő este a Miniszterelnökségnek géptávírón, Sopronból leadott jelentéséből: „A kismartoni polgármester 5 fiatalembert vezetett elém (hercegi gazdatiszt, erdőmérnök, polgári iskolai tanárok), kiket szept. 7-ikén Kismartonból elhurcoltak az osztrákok, mert az utcán magyarul beszéltek. Letartóztatásuk után, mint túszokat, más 13, a vidékről letartóztatott magyarral (plébánosok, vasúti állomásfőnökök, gyógyszerészek) először Ebenfurthig szállították, ahol az átszállásnál tettleg bántalmazták [őket]. Később Wr. Neustadtban (Wiener Neustadt, azaz Bécsújhely – B. J.) a kórházbarakkokban helyeztettek el, ahol kommunista magyar munkások szidalmazva fenyegették őket… Később Wienbe elszállíttattak. A Landesgericht-be [Legfőbb Törvényszék], sötét pincébe lettek elzárva és több napi kínlódás után végre szabadlábra helyezve._______________________________________________________________________________________________________________________________ A bécsi Magyar Hadifogoly Bizottság segítségével sikerült nekik ismét Kismartonba visszatérni.” Az előbbiekből következik, hogy már az előző napon, 11-én Villani Frigyes azt jelentette a Miniszterelnökségnek: „Számos távirat érkezett a kormánybiztossághoz az osztrák zóna (ti. az „A” övezet – B. J.) községeiből, melyben kérik, hogy az osztrák csendőrség által kiürített területet ismét szálljuk meg”. [2]

Ugyancsak szeptember 12-én, egy osztrák alakulat elfoglalta Királyhida határállomás vasúti pályaudvarát, valamint a katonai tábort. Az osztrák alakulat parancsnoka azonnal túszoknak nyilvánította a helyi magyar vasutasokat arra az esetre, ha magyar katonaság érkezne a település visszafoglalására. Aztán mégsem őket tartóztatta le, hanem több helyi magyar lakost vett helyettük őrizetbe. Esti jelentésében a MÁV győri pályaudvarának forgalmi főnöke, Homonnay (…) budapesti feletteseivel már azt közölte történtekről: a megszálló osztrákok csak e nap, 18 óráig szavatolták a helyi magyarok testi épségét. Czopf Endre – a szeptember 13-ai nyomozati jelentésben már helyesen: Czapp – raktárfőnököt letartóztatták és elhurcolták. A királyhidai MÁV-állomásfőnök, Fodor „jelenti, hogy a magyarokat bántalmazzák… nagy részük már Zurányba menekült… A magyar vámtisztviselők 11-én este 18 órakor Bruck-Királyhidát elhagyták… az osztrák Volkswehr Pándorfalu községet is megszállta már… Hegyeshalmon át érkezett  hír szerint, a Bruck-királyhidai vámfőnököt is letartóztatták”. [3] (Volkswehr = „Népi Véderő”, az ekkori osztrák haderő neve.)

A Belügyminisztérium nyomozó osztályának másnapi, szeptember 12-ei, majd 13-ai „kiküldött közegünk” jelentése szerint, a 11-én kora délután a bevonult osztrák katonaság Királyhidáról kb. száz embert – közöttük a helyi magyar értelmiség egy részét és számos nőt – letartóztatott és elhurcolt. A falu elleni megtorlásra az adta az okot, hogy az osztrák csendőrség kivonulása után „a lakosság a helységet fellobogózta, és fehér ruhás lányok nemzeti kokárdákkal várták a mieink visszatérését.” Ez utóbbi szeptember 10-én délután meg is történt, amikor 18 magyar csendőr vonult be Királyhidára – akiket „fehér ruhás leányok, s a magyar lakosság egy része virágokkal és ünnepléssel” fogadott –, de még aznap este elhagyták a falut.

A helyi magyarság polgárőrséget szervezett, amely az esetleges rendzavarás megakadályozására, járőrszolgálatot látott el  a községben. „A helyszínen megállapított atrocitások és letartóztatások a következők: Markovics vámfelügyelőt összeverték, a lakásán fekszik. Czapp (Endre) vasúti raktárfőnököt szolgálatának teljesítése közben kémkedés gyanúja miatt, – egy vasúti hivatalnokot nemzetőrség szervezése miatt, – a postamesternőt és 2 postáskisasszonyt kémkedés gyanúja miatt, – Bertalan konzervgyári hivatalnok leányait, továbbá Puszter (…) jegyzőt és fiát, Vértes iskolai igazgatót és Bartha Géza orvost kémkedés gyanúja miatt f.(olyó) hó 12-én d. u. (délután) megvasalva a bécsi Landesgerichtre szállították. Túszként számos egyént elszállítottak, köztük Fömmel [Károly, rendőr-főfelügyelő] feleségét is.”

A Belügyminisztérium nyomozója a királyhidai osztrák komisszártól, Ottmanntól megtudta, hogy „a túszként elhurcolt vasutasokat és tisztviselőket nem a(z osztrák) rendőrség, hanem a Volkswehr tartóztatta le... Királyhida község területén sok gyanús és kétes elem tartózkodik. Ezek között sok magyar kommunista van. Mindezek az osztrák csendőrökkel jó viszonyban vannak.” A BM nyomozóosztály 14-ei jelentéséből: a királyhidai letartóztatottak névsorát „sem a csendőrségtől, sem a Landesgerichten nem sikerült megszerezni.” Csak azt tudták megállapítani, hogy a vasutasok közül Bécsben ekkor fogságban volt Czapp Endre, Fanton József főkocsimester és Kiss Géza művezető. [4]

A Miniszterelnökségnek szeptember 14-én este leadott összefoglaló, napi jelentésében Hegedűs Pál altábornagy az osztrák csendőrség újabb megtorlásairól számolt be. A Kismartontól északnyugatra fekvő Lajtapordány községbe éjszaka osztrák csendőrök törtek be, és magyar érzelmük miatt elhurcolták Palatics Ferencz, Kromwald Márton, Edenhofer György és Metzelt Sebestyén helyi lakosokat. Fuksz János házába behatolni nem tudtak, az utcáról fenyegették, hogy árulás miatt lefejezik. A falu főbírója magyar karhatalom kiküldését kérte a községbe. A Magyaróvárról küldött főispáni jelentés szerint a Királyhidáról elhurcolt magyar túszokat nem engedték szabadon. Kivéve három nőt – Hömel rendőrfelügyelő feleségét [az előbb idézett két forrásban: Fömmel] és a két postáskisasszonyt – előző nap délben a bécsi Landesgerichtről szabadlábra helyezték, de az osztrák fővárost tilos elhagyni(uk). A többi túszt, a férfiakat nem engedték el, őket – a nezsideri főbíró értesülése szerint – Bruckban, az ún. Internierung lágerban, azaz internálótáborban tartották fogva, ahová „német érzelmű csőcselék jár be… és őket pofozza.” A főispán a túszok ügyében, a magyar kormány közbenjárását kéri a soproni antantmissziónál. Pirkner Ernő nyugalmazott ezredest minden ok nélkül, Wr. Neustadtban azzal a váddal tartóztatták le, hogy ő szervezte a meg az egész nyugat-magyarországi ellenállást. Olyan súlyosan megverték – erre tanú a savanyúkúti állomásfőnök –, hogy a bécsi kórházba kellett szállítani. Reiber Endre tüzérfőhadnagy, soproni lakos szeptember elején Ausztriában tartózkodott, ahol irataiból igazolhatóan, lovakat igyekezett vásárolni. Hazatérőben az osztrákok Kismarton környékén letartóztatták, és kémkedés gyanújával Bécsújhelyre hurcolták, ahol a Kriegsgericht [Haditörvényszék] fogházában őrzik. Kiszabadításáért állítólag a bécsi magyar követség már tett lépéseket, de eredménytelenül. Hegedűs altábornagy a miniszterelnök sürgős közbenjárását kérte az ügyben. [5]       

A nyugat-magyarországi felkelés idején, 1921. szeptemberében és október első felében elkövetett magyarellenes osztrák megtorlások október dereka után más megvilágításba kerültek. Az ekkor még hivatalosan magyar állami- és közalkalmazottak ellen, sorozatosan elkövetett erőszakoskodásokkal, kegyetlenkedésekkel Ausztria súlyosan megsértette az október 13-án olasz közvetítéssel kötött, tehát nemzetközi érvényű velencei jegyzőkönyv II. fejezetében foglaltakat, amely – némi megszorítás­sal – kisebbségvédelmi előírásként értelmezhető. Idézzük: „A Magyarország által Ausztriának átengedett terület egyetlen lakosa sem szenvedhet üldöztetést vagy zaklatást azon politikai magatartá­sáért, amelyet a szóban forgó terület tényleges átadását megelőzően tanúsított… Emberségi szempontokból az osztrák kormány elvileg kötelezi magát, hogy az átengedett területeken sem tömegesen, sem politikai okokból nem fogja elbocsátani azokat a tisztviselőket, akik az átadás napján az átengedett területen tényleges szolgálatot teljesítenek. Jelen alkalma­zásukban való meghagyásukat olyan vizsgálat eredményétől teszi füg­gővé, amelyben minden egyes esetet külön fognak elbírálni… Az osztrák kormány elvileg elismeri, hogy e tisztviselők nyugdíjai őt terhelik, az erre vonatkozó részleteket a két kormány külön megálla­podásával fogják szabályozni”. [6]

Ausztria azonban – az elmúlt évtizedek a hajbókoló „osztrák sógorság”-a, a hivatalos magyarországi nézetekkel gyökeresen ellenkező módon – nemcsak az iménti velencei egyezményben vállalt kötelezettségeit, hanem a kisebbségek védelméről szóló, 1919. szeptember 10-én aláírt saint-germaine-i szerződés vonatkozó cikkelyeit is folyamatosan megszegte. A szerződéssel ugyanis az Ausztriához csatolt, és addig Magyarország területén élő lakosság de jura és de facto osztrák állampolgárrá vált.  A „63. cikkely: Ausztria kötelezi magát, hogy az ország minden lakosának születési, nemzetiségi, nyelvi, faji vagy vallási különbség nélkül az élet és a szabadság teljes védelmét biztosítja.  67. cikkely: Azok az osztrák állampolgárok, akik faji, vallási vagy nyelvi kisebbséghez tartoznak, jogilag és ténylege­sen ugyanazt a bánásmódot és ugyanazokat a biztosí­tékokat élvezik, mint a többi osztrák állampolgárok”. [7] A 69. cikkely végül arról rendelkezett, hogy az előbbi cikkelyek Ausztria nemzetközi kötelezettségei, és azok a Nemzetek Szövetsége védelme alatt állnak.

Az 1921. augusztus 28-án kirobbant nyugat-magyarországi felkelés, majd az október 4-én Felsőőr járási székhelyen kikiáltott „Lajtabánság-állam” egy hónapos fennállása utáni hetekben felgyorsult az őrvidéki magyar értelmiség – elsősorban a papok, tanítók – tömeges üldözése, illetve az anyaországba való kényszerítése. Ilyen esetekről számolt be a szombathelyi kerületi kormánybiztos, Almásy Sándor 1921. december 20-i jelentése. Németújváron az osztrákok bevonulását követő vasárnapon Pulay Lambert atya magyar nyelvű misét tartott. Szentbeszéde végén kihirdette, hogy a „változott viszonyokra és helyzetre, valamint a magyar nyelvű hívők csekély számára való tekintettel kénytelen a magyar nyelvű istentiszteletet a jövőre nézve beszüntetni.” Az elhangzottakról a két jelenlévő, egyenruhás osztrák személy jegyzeteket készített. A hatóságok más templomokban is figyelemmel követték a szentbeszédeket, és ha kifogást találtak, a papokat Magyarországra való kiutasítással fenyegették. A Németújvártól északra fekvő Pusztaszentmihályon szolgálatot teljesítő, Thomas [Ferenc] nevű esperest az osztrák csendőrség ugyancsak kiutasítással félemlítette meg a hatóságoknak nem tetsző templomi igehirdetéséért. [8]  

Egy másik ekkori eset: Geosits Gyula soproni erdőmérnök hallgató 1921. karácsonyán a téli szünetben hazautazott lakóhelyére, az akkor még osztrák uralom alatt lévő Szentpéterfa községbe. Már megérkezése napján a lakásáról szuronyos osztrák csendőrök a szomszédos Monyorókerék falu őrsére vitték, ahol másfél órán át kihallgatták, de ellene semmilyen terhelő bizonyítékot nem találtak. „Betyár magyar” megjegyzéssel elengedték és hazaküldték. Három nap múlva a csendőrök ismét megjelentek a fiatalember lakhelyén, és átadták neki a Burgenlandból való kiutasításáról szóló végzést azzal, hogy annak területét 48 órán belül el kell hagynia. Az intézkedés indoka, hogy „soproni főiskolás”, és gyanús személy – közölte a Szombathelyen megjelenő vármegyei újság. [9]

Már ekkor jól érzékelhető volt, hogy az osztrák kormányzat – miként Burgenland tartomány megszervezését követően is –, elsősorban a magyar közalkalmazottaktól és köztisztviselőktől, valamint az értelmiségtől igyekezett minél gyorsabban és minél nagyobb mértékben megszabadulni. Jól tudta, hogy nélkülük számos nehézségbe ütközik majd a magyar kisebbségi élet, a nemzeti fennmaradás megszervezése. Ennek érdekében, újra és újra megszegte az 1919. évi kisebbségvédelmi szerződés és a velencei egyezmény előírásait, pedig az utóbbiban külön is vállalta, „hogy emberségi szempontból” nem bocsátja el a magyar tisztségviselőket. Már az 1921. december 14-16-án tartott soproni népszavazást [10] követően menekültek százai érkeztek Őrvidékről az ország megcsonkított területére.       

 Öt nap múlva, Almásy Sándor szombathelyi kerületi kormánybiztos 1921. december 24-én táviratot küldött Bethlen István miniszterelnökhöz, valamint a pénzügyminiszterhez, és a 9 232/1921. ME. számú kormányrendelet 4. §-ára hivatkozva a következőket kérte: az érintett pénzügyigazgatóságok „a Nyugatmagyarországról menekült, magyar közszolgálatban állott tisztviselők és alkalmazottaknak kijáró segélyt haladéktalanul folyósítsák, hogy még idejében, azaz december 31-ig módjukban álljon az ellátási jegyekre a kedvezményes ellátását igénybe venni, mert épp ezek szorulnak rá legjobban a természetbeni járandóságokra”. [11]

A Magyar Kir. Külügyminisztérium államtitkára, Kánya Kálmán 1922. január 19-én, a Honvédelmi Minisztérium katonapolitikai osztálya január 20-án, a Miniszterelnökségnek küldött jelentésében foglalta össze az október 13-ai velencei egyezmény utáni hetekben „az átcsatolt nyugatmagyarországi területen az osztrákok által elkövetetett atrocitásokat”. A volt Moson vármegyei Zurány községben 1921. november 16-án a megszálló csapatok Fazekas (…) községi főjegyzőt és Varga Sándor plébánost letartóztatták és elhurcolták”. Ókörtvélyesen, Vértes Sándor körjegyzőt két alkalommal – november 5-én, illetve 30-án letartóztatták, majd szabadon engedték. Ezután a megszállt terület elhagyására kényszerítették, azóta Magyarországra való beköltözési engedélyt kapott. November 26-án dr. Polczer Rezső németújvári járási főszolgabírót, Schalk Ferenc helyi lakatosmester tettleg bántalmazta. Polczer, „minthogy az entente albizottság [ti. a soproni tábornoki antant-misszió helyi kirendeltsége – B. J.] kellő védelemben nem részesítette, a kormánybiztos engedélyével a hivatali székhelyét elhagyni volt kénytelen, és kellő biztonság folytán a többi közalkalmazottat is, a hivataluk átadása előtt a kormánybiztos engedélyével távozott”.

Nezsider nagyközségben Szabadosi Antalt, a járásbíróság irodatisztjét felmentették állásából, aki közölte, hogy a „járásbíróság összes kinevezett tisztviselői hasonló elbánásban részesíttettek”. Szentelek településen Polány István, a római katolikus elemi iskola igazgató-tanítója a „felkelőkkel való összeköttetése miatt, az osztrákok által rendőri felügyelet alá helyeztetett. Utóbb a csendőrfelügyelő egy üres lapot íratott vele alá, majd szóval, 24 órán belül [december 2-án] Szentelek község elhagyására kötelezték”. A kismartoni állami polgári iskola egyik tanárával, Csuppay Lajossal az illetékes osztrák járási hatóság tudatta, hogy a „a német nyelv hiányos ismerte, és osztrákellenes működése miatt, [az] állami szolgálatba való átvétele ki van zárva”. [12] Az államrendőrség szombathelyi kerületének főkapitánya, december 29-én már többek között azt jelentette a belügyminiszternek: „az egész átcsatolt területen, az összes iskolákban, felsőbb intézkedésre beszüntették a magyar nyelvű tanítást, s helyette azonnali hatállyal a német nyelvű tanítást léptették életbe”. [13]

Az elszakított nyugat-magyarországi területekről 1921-1922. fordulójától vált tömegessé a magyarság menekülése, amellyel beigazolódott Bethlen István miniszterelnök három hónappal korábban, még a velencei egyezmény aláírása előtt a Minisztertanács 1921. október 7-én elhangzott kijelentése. Nevezetesen: a trianoni békediktátumban az Ausztriának ítélt „ún. nyugatmagyarországi területekről a lakosság beköltözése már régebben megkezdődött, s e jelenség arra enged következtetni, hogy e területrészek tényleges átadása után a nyugatmagyarországi lakosságnak ideözönlése rendkívüli arányokat fog ölteni. Az ország északi, keleti és déli részeiből beköltözött menekültek nagy száma lakásügyi, pénzügyi és közgazdasági szempontból már eddigelé is csaknem elviselhetetlen terhet jelent. Ezt a Nyugatmagyarországról való újabb beözönlés még csak nagyobb mértékben fokozná”. [14]

A magyar kormány már ekkor arra kényszerült – melyet az iménti minisztertanácsi ülés hagyott jóvá –, hogy az elszakított felvidéki, erdélyi és délvidéki területekről menekülni kényszerültek beköltözésének a meggátlása mellett az elcsatolt nyugat-magyarországi részekről érkező személyekre is, kiterjessze a 8 352/1920., és a 6 335/1921. M.E. számú kormányrendeletek hatályát. Ez azt jelentette, hogy „ezen területről (ti. Burgenlandból – B. J.) az anyaországba való beköltözés [is] ideiglenesen megtiltassék.” Ez utóbbiról az október 18-án kiadott, 9 233/1921. M.E. II. számú kormányrendelet intézkedett, amely a tilalmat 1922. március 31-éig meghosszabbították. [15]

 Az egyre nagyobb számban kiutasított nyugat-magyarországi magyarok és az osztrák hatóságok megtorló intézkedései miatt, Bethlen István miniszterelnök 1922. február 21-én arra kényszerült, hogy hatályon kívül helyezze az iménti kormányrendeletet, és helyette újat – 1 984/1922. M. E. sz. – adjon ki. Lényege hasonló a korábbihoz, miszerint az elcsatolt Nyugat-Magyarországon lévő közszolgálati alkalmazottak a „hivatali székhelyükön maradni kötelesek... Ezen rendelkezés ellen vétő közszolgálati alkalmazott az anyaországba be nem bocsátható, állásáról lemondottnak tekintetik, és ezért a 2 191/921. M.E. sz. rendelet reá nem alkalmazható, tehát az anyaországban közszolgálati beosztást nem nyerhet, és segélyezésben nem részesíthető. Ezen rendelet alkalmazása szempontjából valamennyi állami, törvényhatósági és községi alkalmazott (hivatalnok, altiszt, szolga stb.) közszolgálati alkalmazottnak tekinthető.”

A beköltözni szándékozók ingóságaival a vasúti kocsikat a határállomásról csak akkor továbbítják az anyaországba, ha a betelepülést írásban engedélyezte az Országos Menekültügyi Hivatal Szombathelyen működő, beköltözőket ellenőrző kirendeltsége. Ez utóbbi vezetőjét Bethlen „bizalmasan” értesítette, hogy a tilalom ellenére kik kaphatnak betelepülési engedélyt. Azok a családtagok, akiknél „hitelt érdemlően kimutatható”, hogy a családfőjüknek az anyaországban már 1921. augusztus 29. előtt volt és jelenleg is van lakása és állása, különösen akkor, ha köztisztviselő vagy a Nemzeti Hadsereg tagja. Másrészt, „ha valaki az átadott területen nemzeti szempontból tanúsított elismerésre méltó magatartása folytán az osztrák hatóságok részéről üldöztetésnek, és büntetésnek van kitéve”. [16]

A Dunántúlon eközben felerősödött az osztrák kémtevékenység, amely szintén közrejátszott abban, hogy 1922. elején ismét napirendre került az elcsatolt területekről az anyaországba tömegesen menekülő, illetve beköltöző volt magyar közszolgálati alkalmazottakat igazolási eljárás alá vonása. Ez nem volt véletlen, mert – mint később kiderült – a menekültek között, idegen országoknak adatokat szolgáltató személyek is akadtak. A kérdéssel a január 27-i minisztertanácsi ülés foglalkozott, amely három szempontot határozott meg az elszakított területekről a meghagyott Magyarországba menekült közszolgálati alkalmazottakkal kapcsolatban. „1. Megállapítani a menekülés okait és körülményeit, különösen abból a szempontból, vajjon az alkalmazott menekülését nem valamely terhére rótt oly cselekmény vagy magatartás idézte elő, amely bűnvádi vagy fegyelmi úton való megtorlást követel, avagy a közszolgálati feddhetetlenséggel össze nem egyeztethető. 2. Megvizsgálni az alkalmazottaknak a megszállott területen tanúsított magatartását abból a szempontból, vajjon az a közszolgálati alkalmazottól megkívánható hazafiasság követelményeinek megfelelt-e? 3. Megvizsgálni az alkalmazott székhelyének elhagyása /menekülése/ óta hol, és milyen természetű szolgálatokat vállalt vagy díjazást vett fel, s e tekintetben tanúsított magatartása nem esik-e az állameszme és a közszolgálat szempontjából kifogás alá”. [17] A Minisztertanács a menekült közszolgálati alkalmazottakkal kapcsolatos igazolási eljárás lefolytatását, illetve annak végrehajtását az egyes miniszterek, illetve az általuk irányított tárca feladatává tette.

A korábbi történelmi magyar–osztrák határ melletti vasút- és határállomás, Gyanafalva volt MÁV-alkalmazottainak az ügyét kellett 1922. február elején sürgősen megoldania magyar hatóságoknak. Szabados Sándor főraktárnok és hét társa – Balogh János pályafelvigyázó, Benke József, Károlyi Ferenc, Csejtei István, Kovács Ferenc pályaőrök, Udvardi Mihály váltókezelő és Horváth János raktármunkás, valamennyien gyanafalvai lakosok –, panasszal fordultak a szombathelyi kerületi kormánybiztossághoz. Az ügyben Almásy Sándor kormánybiztos, február 6-án felterjesztést intézett Bethlen István miniszterelnökhöz. E vasutasok „hivatali állomáshelyükön megmaradván, a legnagyobb nélkülözéseknek vannak kitéve, amennyiben harmadik hónapja nem kapnak fizetést, és második hónapja nem részesülnek élelmiszerekben, mi által a maguk és családjuk megélhetése nincs biztosítva, és jóformán éhezésnek vannak kitéve… Az osztrák hatóságok az ottmaradt [magyar] közalkalmazottak nagy tömegével így bánnak el, és így azokat lehetetlen helyzetbe juttatták.”

A kerületi kormánybiztos, Almásy kérte a kormányfőt:  „méltóztassék intézkedni, hogy úgy a panaszt tevők, mint az egyéb közalkalmazottak jogos járandóságaikhoz juttassanak, mert ha megélhetésük nem biztosíttatik, kérelmüknek, hogy hivatali állomáshelyüket elhagyhassák és az anyaországba beköltözési engedélyt nyerjenek, kénytelen leszek eleget tenni, minthogy további nélkülözéseknek azokat nem tehetem ki… Az osztrák hatóságok a velencei egyezményt és [a] bécsi megállapodásokat úgy látszik, nem tartják be, miről számos esetből kifolyólag tudomást szereztem”.

Az ügyben gróf Bánffy Miklós külügyminiszter is eljárt, hónapok múlva, 1922. június 19-én őt értesítette a MÁV Igazgatósága arról, hogy a panaszt tevő gyanafalvi vasutasok engedéllyel az anyaországba költözhettek. Különböző pályaudvarokon kaptak állást, kivéve a Gyanafalván maradt Udvardi Mihály váltókezelő, akiről „osztrák szolgálatba átlépett-e, nincs értesülésünk”. [18]

Közben, 1922. böjti heteiben, majd tavasszal is számos őrvidéki magyar menekült kért Ausztriából való elüldözése, illetve kitiltása miatt beköltözési engedélyt. Ebben az időben távolították el Monyorókeréken állásából Fuchs Pál tanítót, amely ellen az iskolaszék is élesen tiltakozott. Az osztrák hatóságok a testület február 26-ai fellépését a tanító felbujtásának tartották, ezért Fuchsot le akarták tartóztatni. Amikor a csendőrök megjelentek a lakásán, a tanító kitépte magát a kezeik közül, és Szombathelyre szökött.

Nagyszentmihályon Hetfleisch Ferenc jegyzőt 1922. március 4-én az osztrák csendőrök azzal váddal tartóztatták le, hogy tudomásukra jutott, miszerint a jegyző tudtára adta a szomszédos Sámfalva lakosságának a határmegállapító bizottság rövid időn belüli érkezését. Hetfleisch tiltakozott a gyanúsítás ellen. A csendőrök a vádjukat nem tudták bizonyítani, mégis – 24 órás határidővel – kiutasították az országból. Nagyszentmihály lakossága hiába tiltakozott az eljárás ellen. A jegyző Szombathelyre távozott, de családja a községben maradt. Két nap múlva, március 6-án szintén letartóztatták Schey Henrik kereskedőt, mert az egyik kezdeményezője volt a jegyző melletti tiltakozásnak.  Kiszabadulása után ő is Vas vármegye székhelyére menekült. [19]

A menekültek egyre növekvő száma következtében kialakult feszült helyzet miatt, április 5-én a Miniszterelnökség „hivatalból” sürgetést intézett gróf Bánffy Miklós külügyminiszterhez, hogy „az Ausztriának odaítélt területen, egyes magyar érzelmű közszolgálati alkalmazottakkal szemben elkövetett atrocitások ügyében” tett lépésekről adjon tájékoztatást. [20] Az Országos Menekültügyi Hivatal államtitkári rangú vezetője, Petrichevich Horváth Emil 1922. április 25-én, a Bethlen István miniszterelnöknek küldött felterjesztésében a következőkre hívta fel a kormányfő figyelmét. A velencei egyezmény „daczára [az] utóbbi időben Nyugatmagyarországról mind tömegesebben jelentkeznek közszolgálati alkalmazottaknak, kik arra való hivatkozással, hogy az osztrák hatóságok, rövid úton hivatalokból minden indok nélkül elbocsátották s (a) lakásukból kitelepítették, oly beköltözési engedély kiadását kérelmezik, mellyel az anyaországban közszolgálati beosztást nyerhetnek. Ez ügyben megtartott nyomozó eljárás során kétségtelen megállapítást nyert, hogy… vannak esetek, mikor egyes rendőrségi vagy katonai, sőt vasúti vezetők, minden jogos indok nélkül, egyszerűen írásbélileg fölszólítják a magyar alkalmazottakat, hogy Nyugatmagyarországot bizonyos határidőn belül, legtöbb esetben 24 óra alatt hagyják el”. Kérte a miniszterelnököt, hogy „ezen menekültek bebocsájtásának s itt való letelepedésüknek kérdésében megfelelőleg rendelkezni méltóztassék, mivel (az) illetők a határ menti községekben teljes bizonytalanságban várják a hatóság intézkedését”.

A menekültügyi hivatal vezetője felterjesztésében mellékelte hatósága szombathelyi kirendeltségének kimutatását, ez ekkor folyamatban lévő beköltözési ügyekről. A jegyzéken szereplő személy túlnyomó része az elcsatolt őrvidéki területekről érkezett. A rajtuk kívüliek a többi elszakított magyar területekről – a Felvidékről, Erdélyből és a Délvidékről – származtak: Pozsonytól Eszékig, Selmecbányától a bánsági Zsombolyáig.  Egy részüket Vas, illetve Zala vármegye Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz csatolt déli részéről, a Muravidékről üldözték el az idegen hatóságok. A kimutatás kilenc egyén esetében nem közölte a „honnan jön?” az illető kérdésre a választ. 

Az Ausztriához rendelt területről menekültek el az alábbi személyek, településenként: Alsólászló: Tóth Gábor MÁV kiadó-őr, Boldogasszony: Kransz János pénztáros, Borostyánkő: özv. Csíky Lászlóné postamesternő, Csáva: Németh György MÁV-pályaőr, Szalay László kiadó-őr. Felsőcsatár: Böröcz István tanító, Felsőlászló: Körmendy József pályaőr, Mérnyei József és Weiss Béla MÁV-váltókezelő. Felsőőr: Bass Józsefné háztartásbeli, Ficza Nándor és Staud Elek MÁV-állomás elöljárók, Koppl Ödön földmérő, rokkant főhadnagy. Felsőpulya: Gárdonyi Raymund irodai segédtiszt, Takács István pénzügyi számvizsgáló, Félszerfalva: Somogyi János állami cukorgyári főellenőr, Somogyi Jánosné postamesternő. Fertő-major: Farkas József pályaőr. Füles: Körmendy János községi jegyző, Gyanafalva: Ferenczy János pályaőr, Stankovich Kálmán földműves. Gyepűfüzes: Forgó Gizella postamester, Hovárdos: Bilisits Róza tanítónő. Királyhida: özv. Beck Mihályné MÁV-éjjeli őr-özvegye, Benkő Emil hivatalnok, Bella Mihály és Horváth István MÁV-kocsirendezők, Kranitz Gáspár tolatásvezető, Pálla István vendéglős, Végh József vasúti váltókezelő. Kismarton: Janzsó Lajos nyugalmazott főfelügyelő, Köpcsény: Dudás Mihály pályaőr, Horváth Lajos postamester, Sommer István főjegyző. Lajtakáta: Takács Imre pályaőr, Lajtakörtvélyes: Borbély Gyula pályaőr, Lajtapordány: Kocsis Mihályné óvónő, Lajtaújfalu: Haverland Károly nyugalmazott postamester, Lakompak: Domby Gyula pályaőr. Locsmánd: Tomasics János állomás-elöljáró, Miklóshalma: Egyed Gyula tanító, özv. Vigh Istvánné pályaőr-özvegye, Várady József állami gazdasági szaktanító. Mosonbánfalva: Mátray Etelka állami óvónő, Wenninger Antal községi jegyző, Mosonújfalu: Háber Béla földbirtokos, Mild Nándor uradalmi intéző, Fülöp Pál pályaőr, Nagyszentmihály: Heiner Gyula váltókezelő, Minarovits Péter állomás-elöljáró, Németjárfalu: Schmeringa Oszkár községi jegyző, Németújvár: Hoffmann Henrik üzemigazgató, Lex Antal pénztárnok, Schillinger István hivatalszolga, Schübert Gyula számtiszt, Szigethy Béla uradalmi alkalmazott. Nezsider: Csíkváry Lajos pálya-felvigyázó, Porpáczi Gábor pályaőr, Őzgödör: Minarovich Károly tanító. Pándorfalu: özv. Fülöp Sándorné pályaőr-özvegye, Farkas István, Halász József, Ottrok András és Szigeti Pál MÁV-pályaőrök, Pátfalva: özv. Kovács Mártonné tanítónő, Pinkafő: Borsos János MÁV-váltókezelő. Pinkakertes: Demeter Emília tanítónő, Pinkaóvár: Ambrus István MÁV-kiadó. Pósaszentkatalin: Lülisch Albin tanító. Pamagy, helyesen Pomogy: Finda Ottó gazdatiszt, Pusztaszentmihály: Szelestey Sándor tanító. Rohonc: Baráth Lajos MÁV-elöljáró, Lukács József váltókezelő, Vojnesick Árpád MÁV-felvigyázó, Rőtfalva: Pintér István pályaőr, Ruszt: Fröhlich Anna posta-távírdai kezelőnő, Sámfalva: Bödör József kiadó-őr, Sopronkeresztúr: Barabás Károly váltókezelő, Németh Rezső állomás-elöljáró. Sopronnyék: Csizmazia Lajos MÁV-felvigyázó, Sopronszentmárton: Horváth Mihály váltókezelő. Szarvkő: Szontagh Sándor jegyző, Szentelek: Holper Ödönné tanítónő, Vasvörösvár: Fazekas Lajos állomás-elöljáró. Veperd: Rozmann Bálint MÁV-pályaőr, Vulkapordány: Apfel Bernát magánzó, Hartling Márton pályaőr. Zurány: Petz Béla MÁV-hivatalnok, Zsámánd: Németh István tanító. [21]

Az összesen 61 azonosítható illetőségű, elüldözött személy 39 településről kényszerült távozni az osztrák hatóságok megtorló intézkedései elől. Május 16-án az Országos Menekültügyi Hivatal újabb, már 106 fős kimutatást terjesztett fel Bánffy Miklós külügyminiszterhez, de döntő részben az előző személyek szerepeltek benne. A 17 új név mellett, jó néhány korábban is felsorolt személynél közli korábbi lakhelyét, ezért már összesen 56 olyan burgenlandi településről értesültünk, ahonnan az előző hetekben, hónapokban a magyar közalkalmazottaknak el kellett menekülnie. [22]

A Miniszterelnökségre május 20-án érkezett irat szerint a következő településekről menekült személyek folyamodtak beköltözési engedélyért. Miklóshalma: Várady József állami gazdasági szaktanító, Óbér: Babics Emma római katolikus iskolai tanítónő, Pinkafő: Kemény Ede járási magyar királyi (azaz állami) állatorvos, Pusztaszentmihály: Szelestey Sándor állami tanító, Szarvkő: Szontagh Sándor községi jegyző. Május 25-én Baksafalva: Wappel Mária római katolikus népiskola tanítónő, Füles: Remete Karolina magyar kir. postamester, és – meg nem nevezett helységből – Tánczos József, MÁV-állomás elöljáró. Június 13-án, Felsőpulya: Takáts István pénzügyi számvizsgáló, volt felsőpulyai járási számvevő. [23]  

A Magyar Kir. Honvédelmi Minisztérium újonnan szervezett VI-2. (VI. csoport 2. osztálya) fedőnevű hírszerző- és kémelhárító osztályának vezetője, Stojakovics a Külügyminisztériumnak, 1922. július 10-én küldött jelentésében közölte a továbbiakat. „Az osztrákok által Moson vármegyéből kiutasított jegyzők és aljegyzők névsorát, [és] azon MÁV-tisztviselők neveit, kik fizetésüknek beszüntetésével kényszerítve lettek az állásuk elhagyására”. Királyhida: Puszter (…) főjegyző, Zurány: Fazekas (…) főjegyző, Andau-Mosontarcsa: Czilke Gyula,  Németjárfalu: Szmeringer Oszkár főjegyző, Zicser Adolf aljegyző. Nemesvölgy: Angyal Mihály főjegyző, Boldogasszony: Nagy Gyula főjegyző, Nyulas: Moyzes Károly fő­jegyző, Féltorony: Steiner István főjegyző, Köpcsény: Somecsics Artur főjegyző, Barátfalu: Posch Károly főjegyző. Nezsi­der: Marecsek István főjegyző, Pátfalu: Peisser József főjegyző, Valla: Mayer János. Királyhida [valamennyien MÁV-tisztviselők, illetve alkalmazottak]: Fábri Sándor főellenőr, Grenerczi ellenőr, Lázár Zalai, Manez Károly, Bársony György, Baglyas József, Csimcsák Kálmán, Benkő Emil, Ottisz (…), Holló (…) és Mátyás Samu hivatalnokok, Kovács Dezső ellenőr, Fodor Géza főfelügyelő, Arassy Dénes felügyelő, Milhofer Hugó és Czapp Endre ellenőrök, Marschal (…) fűtőházi főnök.” Pándorfalu és Zurány: „Petényi József felügyelő, Weber Károly és Báká­nyi ellenőrök, Szabó Gábor, Virág Dénes és Petz (…) hiva­talnokokat… Dr. Csuppon (…) volt felsőpulyai járásbíró június hó 18-án költözködött el családjával. A felsőpulyai lakosság sírva búcsúzott el tőle, mindenki pa­naszkodott, begy nem bírják tovább a jelenlegi álla­potokat. Osztrák érzelmű egyének is már kiábrándultak és vissza kívánják a kakastollas csendőröket… Nyugatmagyarországnak az osztrákok által történt megszállása alkalmával a zurányi Fazekas nevű jegyzőt az osztrákok felmentették, mire ő Magyar­országra jött át, családját azonban Zurányban visszahagyta. Június 24-én Zurányban, Fazekas jegyző családját lakásából egyszerűen kilakoltatták, összes holmiját a pályaudvaron egy vasúti kocsiba rakták és útba indították Hegyeshalom felé. Az osztrák csendőr, aki a lakást lefoglalta, azon kijelentést tette, hogy ők senkit sem utasítanak ki, csak a lakást egyszerűen le­foglalják. Munkásokat hozott, kik mindent becsomagoltak, és berakták”. [24] [a vasúti kocsiba]. A jelentésben 14 jegyző és főjegyző, valamint 23 volt MÁV-alkalmazott, azaz összesen 37 olyan személy neve szerepel, akiket az osztrák hatóságok 1922. júliusában, Moson vármegye elcsatolt területéről kiutasítottak.

 Az előbbiekhez érdekes történeti adalék: a HM VI-2. osztályának akkori vezetője, Stojakovics Demeter vezérkari őrnagy nem más volt, mint (1935-től) Sztójay Döme, aki 1919-ben a tanácsköztársaság Vörös Hadserege hírszerző és kémelhárító csoportjának főnöke. 1919. augusztusában belépett a Nemzeti Hadseregbe, 1920-1925 között a Honvéd Vezérkari Főnökség említett VI-2. osztályának vezetője, 1929-től tábornok, 1935-ben altábornaggyá léptették elő. Közben berlini magyar nagykövetség katonai attaséja (1925-1933), majd 1935-1944 között berlini nagykövet, 1944. március-augusztus között Magyarország miniszterelnöke.

Szintén hosszú hónapokig húzódott a kismartoni volt magyar állami polgári iskola tanárainak az ügye, amellyel kapcsolatban magyar–osztrák diplomáciai jegyzékváltásra is sor került. Az intézmény két tanára, egy házaspár – Jármai Vilmos és felesége, Weisenfeld Irma – már 1922. január 7-én, Budapesten a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium VI. ügyosztályán ismertette az osztrák hatóságok eljárását, amiről jegyzőkönyvet vettek fel. „Előadják, hogy dr. Paár [a később idézett osztrák külügyi átiratban: Parr] osztrák tanfelügyelő november hó végén vette át a kismartoni pol­gári iskolát. Üdvözlő beszédében annak a véleményének adott kifeje­zést, hogy magával hozza a magas osztrák kultúrát, s hogy senkinek bántódása nem lesz, azonban – mint osztrák menekült tudja –, hogy érzelmeit senki meg nem változtathatja máról holnapra, különösen nem egy pedagógus, aki a jövő nemzedéket államhűségre van hívat­va nevelni. Beszédje folyamán lerajzolta, leendő helyzetét az ott talált tanerőknek. Elmondotta, hogy sokat kell tanulnunk, vizsgálatokat (ti. vizsgákat – B. J.) kell tennünk, örökös ellenőrzésnek leszünk alávetve, s hogy előremenetelünk még így sincsen biztosítva. Beszédje azt a benyomást tette, hogy minket rá akar venni arra, hogy saját elhatározásunkból mondjunk le, és jöjjünk ki a megszállott területről.

– Paár tanfelügyelőnek e beszédje után felvilágosítottuk őt, hogy mi innen el nem mehetünk, mert a békeszerződések értelmében nekünk itt kell maradnunk, ha csak, mint politikailag megbízhatatlanok, ki nem utasítattunk. Erről ő azt mondta, hogy kiutasítást nem adhat, azonban megígérte közbenjárását arra nézve, hogy akik a német nyelvet nem bírják, azoknak segítségére lesz, hogy a magyar szolgálatba visszavétessenek. Addig is a tanítástól négy, csak magyarul tudó tanárt, név szerint Csuppay Lajost, Csuppayné Szakács Irént, Rosznáky Máriát és Jármainé Weisenfeld Irmát azonnal fel­mentette, Jármai Vilmos, Farkas Imre és Alexy Emma tanároknak ideiglenesen a tovább-tanítást megengedte mindaddig, amíg magyar szolgálatba való átvételük iránt intézkedés nem történhetik, mert nevezettek német-nyelvű tudását nem tartja elegendőnek. Mi csak előleget kapunk fizetés helyett, melynek összege azonban mélyen alatta áll annak az összegnek, melyet az osztrák tanítóknak és tanároknak adnak. Valóságos nélkülözésnek vagyunk kitéve, miután az osztrákoknál természetbeni ellátás nincsen, és a drágaság nagyobb, mint Ausztriában. Állandóan az a veszedelem fenyeget bennünket, hogy politikai fordulat esetén minket letartóztatnak, és túszokul elvisznek, erre nézve figyelmeztetést is kaptunk. Helyzetünket nehezíti az is, hogy a magyar tisztviselők száma [az] áthelyezések folytán napról-napra kevesebb. A pénzügyi és a bírósági személyzet, egy bíró kivételével, Csonka Magyarországra helyeztetett vissza.   

– Mikor Davy kormányzó előtt jártunk, aki állítólag magával hozta elbocsátó leveleinket is, beszédünkre kilátásba helyezte, hogy magyar szolgálatba való átvételünket elő fogja mozdítani. Azon nyilatkozatunkra, hogy elbocsátásunknak az ügyet elintézettnek nem tekinthetjük, nem kézbesítette az elbocsátó leveleket. Helyzetünk teljesen tarthatatlan, és [a] benyomásunk az, hogy minden körülményt úgy akarnak csoportosítani ellenünk, hogy mi a velenczei egyezmény dacára eltávozni legyünk kénytelenek”. [25] (Az említett Davy kormányzó: lovag Robert von Davy miniszteri osztályfőnök, Burgenland tartományi főnöke, aki apai ágon angol származású volt.)

A jegyzőkönyvet a kultuszminisztérium államtitkára január 18-án felterjesztette Bethlen István miniszterelnökhöz azzal a megjegyzéssel: „Más helyekről is hasonló tartalmú értesítéseket kaptam. Ezért e jegyzőkönyvet a most folyó tárgyalásoknál való esetleges felhasználás végett” megküldte. Az ügyben tett magyar diplomáciai lépések folyamán az osztrák fél természetesen, eljárásának a jogszerűségét igyekezett igazolni. Az osztrák külügyminisztérium 1922. augusztus 7-én, Bécsben kelt szóbeli jegyzéke („Verbalnote”) szerint a tanárok „önszántukból adták elő” a polgári iskola átvételével megbízott Adolf Parr tanfelügyelőnek azon kérelmüket, hogy őket „Burgenlandból” utasítsák ki. E tények ellentmondanak a kismartoni tanárházaspár jegyzőkönyvbe mondott adataival. A bécsi átirat szerint, a magyar tanárok kérésének Parr állítólag azért nem tehetett eleget, mert az iskolai gondnokság, ezen tanerőkkel szemben követett magatartásában nem politikai, hanem iskola-pedagógiai („schul-pädegogischen” alapokat vett figyelembe. [26]

Az 1922. júliusi második nyugat-magyarországi felkelési kísérlet – a Fertő-tó körzetében, a Hanságban újra szervezkedő, és Ausztriába betörni szándékozó „rongyos gárdista”, azaz szabadcsapatokat a magyar kormányzat lefegyverezte – után is folytatódott az őrvidéki magyarok osztrák hatóságok általi üldözése. Így például Szombathelytől nyugatra, a trianoni diktátumban kijelölt határ mellett fekvő Nagynarda köztiszteletben álló plébánosát, Kuntár József az osztrák csendőrség letartóztatta. Azzal vádolták, hogy „magyar érzelmű agitátor”, ezért további hatósági eljárásra Rohoncra akarták kísérni. Útközben azonban, a szomszédos Csajta községben a lakosság erőteljesen fellépett a Kuntár védelmében, emiatt csendőrök kénytelenek voltak szabadon bocsátani. [27]

Az Ausztriával szemben erőteljesen fellépő, a magyar nemzeti érdekeket következetesen képviselő diplomácia hozott eredményeket, mert az osztrákok kénytelenek voltak időnként meghátrálni. Az elszakított őrvidéki területekről kiutasított magyarok ügye még évekig napirenden maradt. Így például Ignaz Seipel osztrák kancellár, 1923. január eleji budapesti látogatása alkalmával, amikor 7-én a Külügyminisztériumban a magyar és az osztrák kormány képviselői tárgyalásokat folytattak a burgenlandi magyarok – különösen a tisztviselők – tömeges kiutasításáról, kilakoltatásáról, valamint a határsértésekről. A magyar felvetésre az osztrák fél a kilakoltatásokat „a hivatalos (ti. szolgálati – B. J.) lakásoknak átadásai kötelezettségével” indokolta. „Ami a Moson megyei [közgyűlési] határozatot illeti, mely minden kiutasított magyarért egy osztrák állampolgár kilakoltatását rendeli el, a belügyminiszter úr megjegyzi, hogy ezen, határozattal Moson megye közönsége (ti. közgyűlése) túllépte hatáskörét, miért is ezen határozat meg fog semmisíttetni. Mindenesetre mutatja azonban a határozat, a határ menti lakosság elkeseredését Ausztria ellen, ami világos bizonyítéka annak, hogy osztrák részről tényleg foganatosíttattak kiutasítások a magyar lakossággal és tisztviselőkkel szemben”. [28]

A magyar és az osztrák kormányzat később megállapodott abban, hogy a már végrehajtott kilakoltatásokat illetően fenntartják a jelenlegi, azaz az addigra kialakult állapotot, mert az újonnan kinevezett osztrák hivatalnokok többnyire már elfoglalták az őrvidéki / burgenlandi korábbi magyar szolgálati lakásokat. A volt nyugat-magyarországról kiutasított magyarokat is csak nagy nehézségek árán tudta a kormányzat befogadni, mert „Magyarország felosztása következtében több mint 300 000 magyar érkezett a fő gazdasági forrásaitól megfosztott Csonka-Magyarország területére”. (Kiem.– B. J.)

Az elszakított nyugat-magyarországi területekről menekültek, kiutasítottak elhelyezése gyakorlatilag az 1930-as évek végéig, sok gondot okozott a kormányzatnak. A lehetőségeknek képest, természetesen segíteni igyekezett. Korábban már szóltunk Polány István elemi iskolai igazgató-tanító Szentelek községből való elűzéséről, akinek érdekében – mivel „figyelemre méltó helyről pártfogásba ajánlották” –, évek múlva a Miniszterelnökség vezetői tisztviselői jártak közben. „A magyar kormány nem lévén akkor abban a helyzetben, hogy [Polányt] alkalmazhassa, nyugdíjaztatta. Kőszegen telepedett le, ahol özvegy édesanyjával a nagyon is csekély nyugdíjából tengődik. Dacára elkeserítő helyzetének, még ma is a legteljesebb önzetlenséggel áll bizalmi szolgálatomban, és intelligenciája, valamint megfontolt, a helyzetet ismerő és helyesen megítélő tevékenységével a magyar érdekeknek egyik legértékesebb munkása.” Nyugat-Magyarországon az elszakítást megelőző mozgalmakban „a legnagyobb lelkesedéssel és mindig teljesen önzetlenül vett igen tevékenyen részt. Munkálkodásának eredményét mutatja az a tény, hogy községe [Szentelek] – dacára túlnyomóan német ajkú lakosságának – nyíltan és kimondottan Magyarország mellett foglalt állást… feltétlen magyarságánál, a német nyelvnek tökéletes bírása, valamint a német ajkú lakosság gondolkodásmódjának ismerete folytán, különösen alkalmasnak tartanám őt arra, hogy olyan helyen nyerjen beosztást, ahol ezen képességei a kellő módon érvényesülhetnek is”. [29] Polány István segéd-tanfelügyelői állásra való kinevezését kérte. A fenti pártfogói közbenjárás eredményét nem ismerjük.   

Közben, 1922-1923-ban – az osztrák megbízottakkal való hosszas, kemény tárgyalások után – a magyar kormánynak sikerült az Ausztriához csatolt volt nyugat-magyarországi területen közszolgálatot teljesített volt közalkalmazottak, valamint a továbbra is ott lakó nyugdíjasok, özvegyek és árvák ellátási díjaira megállapodásokat kötni. [30] A Minisztertanács eközben, 1922. június 7-én tartott ülésén, Bethlen István kormányfő előterjesztésében az ún. utódállamok – Ausztria, Csehszlovákia, Románia és az Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (1929-től Jugoszlávia) – területén élő, volt magyar tisztviselők a nyugellátásával is foglalkozott. [31]

A magyar közalkalmazottak 1921-1923. közötti tömeges kiűzése Burgenlandból igen feszültté tette a viszonyt Ausztria és Magyarország. Annál is inkább, mert a magyar állami- és közalkalmazottak elleni sorozatosan elkövetett erőszakoskodásokkal, kegyetlenkedésekkel Ausztria súlyosan megsértette az említett, 1921. október 13-án olasz közvetítéssel kötött, tehát nemzetközi érvényű velencei jegyzőkönyv II. fejezetében foglaltakat, amely – némi megszorítás­sal – kisebbségvédelmi előírásként értelmezhető. A kérdés csak az iménti, a volt nyugat-magyarországi magyar közalkalmazottak, valamint a továbbra is ott élő magyar személyek állami ellátásával kapcsolatban, 1922-1923-ban az Ausztriával kötött több szerződéssel rendeződött.